Fővárosi Lapok 1875. január (1-25. szám)

1875-01-22 / 17. szám

Péntek, 1875. január 22. 17. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .........................8 frt. Negyedévre.........................4 Megj­elentse az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ tizenkettedik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába Budapest.“ Anyám­nak. Ott legyek én szilárd, mint a kőszirt, Erős­ karú, hajthatatlan férfi. Hol a vészek zugó viharának Nem lehet, vagy nem szabad kitérni; Ahol ércsziv ércszivet tör össze, Hol a győzők olajágat nyernek . . . Óh csak itten, édes anyám keblén, Hadd maradjak hű, szerető gyermek! S ott, hol a szív szív melegét érzi, Rózsaarcok hajnala középeit, S nefelejcset, rózsát hord a szellő, Mit egyik szív a másiknak tépett: Legyek én ott mézesajkú ifjú, Dalnoka az édes szerelemnek. . . Óh csak itten, édes anyám keblén Hadd maradjak hű, szerető gyermek! S hol a gondok jégmer­ülte képpel Elborítja lelkem láthatárát, S nincs a karnak, szívnek hivatása, Menedéket csak a hideg ész lát: Legyek én ott agg, nyugodt, belátó, Többet észszel, mint erővel nyerjek .. . Óh csak itten, édes anyám kedlén Hadd maradjak hű, szerető gyermek! 8 ahol őt tán veszélyek körit­k: Éledjen a férfierő bennem; A hol gondját elme űzhetné el : Engedjetek nyugodt aggá lennem ; 8 hogyha ajkam mosolyt dalt ajkára, Hagyjátok, hogy ifjúvá lehessek, Hadd legyek én ifjan úgy, mint agyon Az ő kehién hű, szerető gyermek ! Várady Antal: Az árny. (Elbeszélés.) Írta Endrődi Sándor. (Folytatás.) VII. Másnap reggel, hogy hazatértem, nagy sürgés­forgás volt házamnál. Ott volt az egész familia, az egész rokonság. A »jó« Mártha asszonynyal, nem anyjával a tornácon találkoztam. Éles szemrehányá­sokat tett kimaradásomért, éjszakázásaimért. — Illik is ilyen komoly napokban magára hagy­ni nejét! Önből hiányzik a családi érzelmek legkisebb szikrája is. Elhagyja nejét a legválságosabb napjai­ban. Ki tudja, merre, hol falaz és dáridózik. Kern is gondol arra, hogy azalatt e ház felett élet és halál le­beg. S mily rész színben van. Tudom egy hét óta nem aludt már! Folyton tivornyázott. Szégyenelheti magát. S több efféle kedvességgel traktált. Hagytam be­szélni. Csak annyit kérdeztem tőle: — Nincs semmi más baj ? — Egy lánya lett önnek, ez a baj történt, — vá­laszolt a jó asszony haragosan s ott hagyott a fakép­nél. Komolyan haragudott rám. Meg is érdemlettem, de nem tehettem róla. ..Bementem nőm szobájába. Bágyadtan és szomo­rún mosolygott rám. Kezét nyújtotta s igy szólt: — Mily rég nem láttalak, Fedor. Egyetlen szóval sem mentegettem magamat. Tel­jesen fölöslegesnek tartottam, aztán meg a gondola­taim is másutt jártak, testestől-lelkestől tönkre vol­tam téve. Leültem ágya szélére szótlanul s merev szemekkel bámultam magam elé, egy régi képre, mely szüntelen előttem reszketett. — Meg sem nézed kis­lányodat? — szólt újra nőm, majdnem sírva fakadva. — Hol van ? — kérdem szórakozottan. — A mellékszobában, — rebegte. A kis Anna ott ringott a bölcsőben s kedvesen mosolygott fel rám a fehér vánkosok közül, mint egy elejtett rózsabimbó mosolyogna a márciusi hó pelyhei közt. Parányi lénye dacára, úgy tetszett, mintha mon­dani akart volna valamit! Kék szemei nyilván beszél­tek s gőgicsélő kis ajka kétségkívül nagyon bölcs dol­gokat csevegett hozzám. Rajta feledtem tekintemet s szivem egy pillanatra, egy hosszú édes pillanatra ott ringott vele a bölcsőben. Azok az iciny-piciny kék szemek csak mosolyogtak egyre, azok a kis cseres­­nyepiros ajkak csak tovább gagyogtak és lassan kint érteni kezdtem a titokzatos beszédet, mint nem egy­szer megértettem a madarak dalát és a virágok nyel­vét. Ez a parányi lény, ez a kis gömbölyű pillangó­teremtés igy beszélt hozzám a bölcsődűi: »Te nagy gyermek, a ki olyan okosnak gondolod magadat s azt hiszed, hogy sziveddel a végtelenséget karolod át; milyen, szívtelen vagy! Egy bizonytalan világért, me­lyet szenvedélyeid hullámzása mosott elő a semmiből, itt akarod hagyni e kis, de szép világot, mely való üd­vöket tár eléd, nem ígéri az örömöket, de adja, nem hiteget, de szerelmeivel védelmezni fog. Te meg akarsz válni e küszöbtűl, a drága otthon édes nyugalmától, költészetétől; te itt akarsz hagyni engem, védtelen másodat, kiben lelked újraéled és bizonynyal tisz­tább, nemesebb alakban, — anyámat akarod itt hagy­ni, ki lelkét osztja meg közöttünk s meghal, ha távo­zol, s engem akarsz itt hagyni, ki most házad király­nője s távozásoddal halott vagyok ? Mily szívtelen­ség! Te nem akarhatod, hogy igy történjék. Te leha­jolsz bölcsőmre és azt fogod fülembe súgni: édes kis ! Annám, itt maradok veletek! És megcsókolsz forrón,­­ szivemből, melynek melegét úgy szétpazaroltad!» S önkénytelenül lehajoltam a bölcsőre, kivettem fehér pólyáiból a kis gyermeket, szemébe kacagtam, hogy a könyeim hullottak belé és azt súgtam fülébe: »Nem hagylak el titeket, ti szentségeim, drága­ságaim !« VIII. Két nap múlt el, két nehéz nap, mert mihelyt ma­gamra maradtam, mihelyt gyermekem nem volt ke­zemben, egyszerre megrohantak indulataim, mint a prédára rontó vadak. A második nap estéjén szobám­ba zárkóztam és komolyan gondolkodtam: a legvégső harcot akartam végigharcolni. Gondolkodtam-e, vagy csak álmodoztam, immár nem tudom, de annyi bizo­nyos, hogy megrémültem magamtól, ahogy lelkem mélyeit kutattam. Úgy rémlett, mintha e máskor vég­telen változatosságot mutató világnak most csak egyet­len képe lenne: Adél, s úgy tetszett, mintha csakugyan nem akarnám, hogy több legyen. Lelkem összes tüze, szerelme, jósága, erényei — mind ott voltak a bál­vány előtt; senki sem kellett nekem a világon, csak ő ; meghaltam mindenki számára, egyedül értté éltem. Az életvágy legszilajabb indulataival ragaszkodtam hozzá s csüngtem rajta letéphetetlenül. Helyzetem­mel kezdtem számolni s meg akartam alkudni lelki­ismeretemmel. Kényelmetlennek és visszásnak talál­tam azt, hogy nekem egy nőm és egy gyermekem le­gyen, kik megakadályoznak szerelmemben. Nem tud­tam e feketeségben biztos ösvényre bukkani. Csak tű­nődtem, csak terveztem, anélkül hogy bármikor meg­állapodtam volna. Egyik gondolat a másikat kergette agyamban. Éreztem, hogy ez óráktól függ egész jö­­vőm. Szenvedélyeim homályos zavarából koronkint kivillant nőm arca és erdően tekintett rám s láttam gyermekemet, a kis Annát, a mint angyali mosolygás közt felém nyújtja, gömbölyű kacsáit s marasztal. A két kép, otthonom képei, mindig sűrűbben jelentek meg szemem előtt s végül mondhatatlan világosság­gal árasztották el lelkemet. Bármily erősen vágytam is vissza Adélhoz, a bölcső képe sokkal hűvösebb volt, hogysem érintetlenül hagyta volna szivemet. Az an­gyal kimosolygott a szalagos párnák közül és éles sí­rása, kedves ragyogása folyton fülembe csengett. Kö­­­vetelőleg lépett föl, mint egy csillag, mely az előtte­m fekvő felleg homályán átszűri sugarait. Az a két kis ragyogó szem keresztültündöklött lelkem zavarán. »Győztél, fényességem! — kiáltottam fel magamban, — győztél csillagom!« E pillanatban dörömbölés vert fel álmodozása­­imból. Kinyitottam az ajtót. Mártha asszony állott előttem ugyanazzal a szemrehányó arccal, melylyel pár nap előtt a tornácon fogadott. Csakhogy most ko­molyabban lépett elém. — Bátorszeginé inasa van itt egy levéllel s önt keresi. Komolyan kérem, uram, hogy viselje magát férfiúhoz illőleg, bármi van abban a levélben. — Eh! Mártha asszony,— feleltem majdnem derülten, — üzleti dolog az egész s ez koránt se ejtse önt kétségbe. Küldje be azt az inast. Magambam remegtem. A bűnös kép egyszerre eltűnt szemem elől s e perctől kezdve ismét csak Adél arcát láttam. Az inas behozta a levelet. A levélben csak eny­­nyi volt: »Kocsimmal itt állok az ön kertje alatt, az országúton s nem akarok távozni anélkül, hogy utósó istenhozzádot ne mondjak. Éljen boldogul. Adél.« Fátyol omlott szemem elé. Egy pillanattól füg­gött sorsom. Vagy, vagy. Választanom kellett. Végre erőt vettem magamon s elhatároztam, hogy személye­sen fogok elbúcsúzni Adéltól. Az inasnak intettem, hogy távozzék s követtem. Szavamra mondom, nem tudom, hogy mi tör­tént bennem, de a­mint megpillantottam, megszűntem egyéb lenni, mint rabszolgája. Elég volt egy tekin­tete, hogy én — tehetetlen gyönge báb — minden eszemet elveszítsem"– bódultan álljak előtte a csodál­kozás miatt, szerelemtől elvakulva. Egy nagy köny­­csepp ragyogott a pilláján s mintha mondani akart volna valamit, de nem szólt. Hevesen ragadta meg kezemet. S­gy tetszett: van, a fölszállásra késztet a mint kezemet megszorította. Lábamat önkénytelenül a hágcsóra tettem, fölszálltam a kocsiba, melléje ül­tem s kikiáltottam a kocsisnak: »indulhatunk.« Mindez, mintha álomban történt volna. Máig sem tudom magamnak megmagyarázni, de azt tudom, hogy az ember nagyon silány. (Folyt. köv.) A szerelem számű­zöttje. (Beszély.) Irta Bodenstedt. I. Amaz utasó állomások egyikén, melyek a Wla­­dikawkas nevű kaukázi hegység lábánál fekvő s Európát Ázsiától elválasztó végvárnak közelében es­nek egy fiatal testőrtiszttel találkoztam, ki figyelme­met, az első pillanattól fogva nagy mértékben magára vonta. Az ő »telegá«-ja, az alkony beállta előtt, köz­vetlen az enyim előtt érkezett meg. A hármas fogatot ép leszerszámozták, midőn odaérkeztem s én inasom­ra bízva málháimat, azonnal éji szállás után láttam­ A cserkesz öltözetű, tőrrel és pisztolyokkal fegy­verzett smatritel (postahivatalnok) egy kicsiny és cse­kély kényelemmel ellátott állomásszobába vezetett, az egyetlen terembe, mely az átutazóknak éji szállá­­sul szolgált. Az egész bútorzat a fal mellett elnyúló fapadok­­ból, két kis rozzant asztalból s pár durv­imivü széf­ből állott. Az asztalok egyikén faggyúgy atya égett, alig terjesztve annyi világosságot, hogy a szobában levő többi tárgyat föl lehessen ismerni. Én a kályhával átellenes zugot biztosi­tom ma­gamnak, hol is a pad mellett, mely alá bőröndömet taszitánk, elég hely kínálkozott egy szerény fekhelyre, melynél bundám szolgált derékaljai s kézi bőröndöm vánkosúl.

Next