Fővárosi Lapok, 1874. július (11. évfolyam, 147-173. szám)
1874-07-15 / 159. szám
Szerda, julius 15. 1874._________ 159. szám. Tizenegyedik évfolyam Szerkesztői iroda: gHirdetések TinTTAp nay T a PHT ...tA*.* is!“'1“*-!- TUVÜHUiol BIntUi. Megjelenik r 7. * A A u * * a I h SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. '\mell Előfizetési fölhívásunkat & julius-decemberi folyamra ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek mi cím alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába.« A fák alatt. Árnyat vető nagy fák alatt Hallgatom a kis madarat, Haza szállt már megpihenni S örvendeznek kicsinyei. Itt közel, hozzám nem messze, Élnek ők egymást szeretve, Itt alkotnak kis családot S kiadják a páros számot. Páros számban, kis családban, Meg nem háborítva, bátran, Együtt élnek, együtt vannak Tövén egy zengő fagalynak. Otthonát mind ott találja, Rajok borús lombok árnya, Szél s vihartól őket védve, Hogy váratlan haj is érje. Nékem is van kis családom, Értte a jó sorsot áldom ! Legyek én a védő lombja S legyen enyim baja, gondja. Nekik csak az öröm jusson, És a kedves édes otthon Vidám kedvöket fokozza, Boldogsággal sokszorozza. Nyilas Samu.*) A bolygó hollandi. (Rajz.) Írta: Endrődi Sándor. (Folytatás.) Az a hang, mely egyenesen a szívből szakad fel, sohasem tévesztheti el hatását. Lotár hangja rezgeti: ez a bizalom, a meghatottság hangja volt. Egyszerre úgy érezte magát mindenki, mintha régen ismernék őt. Előzékenységében nem volt semmi erőszakolt , kissé sötét, de azért nyílt tekintetéhez hamar hozzászokott a szem ; az álságnak még árnya sem mutatkozott vonásain. E vonások az első pillanatra mogorváknak tűntek föl, pedig szelídek és lágyak voltak. Egészben egy alakot látott maga előtt az ember, melyen semmi különös nem volt és mégis sajátságosnak tetszett. Haja kuszáll, rendetlen, arca napbarnított, szemei felvillanók, majd elhomályosulók, mintha valamely gondolat árnyával küzdenének, ajkai kicsinyek s hamar készek a mosolyra; állát spanyolos szakáll borította. Miután fellépése s modora semmi ijedelmet nem okozhatott, sőt önkénytelenül is fölkeltette a szívek bizalmát, Milike, kit a kíváncsiság leginkább gyötrött, rászánta magát, hogy megszólítja. — Tehát nem ön a bolygó hollandi, kiről a régi idők regéi valamikor annyit beszéltek ? Én, midőn hajóját megpillantottam, úgy éreztem magamat, mintha a temető szele fújt volna arcomra. — Én, a bolygó hollandi ? Nem tudok róla semmit, kisasszony. Bár hajóm »Senta« nevét viseli, nincs semmi összeköttetésem a holland regékkel. Én szeretem ama nevet, azért kereszteltem rá hajómat. Először hallom öntül, hogy a kísértetekkel együtt emlegetnek. Hát olyan kisértetszerű jelenség lennék én, csakugyan ?! S ezt oly fájdalmasan rezgő hangon kérdezte Lotár. — Nem, önben nics semmi kisértetszerű, — válaszolt Milike. *) Hátrahagyott költeményeiből. E szavak hallatára Lotár ismét felderült s mindvégig vidám maradt. Megvolt az a jó tulajdonsága, hogy semmiségekről, melyek mégis kedvesek, bármeddig is el tudott beszélni. Marittához fordulva, kifejezte sajnálatát, hogy neveltetése el van hibázva, mert ha ő esetleg szobrászatra képezi magát, most róla oly remeket mintázhatna, mely világhírűvé tenné nevét. Maikének elregélte a bolygó hollandi történetét, mely rege után a tulajdonképeni bolygó hollandi is rokonszenves alaknak tűnt fel az ifjú lány szemében s többé nem félt tőle. A nagybácsinak idegen népek kertészetéről és földmiveléséről beszélt, és előadását folyton kitérésekkel, ötletekkel fűszerezte, nehogy untassa, vagy kifáraszsza hallgatóit. De Beattával szemben némi tartózkodást mutatott. A dicséretet, magasztalást vagy hódolatot, mely e lányt méltán megillette volna, mind a kedves kápolnaszobára és ennek bútoraira, apróságaira halmozta. Nyelve ékes volt; a szavakkal és a hanggal egy kép jól tudott bánni. Aki a kifejezésekben gyönyörködni tudott, őt gyönyörrel hallgathatta. Az estelizés közben arra kérték, hogy beszéljen el valamit életéből, mert nem hihetik, hogy életének ne lennének érdekesebbnél érdekesebb részletei. Lo- Itár szívesen engedett a felszólításnak s theájába néhány kanál cognacot öntve, igy kezdte meg elbeszélését: — Valóban, mióta tudom, hogy a bolygó hollandihoz vagyok hasonlítva, hajlandó vagyok e hasonlat felé hajlani. Ha az elnevezés pusztán a bolyongások érdeme, úgy tökéletesen találó. Körülbelül hat éve lehet, hogy majd minden cél nélkül járok föl-alá a nagy világban. Tűnt időm úgy tűnik fel előttem, mint, hogyha álom lenne s elég gondatlan vagyok az egész életet álomnak tartani. Egy ember, aki folyton álmodik ! Nemde, különösen s kissé visszásan hangzik ez! ? Nem annyira roszaság, mint inkább vak- s merő könnyelműség kell ahhoz, hogy valaki e hitben megnyugvást találjon. Az életnek, kivált korunkban, annyi komoly munkája van, és én nem választottam egyiket sem. Igaz, hogy saját gondolatainkkal küzdeni szintén a komoly munkák körébe vág, sőt néha háborúnak is beillik, de e magányos lázongásból nincs haszna senkinek, legfölebb saját magunknak, kik az önzést hasztalanul kovácsoljuk erénynyé milliók nyomorával és kolduséletével szemben. A tudósok állítása szerint senki sem él hasztalan. Nem vitatkozom a tudósokkal, de bizonyos, hogy ha önök regényben találkoznak az én alakommal, kénytelenek nem hin- sni benne, vagy az írót ’’óni meg légből kapkodott ! hirtelenkedéséért. A nyomor rendesen praktikusakká teszi az embereket s bennem, mintha kivételnek választott volna ki, a regényességet és az idealizmust érlelte meg. Oly természetem van, mely nem tűri meg sokáig az öszhangot, hacsak az disszonanciákból nem áll. A nyugalom nem az én kenyerem. Nekem szenvedélyekre, harcokra s élő fájdalomra van szük ,ségem. Ezek nélkül nem okozok több zajt, mint egy árny, mely a temető keresztfái közt elsuhan. Midőn , huszonnegyedik évemet betöltöttem, közel álltam ahhoz, hogy végkép Thália papjává szegődjem, mert igazgatóm már elég galant volt előbbelő szerepekben is felléptetni, — a kocka azonban megfordult és sorsom csakhamar elszólitott a társulattól. Egy idegen ember közbejötte okozta az egész zenebonát. Nem láttam őt sohasem, de ő ismert. Homályos részleteket beszélt el életemből, sőt gyermekkoromra is vissza tudott emlékezni. Látogatásának eredménye az lett, hogy tíz darab ezrest vett ki tárcájából, mint összes örökségemet, azt átadta s utasított, hogy min- i den évben névnapomon keressem fel a sz. mai pos-taállomást, hol rám levél fog várakozni. E levelek ezideig rendetlen mennyiségű pénzt tartalmaztak minden irás nélkül, úgy látszik, ezek az én évi jöve- i delmeim. Pénzemmel utazgatni, kóborolni kezdtem és nem bántam meg; úgy vettem észre, hogy megszebbülnek álmaim s mind messzebb esem a valóság sivárságaitól. Szivemet megóvtam az élet esélyeitől s hű maradtam lelkem gondolataihoz. Pár hónap előtt vásároltam meg hajómat s fogadtam föl embereimet. Mig pénzem tart, addig a vizen leszek. Ha elfogy, szárazra szállok s névnapom majd tán kisegít valahogy. De szeretnék a vizen maradni mentül tovább. Képes lennék egész életemet ott tölteni. Oh, a viz ! Hatalmasabb, nagyobbszerü, fenségesebb s csodálatosabb eleme nincs a mindenségnek. Felület, mely ép oly határtalan, mint a föléje boruló ég s magához öleli azt csillagfényeivel, felhőivel, ismeretlen messzeségeinek minden titkos tüneményével és jelenségeivel ! Nem tükör az, melyben a mindenség kacérkodik, de maga a mindenség, — örök, rejtélyes, társtalan, mindig nagy, mindig jó, derült játékaival és halál veszélyeivel együtt. De legfenségesebb viharaival. Önök azt hiszik, hogy a vihar irtózatos, s hogy az ember ilyenkor a fedélzeten arcra borulva imádkozik az istenhez ? A vihar nagyság, mely fölemel s az ember felemelt homlokkal beszél istenhez, kinek szárnyai végig terülnek a háborgó víz felett. Akinek lelke viharosabb, mint a tenger, az nem félhet az idők részeitől. Gyönyörködnie kell, anélkül hogy remegne, mert mindaz, ami körülötte mélységgé szállva, magassággá emelkedve s tajtékokká gyűrödve mozog, csattog, fodorodik, nem egyéb, mint erőtlen ellenképe lelke lázongásainak. A természet kifejezni iparkodik, ami benne, mint homályos gondolat, fölalá száll kifejezéstelen. Rejtélyek oldódnak fel a hullámok forgása mellett, a mélybe csapó villám egyegy titok fátyolos iratát sugározza be, az örvény vigyorogva felel meg kérdéseinkre s a halál széppé teszi arcát, kívánttá s engesztelővé öleléseit, hogy mielőtt csókjait fogadnók, megáldhassuk egyszer, utóször őt a születésünkért. , (Vége köv.) Izabella: Jules Janin elbeszélése. (Vége.) Az érsek volt közakarattal megbizva, hogy a jövőbeli Fosseuse hercegnének keresztelésénél a szükséges tanúkról gondoskodjék s ő e nagy ünnepély előtti nap a Bagneux-palotába kocsizott. Bagneux grófné egészen meg volt törve a búbánat nyomása alatt. Már rég nem látta a herceget s noha nem kevéssé gyűlölte őt, még sem szűnt meg utána keseregni. Alig kelte benne csodálkozást ama meglepő változás, melyen Fosseuse lovag a gondviselés kegyéből átment, sem örömet sem szomorúságot nem okozott az neki; a lovag, képe épugy kitörülhetlenül megmarad vala e nő lelke mélyében, ha igénytelen, szegény sorsban marad, mint ha fényes polcra emelkedik. Mondák ugyan neki, hogy Izabella, az ő volt komornája lenne kiszemelve az új herceg hitveséül , de Bagneux grófné nem hihette ezt. Sőt ha olykor ily regényes eshetőség kevésbbé tűnt föl előtte különösnek, ő benne a féltékenység érzete legkevésbbé sem ébredt föl. Oh, az ő féltékenysége egészen másnemű volt. Ő kedvesének a hűtlenségét nem a komornájával való viszony észlelésétől szárolta, hanem amaz arckép megtalálásától fogva, mely azóta éjjel-nappal foglalkoztatá lelkét. Midőn az érsek a grófnénál magát bejelenteté, akkor is ép e kép szemléletébe volt merülve. Az érsek nevének említésénél a grófné azonnal elejte az arcképet, s az ezt boritó üveg rögtön összetört. Aztán midőn az üvegdarabokat siettek összeszedni, az érsek egyszerre igy kiálta föl: — Az ég szerelméért, kedves leányom, mit keres itt e hirhedett nő arcképe, és mi ösztönzi kegye-