Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)
1875-01-22 / 17. szám
Péntek, 1875. január 22. 17. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .........................8 frt. Negyedévre.........................4 Megjelentse az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapest.“ Anyámnak. Ott legyek én szilárd, mint a kőszirt, Erős karú, hajthatatlan férfi. Hol a vészek zugó viharának Nem lehet, vagy nem szabad kitérni; Ahol ércsziv ércszivet tör össze, Hol a győzők olajágat nyernek . . . Óh csak itten, édes anyám keblén, Hadd maradjak hű, szerető gyermek! S ott, hol a szív szív melegét érzi, Rózsaarcok hajnala középeit, S nefelejcset, rózsát hord a szellő, Mit egyik szív a másiknak tépett: Legyek én ott mézesajkú ifjú, Dalnoka az édes szerelemnek. . . Óh csak itten, édes anyám keblén Hadd maradjak hű, szerető gyermek! S hol a gondok jégmerülte képpel Elborítja lelkem láthatárát, S nincs a karnak, szívnek hivatása, Menedéket csak a hideg ész lát: Legyek én ott agg, nyugodt, belátó, Többet észszel, mint erővel nyerjek .. . Óh csak itten, édes anyám kedlén Hadd maradjak hű, szerető gyermek! 8 ahol őt tán veszélyek köritk: Éledjen a férfierő bennem; A hol gondját elme űzhetné el : Engedjetek nyugodt aggá lennem ; 8 hogyha ajkam mosolyt dalt ajkára, Hagyjátok, hogy ifjúvá lehessek, Hadd legyek én ifjan úgy, mint agyon Az ő kehién hű, szerető gyermek ! Várady Antal: Az árny. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) VII. Másnap reggel, hogy hazatértem, nagy sürgésforgás volt házamnál. Ott volt az egész familia, az egész rokonság. A »jó« Mártha asszonynyal, nem anyjával a tornácon találkoztam. Éles szemrehányásokat tett kimaradásomért, éjszakázásaimért. — Illik is ilyen komoly napokban magára hagyni nejét! Önből hiányzik a családi érzelmek legkisebb szikrája is. Elhagyja nejét a legválságosabb napjaiban. Ki tudja, merre, hol falaz és dáridózik. Kern is gondol arra, hogy azalatt e ház felett élet és halál lebeg. S mily rész színben van. Tudom egy hét óta nem aludt már! Folyton tivornyázott. Szégyenelheti magát. S több efféle kedvességgel traktált. Hagytam beszélni. Csak annyit kérdeztem tőle: — Nincs semmi más baj ? — Egy lánya lett önnek, ez a baj történt, — válaszolt a jó asszony haragosan s ott hagyott a faképnél. Komolyan haragudott rám. Meg is érdemlettem, de nem tehettem róla. ..Bementem nőm szobájába. Bágyadtan és szomorún mosolygott rám. Kezét nyújtotta s igy szólt: — Mily rég nem láttalak, Fedor. Egyetlen szóval sem mentegettem magamat. Teljesen fölöslegesnek tartottam, aztán meg a gondolataim is másutt jártak, testestől-lelkestől tönkre voltam téve. Leültem ágya szélére szótlanul s merev szemekkel bámultam magam elé, egy régi képre, mely szüntelen előttem reszketett. — Meg sem nézed kislányodat? — szólt újra nőm, majdnem sírva fakadva. — Hol van ? — kérdem szórakozottan. — A mellékszobában, — rebegte. A kis Anna ott ringott a bölcsőben s kedvesen mosolygott fel rám a fehér vánkosok közül, mint egy elejtett rózsabimbó mosolyogna a márciusi hó pelyhei közt. Parányi lénye dacára, úgy tetszett, mintha mondani akart volna valamit! Kék szemei nyilván beszéltek s gőgicsélő kis ajka kétségkívül nagyon bölcs dolgokat csevegett hozzám. Rajta feledtem tekintemet s szivem egy pillanatra, egy hosszú édes pillanatra ott ringott vele a bölcsőben. Azok az iciny-piciny kék szemek csak mosolyogtak egyre, azok a kis cseresnyepiros ajkak csak tovább gagyogtak és lassan kint érteni kezdtem a titokzatos beszédet, mint nem egyszer megértettem a madarak dalát és a virágok nyelvét. Ez a parányi lény, ez a kis gömbölyű pillangóteremtés igy beszélt hozzám a bölcsődűi: »Te nagy gyermek, a ki olyan okosnak gondolod magadat s azt hiszed, hogy sziveddel a végtelenséget karolod át; milyen, szívtelen vagy! Egy bizonytalan világért, melyet szenvedélyeid hullámzása mosott elő a semmiből, itt akarod hagyni e kis, de szép világot, mely való üdvöket tár eléd, nem ígéri az örömöket, de adja, nem hiteget, de szerelmeivel védelmezni fog. Te meg akarsz válni e küszöbtűl, a drága otthon édes nyugalmától, költészetétől; te itt akarsz hagyni engem, védtelen másodat, kiben lelked újraéled és bizonynyal tisztább, nemesebb alakban, — anyámat akarod itt hagyni, ki lelkét osztja meg közöttünk s meghal, ha távozol, s engem akarsz itt hagyni, ki most házad királynője s távozásoddal halott vagyok ? Mily szívtelenség! Te nem akarhatod, hogy igy történjék. Te lehajolsz bölcsőmre és azt fogod fülembe súgni: édes kis ! Annám, itt maradok veletek! És megcsókolsz forrón, szivemből, melynek melegét úgy szétpazaroltad!» S önkénytelenül lehajoltam a bölcsőre, kivettem fehér pólyáiból a kis gyermeket, szemébe kacagtam, hogy a könyeim hullottak belé és azt súgtam fülébe: »Nem hagylak el titeket, ti szentségeim, drágaságaim !« VIII. Két nap múlt el, két nehéz nap, mert mihelyt magamra maradtam, mihelyt gyermekem nem volt kezemben, egyszerre megrohantak indulataim, mint a prédára rontó vadak. A második nap estéjén szobámba zárkóztam és komolyan gondolkodtam: a legvégső harcot akartam végigharcolni. Gondolkodtam-e, vagy csak álmodoztam, immár nem tudom, de annyi bizonyos, hogy megrémültem magamtól, ahogy lelkem mélyeit kutattam. Úgy rémlett, mintha e máskor végtelen változatosságot mutató világnak most csak egyetlen képe lenne: Adél, s úgy tetszett, mintha csakugyan nem akarnám, hogy több legyen. Lelkem összes tüze, szerelme, jósága, erényei — mind ott voltak a bálvány előtt; senki sem kellett nekem a világon, csak ő ; meghaltam mindenki számára, egyedül értté éltem. Az életvágy legszilajabb indulataival ragaszkodtam hozzá s csüngtem rajta letéphetetlenül. Helyzetemmel kezdtem számolni s meg akartam alkudni lelkiismeretemmel. Kényelmetlennek és visszásnak találtam azt, hogy nekem egy nőm és egy gyermekem legyen, kik megakadályoznak szerelmemben. Nem tudtam e feketeségben biztos ösvényre bukkani. Csak tűnődtem, csak terveztem, anélkül hogy bármikor megállapodtam volna. Egyik gondolat a másikat kergette agyamban. Éreztem, hogy ez óráktól függ egész jövőm. Szenvedélyeim homályos zavarából koronkint kivillant nőm arca és erdően tekintett rám s láttam gyermekemet, a kis Annát, a mint angyali mosolygás közt felém nyújtja, gömbölyű kacsáit s marasztal. A két kép, otthonom képei, mindig sűrűbben jelentek meg szemem előtt s végül mondhatatlan világossággal árasztották el lelkemet. Bármily erősen vágytam is vissza Adélhoz, a bölcső képe sokkal hűvösebb volt, hogysem érintetlenül hagyta volna szivemet. Az angyal kimosolygott a szalagos párnák közül és éles sírása, kedves ragyogása folyton fülembe csengett. Követelőleg lépett föl, mint egy csillag, mely az előttem fekvő felleg homályán átszűri sugarait. Az a két kis ragyogó szem keresztültündöklött lelkem zavarán. »Győztél, fényességem! — kiáltottam fel magamban, — győztél csillagom!« E pillanatban dörömbölés vert fel álmodozásaimból. Kinyitottam az ajtót. Mártha asszony állott előttem ugyanazzal a szemrehányó arccal, melylyel pár nap előtt a tornácon fogadott. Csakhogy most komolyabban lépett elém. — Bátorszeginé inasa van itt egy levéllel s önt keresi. Komolyan kérem, uram, hogy viselje magát férfiúhoz illőleg, bármi van abban a levélben. — Eh! Mártha asszony,— feleltem majdnem derülten, — üzleti dolog az egész s ez koránt se ejtse önt kétségbe. Küldje be azt az inast. Magambam remegtem. A bűnös kép egyszerre eltűnt szemem elől s e perctől kezdve ismét csak Adél arcát láttam. Az inas behozta a levelet. A levélben csak enynyi volt: »Kocsimmal itt állok az ön kertje alatt, az országúton s nem akarok távozni anélkül, hogy utósó istenhozzádot ne mondjak. Éljen boldogul. Adél.« Fátyol omlott szemem elé. Egy pillanattól függött sorsom. Vagy, vagy. Választanom kellett. Végre erőt vettem magamon s elhatároztam, hogy személyesen fogok elbúcsúzni Adéltól. Az inasnak intettem, hogy távozzék s követtem. Szavamra mondom, nem tudom, hogy mi történt bennem, de amint megpillantottam, megszűntem egyéb lenni, mint rabszolgája. Elég volt egy tekintete, hogy én — tehetetlen gyönge báb — minden eszemet elveszítsem"– bódultan álljak előtte a csodálkozás miatt, szerelemtől elvakulva. Egy nagy könycsepp ragyogott a pilláján s mintha mondani akart volna valamit, de nem szólt. Hevesen ragadta meg kezemet. Sgy tetszett: van, a fölszállásra késztet a mint kezemet megszorította. Lábamat önkénytelenül a hágcsóra tettem, fölszálltam a kocsiba, melléje ültem s kikiáltottam a kocsisnak: »indulhatunk.« Mindez, mintha álomban történt volna. Máig sem tudom magamnak megmagyarázni, de azt tudom, hogy az ember nagyon silány. (Folyt. köv.) A szerelem száműzöttje. (Beszély.) Irta Bodenstedt. I. Amaz utasó állomások egyikén, melyek a Wladikawkas nevű kaukázi hegység lábánál fekvő s Európát Ázsiától elválasztó végvárnak közelében esnek egy fiatal testőrtiszttel találkoztam, ki figyelmemet, az első pillanattól fogva nagy mértékben magára vonta. Az ő »telegá«-ja, az alkony beállta előtt, közvetlen az enyim előtt érkezett meg. A hármas fogatot ép leszerszámozták, midőn odaérkeztem s én inasomra bízva málháimat, azonnal éji szállás után láttam A cserkesz öltözetű, tőrrel és pisztolyokkal fegyverzett smatritel (postahivatalnok) egy kicsiny és csekély kényelemmel ellátott állomásszobába vezetett, az egyetlen terembe, mely az átutazóknak éji szállásul szolgált. Az egész bútorzat a fal mellett elnyúló fapadokból, két kis rozzant asztalból s pár durvimivü széfből állott. Az asztalok egyikén faggyúgy atya égett, alig terjesztve annyi világosságot, hogy a szobában levő többi tárgyat föl lehessen ismerni. Én a kályhával átellenes zugot biztositom magamnak, hol is a pad mellett, mely alá bőröndömet taszitánk, elég hely kínálkozott egy szerény fekhelyre, melynél bundám szolgált derékaljai s kézi bőröndöm vánkosúl.