Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-09 / 230. szám
Guillot Arséne. (Francia beszély.) Írta Prosper Mérimée. (Folytatás.) De Piennes asszony ájtatosságra buzdító könyvet hozott. Címét nem fogom megnevezni, először mert szerzőjének ártani nem akarok, másodszor mert önök azzal vádolhatnak, hogy én átalában gonosz következtetést szoktam kivonni rendszerint az efféle művekből. Legyen elég, ha annyit mondok, hogy e könyv egy tizenkilenc éves ifjútól eredt s különösen a megrögzött bűnösnek a megtérítésére volt szánva; és hogy Arséne nagyon levert volt s az azelőtti éjjel be sem hunyta a szemét. A harmadik lapnál olyasmi történt vele, mi okvetlenül megtörtént volna, akár komoly a könyv tartalma, akár nem, t. i. Guillot kisasszony behunyta szemét s elszenderedett. De Piennes asszony észrevette ezt s örvendett az altató hatásnak, melyet előidézett. Eleinte csak tovább olvasott, mindinkább halkitva hangját, nehogy a hirtelen elhallgatás által a beteget fölébreszsze; aztán letette a könyvet s csöndesen fölkelt, hogy lábujjhegyen eltávozzék; hanem a betegápolónő ilyenkor mindig a kapusnénál időzött, miután e látogatások rendesen némi gyónásokkal voltak egybekapcsolva. De Piennes asszony meg akarta várni az ápolónő visszatértét s miután ő a tétlenségnek legnagyobb ellensége volt, valami munkát keresett addig is, mig a beteg mellett kelle időznie. Az alcove melletti piciny szobában egy asztalon tinta és papír állott. Leült tehát s egy levelet szándékozott írni. Midőn ezt bevégzé, ép egy ostyát keresett az asztalfiókban, hogy a borítékot leragaszthassa, midőn egyszerre valaki hirtelen a szobába lépett, s felkölté a beteget. — Én istenem!... Kit látok ? — kiálta föl Arséne oly hévvel, hogy de Piennes asszony megráz kódott. — No, ugyan szép dologrul értesültem! Az ab-lakon kiugrani, mint valami tébolyodott! Látott-e valaki valaha ily esztelen leányt ? Nem tudom már , szóról-szóra vájjon ezeket mondta-e a belépett egyén, de az értelme ugyanaz volt. De Piennes asszony a hangról rögtön Salligny úrra ismert. Aztán kölcsönös üdvözlések, fölkiáltások s gyöngéd ölelkezések következtek. Végre Miksa szólalt meg újra: — Szegény Arséne, mily állapotban találkozom ismét veled! Tudod-e, hogy soha sem hagytalak volna én téged el, ha Julia engem nem értesít utóbbi tévlépteid felől ? De látott-e valaha valaki hasonló esztelenséget! — Oh, Salligny! Salligny! Mily boldog vagyok én! Mennyire megbántam én már tettemet!.. Te már nem fogsz engem többé szépnek látni. Nem fogok neked többé tetszeni... — Bel bohó vagy! — szólt Miksa. — De hát, mért nem írtál nekem, hogy pénzre van szükséged ? Hát a muszkádból mi lett ? Elutazott talán a kozákod ? Midőn de Piennes asszony a Miksa hangját megismerte, nem kevésbbé elcsodálkozott, mint Arséne. A meglepetés, melyet érezett, késleltető, hogy azonnal jelenkezzék előttük. Gondolkozott, várjon kimenjen-e . I de aztán tartván attól, hogy ha ő a szobácskában maradna, még többet is találna hallani, kilépett ama nyugodt, méltóságteljes tartással, melyet erényes nők rendesen meg szoktak őrzeni. — Miksa, — szólt a delnő, — ön csak ártalmára van a betegnek, távozzék innen. Egy óra múlva jöjjön el hozzám. Miksa halálsápadt lett, midőn de Piennes aszszonyt oly helyen látá, ahol vele soha sem vélt találkozhatni. Első gondolata is a engedelmeskedés volt s egy lépést tett az ajtó felé. — Már is távozol! . . . Ne menj még! — kiáltott föl Arséne kétségbeesett erőködéssel emelkedve föl ágyában. — Gyermekem, — szólt de Piennes asszony, kezet nyújtva neki, ■— legyen öneszélyes. Figyeljen rám. Emlékezzék vissza nekem tett ígéretére! Aztán egy nyugodt, méltóságos tekintet vetett Miksára, ki legott távozott. Arséne visszahanyatlott vánkosaira. Amint az ifjút távozni látta, elájult. De Piennes asszony és az ápolónő, ki csakhamar aztán visszatért, oly ügyességgel jártak el körüle, hogy Arséne lassankint újra visszanyerte öntudatát. Először is széttekintett a szoba minden részében, mintha keresne valakit, a kit még csak kevéssel elébb is látott; aztán de Piennes asszonyra veté nagy fekete szemét s kérdé: — Férje ő önnek ? — Nem, — válaszolt de Piennes asszony kissé elpirulva, de a nélkül hogy nyájasságából valamit veszített volna. — Salligny úr rokonom. De Piennes asszony megengedte magának ez ártatlan hazugságot, hogy ezáltal az ifjú fölötti uralmát indokolhassa. — Akkor, — szólt Arséne — ön az, kit ő szeret ! Ezt mondva a beteg folyvást a delnen pihentető lázban égő szemét. — Ő! ? De Piennes asszony homloka pillanatra kiderült, arcát élénk pir fitta be s a hang elhalt ajkain. Azonban csakhamar visszanyerte higgadtságát. ■— Ön téved, szegény gyermek, — szólt komolyan. — Salligny úr belátta, hogy hibázott, midőn oly emlékeket idézett vissza lelkébe, a melyek már szerencsésen elmosódtak önnek emlékezetében. Ön elfeledi őt . . . — Elfeledem! ? — kiálta föl Arséne keserű mosolylyal. — Úgy van, Arséne; ön lemond bohó emlékeiről ama napoknak, melyek többé nem térnek vissza. Jusson eszébe, szegény gyermek, hogy ép ama vétkes viszony okozta önnek minden szerencsétlenségét. Jusson eszébe . . . — Ő nem szereti önt! — szakítá félbe Arséne a delnő beszédét, a nélkül hogy azt figyelemmel kísérte volna. •— ő nem szereti önt s mégis megérti egyetlen tekintetét is! Én láttam az ön tekintetét és az övét is. Én nem csalódom .. . Egyébiránt ez renden van! Ön szép, fiatal, igéző ... és én nyomorék vagyok, kikelve régi alakomból .. . síromhoz közel. . . Itt megszakadt a hang ajkamn. Oly nagy, oly keserves zokogás fojta el szavait, hogy a betegápolónő ijedten szökkent föl, jelentve, hogy orvosért fut, mert — amint mondá — az orvos úr mitől sem fél inkább mint az ily idegrázkódásoktól, melyek a szegény kis szenvedőt egészen tönkre tehetik. (Folyt. köv.) Vászon, selyem, szőnyeg. (Iparmuzeumi tárca.) (P. J.) Valamennyi iparág közt a szövés nemes mestersége az, mely őseredetét nem a tökéletlen embernek köszöni, hanem egyenesen az istenek ihletett kezeiből veszi. E szép és jellemző monda minden népnél föltalálható. A műtörténelem, mely természetesen a szövést egyenesen a fonásból vezeti le, ama naiv mondából egyedül ez ipar múltjára következtet, mely e szerint igen nagy. Régi műemlékeken előforduló rajzok s a cölöpökítményekben talált szövetek, melyek még szövőszék nélkül készültek, az ipar fejlődéséhez is szolgáltatnak adatokat. Hogy a fejlődés napjainkig mily sokoldalú s a tökély mily fokára jutott, arra nézve fogalmat adhat valamely nagyobb iparmuzeum gyűjteménye, melyben az egyes stádiumokat jellemző szövetpéldányok képviselik. Egy régi kelta sírban talált durva s laza gyapjuszövet-maradék s valamely újabb, művészileg ékitményezett damasz között a textil ipar egész hosszú története fekszik. S jelenleg a szövés, mintázás, festés, nyomás mennyi mindennemű technikáját űzik; s míg a nyers gyapjúból drága kashmiri shawl, a pamutból nanking, a kender rostjaiból battst, a selyem hernyó fonadékaiból barége lesz, a földolgozás mennyi módját alkalmazzák ; s mily alakérzéket, a színek mily nagy ismeretét s mennyi kezelési ügyességet tételez föl valamely gobelin vagy arazzi-szőnyeg, melyben a textilipar már teljes tiszta művészetté emelkedett, miután azt utolérte s azzal versenyezni akar! Mind e technikák s azok változatos készítményeinek egyenkinti ismertetése ezúttal nem lehet feladatunk. A szövés átalában nem nagy különbséget mutat s csak a részletekben más. Azért a textilipar három legfontosabb válfaja, melyek ketteje a művészibb kivitelre is alkalmas: a vászon, selyem és szőnyeg készítése a többire is némileg következtetni enged. A szövés mestersége szorosan géphez van kötve, melyet szövőszéknek nevezünk, akár egyszerű kéz vagy láb, akár gőz vagy víz hajtja azt. A szövet két fonalsorozatból áll, mely egymást derékszög alatt metszi. A szövet hosszában menő fonalakat láncnak nevezik, a keresztben haladókat pedig ontoknak. Ha minden ontokszál a szövet egész szélességében szabályosan, majd a láncfonalak fölött, majd alattuk vonul fel, s minden láncfonal ugyanily rendszerben fekszik, az így létrehozott szövet sima, vászonszerű. Itt minden szál párhuzamosan fekszik egymáshoz. A szövetek eleméhez tartozik: a vászon, a karton, a közönséges gyapjúposztós a tafota. A gauz-szerű szöveteknél (milyen a túli is) nemcsak a lánc és ontok-fonalak keresztezik egymást, hanem a lánc- és ontok-fonalak önmagukat is keresztezik. A vászonszövés módja szerint különböző szövetek készülnek, midőn egy láncfonal helyett több láncfonal fekszik váltakozva az antok-fonal fölött vagy alatt és ha több, mint két fonalrendszer váltakozik. Mintázott vagy figuráknak nevezzük a szövetet, ha a fonalak összeállítása egyenetlen és változatos, úgy hogy a minta vagyis a rajz a szövés módja szerint különbözik az alaptól s attól elvál. Ide tartozik a damasz. A szövet felületén alkalmazott fonalkötések utólagos fölmetszése által bársony készül. A vászon tág fogalma alatt mind ama szövetek érthetők, melyek régebben főkép a közönséges kender s a pamutnövény hüvelyeinek rostjaiból készültek, mai napság azonban különféle más növényekből is, mint khinai fűből, keletindiai kallui-kenderből, új-zeelandi kenderliliomból, alperostokból és ananas-kenderből állíttatnak elő. A pamut-szövetek versenytársai a valódi vászonnak s nagyobbára ennek hamisítására készülnek. A pamut-növény mint bokor, Egyiptom, Kisázsia, Keletindia, Amerika, Khina és Afrika legtöbb vidékén terem, fa gyanánt pedig a nevezett helyeken kívül különösen Spanyolországban termesztik. A pamut színe fehéres, de van barnás sárga is. Körülbelül tizenkét fajt különböztetnek meg, melyek mindegyike valamely exoticus tartomány után viseli nevét. Legfinomabb az úgynevezett »hosszú georgia.« Az ókor nem ismert különbséget a pamut-szövet és vászon között. E körülmény nem rég nagy vitára szolgált okot az ipartörténészek között s a kérdés az volt: mit értettek tulajdonkép a régiek a »byssus« szó alatt ? Semper, ki erre nézve nagy tekintély, azt tartja, hogy az Assyriából való »sindones byssinae« egy jelentésnek a musselin-nel, melynek nevét Mussoli tartománytól Mezopotámiában származtatják. E vidék pedig pamut szövetei által híres. Mint a vászon-hamisítás, úgy a pamut különféle vegyi processzusok által való preparálása, hogy a selyem- vagy gyapjúhoz hasonlítson, a műipar szempontjából helytelen és célszerűtlen eljárás, miután ez által a pamut jellemző sajátságai kárba vesznek. A pamut nem vet szabad, természetes ráncokat, mint a gyapjúszövet s azért ilyeneket nem is tűrhet meg. A keletieknél a pamut kelmék ipara nagy virágzásnak örvend: az európaiak finomság, könynyedség és stílszerű ekítményezés tekintetében meg sem közelítik őket. A kender többi versenytársai lágyság, szívósság és ruganyosságra nézve hátrányban vannak, különben szintoly célszerűen dolgozhatók föl. A tisztán előállított s szövésre szánt kender világos fehér vagy sárgás szürke szint és selyemszerű fényt mutat, a mellett igen puha és sima. E vonások a vásznat is jellemzik, melynek főkép az a tulajdonsága is, hogy a testhez képest mindig fris és hűvös, már a régi korban meghatározó kezelése határait. Mindig meg is hagyták természetes színét, simaságát s fényét pedig damasz-szövés által még jobban emelték. Herodot s az ó-szövetség írói szerint az egyiptomiak voltak az elsők, kik finom vásznat készítettek, melyet beszőtt alakokkal és hímzésekkel díszítettek. A múmiák vásznainak vizsgálataiból kitűnt, hogy hüvelyknyi térfogatra 140—152 láncfonal s 64—71 aatokfonal jut. Hogy a vászon keményítéséhez és sima, apró ráncok képzéséhez is értettek az egyiptomiak, mutatják tömérdek műemlékeik, melyeken a ruha ily stereotyp feszes ráncozatba van szedve. E táncképzés a görögökhöz átmenve néhány periódus múlva, művészeti fölszabadulás folytán a legpompásabb drapériává vált. Gazdag és igen szép példányok által kitűnő házipar gyűjteményünk, melyet Römer és Xantus szereztek, s melynek alig egy kis töredéke kaphatott helyet iparmuzeumunkban s csak az uj épületben fog kiállíttatni, a kézi munkák számos nemét mutatja. A mindenféle finomabb és durvább vásznak érdekes példányokban képviselvék s ezeket gyakran hímzések s belészőtt alakzatok diszitik. A selyem hernyót, mely az eléggé ismeretes eljárás szerint a szövésre alkalmassá tett »nyers selymet« szolgáltatja, a khinaiak már háromszáz évvel mostani időszámlálásunk előtt ismerték. Tőlük származott át a selyemipar Indiába. Mikor kerültek a ruhákra s függönyökre használt selyem szövetek Előázsiába s onnan Európába, az még bizonytalan. Arisztoteles említi, hogy a görög nők szétfejtették ismét a khinai szöveteket, s azokból a Kos szigetéről elnevezett hi 100-2