Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)

1874-11-21 / 267. szám

Szombat, november 21. 1874. 267. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Mién.............................8 frU »•fyedévr©.......................* , Megjelenít a ünnep utáli napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kis­ tanitó örnagysága. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Folytatás.) A tulajdonkép csak azért ment ki, hogy úgy, mu­tatóban elől kapáljon a kis múzsák élén, hanem már fél tíz volt az óra s még egyetlen egy tanuló sem mu­tatkozott. Az átkozottak­ egyszerre iskolakerülőkké lettek, a­miért holnap ki is fognak kapni a lineával; mert ha a tanító elnéző az órák mulasztásáért, úgy vége a népnevelés magasztos eszméjének; a tinókból lesznek ökrök s aztán az ilyen nép közé béresek kelle­­nek tanítóknak. De mindez elmélkedés hasztalan! Fájdalom, a fiúk semmi érzékkel nem bírnak a magasabb ta­nulmányok iránt s igy János preceptornak elől is, meg hátul is, mutatóban és valósággal magának kell a málét bekapálnia, ha azt nem akarja, hogy kántor uram holnap igy ne szóljon hozzá: — Rósz preceptor vagy, mert a málém kapá­­latlan maradt; jövőre nem lesz liszt, a miből Erzsike süteményt készítsen, annálfogva alá is it meg fel is üt s ha gyalog nem akarsz járni, hát vágj magadnak bo­tot az erdőben. Ki tudja, hányadik té májét kapálta már János, midőn a közeli lombok között az erdőben lódobogást hall; hátratekint s egy aranyos egyenruhába öltö­zött katonatisztet lát a bokrok között, a mint megál­lítja paripáját. János fogta a kapanyelet s rákönyökölve bámul­ta a fényesöltözékű urat, arany gallérjával s könnye­dén félrevágott sipkájával a fején. A katona, — János kitalálta az arany gallérról, hogy legalább is őrnagy — leszállt paripájáról s aztán a helyett, hogy valami fához kötötte volna azt, meg csapkodta lovagostorával, mire a nemes állat bősz rohanással iramodott tova s csakhamar eltűnt a fák között. Mikor már a ló nem volt többé látható, az őr­nagy összefonta karjait a hátán s lesütve fejét, elkez­dett a lombok árnyában sétálgatni; ajkai közt egy csak alig megújított illatos szivart tartott, s az illatot a lengedező szél egészen Jánosig vitte. — Én istenem! — sohajtá a kis­ tanitó öntudat­­lanul egészen olyan hangosan, mintha a sok kalapács­csengéstől kissé nagyot halló kántor úrral beszélne — milyen furcsa is ez a sors! Ennek a bolond em­bernek módjában van finom szivarokat rágni, holott tudom, azt sem bírná megmondani, vájjon kapával kapálják-e a málét vagy pedig a nyelével. Nem kell neki sem harangozni, sem lineát osztani s mégis ráér sétálni a hűvösön. Lehet, hogy az őrnagy meghallotta a­mit János beszélt, hiszen az az árnyas erdőrész, a­hol sétált, alig volt húsz lépésre a kis­ tanítótól. Megállóit, fölemelte a fejét és rátekinte a zúgo­­lódóra. — Uram ne vigy a kisértetbe! — mondá ma­gában János egész meglepetéssel, de most már oly hangon, mintha a suttogást is megértő Erzsikével be­szélne a kertben: — hisz ez az őrnagy én vagyok, vagy pedig, ha nem én vagyok, úgy valami javas asszony megbabonázta a szememet. Az őrnagy ur is meg volt lepetve; figyelmeseb­ben kezdé vizsgálni a kapanyélre dőlt embert; hom­lokán a redők kezdtek kisimulni; szivarát eldobta s aztán sapkáját kissé hátrább tolva homlokáról, Já­noshoz lépdegélt. — Jó napot toldi! — Szerencsés jónapot a nagyságos urnák is. — Nagyon meleg van ám most kapálni. — Bizony meleg egy kissé, ámbátor én most csak mutatóban kapálnék, ha az iskolás gyermekek össze nem beszéltek volna, hogy sugáljanak a tanulás helyett. — Úgy ? Hát maga iskolamester ? — Kis-tanitó vagyok, szolgálatára. — Nekem ne szolgáljon, kedves barátom, mert látja, tanulónak én sem volnék valami kitűnő, hanem kis-tanitó, no, az már inkább válnék belőlem, feltéve, hogy görögül meg zsidóul nem kellene tanítanom. — Oh, dehogy, kérem; hisz azt csak nagy­ diákok­nak szokás tanitni s azoknak is csak abból az okból, melyből én tanítványaimmal a bolonditó csalmatokat s más mérges növényeket megismertetem, hogy majd ha embernyi emberek lesznek, tudjanak tőle őriz­kedni. — Helyes! de azért remélem, hogy maga, bará­tom, némileg mégis ismeretes a zsidóval. — De még mennyivel­ kivált a fiatalja sok hasz­not hozott a principálisomnak. Volt olyan nap, mikor tíz darabnak is fölfodorítottam a haját, hanem az igaz, hogy mindegyik előre alkudott s nekem soha egy sem adott borravalót. — Úgy, hát fodrászlegény, barátom ? — Megkövetem, kis-tanitó vagyok. — Hanem, a­mint látszik, nem igen néztek a qualifikációjára, mikor kis-tanitónak fölvették. — Na még csak az kellene! hisz kis-tanitóság­­hoz nem kell qualifikáció! Az ember jókor reggel be­harangoz , persze munkás időben senki sem alkalmat­lankodik a templomban; a templomba járás csak tél­re való, mikor nincs más mulatság; aztán összeszedi az ember a tanulókat, télben az iskolában s hogy a munkátlanságot meg ne szokják, mátét bántatunk ve­lük ; nyárban pedig, minthogy az iskolaszobában a kántorné asszony kotlós tyúkjai ülnek, künn az udva­ron kosarakat fonatunk velők. Csak az első napokban kell rájuk ügyelni, akkor ki lehet ismerni, hogy me­lyik a legkorhelyebb és pajkosabb; később aztán, ha valami baj van, előszólitja az ember őkérmét s aztán hiában szabadkozik: sip-sup! Ezzel aztán pár óráig megint szabad az ember; elmehet verses búcsúztatót csinálni, hogy ha véletlenül valami módos ember akad­na, a­ki meg talál meghalni, legyen kéznél valami. Ez sem nehéz munka; belétesz az ember sok ok­ot meg­haj­t és hej-hejt; eldicséri az ember mennytől földtűl hogy milyen áldott lélek volt! sohsem szólt meg sen­kit, a pálinkát sem szerette túl a rendén, nem vereke­dett, a szomszédját sem sértette meg soha, s mindösz­­sze is csak arra kell vigyázni, hogy se férfinak, se asz­­szonynak ne nevezze az ember a halottat, hanem csu­pa kedves léleknek; így aztán akár Péter, akár Panna felett mondjuk el, mindig egyaránt pászol! — S maga barátom még sincs megelégedve ezzel az állással? — Már hogy én ? — No igen! Ez az imént zúgolódott a sors el­len. Ne is tagadja! Hallottam. Azért néztem rá, mert meghallottam a szavát; mikor meg ránéztem, egész meglepetéssel tapasztalom, hogy maga, barátom, úgy hasonlít hozzám, mintha csak ikertestvérem volna, azzal a különbséggel, hogy a maga kezei piszkosak, mig én keztyűt hordok s hogy a maga ruhája meglehető­sen avult, mig az én öltönyöm ul. Nos, mit szólana hozzá, ha tréfából megcserélnék öltönyeinket s én kis­ tanitóvá lennék, maga pedig lovas őrnagygyá ? — Könnyű a nagyságos urnak tréfálni, mert nincs előtte olyan nagy tábla kapálnivaló másé, mint énelőttem. — Gondolja, hogy tréfálok ? Mindjárt meggyő­ződik az ellenkezőről. Fogjon hozzá a vétkezéshez, én is vetkőzem, fogja a kabátomat, igy ni! No most itt a mellényem is. De vetkőzzék hát, teringette! Csak nem tart bolondnak. — De nagyságos ur! — Semmi nagyságos ur! Hogy is hívják magát, barátom ? — Brundt János, szolgálatára. — No bizony. Habakuk legyek, ha ezt a b-r-m-d-t-t egy negyed alatt el nem felejtem, hanem a János, az eszembe fog jutni. De sebaj! csak van annyi esze min­den jóravaló embernek, hogy nem fog valakit­ b-r-m-d-t-nek szólitani, mikor Jánosnak is nevezheti. — Apropos! az én nevem meg báró Pusch­vári Alfréd lovas őrnagy. De a manóban, vetkezzék hát! vagy azt akarja, hogy óraszámra álljak itt előtte a legmélyebb pongyolában ? — De báró úr ! —­ Ne bárózzon engem nagyságod, — én ez órától fogva b­r­m, sat. János vagyok; kis-tanitói állá­somat e kapanyél megmarkolása által elfoglalom, no csakhogy egyszer már lehúzhattam a ruháit! — Ön pedig báró Puschvári Alfréd, lovas őrnagy, ki Lem­­bergből N-be tétetvén át, N-be tegnap érkezett meg s lakik három szolgájával és nyolc lovával egyetem­ben a »Babiloni torony«-hoz címzett szállodában, hol angol kényelemmel s francia ízléssel bútorozva öt szo­ba áll rendelkezésére. — De kérem, hisz ez lehetlen, hogy kicserélhes­sük magunkat! — Miért volna lehetlen ? Ön zúgolódott a sors ellen, a­miért nagyságos urnák nem született, én pe­dig már ki is ugrottam a bőrömből — örömömben, hogy kis­ tanítóvá lehetek. — Fel fognak bennünket ismerni, s akkor — — Ne tartson tőle. Nekem N-ben egyetlen árva ismerősöm sincs; a parancsnoknál is levél által jelen­tem magamat; szolgáimat ezelőtt huszonnégy órával fogadtam föl; ha pedig önt photográfiáimmal fogják összehasonlítani, meg fognak rá esküdni, hogy ön az őrnagy. Csak viselje magát bátran; beszéljen hango­san és lehetőleg torokhangon; sapkáját vágja félre; ha szépnembelivel találkozik, nézzen a szemébe pogányul, mig az homlokáig nem pirul, szolgáit szidja folyvást ; ne féljen, azoknak nem szabad visszaadni a nyakleve­seket ; ha tisztekkel találkozik, azokat rögtön per­sze« kell szólítani; járás közben hányja-vesse minden tagját; a férfiakkal szemben legyen kihívó, hetven­­kedő, úgy majd nem mernek belékötni;ha valami nőcske különösebben megtetszik, tolakodjék utána a házba, sat. (Folyt, köv.) Évaid erdész. (Beszély.) Schwarz Walthertó'l. Háborgó őszi szél kuszálja a fák koronáit! Nyi­korog a fenyő legvégső csúcsáig. Óriási felhőtömegek rohannak a hegyek fölött. Közben hatalmas zápor­ban hull az eső, mintha el akarná mosni futó árjával magányos házacskámat idefent. Ismét új szélroham,­­ dühöngőbb, üvöltőbb az előbbieknél. Hasogatja a tölgy ágait. Hajlong vas­marka alatt a magas fenyő, míg később elhaló dübörgéssel a völgybe vesz. Utána csöndes minden! Holdfény tűnik föl a küzdő felhők közt. A hegyről áradó patakok zuhognak alá. Milyen nap volt ez! Mit kellett megérnem magamban. Azt hittem, hogy most, midőn már fejem megőszült, ke­zem kérgessé vált, szivem is nyugalmat fog találni Magányom e hegyen, a futó vad, melyet őriznem kell, és néma gondolataim, melyek semmit sem követelnek, semmit sem várnak, — azt hittem, idáig nem ér már a múlt idő! Hanem úgy látszik, az ember önmagával sohasem jöhet tisztába. Mint az a bütykös, kedves fa­törzs odakint, — a­mit tőle már nem vártam — gör­bült és hajlongott a vihar keze alatt, úgy ez a balga szív is, melyet rég csendesnek hittem, még egyszer vonaglott az emlékezet hatalma alatt, midőn ezek a vonások rám tekintenek. — Leonora! a te vonásaid. A kis ház ingani látszik az ájuló vihar rohamai alatt. A függöny az ablakon ide s tova leng; a gyer­tya félelmesen lobog előttem az asztalon. Csak ha közben-közben csend áll be, hallom a szerencsétlen ifjú

Next