Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-08 / 256. szám
A padlásszoba bölcsészének irataiból. (Két, elbeszélés.) írta Louvestre Emil. (Vége). Bátyám arca úgy át vált szelleműivé, hogy reszkettem a belső megindulástól és szemem könybe lábadt. — Értem, — kiáltám föl, — az a család nagyban ; az a föld ama része, melyhez isten lelkünket köté. — Úgy van , már most képzelheted, mivel tartozunk a hazának. — Mindennel, egész lényünkkel, ez szívbeli tartozás ! — És becsületbeli, fiam ! Az a családtag a melyik nem járul gyarapításához a maga szolgálatrészével, a melyik nem neveli boldogságát, az kötelességének nem tesz eleget és rész rokon. A kereskedőtárs, ki nem gazdagitja a szövetségeseket egész erejével, igyekezetével, fáradhatatlanságával, nem becsületes. Ép úgy az, ki a haza minden előnyét élvezi, de kötelességeit irányában elmulasztja: becsület ellen vét és rész hazafi. — És mit kell tenni, — kérdem, — hogy az ember jó hazafi legyen ? — Azt kell tenni hazájáért, a mit az ember atyjáért vagy anyjáért tenne, — felelé. — Dolgozni értte békében, védni a harcban. Semmit sem feleltem, de szivem dobogott. Amig hazafelé mentem, bátyám szavai, úgyszólván, mindig fülembe csengtek. Mind ismételtem magamban: »Tedd a hazádért, amit atyádért vagy anyádért tennél!« A haza veszedelemben van, az ellenség megtámadja, és te addig játékszereket csinálsz! Annyit gondolkoztam e fölött az egész éjjel, hogy másnap újra elmentem Vincennes-ba s bejelentem a bátyámnak, hogy felcsaptam önkénytesnek és a határszél felé indulok. A jó ember oda szorított szívéhez, én pedig büszkébben távoztam, mint egy küldetésben járó kormánybiztos, így lettem a köztársaság önkénytese még gyerekkoromban. Ez mind egyszerűen és vidámam volt elmondva, olyan emberek kifejezésével, kik a teljesített kötelességet sem érdemnek, sem tehernek nem tekintik. Beszéd közben felkerült, de nem magáért, hanem csupán a dologért. őt egész életdrámájában nem a maga szerepe, hanem a darab érdekelte. Ez önzéstelenség és a hiúság e hiánya meghatottak. Sokáig maradtam még nála és bizalmat tanúsítottam irányában, hogy az övét megnyerhessem. Egy óra múlva már tudta minden szokásomat, régi ismerős lettem rája nézve. Még a rosz kedvet is megvallottam neki, melyet lámpájának fénye okozott. A jó szivek ama nyájas derültségével hallgatott, mely mindennek a jó oldalát nézi. Nem beszélt sem a szükségről, mely munkára kényszerítette, amíg én még pihentem, sem az öreg katona elhagyatottságáról, csak meggondolatlansággal vádolta magát, és megígérte, hogy majd beragasztja az ajtóhasadásokat. Oh, nemes lélek, kinél semmi sem ad okot keserűségre és aki csak jóindulatra, kötelességre érez erőt? Október 17-én újra meglátogattam szomszédomat, s egy véletlenül kiejtett szó új bizalmas közlésre adott alkalmat. Azt kérdeztem tőle, hogy ugyanegy csatában vesztette-e el lábát és karját? — Nem, — felesé. — Az ágyúgolyó csak lábamat vitte el, karom a clamart-i kőbányákban veszett oda. — Hogyan ? — Igen egyszerűen történt, — mondá. — Waterloo után három hónapig voltam kórházban, amíg lábom meggyógyult. Ekkor Párisba mentem, hol bajrátokat vagy rokonokat reméltem találni, de nem mind elszéledtek vagy meghaltak, egyedül maradtam! Talán még kevésbbé lettem volna idegen Bécsben, Madridban vagy Berlinben! De bár egy lábbal kevesebbet kellett táplálnom, azért mégsem volt az könynyű; az étvágy egészen helyre állt és az utósó krajcárok is elgurultak. Az igaz, hogy találkoztam egykori századosommal, ki megemlékezett, hogy Montereaunál kisegítettem a bajból, neki adván át a magam lovát, amiért örök hálát is ígért. Tudtam, hogy ő ezelőtt egy évvel gyönyörű kastélyt és néhány majort vett el feleségül, úgyhogy éltem fogytáig lehettem volna e milliomos inasa; de mindig csak azon gondolkodtam , hogy nem tehetnék-e valami hasznosabbat ? — Nos, Chaufour, — mondom magamban egy este, — arról van szó, hogy emberül viseld most magadat. A százados által ajánlott hely jó lenne neked, de nem tehetsz-e még valami jobbat is? Két karod még jó, nem tartozol-e hazádnak minden erőddel? Hagyd azt a helyet náladnál nyomorékabbnak! Előre, vitéz! még néhány ostromot! Nem kell idő előtt megpihenni! Megköszöntem tehát a százados ajánlatát és beálltam a clamart-i kőbányába dolgozni. Az első hónapokban újonc módra dolgoztam, azaz hogy több mozdulatot tettem, mint amennyi munkát végeztem , de idővel mindenbe bele lehet okulni, még a kövekbe is. Jó munkás lettem és jóizűn ettem kenyeremet, mivel vígan kerestem meg. »Rajta, Chaufour! mondtam néha magamban, rajta öregem, hazád szépítéséért fáradsz!« És ez erőt adott nekem. Szerencsétlenségre, néhány pajtásom igen nagy barátja volt a francia pálinkának. Egyik közülök, ki ép akkor a bal kezét is jobbnak nézte, egy elkészített lőporakna mellett gyújtotta meg a lámpáját. Az egész azonnal levegőbe repült, kőzáport dobva ránk, mely három embert megölt és az én karomat elvitte. — Így újra kenyér nélkül maradt! — mondám az öreg katonának. — Azaz hogy máskép kellett megkeresni, — felelé nyugodtan. — A legbajosabb volt oly mesterséget kapni, mely tíz ujj helyetttel is beérje. Végre kaptam egyet. — Hol? — Az utcaseprők közt. — Hogyan ? utcaseprő lett ? — Kevés időre, kedves szomszéd, és azok bizony nem voltak a legroszabb napjaim. Az utcaseprők serege nincs oly alacsony egyénekből alkotva, mint ahogy hiszik. Vannak ott régi színésznők, kik semmit sem tehettek félre, tönkre jutott kereskedők, sat. Még egy öreg tanár is volt velünk, ki nekünk szomorú játékokat vagy latin költeményeket mondott el. Társaim közül egyik sem versenyezhetett volna az erény díjáért, de a nyomorúság miatt megbocsátotta nekik az ember a hibákat és a vidámság megvigasztalta őket még e nyomorúságban is. Én is víg voltam, bár kissé jobb is igyekeztem lenni náluknál. Még a legnyomorúságosabb helyzetben is megvolt bennem az a hit, hogy semmi sem szégyen, ami hasznos a hazának és embertársainknak. »Chaufour! — mondogattam magamban, — a kard után a kalapács, a kalapács után a seprű! — Leszállsz ugyan, szegény öregem, de azért mindig a hazádért fáradsz ! — Azonban mégis csak elhagyta azt a mesterséget ? — Az hagyott el. Az utcaseprőknek majd mindig vizes a lábuk. Régi sebeim e miatt fájni kezdtek, s nem dolgozhattam, kénytelen voltam a fegyvert letenni. Az első percben le voltam sújtva. Egy kézzel végezhető, ülő mesterséget kellett találnom. Mindenfélét próbáltam, míg végre most tokokat készítek a nemzetőrök forgói számára. Ez a mesterség nem jövedelmez sokat, de könnyű is volt megtanulni. Ha reggel négy órától este nyolcig dolgozom, hatvanöt centime-ot keresek minden nap. Ebből a lakás és evésért ötvenet költök el s három sor marad a rendkívüli kiadásokra. Gazdagabb vagyok tehát, mint Franciaország, mivel kevesebbet költök, mint amennyi jövedelmem van, és most is szolgálom őt, mivel nemzetőrei számára dolgozom. Chaufour erre mosolyogva nézett rám és tovább vagdalta zöld papírját. Én meg voltam hatva és elgondolkodtam. Még egy tagja ama szent hadnak, mely az élet küzdelmeiben mindig elől jár, a világ példájára és megmentésére! E hős harcosok közül mindeniknek megvan a maga jelszava: ennek a haza, annak a család, a harmadiknak az emberiség; de mind ugyanazt a zászlót követik, a kötelesség zászlóját, mindenik ugyanannak az isteni törvénynek hódol: az önfeláldozás törvényének. Valamit magunknál jobban szeretni, ez a titka mindannak, a mi nagy, magát feledve, saját személyén kívül másért tudni élni, ez a célja minden nemes ösztönnek! Admizeum kincsei. ív. (A fegyvergyűjtemény). A férfiak mindig gyönyörködtek a szép fegyverekben, s a fegyvertárak Homér ideje óta máig a paloták és fejedelmi lakók fődíszeihez tartoztak. A fegyverzet azonban újabb időkben egészen megváltozott s a régi fegyverek tehát különösen a tizenhetedik és tizennyolcadik században nagy, és műemlékekben is gazdag gyűjtemények magvaivá lettek. Legjelesebbek ezek közül a bécsi, a drezdai, a pétervári és a spanyol fegyvertárak. Ezek mellett a francia, az angol, az olasz (Turinban) csak másodrangot igényelhetnek. Ezeknél is sokkal szerényebb a magyar múzeum fegyvertára, melynek azonban ■— Leitner Quirin, a bécsi kincstár ügyes őrének igen becses felállítása következtében — a rendezés kölcsönöz nagyobb érdeket. Az első szekrényben közelről használt ütőfegyvereket látunk; legelői a buzogányokat, melyeket kezdetben mint fegyvert, később mint kormánypálcát a méltóság jelvényéül használtak. A régiebbek közül némelyik bronzból való, s nemes rozsdája miatt nehéz elhatározni, vájjon a bronzkorból ered-e, vagy pedig, későbbi időkbűl. A legújabbak Erdély fénykorából származnak, s hasonlók ama kormánypálcákhoz, melyeket az erdélyi fejedelmek az érmekre vert arcképeiken kezükben tartanak. Ezek közül legnevezetesebb a 43-dik szám alatti, mely a Rákóczy Györgyé volt és 1658 évszámmal van megjelölve, a második szekrényben látjuk a hatodik és hetedik század szekercéit és bárdjait, melyek lassan-lassan a modern csákányokká és fokosokká idomulnak át: a fegyverbottá. Következik a kardok hosszú sora, azokhoz csatlakozó, melyeket az első és a második teremből ismerünk, mert a magyar múzeum gyűjteménye a kardoknak csaknem szakadatlan láncát adja, a történelemelőtti időtől kezdve a jelenkorig. A legrégibb a fegyverteremben az első három, mely az avar korból való. Következnek a kilencedik számig a keresztes háborúk fegyverei, a 26-ikig a Hohenstaufok és az Anjouk korából valók; a többiek a tizenhatodik század végéről és a tizenhetediknek kezdetéről származnak. A harmadik szekrényben a német szórókard mellett az ötödik szám alatt látjuk Mátyás király idejéből a katonakardot, a 6-dik sz. a. a hóhér-pallost, továbbá fogastőröket (Blammberg), és egyéb hosszú kardokat, melyeket csak két kézzel lehet forgatni és inkább csak díszmeneteknél, mint harcban használták. A szekrény alján terül el a sarkantyúk nagy száma, melyek a divat szerint folyvást változtak és hol nagyobbak, hol kisebbek, hol szélességük által tűnnek föl, s kisebbnagyobb tarajjal vannak ellátva s nagyrészt úgy készitvék, hogy a lábra fölcsatoltassanak. A negyedik szekrényben először találkozunk a magyar görbe karddal. Úgy látszik, hogy ezzel csak a nikápolyi csata után ismerkedett meg nemzetünk. Itt őrizik a legtöbb történelmi emlékű fegyverünket. Az ötödik szám alatti az, melyet a Kinizsi Pál sírjában találtak; a 19-dik számú a Dúló Gáboré volt, ki Korpona városát védte; a 23-dik az Amadé Lászlóé; az utósó sorban látjuk az ezüst kardot , melyet Borsod vármegye rendei Szemere Bertalannak az 1844-diki országgyűlés után ajándékoztak; a szekrény alján a báró Jósika Miklósét, a Klauzál Gáborét és a Kmetty György tábornokét, melyet e derék vitéz a szultántól kapott ajándékba, a karsi vár hősi védelméért. Vannak itt még fringlák, huszárkardok a múlt századból és mellettük a finom udvari kard, mint a magyar nagyurak Mária Terézia és József udvaránál viseltek. Az ötödik szekrényben kitűnők a török, szerb és montenegrói hanzsárok, hüvelyeik drágakövekkel és filigrán munkával kirakva s pengéik sokszor aranynyal kiverve. Következnek a lőfegyverek, ívek és kézijjak; a hatodik szekrényben a legrégibb puskák, kezdetben csak mint egyenes nehéz csövek, ágy és kakas nélkül. Ezeket földbe szúrt két villára kellett ráhelyezni, hogy használhatók legyenek. A kakas csak a tizenötödik század végén kerül elő kerékzárral. A csövek nehézsége sokáig gátolta a puskák átalános használatát olyannyira, hogy csak a tizenhatodik század vége felé szoríthatták ki az íjakat és a nyilakat a csatában használt fegyverek közül. Sorozatunk ebben a szekrényben meglehetősen teljes és levisz egész a hátultöltő fegyverekig. A szekrény alján látjuk a pisztoly-gyűjteményt, a lőpor és tölténytartókat a vadászkéseket és kürtöket. A hetedik szekrény tartalmazza a védő fegyvereket, melyeknek gyűjteménye más múzeumokban rendesen a leggazdagabb és a művészet remekeit foglalja magában, míg a mi múzeumunk e tekintetben igen szegény. Hiába keressük itt ama dömöcközött és domborművekkel ékes páncélokat, melyek Drezdában vagy Bécsben bámulatra ragadnak; vagy a szép milánói és augsburgi acélvérteket, a díszes pajzsokat és sisakokat, itt csak vasingeket látunk, melyek Magyarországban sokkal tovább maradtak használatban, mint például az angolok és franciáknál, így az itt látható s feltűnően ékes. Folytatás a mellékleten: 1114