Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-09 / 230. szám

Guillot Arsén­e. (Francia beszély.) Írta Prosper Mérimée. (Folytatás.) De Piennes asszony áj­tat­osságra buzdító köny­vet hozott. Címét nem fogom megnevezni, először mert szerzőjének ártani nem akarok, másodszor mert önök azzal vádolhatnak, hogy én átalában gonosz kö­vetkeztetést szoktam kivonni rendszerint az efféle mű­vekből. Legyen elég, ha annyit mondok, hogy e könyv egy tizenkilenc éves ifjútól eredt s különösen a meg­rögzött bűnösnek a megtérítésére volt szánva; és hogy Arséne nagyon levert volt s az azelőtti éjjel be sem hunyta a szemét. A harmadik lapnál olyasmi történt vele, mi okvetlenül megtörtént volna, akár komoly a könyv tartalma, akár nem, t. i. Guillot kisasszony behunyta szemét s elszenderedett. De Piennes asszony észrevette ezt s örvendett az altató hatásnak, melyet előidézett. Eleinte csak tovább olvasott, mindinkább halkitva hangját, nehogy a hirtelen elhallgatás által a beteget fölébreszsze; az­tán letette a könyvet s csöndesen fölkelt, hogy lábujj­hegyen eltávozzék; hanem a betegápolónő ilyenkor mindig a kapusnénál időzött, miután e látogatások rendesen némi gyónásokkal voltak egybekapcsolva. De Piennes asszony meg akarta várni az ápoló­nő visszatértét s miután ő a tétlenségnek legnagyobb ellensége volt, valami munkát keresett addig is, mig a beteg mellett kelle időznie. Az alcove melletti pi­ciny szobában egy asztalon tinta és papír állott. Leült tehát s egy levelet szándékozott írni. Midőn ezt be­­végzé, ép egy ostyát keresett az asztalfiókban, hogy a borítékot leragaszthassa, midőn egyszerre valaki hir­telen a szobába lépett, s felkölté a beteget. — Én istenem!... Kit látok ? — kiálta föl Ar­séne oly hévvel, hogy de Piennes asszony megráz­­­ kódott. — No, ugyan szép dologrul értesültem! Az ab-­­lakon kiugrani, mint valami tébolyodott! Látott-e valaki valaha ily esztelen leányt ? Nem tudom már , szóról-szóra vájjon ezeket mondta-e a belépett egyén, de az értelme ugyan­az volt. De Piennes asszony a hangról rögtön Salligny úrra ismert. Aztán kölcsönös üdvözlések, fölkiáltások s gyön­géd ölelkezések következtek. Végre Miksa szólalt meg újra: — Szegény Arséne, mily állapotban találkozom ismét veled! Tudod-e, hogy soha sem hagytalak vol­na én téged el, ha Julia engem nem értesít utóbbi tévlépteid felől ? De látott-e valaha valaki hasonló esztelenséget! — Oh, Salligny! Salligny! Mily boldog vagyok én! Mennyire megbántam én már tettemet!.. Te már nem fogsz engem többé szépnek látni. Nem fogok ne­ked többé tetszeni... — Bel boh­ó vagy! — szólt Miksa. — De hát, mért nem írtál nekem, hogy pénzre van szükséged ? Hát a muszkádból mi lett ? Elutazott talán a ko­zákod ? Midőn de Piennes asszony a Miksa hangját meg­ismerte, nem kevésbbé elcsodálkozott, mint Arséne. A meglepetés, melyet érezett, késleltető, hogy azonnal jelenkezzék előttük. Gondolkozott, várjon kimenjen-e . I de aztán tartván attól, hogy ha ő a szobácskában ma­radna, még többet is találna hallani, kilépett ama nyugodt, méltóságteljes tartással, melyet erényes nők rendesen meg szoktak őrzeni. — Miksa, — szólt a delnő, — ön csak ártalmára van a betegnek, távozzék innen. Egy óra múlva jöj­jön el hozzám. Miksa halálsápadt lett, midőn de Piennes asz­­szonyt oly helyen látá, a­hol vele soha sem vélt talál­kozhatni. Első gondolata is a engedelmeskedés volt s egy lépést tett az ajtó felé. — Már is távozol! . . . Ne menj még! — kiál­tott föl Arséne kétségbeesett erőködéssel emelkedve föl ágyában. — Gyermekem, — szólt de Piennes asszony, kezet nyújtva neki, ■— legyen ön­eszélyes. Figyeljen rám. Emlékezzék vissza nekem tett ígéretére! Aztán egy nyugodt, méltóságos tekintet vetett Miksára, ki legott távozott. Arséne visszahanyatlott vánkosaira. A­mint az ifjút távozni látta, elájult. De Piennes asszony és az ápolónő, ki csakhamar aztán visszatért, oly ügyességgel jártak el körüle, hogy Arséne lassankint újra visszanyerte öntudatát. Először is széttekintett a szoba minden részében, mintha keresne valakit, a kit még csak kevéssel elébb is látott; aztán de Piennes asszonyra veté nagy fekete szemét s kérdé: — Férje ő önnek ? — Nem, — válaszolt de Piennes asszony kissé elpirulva, de a nélkül hogy nyájasságából valamit ve­szített volna. — Salligny úr rokonom. De Piennes asszony megengedte magának ez ár­tatlan hazugságot, hogy ezáltal az ifjú fölötti ural­mát indokolhassa. — Akkor, — szólt Arséne — ön az, kit ő szeret ! Ezt mondva a beteg folyvást a delnen pihentető lázban égő szemét. — Ő! ? De Piennes asszony homloka pillanatra kiderült, arcát élénk pir fitta be s a hang elhalt ajkain. Azon­ban csakhamar visszanyerte higgadtságát. ■— Ön téved, szegény gyermek, — szólt komo­lyan. — Salligny úr belátta, hogy hibázott, midőn oly emlékeket idézett vissza lelkébe, a melyek már szerencsésen elmosódtak önnek emlékezetében. Ön elfeledi őt . . . — Elfeledem! ? — kiálta föl Arséne keserű mo­­solylyal. — Úgy van, Arséne; ön lemond bohó emlékei­ről ama napoknak, melyek többé nem térnek vissza. Jusson eszébe, szegény gyermek, hogy ép ama vétkes viszony okozta önnek minden szerencsétlenségét. Jus­son eszébe . . . — Ő nem szereti önt! — szakítá félbe Arséne a delnő beszédét, a nélkül hogy azt figyelemmel kísérte volna. •— ő nem szereti önt s mégis megérti egyetlen tekintetét is! Én láttam az ön tekintetét és az övét is. Én nem csalódom .. . Egyébiránt ez renden van! Ön szép, fiatal, igéző ... és én nyomorék vagyok, ki­kelve régi alakomból .. . síromhoz közel. . . Itt megszakadt a hang ajkamn. Oly nagy, oly ke­serves zokogás fojta el szavait, hogy a betegápolónő ijedten szökkent föl, jelentve, hogy orvosért fut, mert — a­mint mondá — az orvos úr mitől sem fél inkább mint az ily idegrázkódásoktól, melyek a szegény kis szenvedőt egészen tönkre tehetik. (Folyt. köv.) Vászon, selyem, szőnyeg. (Iparmuzeumi tárca.) (P. J.) Valamennyi iparág közt a szövés nemes mestersége az, mely őseredetét nem a tökéletlen em­bernek köszöni, hanem egyenesen az istenek ihletett­­ kezeiből veszi. E szép és jellemző monda minden nép­nél föltalálható. A műtörténelem, mely természetesen a szövést egyenesen a fonásból vezeti le, ama naiv mondából egyedül ez ipar múltjára következtet, mely e szerint igen nagy. Régi műemlékeken előforduló rajzok s a cölöpökítményekben talált szövetek, me­lyek még szövőszék nélkül készültek, az ipar fejlődé­séhez is szolgáltatnak adatokat. Hogy a fejlődés nap­jainkig mily sokoldalú s a tökély mily fokára jutott, arra nézve fogalmat adhat valamely nagyobb iparmu­­zeum gyűjteménye, melyben az egyes stádiumokat jel­lemző szövetpéldányok képviselik. Egy régi kelta sír­ban talált durva s laza gyapjuszövet-maradék s valamely újabb, művészileg ékitményezett damasz között a textil ipar egész hosszú története fekszik. S jelenleg a szövés, mintázás, festés, nyomás mennyi mindennemű technikáját űzik; s míg a nyers gyapjú­ból drága kashmiri shawl, a pamutból nanking, a kender rostjaiból batt­st, a selyem hernyó fonadé­kaiból barége lesz, a földolgozás mennyi módját al­kalmazzák ; s mily alakérzéket, a színek mily nagy is­meretét s mennyi kezelési ügyességet tételez föl vala­mely gobelin vagy arazzi-szőnyeg, melyben a textil­ipar már teljes tiszta művészetté emelkedett, miután azt utolérte s azzal versenyezni akar! Mind e technikák s azok változatos készítmé­nyeinek egyenkinti ismertetése ezúttal nem lehet fel­adatunk. A szövés átalában nem nagy különbséget mutat s csak a részletekben más. Azért a textil­ipar három legfontosabb válfaja, melyek ketteje a művé­szibb kivitelre is alkalmas: a vászon, selyem és sző­nyeg készítése a többire is némileg következtetni enged. A szövés mestersége szorosan géphez van kötve, melyet szövőszéknek nevezünk, akár egyszerű kéz vagy láb, akár gőz vagy víz hajtja azt. A szövet két fonalsorozatból áll, mely egymást derékszög alatt metszi. A szövet hosszában menő fonalakat láncnak nevezik, a keresztben haladókat pedig ontoknak. Ha minden ontokszál a szövet egész szélességében szabá­lyosan, majd a láncfonalak fölött, majd alattuk vonul f­el, s minden láncfonal ugyanily rendszerben fekszik, az így létrehozott szövet sima, vászonszerű. Itt min­den szál párhuzamosan fekszik egymáshoz. A szöve­tek e­leméhez tartozik: a vászon, a karton, a közön­séges gyapjúposztó­s a tafota. A gauz-szerű szöve­teknél (milyen a túli is) nemcsak a lánc és ontok-fo­­nalak keresztezik egymást, hanem a lánc- és ontok-fo­­nalak önmagukat is keresztezik. A vászonszövés módja szerint különböző szövetek készülnek, midőn egy lánc­­fonal helyett több láncfonal fekszik váltakozva az an­­tok-fonal fölött vagy alatt és ha több, mint két fonal­rendszer váltakozik. Mintázott­ vagy figuráknak ne­vezzük a szövetet, ha a fonalak összeállítása egyenet­len és változatos, úgy hogy a minta vagyis a rajz a szövés módja szerint különbözik az alaptól s attól el­vál. Ide tartozik a damasz. A szövet felületén alkal­mazott fonalkötések utólagos fölmetszése által bár­sony készül. A vászon tág fogalma alatt mind ama szövetek érthetők, melyek régebben főkép a közönséges kender s a pamutnövény hüvelyeinek rostjaiból készültek, mai napság azonban különféle más növényekből is, mint khinai fűből, keletindiai kallui-kenderből, új-zeelandi kenderliliomból, alperostokból és ananas-kenderből állíttatnak elő. A pamut-szövetek versenytársai a va­lódi vászonnak s nagyobbára ennek hamisítására ké­szülnek. A pamut-növény mint bokor, Egyiptom, Kis­­ázsia, Keletindia, Amerika, Khina és Afrika legtöbb vidékén terem, fa gyanánt pedig a nevezett helyeken kívül különösen Spanyolországban termesztik. A pa­mut színe fehéres, de van barnás sárga is. Körülbelül tizenkét fajt különböztetnek meg, melyek mindegyike valamely exoticus tartomány után viseli nevét. Legfi­nomabb az úgynevezett »hosszú georgia.« Az ókor nem ismert különbséget a pamut-szövet és vászon között. E körülmény nem rég nagy vitára szolgált okot az ipartörténészek között s a kérdés az volt: mit értet­tek tulajdonkép a régiek a »byssus« szó alatt ? Sem­per, ki erre nézve nagy tekintély, azt tartja, hogy az Assyriából való »sindones byssinae« egy jelentésnek­­ a musselin-nel, melynek nevét Mussoli tartománytól­­ Mezopotámiában származtatják. E vidék pedig pam­ut­­­ szövetei által híres. Mint a vászon-hamisítás, úgy a­­ pamut különféle vegyi processzusok által való prepa­rálása, hogy a selyem- vagy gyapjúhoz hasonlítson, a műipar szempontjából helytelen és célszerűtlen el­járás, miután ez által a pamut jellemző sajátságai kárba vesznek. A pamut nem vet szabad, természetes ráncokat, mint a gyapjú­szövet s azért ilyeneket nem is tűrhet meg. A keletieknél a pamut kelmék ipara nagy virágzásnak örvend: az európaiak finomság, köny­­nyedség és stílszerű ekítményezés tekintetében meg sem közelítik őket. A kender többi versenytársai lágy­ság, szívósság és ruganyosságra nézve hátrányban vannak, különben szintoly célszerűen dolgozhatók föl. A tisztán előállított s szövésre szánt kender világos fehér vagy sárgás szürke szint és selyemszerű fényt mutat, a mellett igen puha és sima. E vonások a vász­nat is jellemzik, melynek főkép az a tulajdonsága is, hogy a testhez képest mindig fris és hűvös, már a régi korban megh­atározó kezelése határait. Mindig meg is hagyták természetes színét, simaságát s fényét pedig damasz-szövés által még jobban emelték. He­­rodot s az ó-szövetség írói szerint az egyiptomiak vol­tak az elsők, kik finom vásznat készítettek, melyet be­szőtt alakokkal és hímzésekkel díszítettek. A múmiák vásznainak vizsgálataiból kitűnt, hogy hüvelyknyi tér­fogatra 140—152 lánc­fonal s 64—71 aatokfonal jut. Hogy a vászon keményítéséhez és sima, apró rán­cok képzéséhez is értettek az egyiptomiak, mutatják tömérdek műemlékeik, melyeken a ruha ily stereotyp feszes ráncozatba van szedve. E táncképzés a görö­gökhöz átmenve néhány periódus múlva, művészeti fölszabadulás folytán a legpompásabb drapériává vált. Gazdag és igen szép példányok által kitűnő ház­ipar gyűjteményünk, melyet Römer és Xantus sze­reztek, s melynek alig egy kis töredéke kaphatott he­lyet iparmuzeumunkban s csak az uj épületben fog kiállíttatni, a kézi munkák számos nemét mutatja. A mindenféle finomabb és durvább vásznak érdekes pél­dányokban képviselvék s ezeket gyakran hímzések s belészőtt alakzatok diszitik. A selyem­ hernyót, mely az eléggé ismeretes el­járás szerint a szövésre alkalmassá tett »nyers sely­met« szolgáltatja, a khinaiak már háromszáz évvel mostani időszámlálásunk előtt ismerték. Tőlük szárma­zott át a selyemipar Indiába. Mikor kerültek a ruhák­ra s függönyökre használt selyem szövetek Előázsiába s onnan Európába, az még bizonytalan. Arisztoteles említi, hogy a görög nők szétfejtették ismét a khinai szöveteket, s azokból a Kos szigetéről elnevezett hi­ 100-2

Next