Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-01 / 223. szám

— 973 — váratlant, jót, roszat; de azt a­mit akarunk, hogy va­lami örökkévaló legyen, azt soha nem fogjuk elérni, így van már ez a világ alkotva.« Február hetedikén, ismét igyekezvén Virieu-t a forradalmi eszméknek megnyerni, ezt írja: »Azt hi­szed, hogy a társadalmi világ (csak erről szólok) vál­ságos ponton van, s minden megújul, hogy jobb le­gyen és tökéletesedjék; én is e vélekedésben vagyok, még­pedig rég óta. Továbbá azt állítod, hogy a tár­sadalom a hatalom és szabad intézmények kiterjeszté­sére törekszik, azt én is hiszem. Azt mondod, hogy Franciaországnak és Európának engedniök kell a gondviselés vagy a végzet e fugalmának, különben százszor szétzúzatik és ezer darabra omlik. Ez az én véleményem is. De ezek után azt jegyzed meg, hogy mégis minden forradalom vagy átváltozás undo­­rító, pokolbeli és borzasztó, hogy téged iszonyodással tölt el és mind inkább arról győz meg, hogy általa semmi sem fog létesülni; itt van úgy hiszem a hiba az okoskodásban, s ezt már többé nem értem. Ha a tár­sadalmi szervezet átalakulása szükséges és elkerül­­hetlen, ha a dolgok természetes folyamából követke­zik vagy magukban a tényekben megvan már csirában: miként lehet, hogy ez az átalakulás ne történjék meg? Miként lehetséges az, hogy minden forradalom szük­ségkép rész, pokolbeli és undorító legyen? Hogy minden, a­mi negyven év óta, vagy ezer meg ezer év óta (mert hisz minden század forradalmi, átalakító,­ eredetétől eltért, szerinted istentelen, átkos és rész legyen. Okoskodásod nyilván hamis, még­pedig azért, mert nem tudsz különböztetni. A forradalom jó lehet, hasznos és eredménydús az emberiségre, az erkölcsös­ségre és a valódi haladásra nézve, habár néha perc­nyi változásaiban, a tudatlan és kegyetlen tömeg miatt, melyet föllázít, ideiglenesen t­udorítónak tetszhetik is. Ez az igazság a mi forradalmunkról és sok másról. A keresztyénség minden bizonynyal nagy forradalom volt, még pedig messze kiható, eredménytelen forra­dalom ; és mégis, ha az ember abból a szempontból ítélné meg, melyből a haldokló pogányság ítélte, ha Constantin háborúiról és a közeli kor kegyetlenségei­ről ítélnék, és ama sok borzasztóságról, melyet nevé­ben elkövettek, a kimondhatlan sok vérről, melyet ut­ján mindenütt szétöntött századokon át minden or­szágban , akkor ép úgy ítélnék meg, mint ahogy te ítélted meg azt, a­mi most a jelen korban szemed előtt történik. És szerintem igen roszul ítélnének.« Júniusban Lamartine a legnagyobb választási mozgalmakban és forrongás közt volt. »Mennyi fe­nyegetést, bántalmazást, rágalmazást, hazugságot és álnokságot tapasztal az az ember, a­ki kezét ama kí­­gyófészekbe teszi, melyet cselekvő, forrongó és szen­vedélytől elragadt emberiségnek neveznek !« Elégedjünk azonban meg ez idézésekkel. Lamar­tine nem lett képviselővé. Folytatta tehát előbbi életét s újra szántó-vető költő lett; aztán pedig 1832-ben »Alceste« nevű hajóján elment keleti útjára. Néhány hónapra gyönyörű életet volt képes magának teremteni, de ez a boldogság oda lett. De­cember tizenhatodikén tizenhat éves leánya hunyt el karjai közt. E családi csapással végződik 1833-ban a negyedik kötet. A költő ezt írja: »Csak sötétséget és csöndet óhajtok.« Noel Eugén: Fővárosi hírek. A népszínműi pályázat sorsát tegnap délután dönte el a nemzeti színház bíráló bizottsága. A hu­szonöt pályamű közt kettő volt, melyek közül a meg­­jutalmaztatás vitája forgott. Szótöbbséggel azonban »A falu rossza« címűnek ítélték oda a száz ara­nyat, amaz előnyénél fogva, hogy inkább van benne benső drámai élet s inkább is van a népéletből merítve. A másodikat is azonban: »Panna asszony le­ány­á«-t egyhangúlag előadásra méltónak találták. Sőt szótöbbséggel a »Cserebogá­r« címűt is ajánl­ják, azzal a megjegyzéssel, hogy jelentékeny változta­tásokat igényel. A pályanyertes színmű szerzője — mint a jeligés levélből kitűnt - T­ó­t­h E­d­e színész. I­­ név az irodalomban. * A vasúti kongresszus tiszteletére kedden a nemzeti színházban Erkel »Branko­vics«-át ad­ták elő, mely igen alkalmas ma ily ünnepélyekre, mi­után fényesen van kiállítva, három nemzet (magyar szerb és török) jelmezeit mutatja be, nagy csoporto­­zatok, látványok fordulnak elő benne, aztán van a kóla-tánc, mely eredeti, kivált a külföldieknek, végül pedig odalikok tánca, mely gyönyörű sátor alatt foly, arany és ezüst rojt-szoknyákban. A zene is nagyon változatos s habár szép részleteit, festői jelenéseit és hatalmas együtteseit néha száraz és lapos dialógok szokgatják meg, mégis az egész mű mindjárt első hal­lásra is meggyőzhető a külföldi vendégeket, hogy van egy zeneköltőnk, ki erőteljes drámai alkotásokra képes. A támlás­székek két sorát nagyobbára a vasúti kongresszus tagjai foglalták el, kik közül sok jutott a a zártszékekbe, páholyokba és az erkélyre is. Néhány urhölgy szintén volt velük. Mindnyájan nagy figye­lemmel kisérték az előadást s nem egyszer fejezték ki tapssal elismerésüket. Attól tartunk, hogy a zene fo­lyamában itt-ott­­így darab vérükből való vérre is is­merhettek, mert például a nyitányban, mely oly meg­ható bús hangokkal kezdődik, a harci zene úgy zajdúl fel, mintha a »bolygó hollandi« hajója zúgna felénk; az első felvonás ritka erejű indulója a Tannhäuser­marsch architektúrája szerint van alkotva; a szerelem és ábránd kifejezéseiben pedig néha a »Lohengrin«, búskomoly zenehullámzása viszhangzik, de e mellett eredetiség, sajátszerű gondolat és színezés is van elég, méltó a legnagyobb elismerésre. A zenekart maga az ősz költő vezette, kit egy felvonás után zajosan ki is tap­soltak. A rendezésre és előadásra kellő gond volt for­dítva. Nagyobb hibába csak a szultán esett, midőn a keleties zenéjű esküjének hangjából nagyon kizök­kent. Brankovicsnál itt-ott csak egy kis hiány mutat­kozott­­ a hangerejében. De a játék szépsége pótol­ta e hiányt. Ellinger erős hangja s Odry jellemző áb­rázolása méltó elismerésben is részesültek. Hátha még a külföldi vendégek értették volna e szöveget! De szá­mukra nem nyomattak valami kis kivonatot, hogy a dalmű jobban hathasson rájuk, így aztán bizonyára csak sejtegették, hogy mi történhetik e színpadon. Tannerné asszony soha sem éneklő Marát több gond­dal és sikerrel. Néhol kifejezés is volt énekében. A csoportozatok jól voltak rendezve. A hallétben Rot­ter Irma k. a. nagy bravourral táncolt s mivel az ő művészetének teljes méltatásához nem kell más, mint szem: valószínű, hogy az ő színpadi értékével a külföl­di vendégek is mind egészen tisztába jöttek. A tánc­kar is díszesen és ügyesen mutatta be magát. Kecseg­tethetjük tehát magunkat azzal, hogy a sok ezer mért­­földnyi vasútvonalak igazgató és elnöklő urai kedve­ző véleményt visznek magukkal egy magyar zeneköl­­tőről s a nemzeti színpad kiállítási és előadási képes­ségéről , abban pedig egészen bizonyosak vagyunk, hogy színházunk atmospheráját jó darabig megemle­getik. Mert a jól kivilágított és egészen megtelt néző­téren izzasztó hőség fejlett ki. A jó külföldiek megle­petve gondolhattak rá, hogy hát Budapestre nézve nem találták még föl a ventilláció áldását! Megem­­lítjük, hogy a vasúti urak kedden délután, az ünne­­piesen fölzászlózott gőzösön, a lánchídon alól tettek sétát, megnézve a vámpalotát s dunai munkákat. Hat­kor pedig a »Hungáriá«-ban volt közebédjük Berkes Lajos zenéje mellett. Az első toasztot Ivánka Imre mondá, éltetve a német császárt, királyunk barátját, a mi nagy lelkesedést idézett elő. Istrics titkos tanácsos Magyarország jólétére emelte poharát, Fournier pe­dig Erzsébet királynét éltette. Ittak a szép magyar hölgyekért is. Tegnap délután a fogaskerekű vasúton a svábhegyre rándultak föl s az Alfoldi-ezred zene­kara játszott tiszteletükre. * Castelar Florencből levelet irt Beksics Gusz­távhoz, »Egy szív története« című regényének ma­gyar fordítójához, s örömét fejezi ki a fölött, hogy Magyarországon rokonszenveznek vele. »Örömem annál nagyobb — úgy­mond, — mert bámulom a ma­gyar nemzetet, mely önkormányzatát meg tudta ala­pítani az által, hogy erejét csodálatosan megegyezteté az eszélylyel. E nemzetre magasztos, szép szerep vár a világ színpadán. S hogy e szerepet méltóan be fogja tölteni: erre nézve kezesség a magyar nemzet múltja, törhetetlen ereje, de főleg a szabadság iránti lángoló szeretete.« Azt is írja, hogy a legközelebbi években meg fogja látogatni Budapestet. * Strampfer, a részvény­színház igazgatója, csődöt mondott, s arról értesíti a személyzetet, hogy követe­lésükkel forduljanak a tömeggondnokhoz , dr. Szék­é­hez. A zavar képzelhetőleg nagy a személyzet köré­ben, s kérdés, hogy együtt lehet-e őket tartani addig, míg új igazgató vállalkozik ? Strampfernek havonkint tízezer forint kellett a személyzet fizetésére s tíz száztél­ a részvénytársulat számára, mely kiadásokat csak öt­száz forintnyi napi bevétel mellett födezhetett volna. De ennyit nem vett be még a legvonzóbb újdonságok­kal sem. A meddő küzdésnek bukás lett a vége. A részvény­társulat most újra ajánlhatja gyapjú­ utcai épületét a magyar kormánynak ideiglenes operaházal, s nem lehetetlen, hogy lesz, a­ki meghallgatja. * Emberség. Az üllői kaszárnyából egy tiszt két honvédet küldött a budai indóházhoz, hogy hozzák el onnan málháját, közte egy nehéz ládát. Hozták, ahogy bírták, de a régi színház­téren egészen kimerül­ve tették le. Meglátja ezt egy ott álló bérkocsis, kér­di, hová viszik, s. igy szól hozzájuk: »Tegyétek föl a ládát a bakra, ti pedig üljetek be, majd én a kaszár­nyába hajtatok; lássátok, hogy van még emberség Magyarországon.« S úgy tett a mint beszélő. A tiszt úr bizonyára tanulhatna emberiességet e bérko­­csistól. * Renz cirkust épít. Legalább megkeresett egy főmérnököt, hogy a városliget táján jelöljön ki neki alkalmas helyet, a­hol állandó cirkust állíthatna. Meg is teheti, miután Pesten ugyancsak szeretik. A város például megengedte neki, hogy e hó 13-dikáig tart­hat előadásokat, ha az iparmúzeumra kétszáz, az iskola- és szegény alapok javára ötven-ötven forintot fizet. Szombaton a »Concordia« izraelita jótékony egylet javára tart előadást.­­ Diescher József építészt tegnap délután nagy részvéttel temették el az akadémia bérházából. Ő szakjában igen képzett, a város ügyeiben igen buzgó, tiszta jellemű polgár volt, kit ismerősei nagyrabecsül­­tek s a király is arany érdemkereszttel tüntetett­ ki. Az ő vezetése alatt épült az akadémia-palota is. Öz­vegyet (szül. Strohhoffer Jozefina asszonyt) és gyer­mekeket hagyott maga után. * 215 hazafit pöröltetett be Simonyi Ernő, mint a központi ellenzéki kör elnöke. Ezt a kört tudvalevő­leg Jókai és párthívei alakíták, de időközben egy szó többséggel a szélsőbal jutott benne a diadalra, s ekkor a balközépi tagok, kik három évre kötelezték magukat, nem akarták a tagdíjat fizetni, mivel — mint mondák — a kör nem képviseli többé az ő el­veiket. Most azonban a hátralékon kívül még fejen­­kint­­ írt 20 kvnyi perköltséget is kötelesek fizetni. * Rövid hírek. Király Ő Felsége a karcsai (zempléni) hatszáz éves ref. templom helyreállítására kétszáz forintot, a dunaszerdahelyi »Szent testvéri­ség« című izraelita betegápoló egyletnek kétszázat, a kismartoni tűzoltó-egyletnek pedig százat adományo­zott. — A fogaskerekű pálya rendes vonatai mától fogva így közlekednek: alulról fél reggeli félhétkor, délben, délután három és hét órakor indul egy-egy ; fölülről lefelé pedig d. e. nyolc és tizenkét órakor, d. u. fél négykor és hétkor; ha pedig harminc ember jelentkezik, pótvonatot is kapnak (reggeli 8-tól esti 8-ig,­ a jelentkezés után legfölebb egy óra alatt. — Gr. Andrássy Gyula csak a szerb fejdelem megláto­gatása végett jött Pestre s tegnap már ismét vissza­utazott Terebesre. — Kerkápoly heti­lapját, ha meg­­indúl, alkalmasint Eötvös Károy fogja szerkeszteni. —­ Koller Károly, a besztercei jeles fényképész, ál­landóan Pesten marad, mint a Borsos üzlettársa. — Gyulai Pál, mint az írói segélyegylet titkára, melegen köszönte meg azt a 840 írtos alapítványt, melyet a rozsnyai árubazár-bizottsága a Tompa Mihály nevére tett; e jótékony cél körül első­sorban Sziklay Szeréna urhölgy buzgólkodott. — A fővárosi népiskolák helyettes altanítónői állomásait e napokban tölték be, többnyire igen ügyes hölgyeket nevezve ki. — A Tü­ri tábornok által Budapest és Újpest közt létesí­tett propeller-közlekedés célszerűnek bizonyult be; a megnyitás óta 36,000 embert szállított egy kis csa­vargőzös , minélfogva tavaszszal már két nagyobb jármű fog közlekedni Újpestre. A Milán szerb fejde­lem szerdán délután kocsizást tett a főváros szebb utcáin s viszonlátogatást tett gr. Andrássy és gróf Szapáry minisztereknél, kiket azonban nem talált otthon. Bittó kormány­elnöknél is névjegyét hagyta. V­i­d­­é­k. * Miskolcon, mint már említettük, m. hó 27. és 28-dikán voltak az ottani tűzoltó-egylet javára rende­­t­zett műkedvelői előadások, melyek iránt oly nagy­­ részvét nyilvánult, hogy a tiszta jövedelem nyolcszáz forintra megy. A városból és kör­nyékből nagyszámú közönség gyűlt össze s voltak fölülfizetések is. A vá­lasztmány ingyen engedi át a színházat, a világításra, is akadt adakozó: Groák Ignác, a színlapot Rácz Ádám nyomdája díj nélkül szolgáltatá s a felvonások közt Radics Vilmos népzenekara szívességből játszott. Az előadással mindenki meg volt elégedve. Első este Tóth Kálmán »Nők az alkotmányban« című vígjáté­kot játszották, s midőn Dominkovich Mária k. a., mint Bánfalviné megjelent, sok éljent, tapsot, virágokat, sőt koszorúkat is kapott. Ő ez előadások érdekében buzgón fáradozott. A férfiak közül Horváth László tűnt ki leginkább Borbács szerepében. Közreműköd­tek még: Kahle Berta, Polányi Ilka, Politzer Ida kisasszonyok, dr. Zaak, Simon Pál, Altmann B., We­ber, Haniszkó, Bénisz és Szekrényessy L. urak. Máso­dik este a »Dicsőség bajjal jár« című angol bohózatot és ifj. Ábrányi K. »Légyott« című vígjátékát adták elő, szintén sok taps és virágszórás mellett. Az elsőben közreműködtek: Politzer Ida k. a., Rácsok Etel, dr. Guttmann, dr. Zaak, és Popovics István. A második­ban : Rubinstein Róza k. a., ki igen meglepte a közönsé­get, mely koszorúkkal halmozta el: Goldu Mari és Po­litzer Emma, Horváth László, Kiss M. és Haniszkó L. Az előadást zeneestély követte a »Korona« vendég­lő termében, s ez a jókedvet annyira fokozta, hogy aztán reggeli öt óráig a legvigabban táncoltak. ** Tasson (Pest megyében) múlt szombaton Végh György földbirtokos házánál kedélyes táncestély volt. A házi­asszonyi tisztet a házi úr testvérei kitűnő szí­vélyességgel teljesíték. A társaságban távolabbról is voltak kedves vendégek, mint Kolozsvárról Végh Gabriella, N. Katáról Katona Róza, Pestről Cser­­novics Roxán, Hajós Erzsiké és Margit. A tassi és környéki hölgyek közül ott voltak: Bereczky Endré­­né, Lipcsey Mórné, Valkayné, Farkas Mariska, Föld­­váry Lidi és Erzsi Tassról, Nagy Istvánné Dabról, Szilágyi nővérek Bankházáról, Hajós Kálmánná, Irma nővérével Dömsödről. Reggeli hét óráig mu­lattak. ** Vidéki rövid hírek. A szepesi káptalanhoz Kankala József püspöki irodaigazgató kineveztetett a megürült utósó kanonoki állomásra. — Báthory La­bor ipolysági jeles ügy­véd,(a néhai ref. szuperintendens fia,) meghalt, özvegyet és hét árvát hagyva hátra. — *

Next