Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-18 / 238. szám
De alig értek fel a kastély szobájába, iszonyú zajt hallottak, mintha a tündérvár összeomlott volna. Egyenesen Reloeil herceghez mentek, ki épen akkor ébredt föl. Mihály a kezében tartotta az arany serleget és fölfedezé a kopott papucsok titkát. — Válaszd tehát azt, a ki neked legjobban tetszik, — mondá a herceg. — Választásom már megvan, — felesé a kis kertész, kezet adva az ifjú hercegnőnek, ki elpirult s lesüté szemét. Egy hét múlva feleségül vette és valamennyi hercegnő férjhez ment a bűbájtól megszabadult szive választottjához. XVI. Lina hercegnő nem lehett kertésznévé, sőt ellenkezőleg, Merengő lett herceggé, de a lakodalom előtt elmondatta az ifjúval, hogy mikép fedezhette föl a titkot. Merengő megmutatta neki a két babércsemetét, mely őt megsegítette. Lina hercegnő pedig, okos asszony létére, félt attól, hogy e csemeték birtoka igen nagy előnyt ad férjének ő fölötte, kivágta tehát mindkettőt a gyökerénél és aztán a tűzbe dobta. És ezért van, hogy a leánykák még most is azt éneklik minálunk, mikor esti holdfénynél körben tánulnak : »Nem megyünk már az erdőbe, Hisz a babér ki van vágva.« Stern Judit. Heyse Pál beszélye. (Folytatás.) A jámbor leányka önkénytelenül megborzadt. — Ön csak tréfálni akar velem, — szólt, és könnyű pir futá el szép arcát. — Csakugyan látott volna ön angyalt, tökéles józan elmével, ébren, és — — És ördögöt is, kétségkívül; még pedig oly sátánit, a minőt csak képzelni lehet. — Oh, beszélje el azt! — csengett a fiatal nagynéni, miközben barátnőjéhez közelebb húzódva, derékon átkarolta. — Valóban kiváncsi vagyok rá magam is, — szólt a borkereskedési ügynök, ki most már szobánkba lépett. — Beli sok mindent is megér az ember! — szólt a fogadósné, miközben a lámpát kissé fölebb csavarta. A barátom még mindig komolyan viselte magát. — A dolog nagyon is igaz, — szólt. — De sajnos, én ezért nem vagyok abban a helyzetben, hogy önökkel azt közölhessem. Különben is most már késő az idő s mi reggel az első vonattal tovább utazunk. Nemde szivós lesz ön, fogadósné asszony, engem félhatkor fölébreszteni? Jó éjt, hölgyeim! Ezt mondva fölkelt s gyertyája után nézett. A borkereskedési ügynök fölkacagott, mintha csak ezt akarta volna mondani: »Persze, így aztán egész kényelemmel kivonhatjuk magunkat a dologból!« Aztán udvariasan meghajtva magát a fiatal nők előtt, azzal a megjegyzéssel hagyta el őket, hogy bár átalában nem hisz is az angyalokban, az itt jelenlevő hölgyek kivételt képeznek. Azzal, anélkül hogy minket, babonás embereket, csak egy bólintásra is érdemesített volna, »Ördög Róbert« egyik áriáját fütyölve ballagott föl szobájába. Mi nyomban követtük őt. Fönt azonban, nem kis boszúságunkra, úgy vettük észre, hogy az ő társaságától nem egyhamar fogunk szabadulhatni. A mellettünk való szobában volt szállása, melyet csak vékony falrekesz választott el a miénktől, így aztán nemcsak egész dalmű-repertoire-ját voltunk kénytelenek meghallgatni, melyet véges-végig elfütyölt, hanem azonkívül a szobaleánynyal való enyelgéseit is, kit minden pillanatban becsöngetett, hogy neki kinyilatkoztassa, miképp angyal volna, ha — Beszédének többi része inkább Offenbach-, mint Mozart-stylben volt tartva. Utitársam, miután mindezt darabig csak tűrte, kalapja után nyúlt. — Nem a legajánlatosb idő van ugyan most az éji sétára, — jegyzé meg, — de mindamellett bekóborgok egy pár utcát, míg itt a levegő megtisztul. Nem volna önnek kedve, velem tartani? Én örömmel csatlakoztam hozzá. Midőn a halottiasan csöndes utcában vagy száz lépést haladtunk, társam így szólott hozzám: — Hiába, én csak nem tudok e képektől szabadulni. Mindazok után, amiket már egymás felől tudunk, csaknem igazságtalanságnak tűnnék föl előttem, ha ön előtt is eltitkolnám ama történetet, mely theológiai értekezésük közben eszembe jutott. Azok, kik iránt kötelezve lettem volna hallgatni, már elköltöztek e földről; a gonosz lélek megtestesülésétől pedig, mely a történetben szerepet játszott és azóta nyomtalanul eltűnt, épen nem félek. Ha csakugyan még most is ég és föld között kisértget, csak dicsőségének fogja tartani, hogy emléke még nem veszett ki. Azonban ne várjon ön tőlem valamely rendkívüli történetet, talányos avagy csodás eseményt. Ha ég és pokol közreműködtek . .. De megkímélem önt minden élőbeszédtől. Látja ön ama szűk utcácskában azt a meredekfedelű házat? Most már csak éjjel hasonlít ez egykori alakjához, ama magas háromszög által, mely az utcára tekint. Különben most már egy sima homlokzat van hozzá ragasztva és senki sem gyanítja, mily nyomorúságos külsejű volt e ház ezelőtt hat évtizeddel, foltozott ablaküvegeivel, mikor az én csekély személyem annak falai közt először fölsívított. Én hatodik gyermeke voltam atyámnak, ki mint az itteni hercegi iskola rajztanára, nem épen a legfényesebb viszonyok közt élt. Testvéreimet, öt vidám leányt, idejében s tisztességesen férjhez adták szüleim; én pedig tizennyolc éves koromig otthon laktam, részint mivel én, mint tanárnak a fia, ingyen-iskoláztatás jótékonyságában részesültem, részint pedig, mivel atyám túlságosan szeretett s nagyon sok reményt kötött rajzbeli ügyességemhez. Midőn azonban az első osztályt elvégeztem, sanza infamia e sanza lodo, minthogy a bennem levő egy pár művészeti tehetség a komolyabb tanulmányokra nézve hátráltatók voltak, a jó öreg annyira elbúsulta magát, hogy életerejét bánata nagyon meglankasztván, állásáról le kellett mondania s beérnie csekély nyugdíjával. Még csak arra sem gondolhatott többé, hogy továbbra is magánórákat adhasson. Ekkép az a szép légvár, hogy én a drezdai akadémiába megyek és ott híres képíró lesz belőlem, összeomlott. Az volt a kérdés, mi legyen belőlem. A tanuláshoz, még ha az nem került volna is oly sokba, nagyon csekély kedvet mutattam, a kereskedéshez azonban még kevesebbet, így aztán különös nagy szerencsének tűnt föl, hogy egy lipcsei ékszerész, kinek a neve akkoriban nagyon ismeretes volt, a hírlap utján oly fiatal embert keresett, kinek a rajzoláshoz hajlama van és hozzá, mint tanonc, belépni óhajtana. Így kerültem én mint tizennyolc éves suhanc, testben lélekben ártatlan, valódi anyámfia, de telve életszomjjal s minden szép és nemes iránti vágygyal a fővárosba és ebben azonnal egy oly házba, mely mind e fiatal ösztönöknek több tápot nyújtott, mint akármely másik az akkori Lipcsében. Gazdám és mesterem, a mózesvallású Stern Dávid a legritkább ember volt azok közül, kikkel én valaha találkoztam. Kicsinyben kezdve ékszer- és régi műtárgyakból állott kereskedését, csakhamar kora legtekintélyesebb műértőjévé küzdte föl magát s ékszerkereskedését oly virágzásba hozta, hogy Angliában, Francia- és Olaszországban ismerős lett a neve s ügyleti összeköttetései egészen Amerikáig kiterjedtek. Ő maga néhány évig lakott Rómában, hogy ott, az ízlés klasszikus forrásánál magát az ékszerművészetben kiképezhesse. Mihelyt aztán haza érkezett, néhány, magával hozott segéddel rögtön műhelyet rendezett be, melyben a legszebb és legjobb műveket készíték. Azonkívül képkereskedést is űzött. (Folyt. köv.) faj áttörése után a régi kihalt barlangi medve (ursus spelaeus) csontjaival együtt szenet talált és kőeszközöket, hasonlókat a franciákéhoz és angolokéhoz, és egy hosszában elhasított csontot, melyből az akkori emberek a velőt kiszívták. Ez nálunk az első nyoma a középeurópai embernek abból az időből, melyben a Tisza partján még szarvorrúak legeltek és a mastodon és mammuth barangoltak az alföld tévein. Múzeumunkban a legdurvább francia kőeszközök mellett föl vannak állítva a dán csiszolt kőeszközök és más hasonlók a svájci cölöpépítők korából. Ilyeneket Magyarország csaknem minden részében sokszor találnak. A nép láncos mennykőnek hívja és azt hiszi, hogy a gyermek könnyebben kapja fogait, ha száját azokkal érintik. Intézetünk e tekintetben igen gazdag. Némely darabnál látszik már az ízlés némi kifejlődése is, így ama kitűnő példányban, melyet Benczúr József talált mogyoróskai jószágán Zemplén vármegyében. Valódi cölöpépitményekre hazánkban eddigelé nem akadtak, halljuk azonban, hogy gr. Széchenyi Béla a régi Fertő talaján az idén nagyobb mennyiségű ily emlékeket lelt, melyek e szerint cölöpépitményekből erednének; de sem a gróf Széchenyi Ferenc, sem gróf Széchenyi István által alapított intézetek nem kaptak még e leletről semmi részletes tudósítást. További tájékozásul megjegyezzük még, hogy azok a kőeszközök, melyeket Schliemann a régi Trója romjaiban talált, hasonlók azokhoz, melyek a múzeumban láthatók. Különösen érdekes itt az átmenet, mely a csiszolt kőkor és a bronzkor közt vehető észre. Ugyanolyan alakú eszközöket látunk itt bronzban, aminőkkel a kőkorban ismerkedtünk meg; a szihalmi és aszódi leleteknél pedig, melyek a terem egyik falát foglalják el, vegyesen fordulnak elő kőkori és bronzkori vésők, kalapácsok, csontkések, tűk és árak. A szegényebbek, amint látszik, sokáig használták A nemzeti múzeum kincsei . Ötödik éve, hogy a törvényhozás a magyar nemzeti múzeumra fordította figyelmét és nagyobb dotációval látta el. Ez intézet eddig csak a tulajdon alapítványaira és a nemesi fölkelési pénztár maradványainak kamataira volt utalva s ezért nagy eredményt nem is mutathatott fel. Csak 1870 óta rendelkezik nem ugyan nagyszerű, de mindenesetre tekintélyes összegekkel. Ennélfogva ma már a közönség is joggal lép föl nagyobb igényekkel vele szemben, mint annakelőtte, midőn — mint valamennyien tudjuk — tudományos erők nem voltak elégséges számmal az intézetnél alkalmazva, s azok is oly oly gyéren díjazva, hogy az akkori rendezés csupán ügyszeretetüknek és hazafiságuknak köszönhető. Nem csoda tehát, ha a könyvtárban az Illésházy és Horváth István-féle könyvek rendezetlenül a földön hevertek állványok és munkaerők hiányában; az állattárban is csak egy terem volt szekrényekkel ellátva az első hazai takarékpénztár segedelméből; az ásványok célszerűtlen bútorokban alig használtathattak föl tudományos célokra ; a régiségtárban két terem ugyan tökéletesen, de kettő csak részben volt bútorozva. Magukat a kincseket is, melyekben e nemzeti intézetünk már akkor is bővölködött, csak kis részben állították ki, mert a jó öreg Érdy, kinek érdemeit a tudomány minden barátja szívesen elismeri, azt tartotta, hogy nem jó, ha a németek Bécsben megtudják, hogy mink van. Mindez azóta lényegesen megváltozott. A rendezés nincs ugyan még most sem befejezve, múzeumunk azonban már jelenleg is oly alakot öltött, hogy azt minden idegennek bátran bemutathatjuk, s mert a tudósok is megelégedéssel tanulmányozhatják. Amint a vendég a régiségtárba lép, mindjárt érzi, hogy ez a tudomány s művészet szentélye. A hosszú, azelőtt dísztelen folyosó ki van festve s benépesítve a régi szobrászat legnevezetesebb alakjaival, az archaikus ülő csonka női szobortól kezdve, melynek most Londonban levő eredetijét már Thales a hét bölcs egyike is ismerte Miletben, egész az Augusztus korában Menelaus által készített csoportozatig, melyben Phaeton kérdezi anyját, Meropét: váljon apja csakugyan a nap istene-e ? A görög művészet legnevezetesebb alakjait, melyeknek eredetijei Londonban, Párisban, Rómában, Flarencben, Nápolyban, Berlinben és Athénben léteznek, most itten is lehet tanulmányozni , a plasztika első kifejlődésétől egész virágzásán keresztül. Igaz, hogy itt is még mindig tetemesek a hézagok; hiányzik például a mykennei várkapu domborműve, a selinunti metopok, az aeginai csúcscsoportozat, a phigaliai és halicarnassusi párkányzat, a haldokló gallus, sőt a medicei Vénus is; de amint a pénzerő megengedi, ezekkel is ki fogjuk egészíteni a nagy sorozatot, mely már jelenleg azáltal tanúsítja befolyását, hogy egyetemünkön a görög műtörténetről több tanár tart felolvasásokat ami e gipszöntvény-csarnok megnyitása előtt nem történhetett. E csarnokból lépünk az első terembe, melyben az úgynevezett történet előtti tárgyak állítják föl, vagyis ama kor emlékét, melyben a vasat még nem ismerték. Itt látjuk először is a Franciaországban talált ama legrégibb kőeszközöket, melyek már a jégkorban, midőn még Európának nagy része jégárakkal volt elborítva, az ember létezéséről tanúskodnak. Ily régi, idomtalan kőeszközökre, illetőleg fegyverekre, eddig csak Francia- és Angolországban akadtak. A skandináv országokban, Németországban, nálunk és Oroszországban az emberi nem legrégibb civilizációjának e nyomait eddigelé nem sikerült fölfedezni. Újabb időben azonban, a jelen év július havában, Badányi Mátyás szepesi földbirtokos, ki a régészettel is foglalkozik, a haligóci barlangban a csepegőkő-ta- Folytatás a mellékleten: 1036