Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-19 / 265. szám
Csütörtök, november 19. 1874. 265. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: ráérte...........................8 frt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik aaisnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Karolina. Román népköltemény. Karolina, drága kert nyíló virága, Diófás hegyaljba’ Bornyait itatja. Oldalán a dombnak, Csók-özönét szórja Deli két ifjúnak. Kedvese ezt látva, Ezeljet kiáltja: »Karolina, drága Kert nyíló virága, Jere haza szépen, Elfelejtéd, látom, A nagy sietségben, Szoknyádat az ágyon. ..« ■Nem felejtém, látod, Én magam hagyom ott; A pusztaság verse, A tűz lángja nyelje, — Nincs többé rá gondom, Van még olyan otthon. »De Karolin, drága Kert nyíló virága, Ne beszélj oly könnyen, Jere haza szépen, Elfelejtéd, látom, A nagy sietségben, Bujkádat az ágyon.« ,Nem felejtem, látod, Én magam hagyom ott; A pusztaság verse A tűz lángja nyelje; Nincs többé rá gondom, Annál szebb és drágább Van ládámban, otthon." »Karolina drága Kert nyíló virága, Ne beszélj oly könnyen, Jere vissza szépen, Elfelejted, látom, A nagy sietségben, Kertyűdet az ágyon.« ,Ez sem igaz, látod, Én magam hagyom ott, A pusztaság verse, A tűz lángja nyelje, Nincs többé rá gondom, Annál szebb és drágább, Van ládámban, otthon. »De Károlin, drága Kert nyíló virága, Ne beszélj oly könnyen, Jere haza szépen, Elfelejted, látom, A nagy sietségben, Papucsod az ágyon.« ,Ez sem igaz, látod, Én magam hagyom ott, A pusztaság verje, A tűz lángja nyelje, Nincs többé rá gondom, Van még olyan otthon. »Karolina, drága Kert nyíló virága , Ne beszélj oly könnyen, Jere haza szépen , Elfelejtéd, látom, A nagy sietségben, Reszkenőd az ágyon, Gyöngyöd’ a gerendán, Engemet a konyhán, Nyakéked a tálban, Babádat a házban.« ,Nem felejtem, látod, Én magam hagyom ott. »Karolina, drága Kert nyíló virága, Ne beszélj oly könnyen, Jere haza szépen, Elfelejtéd, látom, Siethettél nagyon, Hisz gyűrűd itt vagyon, Az én kisujjamon.« ,Ez sem igaz, látod, Én magam hagyom ott, A pusztaság verse, A tűz lángja nyelje , Nincs többé rá gondom, Van még olyan otthon. De még szebb is van ám, Mint az ott az ujján . . . Ha szükséged vagyon Gyűrűmre, ujjadon, Tartsd szerencse-pénznek, De én meg nem térek." Moldovai Gergely: A szenvedély végletei. (Beszély.) Indali Gyulától. (Vége). Néha azonban van ünnepnapja is. Lorenzo olykor megírja neki, mikor megy be a városba »mulatni.« Természetesen a legaljasabb lebujokba. És Rosetta ledobja ilyenkor fényes öltönyeit, álöltözetet vesz magára s megjelen pontosan. A finom urhölgy bevegyül a ronda csőcselék, a nyomor és bűn szennyes fortelméi közé. Lélekzetét elfojtja a vastag, büzködt lég, gyöngéd szemérmét bántják undok, aljas beszédek; küzdenie kell részeg, pimasz sihederek cynikus bókjai ellen, kik minduntalan körül akarják fogni karcsú derekát, ledér leányok irigységére. S ő eltűri mindezt, csakhogy néhány percre megláthassa Lorenzót. Pedig az a mámoros önkívület legszélsőbb fokán van ilyenkor. A szesz hatalma már földre tömte az embert, csak az állat vigyorog elő kidüledt szeméből. De azért mégis megismeri Rosettát s ajkai pokoli mosolyra torzulnak. A kőszikla megszánná Rosettát, amint könyfutott szemmel, néma imádkozással tekint Lorenzóra, de az ölébe kap egy ledér lányt, azt csókolja. Juana soha sincs jelen. Őt nem hozza Lorenzo ilyen társaságba. Ilyen társaságba, ahol jelen van Dalfieri grófnő is. Ilyenek a Dalfieri grófnő ünnepnapjai. VIII. Egyszer aztán elfogták Diavolót. Nem kellett hosszas pert kezdeni ellene, rég ki volt hirdetve ítélete. Készen állt már a vérpad is. Ott volt a kiváncsi nézők százezere, ott állott a bakó sötéten villogó pallosával, az elitélt már ép a tőkére akará hajtani fejét, mikor az eszeveszetten vágtató hírnök megérkezett a kegyelemmel. Rosetta volt, ki rendre eljárta a bírákat, a befolyásos egyéneket, visszaidézte emlékükbe az egykori Marforio marquist, Nápoly iránti halhatlan érdemeit s sikerült végre kiesdekelnie az igazság embereitől a nyomorult életet. Odarogyott a vérpad lépcsői elé s onnan suttogta fel elfáladó, bágyadt hangon: — Lorenzo, szeretlek! S a bandita visszasuttogta neki: — Én pedig megvetem önt, Dalfieri Rosetta grófnő! Aztán hálás gyöngédséggel szokta meg az örömében zokogó Juana kezét s csöndesen kinyújta karjait, hogy visszacsatolják azokra a bilincseket. IX. Abagno parancsnoka rendesen sokat szokott beszélni egy nem rég odakerült fegyencről, Lorenzo Diavolóról, aki érdekes egy alak. Mióta ott van, egy szóra sem nyíltak ajkai. Bevonja magát bilincseibe és semmi figyelmet nem látszik fordítani a külvilágra. Csak olykor ad némi életjelt, ha egy szép barna nőnek megengedi a parancsnok, hogy a rabot pár percre meglátogassa. Olyankor kissé földerül s fáradt, tompa hangokon suttogja: »Isten hozott Juána!« ! Van egy más látogatója is. Azt beszélik felőle a bagnoban, hogy hajdan Nápoly leünnepeltebb grófnője volt. Most őrültnek tartják. Gyönyörű hölgy lehetett egykor, mert hiszen szép még most is, bár hervadt orcáin keresztül lobog a sorvasztó láz tüze, s szemében fátyolt vont magára a lélek... Őrültsége abban áll, hogy fölszerelt egy kis vitorlás bárkát s a parancsnok szánalmas engedélyével naponkint odahajóz a Lorenzo gályája mellé s édes, könyörgő hangon hosszan beszél a fogolyhoz. — Jer, meneküljünk innen, Lorenzo. Én még gazdag vagyok, elmegyünk messze, messze, idegen világba, újra kezdeni az életet, keresni a boldogságot. Megvesztegetem őreidet, az egész világot, csak jer velem Lorenzo! Ez az értelme van a szakgatott, lázas suttogásoknak. De a fogoly nem felel rá soha. Egy-egy vad pillantást vet a beszélőre s megcsörrenti óriási vasgolyóit, mintha azokkal szeretné összezúzni a szegény aszszonyt. Egy gyönyörű nyári alkonyon is megjelent a bárka pontosan. A hölgy esdései izgatottabbak voltak, mint azelőtt, talán mert Juáni is ott állt a fegyenc mellett. A tenger nyugodt felületét pirosra festék a leáldozó nap sugarai s a hullámok oly csábítólag zsongták-bongták a végtelenség örök dallamát. — Lorenzo! — suttogta a bárkáról a hölgy. Lorenzo arra sem nézve szorította meg a Juana kezét. — Jer, meneküljünk innen, Lorenzo. Én még gazdag vagyok, elmegyünk messze-messze, idegen világba, újra kezdeni az életet, keresni a boldogságot. Lorenzo csak nézett a Juana szemébe. — Megvesztegetem őreidet, az egész világot, csak jer velem Lorenzo! — hangzék még rajongóbban, még türelmetlenebbül. Ismét semmi felelet. Az őrült nő szemei égtek a láztól s orcáin sötétebb szint váltott a pirosság heve. — Légy izgalmas, Lorenzo, hisz oly sokat szenvedek értted. Nappal felőled gondolkodom, éjjel rólad álmodom. A legelrejtettebb magányban, a legcsöndesebb magányban, a legcsöndesebb zugban kísérteties, disharmonikus hangok zsibongnak körül! A múltra emlékezem és sírok! A hölgy rögeszméktől kiűzött elméjét kezdék megragadni a múlt ábránd képei. Föllépett a bárka ponkjára, arca lágy, epedő kifejezést öltött s hangja csengve suttogá: — Lorenzo,hallod, fogadd el a koronát s oszdd meg azt énvelem; tudod, hogy mi úgyis ketten vagyunk »Nápoly angyalai.« Hallod, hogy éljen ez minket a nép. Nézz ki ablakodból Lorenzo, mindenki csak téged akar látni! Miért rejted el magadat! Hiszen nem üldöz senki. Ekkor hevesen elkezd remegni. — Hah, de igen, igen, üldöznek, egész Nápoly üldöz! Fuss, fuss Lorenzo. Jobban, jobban, sokkal jobban! Jaj istenem! A vérpad, a bakó! Hé, megálljatok, adjátok vissza Lorenzómat! Itt kezemben van a kegyelem-levél! S szívrepesztő sikoltással a habokba ugrott. És abban a pillanatban felugrott Lorenzo is. Kétségbeesett ordítással, az őrület emberfölötti erejével tépte láncait s belevete magát ő is a mélybe. — Rosetta! — ez volt utósó szava. Juana szoborrá dermedve, kénytelen szemmel nézett a vízbe, melyen lassan kint elsimultak a fölvert hullámkörök, s úgy éreze, hogy e pillanatban az ő szivében is egy végtelenség született meg: a jövő sivár, reménytelen végtelensége. De annak is vége lesz egykor.