Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)

1874-11-25 / 270. szám

Éváid erdész. (Beszélj.) Schwarz Waltherrel. (Folytatás.) A tavasz beköszöntött s erdő, mező kizöldült. A legelső gyöngyvirágot, mely az erdő sűrűjében illato­zott, neki vittem. Jóvérű paripákon jártuk be az er­dőt ; ő mindig oldatomon, szélben lengő fürteivel. S ekkor történt, egyetlen egyszer csak, egy szép alko­­nyatkor, hogy a nyeregből lecsüngő s lovagvesszőjé­vel játszó kezecskéjét érinté az enyém. Meg is szok­tam s ő nem vonta vissza. Boldogan röpültünk át a virá­gos mezőkön, az estharang szólt a völgyben, fölöttünk őrködtek a csillagok — csak egyszer volt ez! A jövő télen megváltozott minden. A herceg a telet a fővárosban szándékozott tölteni. Gyermekei­nek az udvarnál és a nagyvilágban azt az állást kel­lett elfoglalniok, melyre őket születésük jogosítá. Hosszadalmas körülményességgel fogtunk a költöz­ködéshez. Nélkülem, be kell vallanom, alig lettek vol­na készen. Előre mentem, lakást fogadtam, betanítot­tam a cselédséget, kik az uj viszonyokkal szokatlanok, nagy szemeket meresztettek, gondoskodtam a herceg kényelméről és virágokról a Leonóra szobájába. Midőn már a nagyvárosi életet megszoktuk volt, akkor is maradt még elég teendőm; az ügyek gya­korlati része rám jutott; e mellett a herceg levelezé­sét is vezettem, ki jószágától soha távol nem lévén, fogyó látereje következtében, azok elintézését nagyon fáradságosnak találta. Én örömmel tettem volna ezer­annyit is; nem a munka volt az, mi engem nyomott, de a minket most körülvevő légkörben mit sem értek az én boldog ábrándjaim. Egész biztossággal jutottam az öntudathoz, hol áll Leonóra, és hová tartozom én. Már az első naptól fogva elváltak uraink. Ő az udvarhoz kocsizott, én otthon maradtam- A vendégek tarka csoportja járt-kelt házunkba s rám úgy néztek, mintha mondani akarnák, hogy mi dolga ennek itt, hisz ő nem hozzánk tartozik. Mindinkább mély elke­seredés vett rajtam erőt, kivált olyanok ellenében, kik épen nem látszottak észrevenni, s igy legérthe­tőbben adták tudtomra semmiségemet. És nem volt-e igazuk ? Hivatás, állás nélkül, mi magyarázta meg jelenlétemet e körökben? Egy este az udvarhoz kellett ismét kocsizni. T. tábornagy jelent meg, hogy a családot az estélybe ki­érje. Én az utósó pillanatig dolgoztam a herceg he­lyett ; az asztal tele volt papírokkal és levelekkel, melyek még elküldendők voltak. Könnyű csipkeruhá­ban s hermelin köpenykében állott Leonóra készen az indulásra. — Gondoskodjál, hogy mindez ma készen legyen s a postára jusson, — ajánlá nekem a herceg. — S most szolgálatára állok, barátom, — szólt rokonához fordulva. — Kérem köpenyemet, — szólt aztán a tábor­nagy, rám tekintve, udvariasan, de mégis parancsolón, mint ahogy a szolgáit szokta szólítani. — Ez úgy keresztülkasul járt rajtam, hogy homlokerem is kida­gadt. Nem vagyok szolga, — szerettem volna vadul felkiáltani; de éreztem, hogy a dacos felelet jobban lealázott volna a tőlem kívánt szolgálatnál. Összeszo­­k­tam ajkamat. Felelet nélkül vettem föl a kerevettámlányról a köpenyt s a tábornok vállaira tevém. Ő Leonórának nyujtá karját. Mellettem suhant el, dús aranyfürtei gyűrűzve omlottak a hermelinre. — Az ön komornyikja használható embernek látszik, — szólt a tábornok, kimenet közben a her­ceghez. — Éváid nem épen komornyikom. — Ezt a fe­leletet hallom még, aztán bezáródott az ajtó mögöt­tem. Minő érzéssel maradtam hátra! Az iszonyú szó még mindig fülemben hangzott: komornyik! — Igen, mi is lett volna abban, ha a napszámos fia, urának, jótevőjének, mint ilyen szolgált volna ? Épen mert ez a valószínűség oly közel volt, tette a helyzetet rám nézve még elviselhetetlenebbé. Össze­szedtem a leveleket és magam vittem a postára. A királyi palota, ablakai fényes világot vetettek a sötét utcára. Ott táncol ő, a hercegi lány, gondolom, és én itt lent állok, esetleg a hintónál, paszománynyal a kalapomon. Miért nem neveltek tehát úgy, hogy hoz­zászokhattam volna a bérruhához. E naptól fogva vége volt jó hangulatomnak. Ma­gamba vonultam. Mihelyt vendég jött, elhagytam a szobát. Minden embertől azt vártam, hogy halálosan meg fog sérteni. Leonórának nem nézhettem a sze­me közé. Ő neki, a­ki minden szavában, minden moz­dulatában hercegnő volt, nem kellett-e minden ala­csonytól magát távol tartani, ha az hozzá tolakodott volna ? Megtanultam saját utaimon járni. — Mi bajod, Éváid? ■— kérdé a herceg; —te megváltoztál; nem vagy már olyan vig és élénk, mint máskor. És e kérdés elől párszor kitértem, de midőn többször hallam ismételni, annyit legalább mondtam az öreg úrnak, hogy terhemre van minden hivatás és dolog nélkül lenni. Bocsásson el, erdész, gazda, vagy ilyesmi még lehet belőlem. — Semmi dolgod, Éváid ? — vágott ő közbe cso­dálkozva. — Mi jut eszedbe, fiú! Hisz kelleténél is több a dolgod. Levelezéseim, a megbízások Lipóttal és tőlem; az egész háztartás szintén rád van bízva. Nekem úgy tetszik néha, hogy el sem készülhetsz, s mégis azon panaszkodol, hogy nincs dolgod! Bizonyára igaza volt. Csakhogy ő feledé, hogy ily önállótlan, szétforgácsolt tevékenység nem elégít ki ott, hol az önérzetnek erősb oldalai is fejlődtek ki. — »Hát el akarsz menni tőlünk ?« — szólt to­­­vább. — Evald, én azt hiszem, nem vagy eszednél. Hol lehet jobb dolgod, mint nálunk ? És ki viszi majd levelezésemet, ki nézi át számláimat ? Talán egy fize­tett írnok, ki minden lépten-nyomon megcsal ? Ki vi­gyáz Lipót ingadozó egésségére, ha te távol leszesz ? Hogy tudsz csak gondolni is erre ? Ez talán köszönet azért, hogy mint saját fiamat tartottalak, mióta csak eszedet tudod ? Ez az egy szó minden további ellenvetést félbe­szakasztott. Igen, én köszönettel tartozom neki. Ez az érzés ólomsúly gyanánt nehezedett minden léptemre s fogva tartott. Nem volt mit követelnem, nem mit pa­naszkodnom. Titkon mégis mindig azon gondolkodtam, hogy mindezek dacára ad lehetne még belőlem, hogy mily vállalatba vagy tanulmányhoz lehetne fognom. — Nem találtam semmit. Hisz nem tanultam mit sem­ olyan alaposan, hogy j­övömet rá építhettem volna. Mily sok­szor átkoztam azt a műveltséget, melyet elsajátítok. Sokkal rendszernélkülibb az, semhogy önállóvá te­gyen. Az csak ama szellemi nyomás érzetét élesz­tette, mely alatt sínylődtem. Nyomorultan folytak nap­jaim. És ő, Leonora rám nézett, félig csodálkozva, félig kérdezve. Midőn én a legkeserűbb önmegtaga­dással folytonosan elfordítom tőle tekintetemet, vé­gül ő is lesütő szemét, s idegen lett köztünk minden. S legjobb is volt ez így, mert noha talán az ő szive is érzett egyszer mélyebben, küzdésre nem volt teremtve, s kezei nagyon is gyöngék az óriási munkához, mely a köztünk levő mélységet kitölthette volna. Gondolt-e ő ily lehetőségre, nem tudom. Az ő szivén rajta ma­radt a fátyol s mi folytattuk kitűzött utunkat. (Folyt kör.) Akadémiai levelek. — Nov. 24. — (Megint egy székfoglaló a javából. — A kinek még nem jutott szék. — Egy tragédia.) (Bgy.) Dr. Pauer Imre, szombathelyi tanár, hét kötet filozófiai munka után megválasztatott az akadémia tagjának és ma tartotta székfoglalóját .Teendőinkéről a filozófia mezején, hogy e hitelét vesztett hatalmasság ismét elfoglalja megillető helyét. Ha nem adja elő jövő programmját, azaz ha nem szól, a hét kötet tornyán állva, mindenesetre filozóf ma­rad. De e székfoglaló a legvakmerőbb támadások közé tartozik, melyek csak az akadémia tekintélye ellen intéztettek. Egy gondolatnélküli bölcsész rögtön­zése, vagy egy gondolkodó iskolásfiú csik­ája volt ez: üres az első szótól az utósóig; új gondolatoktól ép úgy ment, mint régi tapasztalásoktól; filozófiai köz­helyek gyűjteménye, még pedig oly közönségeseké, min­ket tankönyvekben sem szenvedne a kritika. Idézzünk néhány példát. Ki meri ma Baco és Des­cartes régi harcát, az indukció és dedukció kérdését egy egész akadémiai értekezésben is eldönteni, ma, mikor még a tapasztalatiak táborából is oly tekinté­lyes hangok emelkednek a nagy szolgálatok elismeré­sére, melyeket az igazság a dedukciónak köszön? Pauer a két írott lapon végzett a kérdéssel. Má­sik két lapon hírlapírói mélységgel fejtegette a vilá­gosság előnyeit a sötétség felett. A pálca, mely Hegel fölött eltöretett, csak egy sor hosszúságú volt. És így tovább. Mi nem kétkedünk — a rövid idő alatt föl­­emelkedett torony dacára — Pauer úr tudományá­nak komolyságában; de szeretnők, ha mai föllépésén okulna mindenki, a­ki (akár tudománya, akár tapasz­talása, akár ízlése híján) az akadémiába, semmitmon­dó szavakkal szándékszik benyitni. Értekezéséből csak azért adunk kivonatot (még­pedig lehető­sűn készült kivonatot,) és ezzel csak azért raboljuk el a rá szükséges tért, hogy állításainkat igazoljuk általa. Első teendő Pauer szerint a filozófia alapfel­adatának tisztázása. Mindaddig, m­íg a filozófok több­ségénél uralkodó marad a nézet, hogy az övék az egyetlen tudomány, a többinek mint ősforrása, s hogy az elvont szemlélődés, a spekuláció az egyetlen mód melylyel célt érhetni, mindaddig lehetetlen lesz a filozófiának az alkotás termékeny talajára jutni. A filozóf mindentudása ma már mindenki előtt csal szemfényvesztés. A bölcsészet szerepe nem lehet többé a vezető kézé, mely csak irányoz és igazgat, hanem a munkás kézének kell lennie, mely kitartó szorgalom­mal dolgozza fel az egyes tudományok eredményeit s ezekből alkotta meg a tudás nagyszerű épületét. A fogalmak feldolgozása, Herbart ez egyszerű elve legyen a jelszó a filozófia homlokzatán. A tudományok ellen­őrzése által a valódi tudás érvényre juttatása ama feladat, melyet a bölcsészetnek meg kell oldania. Ki­vált az ember, a tudás s az élet ama tárgyak, melyek anyagot szolgáltatnak a filozófiának. Tisztába jönni az ember mibenlétével, szellemének nyilvánulásaival, rendeltetésével; ez az ember bölcsészete: lélektan etnika. Kifejteni a tudás feltételeit és keletkezését; ez a tudás bölcsészete: logika, metafizika. Megfejteni az élet roppant feladványát; ez az élet bölcsészete : jogbölcselet, paedagogia. E feladatokkal áll szemközt a filozófia. — Különös fontosságú a módszer kérdése is. A filozófia hanyatlásának legfőbb oka az, hogy meghatározott rendszerekhez tapad, a­helyett, hogy vizsgálódásai alapjául tényeket keresne. Igaz, hogy az emberi tudás célpontja a rendszer, de nem lehet eleve elfogadott vezére a kutatásokban. Az u. n. sys­­tematikus filozófok egy-egy iskolának feltétlen hívei lévén, inkább a kézzel fogható tényeket sem hiszik, csakhogy vallott rendszerük betűitől eltérniök ne kell­jen. Minő jogtalan és és nevetséges elfogultság! A spe­kulációt, valamint Hegel dialektikai módszerét, sőt a kizárólagos dedukciót is Pauer céltévesztett eljárásnak tartja. Indukció, a tények elfogulatlan vizsgálata s az ezekre alapított okoskodás, adatgyűjtés lesz tehát az egyedül helyes mód még a filozófiában is, ellentétben az önkényes rendszerekből való levezetésével a tudo­mány tételeinek. Az imibe való törekvés a második teendő. — Sok élőre, gúnymosolyra adott már alkal­mat a filozófia nyelvének érthetetlensége, mely a be­széd céljának talleyrandi meghatározására emlékez­tet. A közcsúfság méltó büntetése a százados bűnnek, melyben a filozófiának tagadhatatlan része van. Annál indokoltabb e téren a reformkövetelés, mely ki akarja vetkőztetni a bölcsészetet ama homályos köntösbül, melybe évszázadok előtt öltöztették, de mely ma már korántsem varázsöltözet. Az érthetetlen csodálatos­sága által ébresztett áhitatos kegyelet vajmi hamar szétfoszlik, ha fölébred a kétely, hogy az egész nem csupán erőszakos összekuszálása-e az érthetőnek? Kétségtelen, hogy a homályos nyelv növelte egy ideig a filozófia nimbusát a laikus előtt. Ma azonban a többi tudomány gyógy­keze már lefejtette a világ szeméről a hályogot, melytől a múlt korok nem lát­hattak tisztán. Világosság és még egyszer világosság legyen a jelszó!— Philosophia est ancilla theolo­­giae. E középkori elv lerontása, a bölcsészet függetle­­nítése a negyedik teendő. A tudomány nem szegődhe­tik sem az állam, sem a felekezetek, sem akármiféle testület szolgálatába. Egyetlen célja: az igazság ki­nyomozása. Meg kell rendülnie a bizalomnak a mel­lékérdekeket szolgáló filozófia iránt. E szinten szen­vedett hajótörést a sophistica tekintélye is. A bölcsé­szet meg nem vesztegetett értelemmel csak a tudásra törjön, magáért a tudásért, a tudás nevében. Pauer úr ezzel leszállván a toronyról, Ribáry Ferenc (nem-tag) állt elő egy szorgalmas tanulmá­nyon épült, felvilágosító számításokkal kisért és min­denesetre tanulságos értekezéssel. Címe: »A pelasg kérdés mai állása s a jobbágyi viszony a helléneknél és rómaiaknál.« Rövid kivonata ez: Midőn a hóditó nemzet letelepedvén a meghódított országban, meg­hagyja ugyan korábbi lakóit a föld birtokában, de termesztményekben és kézi munkában bizonyos szol­­gálmányok teljesítésére kötelezi, így képződik az úgy­nevezett jobbágysági viszony, melynek keletkezését leginkább a germánok hódításai folytán látjuk a kö­zépkori Európában. De ilynemű viszonyok már az ó­korban is voltak, s Caesar a galloknál, Tacitus a germánoknál ilyennek festik a szolgák állapotát. Ilyen, volt eredetileg a római clientela, a spártai heloták és a thessaliai penesták állapota. Mindeme viszonyok­nál azonban különösen két körülmény érdemet figyel- 1176

Next