Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)

1874-12-03 / 277. szám

udvarnál gúnyolódó h­irében állt, de a kinek most tel­jes hitelt adhatunk. Kevesebb méltánylást érdemelnek a herceg egyéb megjegyzései. Mert mint is lehetne léha szőrszálhaso­gatók beszédét egy újdonsült grófnőrűl figyelembe venni? Mily copfosak némely előítéletek! Mintha egy uj címer nem fénylének jobban egy vén rozsdás­nál ! Mit is lehetett a grófnő címerén gáncsolni ? Tán a liliomot benne, mert az a szépség és ártatlanság jelképe ? A grófnő szépsége minden gáncson felül állt és a mi-------de miért jöjjek annyira tűzbe, hisz Thal urhölgy (így hívták őt, mielőtt grófnévá lett,­ nem szorül védelmemre. Színésznő volt, de hisz az más, még nagyobb rangra emeltetett nő is volt, és sohasem hallottam, hogy azért az élet nagy színpadán kevesebb biztonsággal és kellemmel mozgott volna, mint egy városi színház deszkáin. H. A hivatal elnyerésére vezető legbiztosabb és leg­­egyenesebb­et Lilienthal grófnő elfogadó­ termén vitt keresztül. Tudta ezt Springer fogalmazó és úgy, mint más. Ismert eseteket, melyekből azt következtette, hogy ez után a szép és illedelmes fiatal ember több szerencsével megy át, mint az öregebb vagy rútabb. Ezt mindenki igen természetesnek találhatja, hiszen ki ne foglalkoznék inkább a szépekkel ? Springer úr magát kiválóan kedves ifjúnak képzelte, s meglehet, az is volt. Springer most a szép grófnő keresett pompával díszített szobácskájában van. Úgy adta elő ügyét, hogy arról minden kezdő kérelmező példát vehetne. Nem fárasztotta el (mint szokás) a grófnőt, hanem félénken, gyakran fülig elpirulva adá elő kérelmét. A grófnő keveset felelt összefüggéstelen szavaira, az ifjú külsejét azonban sokkal szorgosabban vizsgálta és annál inkább megkedvelte, mert félénk elpirulását, földre szegezett szemeit a saját bájainak hatására magyarázhatta. A fogalmazó átadta nagynénje, Nebelstein tit­kos tanácsosné levelét, ki — úgy mond — abban a reményben él, hogy a grófnő nem feledé el távollevő tisztelőit. — Nagynénje anyám benső barátnője volt — mondá a grófnő, kegyesen mosolyogva, — semmi sem volna előttem kedvesebb, mint az erre való megemlé­kezésemet tettel is bebizonyítani. Csak attól félek, hogy hatalmam nem nyom annyit, mint akaratom. Ezt Springer szégyenkedő bókja követé, melyre a grófnő csak keze billentésével felelt, őt leülni készt­­vén. Springer engedett a felhívásnak, amennyiben ter­jedelmes karszékbe helyezte el magát; a grófnő pe­dig egy pamlagra ereszkedett. A grófnő néhány percre, a levelet olvasandó, elfordult vendégétől. Springer szerencséjére, szemei a levélre és nem ő rá voltak függesztve, mert alig­hogy leült, ijedten összerezzent, arca görcsösen rán­gatózott és elsápadt. — Egek ura! — szólt reszketve magában, — mit tettem én boldogtalan! Sohasem fogom a hivatalt elnyerni. Mily iszonyú lehet az, midőn a vidám tekintet, melylyel a feltűnő szerencse­ csillagot köszöntöttük, egyszerre elkomorul. Megáll a lélekzés, a szív össze­­szorul, a vigság és biztatás szellemei jajveszékelve röpülnek el. Ilyesfélét érzett a fogalmazó. Hogy fel nem ugrott és vad elkeseredésében nem futott ki a szobá­ból, annak oka a nagy ijedtség volt, mely tagjait meg­­bénítá. Ha végtagjai le valának kötve, érzékei igen éberek voltak. Nagy érzékenység fogta el, melyben — mint hivé — testi és lelki élete öszpontosul; fájdal­mas karmolás, harapás bánta. Azaz a ciprusi macs­kára ült, mely rángatózva kapkodott a jég után. — Bárcsak megfult volna már a kis ördög, — gondolá halálfélelmek közt, és miután háromszor érté Zefir harapásait és karmait, egész erejéből a macskára dőlt. — Mily kitartók a macskák, — gondolá e mel­lett, — és mily iszonyúan karmolnak! — Vájjon éle­sebb karmú-e a ciprusi macska, mint egy közönséges ? Istenem, istenem ! — Nagynénje leveléből látom — szólt most a grófnő, elbájoló kedvességgel a verítékben ülőre szö­gezvén tekintetét — boldogult nagybátyját utaló betegsége alkalmával már többször segítette titkári teendőiben. — Igen, grófnő, mikor nagybátyám beteg volt, — nyögé a szegény fogalmazó. — Oly fájdalmai vol­tak, mint most nekem — tette hozzá gondolatban. — Hivataloskodásával mindenesetre meg voltak elégedve Springer úr, — folytatá a grófnő. — Hizelgek magamnak, hogy meg voltak, — felelte Springer, — de most ah ...! — Titkon suso­­gó: végtére megszűnt a sok rángatózás, már nem él. De mit használ ? Ha a grófnő felfedezi, hogy én öltem meg! — Ez ön mellett fog szólni, uram! — viszonzá felbátorítólag az urhölgy. — Úgy ? . . . igen . . . bizonyára, legkegyelme­sebb asszonyom .. . de .. . már elébb mertem meg­jegyezni, hogy egy másiknak előjoga van . . . szívesen elvonulok .. . mert most . . . miután! — Bárcsak Amerikában volnék — fejezé be gondolatban. — Azt hiszem, több sikerrel fog fölléphetni már amaz előnynél fogva is, melyet szolgálatai után re­mélhet, — szólt a grófnő szívélyesen. — Szép férfi, — gondolá, — de egek, mily félénk! Színét változtatja és reszket, ha csak rá nézek. — Legnagyobb érdemem az volna, — dadogá Springer, — ha nagyság előtt nem tűnném fel érde­­metlennek ajánlására ... de hogyan lehetne . . .hogy merném ezt hinni. — Legalább is várfogságra küld, — végzé be magában gondolatmenetét. — Uram, ön tudja, hogy a hivatal elnyerésére a kérvényező érdeme a fő. Mást nem tehetek, mint hogy a minisztert megkérjem, hogy a kegyedéről tu­dakozódjék. Az ma már nem áll, hogy sokévi szolgá­lat egy csekélyebb tehetségű részére fogja a hivatalt biztosítani. — Oh grófnő . . . e magas kegy .. . hogy hálál­jam meg ... oh istenem!... ha tudná . . . — Hagyjuk ezt Springer úr! Kedves nagynénje levelére felelni fogok, a­mint önre nézve valami ör­vendetest közölhetek, írja meg ezt Nebelstern ur­­hölgynek és most isten önnel! A grófnő felkelt és a fogalmazónak követni kel­lett példáját. Mégis szorosan a rá nézve kínpaddá, a szerencsétlen macskára nézve pedig vesztőhelylyé vált karszék előtt maradt; arca majd vérvörös, majd sá­padt lett, szemei maga elé meredek. A grófnő ebben elragadó kedvessége által felidézett érzelmek nyilvá­­nulását látván, néhány percig zavarodottan legeltető szemeit. Édes mosolylyal köszönt és elhagyta a szobát. (Folyt, köv.) A nők az olvasó­asztalnál. (Felolvasás). I. Pár évvel ezelőtt, hasonló alkalommal s a mai­hoz hasonlóan díszes — részben talán ugyanazon — hallgatóság becses figyelmétől kisérve, a nőkrül a gyermekszobában kísérlettem meg képet vá­zolni : az anyagi gond és örömök, az anyai kötelesség és teendők köréből. Ma, mintegy folytatva akkori előadásomat, ismét a háza körében maradó nő rajzánál maradok. Bár ékszereit a társaságban, a nagy világ előtt viseli, otthon ragyog a nő legjobban. Mindnyá­junkat hódolatra gerjesztett a Gracchusok anyja, mi­kor barátnője által ékszerei felől kérdeztetvén, fiaira mutatott. Igaz, hogy nem minden anyának lehetnek olyan fiai , mint a két Gracchus; de bizonyos, hogy csak olyan anyának lehetnek, a ki gyermekeit tartja legfőbb ékszereiül. S kit ne hatott volna meg Lucretia, kire férje bizton mert fogadni, hogy megle­petve is munkában fogják találni s csakugyan cse­lédei körében gúzsalya mellett találták. S kit ne indí­tott volna mosolyra Benoitonné, a kinek a házánál, öt felvonás alatt annyi minden történik, egyik leánya szerencsétlen lesz, a másikat megszöktetik, fiai min­den roszba elegyednek — s a mama az egész öt felvo­nás alatt egyszer sem jelenik meg, mert soha sincs ott­hon s csak a legutósó jelenetben jelentik nagy örömmel, hogy jő a mama, hazajő a mama. — A közönség is kiváncsi volna látni már ezt a mindig kószáló asz­­szonyságot, mikor ismét szomorúan jelentik, hogy a mama ott feledte a legyezőjét s visszament — és a füg­göny ötödször is a nélkül gördül le, hogy e derék asz­­szonysághoz csak egyszer is szerencsénk lehetett volna! A népmesének van »Utca Kati«-ja, olyan leány, a­ki örökké a falut rójja, soha a dolog után nem néz, hanem vagy a kisajtóban s a kerítésnél látható, kút­­tól-kúthoz, utcáról-utcára jár szüntelen. A felsőbb társadalom is ismeri ezt a népies genre-t, természete­sen elegánsabb kiadásban, a­kit épen oly joggal le­hetne »Utca-nagysád«-nak nevezni, mint a paraszt­lányt Utca Katinak. A soha otthon nem ülő, a házu­kat, gyermekeiket, férjeiket elhanyagoló úr hölgyek ezek, a­kik nélkül semmi sem történhetik meg a vi­lágban, — úgy látszik csak a saját házuk lehet el nélkülök. Kérem, ne értsenek félre. Távol van tőlem azt állí­tani, vagy csak gondolni is, hogy a nő egyetlen helye az otthon, s másutt semmi dolga, hogy a színházban, hangversenyben, jótékony bazárban, női választmá­nyokban — egy szóval a házon kívül, a nyilvánosság­ban, ne lehetne szintén helyén a derék nő. Isten ment­sen, hogy a nőket kizárólag házi körükre akarnám szorítani s egyfelől minden, házonkivüli mulatságot vagy időtöltést, — másfelől minden hasznos és jóté­kony nyilvános szereplést olyannak akarnék bélye­gezni, a­mi egy derék házi nő hivatásával vagy épen jellemével nem fér össze. Nem. Sem a nők iránt ily zsarnok, sem magunk iránt oly kegyetlen nem vagyok. Mert egyfelől a nő egyenjogúságát, a társadalmi örömök s tevékenység bizonyos köreiben, elismerem és vallom, másfelől meg — ugyan mi lenne a társaság, nekünk férfiaknak, nők nélkül ? A színház, ha száz csillárt gyújtanának is benne, volna-e kellőleg világítva a nők szeme és mo­solya nélkül ? A liget, ha csak komor férfiak őgyeleg­­nének árnyas utain, mivel volna jobb a remete-ma­gánynál ? S az utca, ha minden nő házába zárkóznék, tarka lehetne tán a boltok kirakatától, ha ugyan azok is be nem húzódnának, mint némely virág kelyhe be­zárkózik, ha napja elfordúl,­­ de vonzana-e eleven­ségével? Hogy a jótékonyság a női kezek gyöngédsé­gére vár, mondanom sem kell. Titkon és a magány­ban ők gyakorolják minden erények e legkeresztyé­­nebbikét leginkább, de még a nyilvános és társas jó­tékonysági intézmények is legjobban a nők kezében virágzanak. Ennek egyszerű oka van: ők tudják meg­nyerni a férfiakat is a könyör munkáinak. Nem szép, de be kell vallani, hogy a nyomor könyeit a férfi, igen sokszor, csak egy szép ajk mosolya s egy szép szem köszönő sugara fejében segít letörölni. A nők közben­járása nélkül vajmi kevés férfi venne részt a jótékony­ság munkáiban! A nőknek hát a házon kívül is van mit keres­niük elég, s nincs eszemben őket attól eltiltani akarni. Minden, a­mit óhajtok és kérek, hogy idejök s a mi főbb: érdeklődésök, s­z i­v­a­k megosztásában a házi kör s a külvilág között, találják meg a kellő arányt! De hát, — kérdi valamelyik asszonyság a­kiben nagyobb a »tevékenység« mint az otthonomiasság — mit csináljak, ha elrendeztem házamat, elláttam (vagy talán már le is fektettem) gyermekeimet: mit csinál­­­jak még otthon? tehetek-e jobbat, mint hogy valami­­ jó társaságot keressek? Jó, de a társaságot sem csak a házon kívül le- i­det s kell keresni. Sőt van egy társaság, és pedig­­ mondhatom a legjobbak közül való, a melyet ottho­­­­nunkban találunk föl s otthon magányunkban élvezhe­­hetünk legjobban. Ez a könyvek társasága. S itt a társaság szót a legszorosabb értelem­ben vettem: egy másik, velünk rokon szellemi lény­nyel, egy hozzánk hasonló, fajtánkbeli egyénnel való együttlét, beszélgetés és eszmecsere értelmében. A ki olvas, az nincs egyedül. Ne mondja senki, hogy az még­sem olyan; a könyv nem élő lény s egy ilyennek társaságát nem pótolhatja; hogy a könyvek társasága csak egyoldalú, ők beszélnek, de minket nem hallgatnak meg, nem felelnek ellenvetéseinkre s nem oszlatják el kételyein­ket, nem fűzik tovább az általuk csak megkezdett tár­salgást. A legtöbb esetben a könyvvel való társalgás min­den tekintetben sokkal előnyösebb, mint ha írójával, mint élő lénynyel volnánk szemben, bár a legbizalma­sabb téte-á-téteben is. Az író talán egy mogorva, ke­vés szavú, magába zárkózott ember volt, legjobb ba­rátai előtt is titkolózó; könyvében az egész világ előtt, tartózkodás nélkül föltárta egész lényét, kifejtette esz­méit, leírta élményeit, nem hallgatta el utósó gondo­latait. A beszédben talán habozó volt, a ki soha sem tudta magát jól kifejezni, a ki gondolatainak, a szaba­tosan megfelelő élő­szót nem tudta megtalálni; könyve mily világos, ha ír: kifejezései mily szabatosak, mily erőteljesek, uj meg uj gondolatoknak az olvasóban is felköltésében mily termékenyek! Talán visszataszító, vagy legalább tetszetlen volt egyénisége, külseje bé­lyegzett, hangja rikácsoló,tekintete alattomos, modora fanyar, egész valója ellenszenves, könyvében mind­ennek semmi nyoma; erkölcstana kifogástalan, ke­délye szeretetteljes, irálya megnyerő. Valóban sok író­ra, személyesen ismerve, illik a Gothe epigrammja: ha könyv volna, nem éreznénk kedvet elolvasására; ellenben sok könyv, olvasva, mily vágyat ébreszt, vajha ismernők szerzőjét! Jobb, igen sokszor, hogy nem ismerhetjük. Épen úgy nem áll, hogy a könyvek társasága csak egyoldalú volna, hogy ők csak beszélnének, de minket meg nem hallgatnának s ne folytatnák velünk 1206

Next