Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-21 / 267. szám
Szombat, november 21. 1874. 267. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Mién.............................8 frU »•fyedévr©.......................* , Megjelenít a ünnep utáli napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK, SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kis tanitó örnagysága. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Folytatás.) A tulajdonkép csak azért ment ki, hogy úgy, mutatóban elől kapáljon a kis múzsák élén, hanem már fél tíz volt az óra s még egyetlen egy tanuló sem mutatkozott. Az átkozottak egyszerre iskolakerülőkké lettek, amiért holnap ki is fognak kapni a lineával; mert ha a tanító elnéző az órák mulasztásáért, úgy vége a népnevelés magasztos eszméjének; a tinókból lesznek ökrök s aztán az ilyen nép közé béresek kellenek tanítóknak. De mindez elmélkedés hasztalan! Fájdalom, a fiúk semmi érzékkel nem bírnak a magasabb tanulmányok iránt s igy János preceptornak elől is, meg hátul is, mutatóban és valósággal magának kell a málét bekapálnia, ha azt nem akarja, hogy kántor uram holnap igy ne szóljon hozzá: — Rósz preceptor vagy, mert a málém kapálatlan maradt; jövőre nem lesz liszt, a miből Erzsike süteményt készítsen, annálfogva alá is it meg fel is üt s ha gyalog nem akarsz járni, hát vágj magadnak botot az erdőben. Ki tudja, hányadik té májét kapálta már János, midőn a közeli lombok között az erdőben lódobogást hall; hátratekint s egy aranyos egyenruhába öltözött katonatisztet lát a bokrok között, a mint megállítja paripáját. János fogta a kapanyelet s rákönyökölve bámulta a fényesöltözékű urat, arany gallérjával s könnyedén félrevágott sipkájával a fején. A katona, — János kitalálta az arany gallérról, hogy legalább is őrnagy — leszállt paripájáról s aztán a helyett, hogy valami fához kötötte volna azt, meg csapkodta lovagostorával, mire a nemes állat bősz rohanással iramodott tova s csakhamar eltűnt a fák között. Mikor már a ló nem volt többé látható, az őrnagy összefonta karjait a hátán s lesütve fejét, elkezdett a lombok árnyában sétálgatni; ajkai közt egy csak alig megújított illatos szivart tartott, s az illatot a lengedező szél egészen Jánosig vitte. — Én istenem! — sohajtá a kis tanitó öntudatlanul egészen olyan hangosan, mintha a sok kalapácscsengéstől kissé nagyot halló kántor úrral beszélne — milyen furcsa is ez a sors! Ennek a bolond embernek módjában van finom szivarokat rágni, holott tudom, azt sem bírná megmondani, vájjon kapával kapálják-e a málét vagy pedig a nyelével. Nem kell neki sem harangozni, sem lineát osztani s mégis ráér sétálni a hűvösön. Lehet, hogy az őrnagy meghallotta amit János beszélt, hiszen az az árnyas erdőrész, ahol sétált, alig volt húsz lépésre a kis tanítótól. Megállóit, fölemelte a fejét és rátekinte a zúgolódóra. — Uram ne vigy a kisértetbe! — mondá magában János egész meglepetéssel, de most már oly hangon, mintha a suttogást is megértő Erzsikével beszélne a kertben: — hisz ez az őrnagy én vagyok, vagy pedig, ha nem én vagyok, úgy valami javas asszony megbabonázta a szememet. Az őrnagy ur is meg volt lepetve; figyelmesebben kezdé vizsgálni a kapanyélre dőlt embert; homlokán a redők kezdtek kisimulni; szivarát eldobta s aztán sapkáját kissé hátrább tolva homlokáról, Jánoshoz lépdegélt. — Jó napot toldi! — Szerencsés jónapot a nagyságos urnák is. — Nagyon meleg van ám most kapálni. — Bizony meleg egy kissé, ámbátor én most csak mutatóban kapálnék, ha az iskolás gyermekek össze nem beszéltek volna, hogy sugáljanak a tanulás helyett. — Úgy ? Hát maga iskolamester ? — Kis-tanitó vagyok, szolgálatára. — Nekem ne szolgáljon, kedves barátom, mert látja, tanulónak én sem volnék valami kitűnő, hanem kis-tanitó, no, az már inkább válnék belőlem, feltéve, hogy görögül meg zsidóul nem kellene tanítanom. — Oh, dehogy, kérem; hisz azt csak nagy diákoknak szokás tanitni s azoknak is csak abból az okból, melyből én tanítványaimmal a bolonditó csalmatokat s más mérges növényeket megismertetem, hogy majd ha embernyi emberek lesznek, tudjanak tőle őrizkedni. — Helyes! de azért remélem, hogy maga, barátom, némileg mégis ismeretes a zsidóval. — De még mennyivel kivált a fiatalja sok hasznot hozott a principálisomnak. Volt olyan nap, mikor tíz darabnak is fölfodorítottam a haját, hanem az igaz, hogy mindegyik előre alkudott s nekem soha egy sem adott borravalót. — Úgy, hát fodrászlegény, barátom ? — Megkövetem, kis-tanitó vagyok. — Hanem, amint látszik, nem igen néztek a qualifikációjára, mikor kis-tanitónak fölvették. — Na még csak az kellene! hisz kis-tanitósághoz nem kell qualifikáció! Az ember jókor reggel beharangoz , persze munkás időben senki sem alkalmatlankodik a templomban; a templomba járás csak télre való, mikor nincs más mulatság; aztán összeszedi az ember a tanulókat, télben az iskolában s hogy a munkátlanságot meg ne szokják, mátét bántatunk velük ; nyárban pedig, minthogy az iskolaszobában a kántorné asszony kotlós tyúkjai ülnek, künn az udvaron kosarakat fonatunk velők. Csak az első napokban kell rájuk ügyelni, akkor ki lehet ismerni, hogy melyik a legkorhelyebb és pajkosabb; később aztán, ha valami baj van, előszólitja az ember őkérmét s aztán hiában szabadkozik: sip-sup! Ezzel aztán pár óráig megint szabad az ember; elmehet verses búcsúztatót csinálni, hogy ha véletlenül valami módos ember akadna, aki meg talál meghalni, legyen kéznél valami. Ez sem nehéz munka; belétesz az ember sok okot meghajt és hej-hejt; eldicséri az ember mennytől földtűl hogy milyen áldott lélek volt! sohsem szólt meg senkit, a pálinkát sem szerette túl a rendén, nem verekedett, a szomszédját sem sértette meg soha, s mindöszsze is csak arra kell vigyázni, hogy se férfinak, se aszszonynak ne nevezze az ember a halottat, hanem csupa kedves léleknek; így aztán akár Péter, akár Panna felett mondjuk el, mindig egyaránt pászol! — S maga barátom még sincs megelégedve ezzel az állással? — Már hogy én ? — No igen! Ez az imént zúgolódott a sors ellen. Ne is tagadja! Hallottam. Azért néztem rá, mert meghallottam a szavát; mikor meg ránéztem, egész meglepetéssel tapasztalom, hogy maga, barátom, úgy hasonlít hozzám, mintha csak ikertestvérem volna, azzal a különbséggel, hogy a maga kezei piszkosak, mig én keztyűt hordok s hogy a maga ruhája meglehetősen avult, mig az én öltönyöm ul. Nos, mit szólana hozzá, ha tréfából megcserélnék öltönyeinket s én kis tanitóvá lennék, maga pedig lovas őrnagygyá ? — Könnyű a nagyságos urnak tréfálni, mert nincs előtte olyan nagy tábla kapálnivaló másé, mint énelőttem. — Gondolja, hogy tréfálok ? Mindjárt meggyőződik az ellenkezőről. Fogjon hozzá a vétkezéshez, én is vetkőzem, fogja a kabátomat, igy ni! No most itt a mellényem is. De vetkőzzék hát, teringette! Csak nem tart bolondnak. — De nagyságos ur! — Semmi nagyságos ur! Hogy is hívják magát, barátom ? — Brundt János, szolgálatára. — No bizony. Habakuk legyek, ha ezt a b-r-m-d-t-t egy negyed alatt el nem felejtem, hanem a János, az eszembe fog jutni. De sebaj! csak van annyi esze minden jóravaló embernek, hogy nem fog valakit b-r-m-d-t-nek szólitani, mikor Jánosnak is nevezheti. — Apropos! az én nevem meg báró Puschvári Alfréd lovas őrnagy. De a manóban, vetkezzék hát! vagy azt akarja, hogy óraszámra álljak itt előtte a legmélyebb pongyolában ? — De báró úr ! — Ne bárózzon engem nagyságod, — én ez órától fogva brm, sat. János vagyok; kis-tanitói állásomat e kapanyél megmarkolása által elfoglalom, no csakhogy egyszer már lehúzhattam a ruháit! — Ön pedig báró Puschvári Alfréd, lovas őrnagy, ki Lembergből N-be tétetvén át, N-be tegnap érkezett meg s lakik három szolgájával és nyolc lovával egyetemben a »Babiloni torony«-hoz címzett szállodában, hol angol kényelemmel s francia ízléssel bútorozva öt szoba áll rendelkezésére. — De kérem, hisz ez lehetlen, hogy kicserélhessük magunkat! — Miért volna lehetlen ? Ön zúgolódott a sors ellen, amiért nagyságos urnák nem született, én pedig már ki is ugrottam a bőrömből — örömömben, hogy kis tanítóvá lehetek. — Fel fognak bennünket ismerni, s akkor — — Ne tartson tőle. Nekem N-ben egyetlen árva ismerősöm sincs; a parancsnoknál is levél által jelentem magamat; szolgáimat ezelőtt huszonnégy órával fogadtam föl; ha pedig önt photográfiáimmal fogják összehasonlítani, meg fognak rá esküdni, hogy ön az őrnagy. Csak viselje magát bátran; beszéljen hangosan és lehetőleg torokhangon; sapkáját vágja félre; ha szépnembelivel találkozik, nézzen a szemébe pogányul, mig az homlokáig nem pirul, szolgáit szidja folyvást ; ne féljen, azoknak nem szabad visszaadni a nyakleveseket ; ha tisztekkel találkozik, azokat rögtön persze« kell szólítani; járás közben hányja-vesse minden tagját; a férfiakkal szemben legyen kihívó, hetvenkedő, úgy majd nem mernek belékötni;ha valami nőcske különösebben megtetszik, tolakodjék utána a házba, sat. (Folyt, köv.) Évaid erdész. (Beszély.) Schwarz Walthertó'l. Háborgó őszi szél kuszálja a fák koronáit! Nyikorog a fenyő legvégső csúcsáig. Óriási felhőtömegek rohannak a hegyek fölött. Közben hatalmas záporban hull az eső, mintha el akarná mosni futó árjával magányos házacskámat idefent. Ismét új szélroham, dühöngőbb, üvöltőbb az előbbieknél. Hasogatja a tölgy ágait. Hajlong vasmarka alatt a magas fenyő, míg később elhaló dübörgéssel a völgybe vesz. Utána csöndes minden! Holdfény tűnik föl a küzdő felhők közt. A hegyről áradó patakok zuhognak alá. Milyen nap volt ez! Mit kellett megérnem magamban. Azt hittem, hogy most, midőn már fejem megőszült, kezem kérgessé vált, szivem is nyugalmat fog találni Magányom e hegyen, a futó vad, melyet őriznem kell, és néma gondolataim, melyek semmit sem követelnek, semmit sem várnak, — azt hittem, idáig nem ér már a múlt idő! Hanem úgy látszik, az ember önmagával sohasem jöhet tisztába. Mint az a bütykös, kedves fatörzs odakint, — amit tőle már nem vártam — görbült és hajlongott a vihar keze alatt, úgy ez a balga szív is, melyet rég csendesnek hittem, még egyszer vonaglott az emlékezet hatalma alatt, midőn ezek a vonások rám tekintenek. — Leonora! a te vonásaid. A kis ház ingani látszik az ájuló vihar rohamai alatt. A függöny az ablakon ide s tova leng; a gyertya félelmesen lobog előttem az asztalon. Csak ha közben-közben csend áll be, hallom a szerencsétlen ifjú