Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)

1875-09-16 / 211. szám

urat. Lehetnek úgy ötezeren egybegyűlve. Irányom­ban, mint emlitem, igen alázatosak voltak, sőt tisz­telteik is általam a kerületi biró urat, de különben roppantul föl vannak bőszitve. Itt csak katonaság segíthet. . . De honnan vegyenek katonaságot ? Barnowban nem volt; a Barnowtól hat mérföldnyire eső kerületi fővárosban egy huszár-zászlóalj állomásozott. Stru­­szek úr fogta magát s ezt sürgönyözte a kerület főnökének: »Borzasztó lázadás tört ki Wolowcéban és kör­nyékén. Hétezer paraszt sereglett össze, rabolnak, gyilkolnak a nemesek házaiban. Veszély fenyegeti a várost. Az ezredet kérem küldeni.« ...Vérvörös gömbh­öz hasonlított az alkonyodó nap; a lázadók némán nézték távozását. Talán e gon­dolat cikázott át valamennyinek szivén, agyán : »Ha átom-e még holnap fölkelni ?« ... Beállt az éj, siral­mas, rémítő egy éj, s az este csakugyan nem egy anyának fia utójára üdvözlé a napot; midőn újólag megjelent az égen, a fiú ott feküdt halva, főbe lőve vagy agyonütve, fölakasztva vagy megégetve. Kegyet­len dolgok történtek ez éjjel s végül egymást foj­togatták a vadállatok. Végezzünk szaporán. Az éj védelme alatt a pa­rasztok új rohamot intéztek a kapu ellen. Ismét ered­mény nélkül. Egész sorokat kaszáltak le ismét a meg­szállt legénység golyói. Csak úgy találomra lőttek a tömeg közé s mindig találtak, a nélkül hogy céloztak volna. A parasztok ismét takarodót fújtak. Csakhamar azonban visszatértek szurokfüzé­rekkel, fáklyákkal és más gyújtószerekkel. Kiáltó vörös fény világítá meg a homályt. A megszálltak könnyebben vehették volna most célba az ellenséget. De elhallgatott a tüzelés, elfogyott a puskaporuk. A parasztok észrevették a változást, odacsődültek a fa­lak alá s adott jelre a kövekkel megterhelt gyújtó eszközök egyszerre száz helyen fölrepültek a kas­télyba. Egy-egy fáklya elaludt, pár szobában elolták a szolgák a tüzet, de mit használt az ? Félóra múltán magas láng kígyózott ki valamennyi ablakból, föl a háztetőre, a sötét mennyboltozat felé. Veszve voltak a vár és lakói, rémítően hangzott az éjben a győzte­sek »Urraha!« kiáltása. A két szeglettornyot és a kapualj fölött álló­­ tömör földszintet nem fogta a tűz. A vaskapu lassan izzott, a kis tahídnak semmi baja sem esett. A pa­rasztok még egyszer megrohanták a kaput, mely most már recsegve hullt ki sarkaiból. És a füstön és lángon keresztül benyomultak a várba. Hullát eleget találtak, de élő­lényt sehol.­­— Föl a tornyokra! —■ parancsolá Fedko. Csakugyan oda menekültek volt a megszálltak valamennyien. De az egyi toronyba behatott már a füst s megfojta a bennlevőket: az asszonyokat és három szolgát, köztök a görbe Michalkót. A parasz­tok kicipelték a holttesteket s ime­ a fris levegőben újra lélekzeni kezdett Michalko. Megkötözték és dia­dallal kivitték a pusztára. Ez volt első eleven hadi­foglyuk. A másik toronyban még négy fogolyra buk­kantak: három szolgára és Wincenty urra. Wincenty úr ijedtében elveszte eszméletét. A parasztok ráro­hantak, de Fedko tulajdon testével védelmére kelt. — Ne haljon meg becsületes ember keze által a farkas ! A bitófára vele! Elhagyták az égő kastélyt és az öt fogolylyal kimentek a pusztára. »Sok időt fecséreltünk el ak­kor,« mondá később Barila Hritzko a törvényszék előtt. Először is öt akasztófát tákoltak össze annak rendje és módja szerint. Több órát vett igénybe a munka, úgyhogy megviradt, mire készen lettek. A négy foglyot azután sorba egymás mellé fölakasztot­ták, hogy Wincenty urnak jó szájize legyen. Midőn Wincenty látta, hogy csak pár perc még az élet, térdre borult Fedko előtt s csengve kérte, engedje meg, hogy meggyónja bűneit. Ennek a parasztnak, mint említők, ábr­ándos szive volt; meghallgató kérel­mét s pápista papért küldött a közel fekvő Okulin­­céba. Azalatt Michalkót időtöltésből fölakasztották meg ismét levágták, hogy ismételhessék a mulat­ságot ... Sokáig késett az okulincei pap. Jött is vala­­hára, de más emberek megelőzték. Dübörgött a ta­laj, vészfelhőként tompa zaj közelgett messziről, re­csegtek a trombiták, ott termett a huszár s ugyan­csak páholni kezdte a parasztokat. Nagy félelem szállta meg őket, kereket oldott valamennyi egy szá­lig. Az egyetlen Fedko lőtt le egyet a huszárok közül. A vizsgálatról és eredményeiről nem akarunk ezúttal szólani. Fedko a hegyekbe menekült. »Haj­daniakká lett, úgy hivják a Kárpátokban a zsi­­ványt. Regényes egy zsivány volt, csak a gazdagokat rabolta, a szegényeknek ajándékot adott. Egy nap agyonlőve lelték. A hőstettet Michalko dicsekedett. Michalko és Wincenty úr folytatták a dinom­­dánom életet. Hány jó ember halt meg, s ez a kettő életben maradt!... Eddig van a woloncei lázadás története. Eszem­be ötlött, midőn tizenöt évvel később a nyírfák ár­nyában hevertem, hová a pásztorok sípja csalt, mely messziről oly varázsos zengzettel birt a pusztán. A két pásztorfiú még helyén ült. Fölkeltem s hozzájok léptem. — Hát hogy van most Wincenty ur? — kérdem. — Valahára í'oszúl! — felelé az idősbik ne­vetve. — Hol van ? — A pokolban. — Meghalt ? — Öt évvel ezelőtt. — Minő betegségben ? — A pálinka ölte meg. — Kit uraltok most ? — A zsidót. — Melyik zsidót ? — A Moschkót. — Másik neve ? — Poloska. — Nem vagytok vele megelégedve ? — De igen , atyánk azt szokta mondani,, hogy a poloska csíp, a farkas tép, és hogy egy angyal soha­sem lesz földesúr Podoliában... Angyalnak nem kell épen lenni, gondolom, csak ember legyen! Azután lassú léptekkel visszatér­tem a városba. A pusztát megaranyozó a leáldozó nap s a fényes háttérben csak a »fekete kereszt« állt sötéten. A feszületet a jobbágyság eltörlésének em­lékéül állították föl. De mikor jön majd a nap, hogy telketekről is lehulljon a jobbágyság rabigája? Sze­gény, szegény nép, mikor jön a te napod ?... A g­ő­z­­­ó. »Korunk a haladás kora, a vas és gőz kora!« e megjegyzéseket halljuk untalan. És sok embert any­­nyira elfog a büszkeség, hogy érdemesnek sem találja kutatni, hogy például a gőz mint idézi elő a haladást. Utazunk vasutakon, mert ez a leggyorsabb és talán legkényelmesebb alkalom. Hogy egy vasút hány száz meg ezer embert és tárgyat foglal körébe, ezzel törődjenek a szakemberek. A közönségnek elég je­gyet váltani, alkalmas kocsiosztályt és helyet keríteni, menetközben kinézni az ablakon vagy jót aludni, s az­után szerencsés megérkezéskor elhagyni a vasútállo­mást. Sietve vagy kényelmes lassúsággal, kedvesei vagy dolgai után látva. Elég, hogy tudjuk: a vasút két­ sínszalag, ezen fut egy mozdony vagyis gőzló, ez után a kocsik s ezekben ülünk mi. De mi tulajdonképen az a mozdony vagy gőzló ? Az egyszeri paraszt nézte, nézte s aztán­ így fakadt ki: »Ni hogy izzad a német!« Azt hitte tán a jámbor, hogy a kazánban egy szegény német fekszik, ki hatalmas karjaival forgatja a kerekeket, és hogy a kazánról lecsepegő gőzcsapadék annak keserves ve­rítéke. De ne csodálkozzunk ily véleményen, hisz volt alkalmunk hallani, midőn egy úri ember a másiknak így magyarázta meg a mozdony működését: » a ka­zánból a gőz bemegy a kürtőbe, s úgy hajtja a ke­reket.« Ez az úri ember nem fektet súlyt a gőzhenge­rekre, a hajtógépezetre és a többire. Ő csak azt nézi: itt képződik a gőz, ott meg kimegy, itt a kezdet ott a vége! Nem célunk tudós arccal magyarázni elemi dol­gokat , de lesz talán olvasó, ki fog egy pár érdekes sort találni a »gőzló«-ról való cikkünkben. A gőzló (mozdony) oly gőzgép, mely magama­gát is előre hajtja még mindig sinuton vagyis kisza­bott vágányon. És ez épen a fő, mert ebben rejlik ereje. Ha nem kiszabott vágányon, sinuton működnék, nem vihetne magával annyi terhet. Az a súrlódás, mely a mozdony kerekei és sínek közt létesül, ez a szállítás alapja. Abban a percben, melyben e súrlódás megszű­nik, áll a vasút, megszűnik a szállítás, azaz a mozdony dolgozik ugyan, de nem bír haladni, tehát nem visz kocsit vagy vonatot s igy nem felelnek meg rendelte­tésének. Látjuk ezt túlterhelt vonatoknál is, különösen esős vagy fagyos időben, a­mikor a sínek csuszamlósak. Ezeknél a mozdony kerekei mozognak, forognak, de a mozdony helyben marad. Ezeknél le kell néhány ko­csit, akasztani vagy homokot szórni a sínekre, vagy mozdonyt cserélni. Hiába a mozdony is annyit tesz, a­mennyit bír! Ez okoskodásunkból kilátszik, hogy mért kell kü­lönféle célra különféle mozdony, más a személyvo­nathoz, s ismét más a tehervonatihoz. Személyvonatnál könnyebb a szállítandó teher, de gyorsabban szállítandó ; tehervonatnál a gyorsaság csekélyebb, de fő cél: lehető legtöbb terhet szállítani. Elsőnél tehát nem oly erős, de gyorsabban futó moz­­­­donyra van szükség, emennél erős, nehezebb moz­donyra. Személyvonatnál ennélfogva a mozdonyok­nak nagyobb kerekeket kell adni, vagy a meglévőket a tehervonat mozdonyainak kerekeinél többször for­­gattatni ugyanabban az időben. Ehhez természetesen arányosítani kell a mozdony erejét, gőzfejtő képességét és önsúlyját. Minél nehezebb vonat szállítandó, annál nehezebbnek kell a mozdonynak is lenni. A rendesen használt mozdonyok ereje két- és négyszáz lóerő közt változik, vitelképességük változó és maximumban tizenhatezer mázsa, önsúlyuk rende­sen hétszáz mázsa. Magától érthető, hogy rendes forgalomban a mozdony egész erejét nem veszszük igénybe, bizton­sági szempontból. Rendes körülmények között a vonatok megter­helése következő: gyorsvonatoknál 1500—2000 má­zsa, személyvonatoknál 3000—4000 mázsa, vegyes vonatoknál 4000 — 7500 mázsa, tehervon­atoknál 4000 —12.000 mázsa. E számokból látszik, hogy mennyit szállít egy­­egy mozdony rendesen, vagyis látjuk belőlük a moz­dony alkalmazott erejét. Ha a szállított tiszta tehert akarjuk tudni, természetesen le kell vonnunk a kocsik súlyát, mi az előbbi számok felét vagy kétharmad­­részét teszi. Ha a közönséges fuvarok terheléseit össze­ha­sonlítjuk a vonatok előbbi megterheltetéseivel, egy csöppet sem fogunk kételkedni abban, hogy egy gőzló versenyez erejében néh­ány száz ló erejének összegé­vel, és ha figyelembe veszszük óránként tíz mérföldet is meghaladó gyorsaságát, megtudjuk, hogy sebessé­gével felülmúlja a leggyorsabb lovat is. Az átalános értelemben vett mozdony ren­desen két részből áll: tulajdoképen a mozdonyból és a szerkocsiból. Első a hajtó vagyis indító (Mo­tor), második az anyagtár. Vannak azonban olyan mozdonyok is, hol a mozdony és szerkocsi egy test. A szorosak értelemben vett mozdony, vagyis gőzkocsi két részből áll: a gőzgépből és kocsiból. A gőzgép főré­szei : a csöves kazán tűzhelylyel és kürtővel együtt,a gőzhengerek szabályzó szerkezeteikkel és a hajtómű. A kocsi főrészei a keret, melyhez van a gőzgép erő­sítve és a kerék­párok, melyeken nyugszik a keret s gőzgép. A gőzgép és kocsi közti összeköttetést, t. i. a gőzhengerek és kerekek csatlósát, a hajtómű esz­közli. Ha a gőzgépet elválasztjuk a kocsitól, a moz­dony könnyen álló gőzgéppé változtatható át, s hason­lít a mozdonyhoz (Locomobil,) mely cséplőgépeknél szerepel leggyakrabban, csakhogy ettől átalában abban különbözik, hogy a gőzhengerek és kerekek csatlósban vannak és hogy kerekeinek talpa más alakú t. i. a­sinathoz alkalmazott. A szerkocsiról elég annyit mondanunk, hogy viztartánynyal és tüzelő szertárral kell bírnia. A moz­dony és szerkocsi közötti összeköttetést a kapcsokon kívül a viztartány és kazán közötti csövezet közve­títi. Ezekben nagy vonásokban elmondtuk volna, milyen a gőz­ló s annak eleségtára; lássuk meg, hogy mit eszik és iszik, vagyis mennyit költ el egy gőzló. Igen, a gőzló eszik és iszik; eszik szenet, fát s egyéb tüzelő szert, iszik vizet. Egy gőzló átlag elfogyaszt minden mértföld menetre két-három mázsa középjóságú kőszenet vagy 1 —1,5, tizedet fát, és tizenhat-tizennyolc köbláb vizet. Érdekes lesz talán ez aprólékosnak tetsző ada­tokkal kissé foglalkoznunk. Tegyük fel, hogy ezer mértföldnyi vasútra ki­­vántatnék annak kiszámítása, hogy körülbelül mennyi szenet és vizet fogyasztanak a mozdonyok egy év alatt. Ha naponként átlag négy vonat közlekedését veszszük fel, lesz rendes viszonyok mellett a valószínű fogyasztás körülbelül négy millió mázsa kőszén és 25 millió köbláb víz, mi a szén egységárát ötven krral, a víz értékét egy krral véve, tenne két és egy negyed­­millió forintot. 942

Next