Fővárosi Lapok 1875. április (73-98. szám)
1875-04-01 / 73. szám
s a csökönyösökkel mit sem törődik. No mert, ha lelkészük az ő családi ügyeikbe ártja magát, bizony,nyal meggyűl velük a baja. Mintegy húsz s egynéhány évvel ezelőtt ép afféle belügyekbe avatkozás valóságos botrányra szolgáltatott alkalmat. Ugyanis egy fiatal, szépreményű segédlelkész meg akarta a közönyösöket téríteni. Ennek a következése aztán az lett, hogy midőn a derék segédlelkész vasárnap misézett, oly üres volt az egyház, mikép környezetében csak éneklő gyerekeket — kiknek a segédkezésért ötven centime- ot fizetett — s egy ügyefogyott vén siket anyókát szemlélhetett. Ettől kezdve mindenki elhanyagolta a templomot. Ha pedig egyik-másik lelkész ínyükre való ember volt, meg-meghívták a családok estelizni. Ha elmondom, hogy a . . . ben két jegyző, úgy annyi orvos és egy törvényes eljáró (s nem alprófet) létezik, azt hiszem, ezáltal eléggé bebizonyítottam, hogy e kis helység némi szellemi élettel is dicsekedhetik. Az 1872-dik év szeptember havának 1-én esti tiz órakor a vasúti társas szekér a »Kék nap «-hoz címzett egyetlen fogadó előtt állott meg. A szellemes fogadós fölszólíta rendes festőjét, hogy fessen neki harmincöt franknyi mérsékelt öszszegért egy nagyszerű napot, vigyorgó arccal. Ez meg is felelt a kívánságnak s Phébus hatalmas orrára, eléggé tiszteletlenül, egy tündöklő pápaszemet is festett. Sokáig nevettek ezen a . . . helységben. Rigodonnak, a fogadósnak ez ötlete élénk tetszéssel találkozott, mikor megmagyarázta, hogy miután a napba nézni nem lehet kék üveg nélkül, méltányos, hogy ez az égitest is már egyszer a visszatorlás büntetésében részesüljön. Rigódon volt az utósó a fogadósok közt, kik oly gyorsan változtak a mióta e szerencsétlen vidéket vasútvonal hasítja át. Rigódon jól táplálkozott; a bort tisztán, viz nélkül itta; mindenben követte elődei szokásait. Reggel fülére húzott gyapot-sapkában s fehér kötényben járt-kelt; szemlét tartott a konyhában és zsörtölt a cselédekre. A mindig jókedvű tréfás Rigódon hat órakor már kiállott az ajtóba s valamennyi ott elmenő gazda koccintott vele a hagyományos fehér borral. A fogadósok eme típusa ma már nem található. A gőzmozdony eltűntette azt. A legszegényebb helységekben is, a melyek ama megbecsülhetlen szerencsében részesültek, hogy vasúti állomással látvák el, oly szállodával bírnak, melyben felcicomázott, nyalka ur a fogadós, ki fekete ruhájában csak úgy félvállról tekint végig vendégén, oly megvető kicsinyléssel, mint valamely megsemmisítendő áldozaton. A mint fentebb említettük, tiz óra volt s a vendégszállitó szekér a »Kék nap« előtt állapodott meg. A szárongó Rigódon bámulva szemlélt az érkezettek között egy az ő fogadójában még teljesen ismeretlen alakot. — Egy szobát kérnék, édes ur, — szólt az utas a fogadóshoz a kölcsönös üdvözlés után. Ez nagy lassan fölcsoszogott az emeletre s vendégét egy tisztességesen fölszerelt szobába vezette. — Akar ön estelizni, uram ? — Természetesen! Valami hideg aprómarhapecsenyét és ... . két terítéket, — tévé utána az idegen, figyelembe sem véve Rigodonnak bámuló arcát. — Vár talán valakit, uram? — kérdezősködött tovább a fogadós. — Senkit sem várok biz én, de szeretném, ha szíves lenne az időt velem elbeszélgetni. Rigódon szótlanul távozott, hogy a kért estebédet megrendelje. Miután embereink a hideg kappannal hamarjában végeztek, a »Kék nap« fogadósa, ki legott sejtette, hogy vendége valamely nagyfontosságú egyéniség, — talán hivatalnok a prefekturánál vagy nyugalmazott százados, — tudta, hogy nem azért hivta őt a vendég az asztalhoz, hogy meggyőződhessék, mily étvágygyal lehet egy fogadós megáldva : egyre a vendégen pihent tekintete, várva a kérdésre, mely csakugyan nem maradt el s a következő párbeszédre nyújtott alkalmat : — Kicsoda az a Dupontois ? — Első titkár a mairenél, — válaszolt Rigódon, fitymálva vonván félre terjedelmes száját. — Úgy látszik, ön nem valami nagy tisztelője annak az urnak. Nemde? — Neki? Oh, ő kedves, jámbor ember. Nincs benne semmi gonoszság. Olyan ő, uram, mint a A köztársaságnak csak egy hőse kívánta, hogy vitézségének emléke nyílt ég alatt örökíttessék meg. Nem valamely templom falához függesztve, hanem önállón, szabadon, a város legszebb terén óhajtott emlékszobrot. Bartolommeo Colleoni, ki hosszabb ideig győzelmesen szolgálta a köztársaságot, halálakor 1475-ben 216,000 aranyat hagyott a senatusnak oly célból, hogy ez a szent Márk-tér közepén, szemközt a Márk-templommal, érc-lovagszobrot állíttasson neki. E szobor Velence legbecsesebb és legkitűnőbb műremekeinek egyike. Andrea del Verocchio mintázta s Alessandro Leopardi fejezte be. A renaissance csak néhány művet mutathat föl, melylyel — monumentális értékre nézve — megközelíti s tán eléri az antik művészetet, s ez a lovagszobor e kevés közé tartozik. S ha átalában van oly hatásteljes szobor, mely a Márkterét díszíteni van hivatva, úgy Verocchio műve megérdemelte volna azt. A tanács azonban ezúttal sem tett kivételt s e műremeket nem ugyan a »San Giovanni e Paolo« templom falán, hanem kivűl, a templom előtti téren állittatá föl. Itt is páratlan szép az s a »Scuola di San Marco« gyönyörű facade-ja majdnem oly háttéréül szolgál neki, mint a szent Márk templomának nagyobb homlokzata. S mégis támadt férfi, ki itt és nem másutt kívánt emlékszobrot, s e férfi ki is szokta volt vinni, amit akart, csakhogy akkor már a köztársaság határozatai, köztük a nyilvános emlékszobrokra vonatkozó is, elvesztették erejüket. Azt a hallatlan dicsőséget pedig, hogy a világ legszebb terén legyen emlékszobra, az a hős szerezte meg magának, a ki e térről a legszebb szavakat mondta: »a szent Márk-tere oly szalon, melynek méltó boltozatáúl csak maga az ég szolgálhat.« Első Napoleon mondta ezt, ki e »termet« azzal a rendkívüli naivságával, melyre csak a legnagyobb emberek képesek, hiúsága kielégítésének és gyöngesége dicsőítésének színhelyévé tette s a Canova által készített szobrot itt állittatá föl, hogy Velencében »végre valahára az a nagy csoda is megtörténjék«. De a francia császár ez ártatlan örömének nem soká örvendhettek azok, a kik kedvüket lelték benne, mert a köztársaság régi határozata ismét erőt nyert s Canova is csak rövid ideig élvezhette azt, a mit Verocchio-tól megtagadtak. A szobrot elviasz, mely minden alakot fölvesz, s amolyan szélkakas, mely minden futalomnak enged. . . Hanem van egy hatalmas neje! — Oh, tehát ő . . . — Nős ember, uram, úgy van, nős és van egy igen szép leánya is, kit nem lehet együgyűnek mondani. — E szerint Dupontois asszony . . . ? — Ő viseli a nadrágot! így fejezhetem ki magamat legjobban, a nélkül hogy a férj iránt való tiszteletet megsérteném. Ő nagyralátó, a mint itt mondani szokták s azt szeretné, hogy férje így írja a nevét : du Pontois. A férj azonban, ki a törvény embere, csak ezt az őt illető nevet kanyarítja alá : Dupontois ! Innen keletkezik aztán köztük minden viszály. A nő örömest oda ajándékozná egy ujját, ha férjét maireré tehetné, azonban ez csak a gazdálkodásnak él s inkább érdeklik őt birtokai, semmint bármily vitézi rendjel, mely az együgyűség előtt tekintélyt vívhat ki. Ő igen jól tudja, mit cselekszik. — Szegény ördög! — mormoga a másik, ki egész figyelemmel hallgatott a fecsegőre. — A nő azonban egyebet sem tud, mint dacolni férjével s hozzátartozóival. Most is ime mivel akarja meglepni a helységet és a vidéket! A párisi »Kis Hirdető «-ben egy komornyik után tudakozódik . . . Már elkészült számára egy egyenruha is. Az utas erre sokat jelentőleg vonta félre ajkát, majd látva, hogy a fogadós elhallgatott, így szólt: — Hát a leányka ? — Tizennyolc éves a szegény kis cica! Ez egy kis angyal, kit mamája úgy forgathat jobbra-balra, ahogy ép akarja. E leányka, ha nem csalódom, bizonyos Jacques, a Paulin bérlő fia iránt érez barátságot, ki szép és értelmes siheder. Dupontois, ha rajta állana, örömmel adná össze e gyermekeket; de ha az anyának csak említést tennének is erről, bezzeg volna nagy zaj és lárma! »Oh, ez egyenetlen házasság volna!« kiáltana föl; mi a polgári rendhez tartozunk s leányunk nem mehet nőül egy paraszthoz !« No persze, ez asszonyság valamely nemes vő után lesekedik s az ő észjárása szerint, ez már aztán nem lenne egyenetlen házasság. . . De, — tévé utána hirtelen Rigódon, — ön, uram, talán ismeri is Dupontois-t. — Tanulótársam volt, — viszonzá az idegen. (Folyt. köv.) A Martin-szobor. 'Velencei tárca.) A lagúnák városa a legtöbb olasz várostól abban is különbözik, hogy jóval kevesebb nyilvános szobrászati műemléke van, mint ahány nyilvános térrel rendelkezik. És pedig milyen alkalmas terekkel ! Minden emlékszobor fölállítása alkalmával, kivált ha nagyobb és valóban monumentális az, egyik főnehézséget a megfelelő környezet, a háttér képezi, melylyel a szobornak stílszerűen meg kell egyeznie, s mely hatását teljesen érvényre juttassa vagy azt lehetőleg még fokozza. Itt pedig, a Buon, Lombardi, Sansovino, Sanmichele és Palladio hazájában, hány palotahomlokzat van, mely az egykor ép oly hatalmas, mint műizlésben gazdag köztársaság hírneves fiai emlékszobrainak a legművészibb keretűl szolgálhatna ! De Velence politikai zavarai, melyek nagyobbára az egymásra irigykedő nemesek folytonos versenyéből származtak, már eleitől fogva nagy akadályul szolgáltak arra, hogy egyeseknek nyilvános emléket állítsanak. Mintha az olyan kitüntetés, melyet naponként nyilvánosan újra meg újra tudomásul kellett volna venni, egyátalában elviselhetlennek látszott volna : a köztársaság ellene volt minden nyilvános műemléknek s a legnagyobb, állandó dicsőség, mely azé lett volna, kinek emlékszobra a szent Márk terén, vagy a Piazettán vonja magára a figyelmet, senkinek sem juthatott osztályrészéül, amiről a törvényhozás egy szigorúan tiszteletben tartott határozat által gondoskodott. A »San Giovanni e Paolo« és a »Frari« templom homályos oldalhajói, melyekbe a magasra nyúló oszlopok akkor vetik a legrejtelmesebb árnyat, midőn csúcsives ablakain szűrődik át a .ugárözön : ezek ama helyek, hol a dicsőség és érdem fölött a művészet viraszt. Pietro Mocenigo, Andrea Vendramin s Marco Corner, továbbá Tizian és Canova kitűnő síremlékei e két Pantheonban találtak helyet. A nagy köztársaság minden gazdagsága és hatalma e vörös téglából épült két egyházban van megörökítve, s ha elég különös Velencében, ahol nincs ló, lovagemlékszobrot emelni valakinek, annál furcsább az, ha e lovagszobrokat magasan a templomok belső falaihoz erősítve látjuk, távolították. Ily emlékek számára ott a »campo«-kat szemelték ki. A »Campo San Angelo«-t, mely Velence legnagyobb tereinek egyike, két év óta szintén emlékszobor díszíti. Ez olyan férfit dicsőít, ki érdemeinek jókora részét Magyarországon szerezte. Pietro Paleocapa, a nagy Széchenyi barátja, és »de’ moderni idraulici principe«, mint emlékszobrának fölirata nevezi, a Tisza szabályozásának nagy vállalatát vezette nálunk s e törekvéséről egy nagybecsű szakmunkát is irt, mely »A tiszai völgy szabályozásáról« cím alatt magyarúl is megjelent s melyben e rakoncátlan folyónk megfékezéséről szólva, átalában a vizszabályozás egész elméletét irta meg. Az emlékszobor márványból készült s a mérnök-fejedelmet ülő helyzetben ábrázolja. Térdein nagy papírlap nyugszik, melyen valami szervezet látszik; jobbra körzőt tart. A mű alkotója újabb bizonyságot nyújt, mily nagy előnyben van a modern olasz szobrászat más nemzetei fölött, ha az anyag virtuóz kezelését, a hatásteljes kivitelt veszszük szemügyre. E bravour ott eredményez nagyhatású dolgokat, ahol a realizmus alkalmat nyújt reá; ilyen alkalom pedig a mai genre-szerű felfogás mellett s a modern ruha-divatok uralma alatt igen gyakran kínálkozik. A legkülönfélébb kelmék sajátos jellegét a legszerencsésebben utánozzák a mai olasz szobrászok, s ebbeli nagy routine-jukat ismerve, megelégszenek azzal, hogy vele kérkedjenek. Paleocapa szobránál egyébiránt a fölfogás is eléggé szerencsés s a jellemzésre szintén gond van fordítva. Ez az arc sokat mond. Nyugodt, kifejezésteljes és szellemdús. A vonások mélyen gondolkodó tudós elmerült lelkét tükrözik vissza. Amaz emlékszobrot pedig, melynek bemutatása előtt e rövid szemlét tartottuk, és most, midőn e sorokat irom, nézegetik és bírálgatják a közönség és műitészek. A lepel a múlt héten hullt le róla s mig Velence ünnepet ült s az egész Olaszország egy nagy fiának emlékét dicsőítette, nekünk alkalom nyílt az olasz monumentális művészet ez uj életjeléhez némi történeti reflexiókat fűzni. Igen jellemző eset, hogy Velence, mely egykor a szobrászok és ércöntők nagy mestereit foglalkoztatta, most egy emlékszobrot Münchenben volt kénytelen öntetni. E körülmény pedig annál eredetibb, miután ugyanekkor, hogy egy olasz nemzeti emléknek a németek kölcsönöznek ércéletet: 322