Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-18 / 238. szám

De alig értek fel a kastély szobájába, iszonyú zajt hallottak, mintha a tündérvár összeomlott volna. Egyenesen Reloeil herceghez mentek, ki épen akkor ébredt föl. Mihály a kezében tartotta az arany serleget és fölfedezé a kopott papucsok titkát. — Válaszd tehát azt, a ki neked legjobban tet­szik, — mondá a herceg. — Választásom már megvan, — felesé a kis kertész, kezet adva az ifjú hercegnőnek, ki elpirult s lesüté szemét. Egy hét múlva feleségül vette és valamennyi her­cegnő fér­jhez ment a bűbájtól megszabad­ult szive vá­lasztottjához. XVI. Lina hercegnő nem lehett kertésznévé, sőt ellen­kezőleg, Merengő lett herceggé, de a lakodalom előtt elmondatta az ifjúval, hogy mikép fedezhette föl a titkot. Merengő megmutatta neki a két babércsemetét, mely őt megsegítette. Lina hercegnő pedig, okos asszony létére, félt attól, hogy e csemeték birtoka igen nagy előnyt ad férjének ő fölötte, kivágta tehát mindkettőt a gyökerénél és aztán a tűzbe dobta. És ezért van, hogy a leánykák még most is azt éneklik minálunk, mikor esti holdfénynél körben tán­­ulnak : »Nem megyünk már az erdőbe, Hisz a babér ki van vágva.« Stern Judit. Heyse Pál beszélye. (Folytatás.) A jámbor leányka önkénytelenül megborzadt. — Ön csak tréfálni akar velem, — szólt, és könnyű pir futá el szép arcát. — Csakugyan látott volna ön angyalt, tökéles józan elmével, ébren, és — — És ördögöt is, kétségkívül; még pedig oly sá­tánit, a minőt csak képzelni lehet. — Oh, beszélje el azt! — csengett a fiatal nagy­néni, miközben barátnőjéhez közelebb húzódva, deré­kon átkarolta. — Valóban kiváncsi vagyok rá magam is, — szólt a borkereskedési ügynök, ki most már szobánk­ba lépett. — Beli sok mindent is megér az ember! — szólt a fogadósné, miközben a lámpát kissé fölebb csavarta. A barátom még mindig komolyan viselte magát. — A dolog nagyon is igaz, — szólt. — De saj­nos, én ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy önökkel azt közölhessem. Különben is most már késő az idő s mi reggel az első vonattal tovább utazunk. Nemde szivós lesz ön, fogadósné asszony, engem fél­hatkor fölébreszteni? Jó éjt, hölgyeim! Ezt mondva fölkelt s gyertyája után nézett. A borkereskedési ügynök fölkacagott, mintha csak ezt akarta volna mondani: »Persze, így aztán egész ké­nyelemmel kivonhatjuk magunkat a dologból!« Az­tán udvariasan meghajtva magát a fiatal nők előtt, azzal a megjegyzéssel hagyta el őket, hogy bár átalá­­ban nem hisz is az angyalokban, az itt jelenlevő höl­gyek kivételt képeznek. Azzal, a­nélkül hogy minket, babonás embere­ket, csak egy bólintásra is érdemesített volna, »Ördög Róbert« egyik áriáját fütyölve ballagott föl szobájába. Mi nyomban követtük őt. Fönt azonban, nem kis boszúságunkra, úgy vettük észre, hogy az ő társasá­gától nem egyhamar fogunk szabadulhatni. A mellet­tünk való szobában volt szállása, melyet csak vékony falrekesz választott el a miénktől, így aztán nemcsak egész dalmű-repertoire-ját voltunk kénytelenek meg­hallgatni, melyet véges-végig elfütyölt, hanem azon­kívül a szobaleánynyal való enyelgéseit is, kit minden pillanatban becsöngetett, hogy neki kinyilatkoztassa, mikép­p angyal volna, ha — Beszédének többi része inkább Offenbach-, mint Mozart-stylben volt tartva. Utitársam, miután mindezt darabig csak tűrte, kalapja után nyúlt. — Nem a legajánlatosb idő van ugyan most az éji sétára, — jegyzé meg, — de mindamellett bekó­­borgok egy pár utcát, míg itt a levegő megtisztul. Nem volna önnek kedve, velem tartani? Én örömmel csatlakoztam hozzá. Midőn a ha­­lottiasan csöndes utcában vagy száz lépést haladtunk, társam így szólott hozzám: — Hiába, én csak nem tudok e képektől szaba­dulni. Mindazok után, a­miket már egymás felől tu­dunk, csaknem igazságtalanságnak tűnnék föl előt­tem, ha ön előtt is eltitkolnám ama történetet, mely theológiai értekezésük közben eszembe jutott. Azok, kik iránt kötelezve lettem volna hallgatni, már elköl­töztek e földről; a gonosz lélek megtestesülésétől pe­dig, mely a történetben szerepet játszott és azóta nyomtalanul eltűnt, épen nem félek. Ha csakugyan még most is ég és föld között kisértget, csak dicsősé­gének fogja tartani, hogy emléke még nem veszett ki. Azonban ne várjon ön tőlem valamely rendkívüli történetet, talányos avagy csodás eseményt. Ha ég és pokol közreműködtek . .. De megkímélem önt min­den élőbeszédtől. Látja ön ama szűk utcácskában azt a meredek­fedelű házat? Most már csak éjjel hasonlít ez egy­kori alakjához, ama magas háromszög által, mely az utcára tekint. Különben most már egy sima homlok­zat van hozzá ragasztva és senki sem gyanítja, mily nyomorúságos külsejű volt e ház ezelőtt hat évtized­del, foltozott ablaküvegeivel, mikor az én csekély sze­mélyem annak falai közt először fölsívított. Én hatodik gyermeke voltam atyámnak, ki mint az itteni hercegi iskola rajztanára, nem épen a legfé­nyesebb viszonyok közt élt. Testvéreimet, öt vidám leányt, idejében s tisztességesen férjhez adták szüleim; én pedig tizennyolc éves koromig otthon laktam, ré­szint mivel én, mint tanárnak a fia, ingyen-iskolázta­tás jótékonyságában részesültem, részint pedig, mivel atyám túlságosan szeretett s nagyon sok reményt kö­tött rajzbeli ügyességemhez. Midőn azonban az első osztályt elvégeztem, sanza infamia e sanza lodo, minthogy a bennem levő egy pár művészeti tehetség a komolyabb tanulmá­nyokra nézve hátráltatók voltak, a jó öreg annyira elbúsulta magát, hogy életerejét bánata nagyon meg­­lankasztván, állásáról le kellett mondania s beérnie csekély nyugdíjával. Még csak arra sem gondolhatott többé, hogy továbbra is magánórákat adhasson. Ek­­kép az a szép légvár, hogy én a drezdai akadémiába megyek és ott híres képíró lesz belőlem, összeomlott. Az volt a kérdés, mi legyen belőlem. A tanulás­hoz, még ha az nem került volna is oly sokba, nagyon csekély kedvet mutattam, a kereskedéshez azonban még kevesebbet, így aztán különös nagy szerencsé­nek tűnt föl, hogy egy lipcsei ékszerész, kinek a neve akkoriban nagyon ismeretes volt, a hírlap utján oly fiatal embert keresett, kinek a rajzoláshoz hajlama van és hozzá, mint tanonc, belépni óhajtana. Így kerültem én mint tizennyolc éves suhanc, testben lélekben ártatlan, valódi anyámfia, de telve életszomjjal s minden szép és nemes iránti vágygyal a fővárosba és ebben azonnal egy oly házba, mely mind e fiatal ösztönöknek több tápot nyújtott, mint akár­­mely másik az akkori Lipcsében. Gazdám és mesterem, a mózesvallású Stern Dávid a legritkább ember volt azok közül, kikkel én valaha találkoztam. Kicsinyben kezdve ékszer- és régi műtárgyakból állott kereskedését, csakhamar kora legtekintélyesebb műértőjévé küzdte föl magát s ék­szerkereskedését oly virágzásba hozta, hogy Angliá­ban, Francia- és Olaszországban ismerős lett a neve s ügyleti összeköttetései egészen Amerikáig kiterjed­tek. Ő maga néhány évig lakott Rómában, hogy ott, az ízlés klasszikus forrásánál magát az ékszerművé­szetben kiképezhesse. Mihelyt aztán haza érkezett, néhány, magával hozott segéddel rögtön műhelyet rendezett be, melyben a legszebb és legjobb műveket készíték. Azonkívül képkereskedést is űzött. (Folyt. köv.) faj áttörése után a régi kihalt barlangi medve (ursus spelaeus) csontjaival együtt szenet talált és kőeszkö­zöket, hasonlókat a franciákéhoz és angolokéhoz, és egy hosszában elhasított csontot, melyből az akkori emberek a velőt kiszívták. Ez nálunk az első nyoma a középeurópai embernek abból az időből, melyben a Tisza partján még szarvorrúak legeltek és a masto­don és mammuth barangoltak az alföld tévein. Múzeumunkban a legdurvább francia kőeszközök mellett föl vannak állítva a dán csiszolt kőeszközök és más hasonlók a svájci cölöpépítők korából. Ilyene­ket Magyarország csaknem minden részében sokszor találnak. A nép láncos mennykőnek hívja és azt hiszi, hogy a gyermek könnyebben kapja fogait, ha száját azokkal érintik. Intézetünk e tekintetben igen gazdag. Némely darabnál látszik már az ízlés némi kifejlődése is, így ama kitűnő példányban, melyet Benczúr Jó­zsef talált mogyoróskai jószágán Zemplén­ vármegyé­­ben. Valódi­ cölöpépitményekre hazánkban eddigelé nem akadtak, halljuk azonban, hogy gr. Széchenyi Béla a régi Fertő talaján az idén nagyobb mennyi­ségű ily emlékeket lelt, melyek e szerint cölöpépitmé­­nyekből erednének; de sem a gróf Széchenyi Ferenc, sem gróf Széchenyi István által alapított intézetek nem kaptak még e leletről semmi részletes tudósítást. További tájékozásul megjegyezzük még, hogy azok a kőeszközök, melyeket Schliemann a régi Trója romjaiban talált, hasonlók azokhoz, melyek a múze­umban láthatók. Különösen érdekes itt az átmenet, mely a csiszolt kőkor és a bronzkor közt vehető észre. Ugyanolyan alakú eszközöket látunk itt bronzban, a­minőkkel a kőkorban ismerkedtünk meg; a szihalmi és aszódi leleteknél pedig, melyek a terem egyik fa­lát foglalják el, vegyesen fordulnak elő kőkori és bronzkori vésők, kalapácsok, csontkések, tűk és árak. A szegényebbek, a­mint látszik, sokáig használták A nemzeti múzeum kincsei­­ ­. Ötödik éve, hogy a törvényhozás a magyar nem­zeti múzeumra fordította figyelmét és nagyobb dotá­cióval látta el. Ez intézet eddig csak a tulajdon ala­pítványaira és a nemesi fölkelési pénztár maradvá­nyainak kamataira volt utalva s ezért nagy ered­ményt nem is mutathatott fel. Csak 1870 óta rendel­kezik nem ugyan nagyszerű, de mindenesetre tekinté­lyes összegekkel. Ennélfogva ma már a közönség is joggal lép föl nagyobb igényekkel vele szemben, mint annakelőtte, midőn — mint valamennyien tudjuk — tudományos erők nem voltak elégséges számmal az intézetnél alkalmazva, s azok is oly oly gyéren díjazva, hogy az akkori rendezés csupán ügyszeretetüknek és hazafiságuknak köszönhető. Nem csoda tehát, ha a könyvtárban az Illésházy és Horváth István-féle könyvek rendezetlenül a földön hevertek állványok és munkaerők hiányában; az állattárban is csak egy te­rem volt szekrényekkel ellátva az első hazai takarék­­pénztár segedelméből; az ásványok célszerűtlen bú­torokban alig használtathattak föl tudományos célok­ra ; a régiségtárban két terem ugyan tökéletesen, de kettő csak részben volt bútorozva. Magukat a kincse­ket is, melyekben e nemzeti intézetünk már akkor is bővölködött, csak kis részben állították ki, mert a jó öreg Érdy, kinek érdemeit a tudomány minden ba­rátja szívesen elismeri, azt tartotta, hogy nem jó, ha a németek Bécsben megtudják, hogy mink van. Mind­ez azóta lényegesen megváltozott. A rendezés nincs ugyan még most sem befejezve, múzeumunk azonban már jelenleg is oly alakot öltött, hogy azt minden idegennek bátran bemutathatjuk, s mert a tudósok is megelégedéssel tanulmányozhatják. A­mint a vendég a régiségtárba lép, mindjárt érzi, hogy ez a tudomány s művészet szentélye. A hosszú, azelőtt dísztelen folyosó ki van festve s bené­pesítve a régi szobrászat legnevezetesebb alakjaival, az archaikus ülő csonka női szobortól kezdve, mely­nek most Londonban levő eredetijét már Thales a hét bölcs egyike is ismerte Miletben, egész az Augusztus korában Menelaus által készített csoportozatig, mely­ben Phaeton kérdezi anyját, Meropét: váljon apja csakugyan a nap istene-e ? A görög művészet legneve­zetesebb alakjait, melyeknek eredetijei Londonban, Párisban, Rómában, Flarencben, Nápolyban, Berlin­ben és Athénben léteznek, most itten is lehet tanul­mányozni , a plasztika első kifejlődésétől egész virág­zásán keresztül. Igaz, hogy itt is még mindig teteme­sek a hézagok; hiányzik például a mykennei várkapu domborműve, a selinunti metopok, az aeginai csúcs­­csoportozat, a phigaliai és halicarnassusi párkány­­zat, a haldokló gallus, sőt a medicei Vénus is; de a­mint a pénzerő megengedi, ezekkel is ki fogjuk egészí­teni a nagy sorozatot, mely már jelenleg azáltal ta­núsítja befolyását, hogy egyetemünkön a görög mű­történetről több tanár tart felolvasásokat a­mi e gipsz­­öntvény-csarnok megnyitása előtt nem történhetett. E csarnokból lépünk az első terembe, melyben az úgynevezett történet előtti tárgyak állítják föl, vagy­is ama kor emlékét, melyben a vasat még nem ismer­ték. Itt látjuk először is a Franciaországban talált ama legrégibb kőeszközöket, melyek már a jégkor­ban, midőn még Európának nagy része jégárakkal volt elborítva, az ember létezéséről tanúskodnak. Ily régi, idomtalan kőeszközökre, illetőleg fegyverekre, eddig csak Francia- és Angolországban akadtak. A skandináv országokban, Németországban, nálunk és Oroszországban az emberi nem legrégibb civilizáció­jának e nyomait eddigelé nem sikerült fölfedezni. Újabb időben azonban, a jelen év július havában, Badányi Mátyás szepesi földbirtokos, ki a régészettel is foglalkozik, a haligóci barlangban a csepegőkő-ta- Folytatás a mellékleten: 1036

Next