Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-30 / 121. szám

szinte hajlandó voltam magamra alkalmazni, a mit boldogult napam, egy Forbin-Mandols leány, a báró atyjához f­ijhezmenetele után, nagybátyjának a bi­­bornoknak irt: »Én oly fészekben lakom itt, ahol sasok ülnek a nyakamon s egész kényelemmel bele­haraphatok a holdba.« Ezt mondva nevetett s leült zsöllyeszékére, he­lyet mutatva nekem maga mellett, mig kis kutyája, mely még egyre mormogott rám, fölkapaszkodott az ölébe. A bárónő kis, csinos, fiatal asszonyság volt, ki első pillanatra fiatalnak látszott, noha már az élet­nek árnyas oldalára ért. Öltözete, ha nem is a leg­­utósó divat szerinti volt, igen jól illett szabályos ter­metéhez ; pirosító és rizspor egy szép családi kép örökös üdeségét kölcsönzők neki. Mint előkelő nő, a szélfodros szoknya kényelmetlen gépezetét viselte, mely egy roppant lószőrdudorra volt feszítve s a me­sésen magassarkú cipőben rendkívüli könnyedséggel járt-kelt. Én mindez észlelődésemet csak futólag tet­tem. Képzelőtehetségem rendkívül igénybe volt véve, s szivem sokkal inkább föl volt gerjedve, semhogy a főgondolatoktól másfelé csaponghattam volna, m­in­den pillanatban körültekintgettem, ama reményben, hogy most már majd belép Malpeire kisasszony, de nem mertem kérdezősködni utána, sőt még a nevét sem bátorkodtam kimondani. — A báró vadászaton van, mint rendesen, — monda a bárónő, — azonban már nem sokáig marad­hat kint; eközben némi frisstőket hozatok önnek, egy kevés bort, nemde, és hideg pecsenyét? Vagy ta­lán egy pohár cukros vizet ? Én megköszöntem figyelmét, de ő nem tágított. — Majd kávézni fog velem, — folytatás — egy csésze kávé mindenkor jól esik. Bonnet kisasszony! Hozza elő a kis terítéket s csöngessen forró vízért. A komorna egy asztalkát tett úrnője elé, me­lyen két gyertya, közé egy rózsafa-szekrénykét helye­zett. Malpeire asszony megnyitá e díszes kis bútort, melyben, kék bársony szakaszokban cukorszelence, kávés ibrik s egy pár sevresi porcellán csésze rejlett, — azok, melyek most ott a kandallón állanak. — Oh, — susogám, hondokomat tenyerembe szorítva, — mindig effélét gondoltam én! Az őrgróf rám tekintett, mosolygott és tovább folytatá : — Mikor a kávé elkészült, maga Malpeire asz­­szony töltötte meg mindenik csészét s az egyiket át­­nyujtá nekem, mig a másikat maga elé vonta s igy szólt : »Bonnet kisasszony, jelentse leányomnak, hogy várom őt; semmit egyebet, — értette-e?« Én remegtem, és mit sem szóltam. A báróné mosolygott zavarom fölött s csaknem gúnyosan mondá nekem : »Ha leány volna ön, még csak hagyján.« Aztán pillanatnyi hallgatás után komoly hangon tévé utána : »Leányom nincs előkészítve ennek a megérkeztére. Ne csodálkozzék rajta, ha mindjárt eleintén nem úgy fogadja önt, a mint érdemli.« — Én még semmiféle érdemet nem szereztem, — viszonzom élénken; — én csupán remélek; remé­lem, hogy majdan a számomra kijelölt boldogság napjaiban fogok kegyed előtt érdemet szerezni. Csaknem ugyanabban a pillanatban lépett be Malpeire kisasszony a szalonnak egy a nagyteremmel átellenbe esett ajtajával. Hallottam őt könnyed lép­tekkel közeledni. A­mint azonban engem megpillan­tott, hirtelen megállott, sőt úgy tetszett, mintha visz­­szafutni szeretne. Anyja nyilván észrevette e habo­zást, mert fölállott s kézen fogva közelebb vonta, nyájas hangon mondva : »íme, uram, ez leányom, mondhatom nagyon­­vad leányka. A magánynak, a melyben élünk, tulajdonítható ez; de azt hiszem, sze­retetreméltó lesz ő, mihelyt kissé szót fog e világban tekinteni.« Én néhány nyájas szót dadogtam, melyeket Mal­peire kisasszony csupán maga meghajtásával viszon­­zott. Aztán komoly arccal, hideg, csaknem büszke magatartással ült le. Valószínű, hogy ama vad modor, melyet anyja ép előbb mentegetni iparkodott, a túl­zásba vitt zárkózottságba ment át, mintha csak az lett volna törekvése, hogy ő egyátalán meg ne szeret­tesse magát. Azonban egész lényén annyi báj ömölt el, hogy mindenki ellenállhatlan vonzalmat érezhetett iránta, látszólagos közömbössége dacára is. E kép, melyet ön most itt lát, csak csekély fogalmat nyújthat ama szép teremtésről. Ugyan melyik ecset adhatta volna vissza arcának üde színét, tekintetének elra­gadó tüzét s igéző mosolyát ? Ő valódi csodaszépség volt; birt­am az ellenállhatlan vonzerővel, mely az első embert elcsábitá s még a kígyót is megbűvöli vala, ha ez halandó agyagból van gyúrva. Engem egészen elvarázsolt ennyi báj; szivem fölindulása oly nagy volt, hogy lelkemet egészen legnyűgözve érzem; valóban, azon este, melyen először érzem, hogy halá­losan szerelmes lettem, nagyon ügyetlenül viselhettem magamat. Malpeire asszony nagyon lassan szürcsölte kávé­ját s a társalgásnak csaknem egyedül ő adott lelket. — Édes szivem, — szólt leányához, futólagos szem­lét tartva ennek ruhája fölött, — te nekem épen nem tetszel e karton reggeli­ pongyoládban és sarkatlan cipődben. Miért oly simák fürteid és miért nincse­nek behajporozva ? Mindjárt észre lehet venni, hogy Bonnet kisasszony téged ma nem fésült, borzasztóan el vagy hanyagolva. — Valóban, édes mamám? — kérdé Malpeire kisasszony s egy átelleni tükörbe pillantott, melyben­­ én már egy negyedóra óta szemléltem szép, szőke,­­ hanyag és göndörített s egy teknősbékahéj-fésűvel ösz­­­­szetartott haját, csaknem átlátszó, finom bőrét s gyö­­­­nyörű termetét, melyet egy kék, virágos karton mel­­lényke csak gyöngén fűzve födött. Mihelyt tekintete a tükörben az enyimmel találkozott, elforditá fejét, oly kifejezéssel, mely inkább zavart, mint ijedtséget árult el. — Legyen ön elnéző, leányom pongyolaöltö­zéke miatt, — folytatá Malpeire asszony, miközben hozzám fordult. — ő nem tudta, hogy nekünk ma vendégünk lesz, mert különben esti toiletteben jelent volna meg. Én, igaz, szeretném, ha rendesen több gondot fordítana öltözékére, de e tekintetben nem bírok vele. Ő azt állítja, hogy sarkatlan cipőben is lehet járni. — A kisasszonynak van is abban némi igaza — válaszoltam; — nekem legalább úgy tetszik, hogy nagyon bajosan lehet ily magassarkú cipőben, mint a kegyedé, bárónő, az egyensúlyt föntartani. — Épen nem, — viszonzá a nő élénken, — az egész csak szokás dolga; én egyetlen lépést sem tud­nék tenni a szobán kívül az én szattyán papucsomban, ■mig e csinos cipőkben oly könnyeden lépdelek. E szavaknál kinyujtá piciny lábát, melynek kü­lönc meze csak a nagy lábujjal engedte a földet érin­teni, s finom fehér juhbőrrel bevont magas fasarkait összeüté. — Ily cipőkben táncoltam én — tévé só­hajtva utána — a Richelieu-palotában egy hallét­ben, pásztornői öltözékben; de ez már régen volt! Aztán az enyelgésből egyszerre komolyabb esz­mékre tért át. — Mégis csak rettenetes az, uram, igy élni, mint mi itt, távol minden társaságtól s úgyszólván minden érintkezés nélkül a világgal! Soha sem vol­tam képes a száműzetés e­lemét megszokni. Midőn e vadonba költöztem, meg sem álmodtam, hogy örökre itt kell maradnom. Elkülönzöttségemet s az unalmat csak tűrtem, mert fiatal valók. Hiszen még oly sok szép idő volt előttem s azt hittem, még mindig elég részt vehetek a világban s gondtalanul engedtem tü­­nedezni az éveket és ifjúságomat. Kérjem maga a jóság és szívesség. Noha nekünk eltérők a vágyaink és bár ő itt nagyon elemében van, mégis szívesen visszavitt volna Párisba. Minden év tavaszán és őszén utazást tervezgettünk, de nekem Sok gyermekem volt s valahányszor el akartunk utazni, mindannyi­szor akadályozva valók. Ha nem sikerül e termet be­rendezni akképen, mint ön látja, s ha a szegény Bonnet nincs körültem, azt hiszem, meghaltam volna az unalom és a Párisba való sóvárgás miatt. (Folyt, köv.) N­­éz­hi Mihály. (Szül. 1819. jun. 12-én , 1875. május 29-é...1 (K.) Egymást éri a gyász. Tegnap délután a hazai szobrászat leggeniálisabb képviselőjét temettük, s pár órával előbb a nemzeti színpad egyik legerede­tibb genreábrázolóját vesztettük el. A nemzeti szín­házon is ugyanakkor tűzték ki a gyászlobogót, midőn Izsónak mentek megadni a végtisztességet. A »népszerű »Réti koma« sincs többé. Kilenc havig küzködött szívós szervezetével a halálos beteg­ség, mígnem tegnap délután fél négykor teljes erőt vett porhüvelyén. Benne a legsajátszerűbb egyének egyike tűnt le a nemzeti színház és az élet színpadáról, ki színész­nek, embernek egyaránt originális volt. Egész élete tele furcsasággal, sajátos ellenmondásokkal, nagy életkedvvel és különös nézetekkel. Az, a­ki őt legjob­ban ismerte, Szigeti József volna csak hivatva meg­írni jellem- és életrajzát, s talán meg is fogja írni, mivel régi pajtása volt és mivel mint költő sok hálá­val is tartozik a »Vén bakancsos« ábrázolójának. Mi, kik nem éltük vígan vele világunkat s csak futó találkozásokból ismertük, legfölebb életének fonto­sabb adatait sorolhatjuk el. A színpadi hírnevet Rétin koma is sok sanya­­rúság és mellőzés után érhette el. Keserű múltja s életében, — mely nem folyt rendes mederben, — mindig sok baja volt; de tűrt mindent nevető arccal, mert kiapadhatlan kedélye és sok humora volt; de megtanulta kifigurázni saját bajait, még a halálos be­tegségét is. Akkor lett csak vége, midőn ez a kedv el­hagyta. Akkor már élve is a halál fia volt. Ő 1819 június 21-én Debrecenben született. Szü­leiről biztosat nem írhatunk, azokról ő nem igen be­szélt. Eleintén a nagyváradi katonai intézetben tanuit, de aztán a debreceni kollégiumba ment. Már gyer­mekkorában szeretett társai közt színészkedni, mióta a László jutalmára adott »Bűvös vadász«-t látta. Is­koláit végezve, pap akart lenni, miután mint nagy­diák papolgatott is már néha. De más gondolata támadt s az ügyvédségre készült. Kér úgy volt azonban meg­írva a sors könyvében, hogy ügyvéd legyen. Patvarista korában Nagyváradon Megyerit kétszer látta játszani a »Veres köpönyeges «-ben és a »Ligeti kastély«-ban s ekkor mindjárt szinészszé akart lenni, de az igaz­gató nem fogadta föl. Debrecenbe ment tehát 1834 őszén az Éder társulatához, hol azonban csak világo­sítónak használták. De egy baleset ettől az állásától is megfosztotta. Réthi ugyanis a­mig titokban egy elcsent szerepet tanúlt , egy a színfalak közé szaba­durt vadászeb a mécsesek faggyúját megette s Éder rögtön elkergette Réthit, a­zért nem vigyázott. A másik évben a Fáncsy társulatához szegődött har­madmagával ; társai Arany János és Hegedűs Lajos voltak. Aranyt akkor született színésznek tartották s szerepeket adtak neki, mig Réthit csak jegyszedőnek tették. De ez állástól is elesett, midőn megtudták, hogy minden jóravaló tanulót ingyen eresztget a színházba. Később a Bálla társulatánál Nagyváradon, a Kom­­lóssiénál Kassán, Füreden alkalmazták, de csak szín­­laphordozónak és statisztának; szerepet sehol sem ka­pott. Ez elkedvetlenítette. Egyszer Miskolcon (1838- ban az Ujfalusi társulatánál) kávés asztalt kellett a színpadra vinnie, de megbotlott, az asztalt elejtette, a kávéscsészék összetörtek, s őt magát megint elker­gették. Ekkor jött Pestre. Színész szeretett volna lenni, de reményét vesztve, beállt jurátusnak. Látva azon­ban a régi jó színészek játékát, addig kérte Földváry alispánt és igazgatót, míg csekély fizetésre bevette a nemzeti színházhoz kardalnoknak és statisztának. Közel hat évig itt sem juthatott szerephez, csak az ügyelőséget nyerte meg. Életének forduló­pontja a forradalom előtt az az idő volt, midőn Nagy Ignác »Tisztújítás«-át Szent­­péteri javára adták elő. Ekkor Szentpéteri jószívűsé­ge juttatta a »nemesek hadnagya« szerepéhez. A színháznál azt hitték: elejti, holott roppant hatást csinált vele. A közönség tapsolta s arcképe csakha­mar megjelent e jelmezben. Az eddig mellőzött szí­nész csakhamar igen népszerűvé lett eredeti, kedélyes, jóizű alakításaiért s a népszínművek megkedvelteté­­sére lényeges befolyással volt. Azóta a népszínmű egyik oszlopa lett, s Piros Pistája, Kányai kocsmárosa, vén csikósa, vén bakan­csosa, Borbócsa sat. a legtősgyökeresebb népies alakok emlékében maradnak meg. Ő minden izében ismerte a népet, tudott alakí­tani s bőven birt leleménynyel és a kedély fűszerével. Népszínműíróknak is sok hálás ötletet és jó tanácsot adott. Az ötvenes évek elején azt hittük, hogy ha ő visszavonul a színpadtól, lesz folytatása fiában . Csongorban, ki már tizenegyéves korában szintén jóízű eredetiséggel tudta ábrázolni a pásztorgyereke­ket, de a fiúból nem lett semmi, elcsavarodott, elzüllött; atyja elfeledte úgy nevelni, hogy ember legyen belőle. A vén színész tett szert egy kis vagyonra is, de nem tudta megőrizni. Kőbányai szőllője más kézre került s csak az Orczy-kert mögötti telke, hol egy kis kunyhóban lakott, maradt meg. Onnan került a kór­házba, hol pár nap előtt csinálta meg végrendeletét. A színház igazgatósága és személyzete gondos­kodik díszes eltemettetéséről. Gyászlapját még nem kaptuk meg, de azt hiszszük, holnap fogják eltemetni, alkalmasint a Rókus-kórháztól. Őszinte kényet ejthetünk ama tősgyökeres ha­zai művész halála fölött, ki életének három utosó év­tizedében annyiszor felvidámította a közönséget ere­deti népjellemek ábrázolásával! 548

Next