Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)

1875-01-13 / 9. szám

9. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerda, 1875. január 13. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 írt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep Utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szimtugy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadó hivatalba küldendők. Lolliush­oz. (Horác ódája.) Ne hidd, veszendők tán a szavak, miket A hangos Aufid tája szülötte, én, A hurrál egyesitve zengék Eddigelé tapodatlan úton. Mert bár a legfőbb polcon ül is Homér, Pindár s Ceusnak versire sem borult Homály, sem Alceusnak üldő, Sem Stesichor komoly énekére , Mit játszva zengett hajdan Anakreon, Meghagyta a kor, még ma is élnek a Tüzes szerelmek úgy, miképen Aeoli szűz kobozon dalolta. Laeén Helené sem maga lett csupán Szerelmes ékes-fürtü ledérbe, a Királyi fényen rajta veszvén És az arany himeken szemével, Teucer sem első, a ki nyilat lövelt Cydoni Ívről; Trója se vívatott Egy Ízben; és nem egymagára Vítt Sthenelus s Idomén dalokra Méltó csatákat. Hektor a vad, vagy a Bátor Delphób egyike sem kapott Első nehéz sebet, családjuk S jóhirü hitvesükért csatázván. Éltek vitézek még Agamemnonon Túl is, de tengnek meg siratatlanúl A hosszú éjben mind, mivel szent Dalnoka nem vala még koruknak. Kevés különbség eltemetett pálya S rejtett erény közt. Megdalolatlanúl Te nem maradhatsz lapjaimban, Dolgaidat a kaján feledség Büntetlenül hogy bántsa, nem engedem Oh Lolli ! Oh mert a te tapintatos Lelked bal avvagy jó szerencse Karjai közt egyiránt helyén van . Fösvény csalásnak megboszulója, mentt Pénzvágytul, a mely mindeneket maga ítészére von, több évi consul És valahányszor a jó s nemesnek Bírája, a jót többre becsülte, mint A hasznot ; a rút vesztegetőt magas Arccal lenézte s a tömeg közt Fegyvereit diadalra vitte. Ne mondd fölös kincs birtokosát igaz Boldognak ; e név sokkal elébb olyan Emberre illik, a ki bölcsen Él a javakkal az ég kezéből . Ki a szegénység terhe alatt tűrő,­­ mint a halált, úgy rettegi a gonoszt, S nem gyáva: életét odadni Drága barátaiért, honáért. Székács József: A mama tyúkszeme. (Polgári, de azért regényes történet.) Irta Balázs Sándor. (Vége). Majd újra elmosolyodott s szemembe vigyo­rogva azt kérdezte, hogy hát nem tréfálok, hogy hát csakugyan komoly szándékom és elhatározásom csa­ládját e nagy megtiszteltetésben részesíteni ? Hogy hát mennyi adományt kívánok készpénzben, hogy elég lesz-e a bálványutcai háza ? Szóval a lélektan törvényei igazolva lettek: úgy viselte magát, mint ahogy gyakorlati emberismeretem előre látta, úgy viselte magát, mint igazi nyárspolgár. Én kidühöngni és kitombolni hagytam őt, az­után midőn már elcsendesedett, komoly nyugalommal (mi életem e legérdekesebb órájában büszkén állít­hatom, pillanatra sem hagyta el előre jól felpáncélo­zott szivemet) így szóltam hozzá: — Tisztelt idősb Leiner úr! Én nyugodtan és néma türelemmel hallgattam végig rám szórt sérel­meit. Lesz-e oly szíves, engem is kihallgatni ? — Halljuk ! halljuk! szívesen! —­ mondá moso­lyogva hátra dőlve székébe, és jól láttam, hogy azt hánytorgatta fejében: tökéletes őrülttel van-e dolga, vagy a világon a legszemtelenebb iparlovaggal ? — Leiner úr! — mondám oly higgadt komoly­sággal, a­mi első pillanatban új hahotára késztette ugyan, de később lassan-lassan imponált neki — én nem vagyok sem szemtelen kalandor, sem őrült, mint a­minek kétségkívül tart, hanem világismerettel biró gyakorlati férfi és jó üzletember. — Azt tapasztaltam tegnap, — szakitá meg gú­nyosan mosolyogva, — ugyancsak megrántott és ki­zsebelt ! — Ezt szándékosan tevem, kézzel foghatólag akartam megismertetni állásom előnyös voltát. — Ez nem rész, becsületemre eredeti ! Azon kezdi az ismeretséget, hogy kizsebel s másnap reggel leányom kezét kéri. Na, ennek már igazán újságba kell jőni! — Ki akar ön hallgatni vagy nem ? — Oh igen, csak tessék. Most már nem harag­szom, most már csak mulatok a dolgon. — Mint gyakorlati ember jól tudom, hogy mint pincérnek, bár jövedelem tekintetében egy miniszter­rel sem cserélnék. . . . — Hohó ! mindig jobb! Mindig jobb. Ennek új­ságba kell jőni! — Őrültség volna arra gondolnom, hogy egy oly előkelő és gazdag polgárnak leányát, mint ön, fe­leségül nyerhessem! — Nos, ha ilyen okosan is tud beszélni, akkor : minek van itt ? — kérdé láthatólag higgadtabban. A tiszteletteljes hang, melyen felőle beszéltem, láthatólag megszelidítette őt. Íme most is bebizonyul, hogy a styl bűbájának, a kifejezések eleganciájának senki sem képes ellenállani! — Mert nem akarok és nem fogok mindig pin­cér maradni, s mert ha ön bővebben megismerkedik körülményeimmel, kilátásaimmal, nem fogja többé oly vakmerőnek találni fellépésemet, s talán sajnálni, sőt vissza fogja venni ama sértéseket, mikkel, engedje tiszteletteljesen megjegyeznem, oly elh­am­arkod­ottan elhalmozott. Ez önérzetes és méltóságos hang láthatólag im­ponált neki. Nem mondott ugyan egyebet, mint hogy »csak tovább, tovább, a dologra ! Ha szabad kérnem.« De ezt már nyugodtan mondta.­­— Uram, én három hó múlva Pesten egy nagy­szerű, minden itt levőnél nagyobbszerű új hotelt szán­dékozom nyitni. — S valószínűleg az én pénzemre számított ? Csak az a kérdés kellett. Most már nyert po­rom van! — Uram! — mondám még méltóságosabb ön­érzettel, — elutasíthat kérésemmel, de érzéseimet gya­núsítani nem áll jogában. Én midőn kedves leányát megismerni s iránta szerelemre gyuladni szerencsés valék, s­őt, vagy senkit­ venni feleségül elhatároz­tam, akkor még csak nem is sejtettem, hogy mily elő­kelő és gazdag polgár leányával hozott össze jó vagy rosz sorsom. Én most sem számítok az ön pénzére, nincs szükségem rá, nem kell. Én nem kívánok egye­bet leányánál, még a szokásos stafirungról is le­mondok. Az öreg e szavak hallatára fészkelődni kezdett székében, de nem állható meg, hogy meg ne jegyez­ze, hogy arra még­is kiváncsi, hogy hát mégis miből nyitom meg azt a még soha nem látott nagyszerű új hotelt ? — Saját vagyonomból, becsületes megtakarítá­somból ! — felelém büszkén s oldalzsebemből taka­rékpénztári könyvecskét nyújtottam át neki. Ötven­négyezer forintról szólt. Az öreg úr belepillantott, nem akart hinni sze­meinek, újra beletekintett, minden oldalról megvizs­gálta a könyvet, s azután egész átalakult arccal és megváltozott hangon így szólott: — Szia, édes fiatal barátom, hát beszéljen oko­san és ne rohanjon ajtóstól a házba. Az embert egé­szen meglepi és megriasztja. — A hotel 60.000 forintba fog kerülni. Még hi­ányzik ugyan 6000 forint belőle, de ezt az összeget ama három hó alatt, a­meddig még engagementom a Victoriánál tart, igen jól megszerezhetem. Tegnap ön is meggyőződhetett — mondám fél gúnynyal moso­lyogva — hogy ez lehetséges. — Ha lehetséges-e ? Ördöngös egy fickó! — mondá az öreg úr és most igazi jóindulattal kezdett mosolyogni. Ügyem nyerve volt, s az eszély, a gyakorlati és tapintatos eljárás és ügyesség oly diadalt ünnepelt, minőre igen kevés példa van a világtörténelemben. A további részletek már alig hiszem, hogy érde­kelnék önöket, azért hát csak annyit mondok, hogy még aznap délben megünnepeltük kézfogónkat. Inkognitóm azonban Kornélia és a mama előtt még akkor sem szűnt meg egészen. Az öreg úr, kívánságomra, mint magánzó vállal­kozót mutatott be családjában, ki egy nagyszerű új hotelt fog nyitni. A hotel megnyílt május 1-én, esküvőmet pedig ugyan e hó 15-én oly fénynyel ültük meg, hogy még az újságok is részletes leírást közöltek róla. (Gon­doskodtam is róla, hogy pár reporter a vendégek lajst­romába legyen iktatva!) Ha még megjegyzem önöknek, hogy szállodám a »Hotel Kenner« az országút és virágutca sarkán a legjobb és legkényelmesebb helyen, mondhatni köz­ponton fekszik, (magyar színház 5 perc, német színház 2 perc) hogy 50 krajcártól fölfelé 3—4 forintig 150 kényelemmel és csínnal bútorozott szobát tart a t. A nagyérdemű közönség rendelkezésére, hogy a »Hotel Renner« étlapjai és konyhája átalános elismerést vív­tak ki (maga dr. Kepes is háromszor vacsoráit ott itt­léte alatt) hogy a szolgálatért a cselédségnek — az egy portás kivételével — borravalót elfogadni nem szabad, hogy a »Hotel Renner« a t. c. közönség na­gyobb kényelmére külön saját omnibuszt járat a gőz­hajókhoz és vasutak indóházaihoz, hát be is végezhe­tem, hizelgek vele magamnak, nem érdektelen sőt ta­nulságos történetemet. A­mi családi életemet illeti, nem valódi angyal. Szerencsésebb választást alig tehettem volna. És minő háziasszony vált belőle! Oly tiszta, ké­nyelmes ágyat, mint a »Hotel Renner «-ben, nem is sokat találhatni a continensen. És hogy ért a főzéshez ! Már csak a kíváncsiság kedvéért is kíséreljék meg önök, én bizonyos vagyok benne, mikép teljes készség­gel elismerendik, hogy úgy enni, mint a »Hotel Renner«-ben, még privát házaknál sem lehet min­denütt. Csak a címet tessék jól megjegyezni: »HOTEL RENNER« (Országút és virágutca sarkán.) Még egy legutósó kérést: Nem még mai napig sem tudja, hogy valaha pin­cér voltam. Azért diskréciót könyörgök. Nem magamért, valóban nem, mert én én oly kevéssé restelem múltamat, mint Bernadotte, ki még király korában is büszkén dicsekedett vele, hogy pick auf avanzsírozott, s mint közkatona kezdte pályáját. Még egy igazán legutóló figyelmeztetést: A »Hotel Renner« omnibuszai zöld és k­laszin lámpásaikról ismerhetők fel, melyek a szálloda címét: »Hotel Renner« színes transperent világításban tün­tetik fel. Tisztelettel Renner Leó a »Hotel Renner« (Országút és virágutca sarkán) szálloda tulajdonosa.

Next