Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-16 / 211. szám
urat. Lehetnek úgy ötezeren egybegyűlve. Irányomban, mint emlitem, igen alázatosak voltak, sőt tisztelteik is általam a kerületi biró urat, de különben roppantul föl vannak bőszitve. Itt csak katonaság segíthet. . . De honnan vegyenek katonaságot ? Barnowban nem volt; a Barnowtól hat mérföldnyire eső kerületi fővárosban egy huszár-zászlóalj állomásozott. Struszek úr fogta magát s ezt sürgönyözte a kerület főnökének: »Borzasztó lázadás tört ki Wolowcéban és környékén. Hétezer paraszt sereglett össze, rabolnak, gyilkolnak a nemesek házaiban. Veszély fenyegeti a várost. Az ezredet kérem küldeni.« ...Vérvörös gömbhöz hasonlított az alkonyodó nap; a lázadók némán nézték távozását. Talán e gondolat cikázott át valamennyinek szivén, agyán : »Ha átom-e még holnap fölkelni ?« ... Beállt az éj, siralmas, rémítő egy éj, s az este csakugyan nem egy anyának fia utójára üdvözlé a napot; midőn újólag megjelent az égen, a fiú ott feküdt halva, főbe lőve vagy agyonütve, fölakasztva vagy megégetve. Kegyetlen dolgok történtek ez éjjel s végül egymást fojtogatták a vadállatok. Végezzünk szaporán. Az éj védelme alatt a parasztok új rohamot intéztek a kapu ellen. Ismét eredmény nélkül. Egész sorokat kaszáltak le ismét a megszállt legénység golyói. Csak úgy találomra lőttek a tömeg közé s mindig találtak, a nélkül hogy céloztak volna. A parasztok ismét takarodót fújtak. Csakhamar azonban visszatértek szurokfüzérekkel, fáklyákkal és más gyújtószerekkel. Kiáltó vörös fény világítá meg a homályt. A megszálltak könnyebben vehették volna most célba az ellenséget. De elhallgatott a tüzelés, elfogyott a puskaporuk. A parasztok észrevették a változást, odacsődültek a falak alá s adott jelre a kövekkel megterhelt gyújtó eszközök egyszerre száz helyen fölrepültek a kastélyba. Egy-egy fáklya elaludt, pár szobában elolták a szolgák a tüzet, de mit használt az ? Félóra múltán magas láng kígyózott ki valamennyi ablakból, föl a háztetőre, a sötét mennyboltozat felé. Veszve voltak a vár és lakói, rémítően hangzott az éjben a győztesek »Urraha!« kiáltása. A két szeglettornyot és a kapualj fölött álló tömör földszintet nem fogta a tűz. A vaskapu lassan izzott, a kis tahídnak semmi baja sem esett. A parasztok még egyszer megrohanták a kaput, mely most már recsegve hullt ki sarkaiból. És a füstön és lángon keresztül benyomultak a várba. Hullát eleget találtak, de élőlényt sehol.— Föl a tornyokra! —■ parancsolá Fedko. Csakugyan oda menekültek volt a megszálltak valamennyien. De az egyi toronyba behatott már a füst s megfojta a bennlevőket: az asszonyokat és három szolgát, köztök a görbe Michalkót. A parasztok kicipelték a holttesteket s ime a fris levegőben újra lélekzeni kezdett Michalko. Megkötözték és diadallal kivitték a pusztára. Ez volt első eleven hadifoglyuk. A másik toronyban még négy fogolyra bukkantak: három szolgára és Wincenty urra. Wincenty úr ijedtében elveszte eszméletét. A parasztok rárohantak, de Fedko tulajdon testével védelmére kelt. — Ne haljon meg becsületes ember keze által a farkas ! A bitófára vele! Elhagyták az égő kastélyt és az öt fogolylyal kimentek a pusztára. »Sok időt fecséreltünk el akkor,« mondá később Barila Hritzko a törvényszék előtt. Először is öt akasztófát tákoltak össze annak rendje és módja szerint. Több órát vett igénybe a munka, úgyhogy megviradt, mire készen lettek. A négy foglyot azután sorba egymás mellé fölakasztották, hogy Wincenty urnak jó szájize legyen. Midőn Wincenty látta, hogy csak pár perc még az élet, térdre borult Fedko előtt s csengve kérte, engedje meg, hogy meggyónja bűneit. Ennek a parasztnak, mint említők, ábrándos szive volt; meghallgató kérelmét s pápista papért küldött a közel fekvő Okulincéba. Azalatt Michalkót időtöltésből fölakasztották meg ismét levágták, hogy ismételhessék a mulatságot ... Sokáig késett az okulincei pap. Jött is valahára, de más emberek megelőzték. Dübörgött a talaj, vészfelhőként tompa zaj közelgett messziről, recsegtek a trombiták, ott termett a huszár s ugyancsak páholni kezdte a parasztokat. Nagy félelem szállta meg őket, kereket oldott valamennyi egy szálig. Az egyetlen Fedko lőtt le egyet a huszárok közül. A vizsgálatról és eredményeiről nem akarunk ezúttal szólani. Fedko a hegyekbe menekült. »Hajdaniakká lett, úgy hivják a Kárpátokban a zsiványt. Regényes egy zsivány volt, csak a gazdagokat rabolta, a szegényeknek ajándékot adott. Egy nap agyonlőve lelték. A hőstettet Michalko dicsekedett. Michalko és Wincenty úr folytatták a dinomdánom életet. Hány jó ember halt meg, s ez a kettő életben maradt!... Eddig van a woloncei lázadás története. Eszembe ötlött, midőn tizenöt évvel később a nyírfák árnyában hevertem, hová a pásztorok sípja csalt, mely messziről oly varázsos zengzettel birt a pusztán. A két pásztorfiú még helyén ült. Fölkeltem s hozzájok léptem. — Hát hogy van most Wincenty ur? — kérdem. — Valahára í'oszúl! — felelé az idősbik nevetve. — Hol van ? — A pokolban. — Meghalt ? — Öt évvel ezelőtt. — Minő betegségben ? — A pálinka ölte meg. — Kit uraltok most ? — A zsidót. — Melyik zsidót ? — A Moschkót. — Másik neve ? — Poloska. — Nem vagytok vele megelégedve ? — De igen , atyánk azt szokta mondani,, hogy a poloska csíp, a farkas tép, és hogy egy angyal sohasem lesz földesúr Podoliában... Angyalnak nem kell épen lenni, gondolom, csak ember legyen! Azután lassú léptekkel visszatértem a városba. A pusztát megaranyozó a leáldozó nap s a fényes háttérben csak a »fekete kereszt« állt sötéten. A feszületet a jobbágyság eltörlésének emlékéül állították föl. De mikor jön majd a nap, hogy telketekről is lehulljon a jobbágyság rabigája? Szegény, szegény nép, mikor jön a te napod ?... A gőzó. »Korunk a haladás kora, a vas és gőz kora!« e megjegyzéseket halljuk untalan. És sok embert anynyira elfog a büszkeség, hogy érdemesnek sem találja kutatni, hogy például a gőz mint idézi elő a haladást. Utazunk vasutakon, mert ez a leggyorsabb és talán legkényelmesebb alkalom. Hogy egy vasút hány száz meg ezer embert és tárgyat foglal körébe, ezzel törődjenek a szakemberek. A közönségnek elég jegyet váltani, alkalmas kocsiosztályt és helyet keríteni, menetközben kinézni az ablakon vagy jót aludni, s azután szerencsés megérkezéskor elhagyni a vasútállomást. Sietve vagy kényelmes lassúsággal, kedvesei vagy dolgai után látva. Elég, hogy tudjuk: a vasút két sínszalag, ezen fut egy mozdony vagyis gőzló, ez után a kocsik s ezekben ülünk mi. De mi tulajdonképen az a mozdony vagy gőzló ? Az egyszeri paraszt nézte, nézte s aztán így fakadt ki: »Ni hogy izzad a német!« Azt hitte tán a jámbor, hogy a kazánban egy szegény német fekszik, ki hatalmas karjaival forgatja a kerekeket, és hogy a kazánról lecsepegő gőzcsapadék annak keserves verítéke. De ne csodálkozzunk ily véleményen, hisz volt alkalmunk hallani, midőn egy úri ember a másiknak így magyarázta meg a mozdony működését: » a kazánból a gőz bemegy a kürtőbe, s úgy hajtja a kereket.« Ez az úri ember nem fektet súlyt a gőzhengerekre, a hajtógépezetre és a többire. Ő csak azt nézi: itt képződik a gőz, ott meg kimegy, itt a kezdet ott a vége! Nem célunk tudós arccal magyarázni elemi dolgokat , de lesz talán olvasó, ki fog egy pár érdekes sort találni a »gőzló«-ról való cikkünkben. A gőzló (mozdony) oly gőzgép, mely magamagát is előre hajtja még mindig sinuton vagyis kiszabott vágányon. És ez épen a fő, mert ebben rejlik ereje. Ha nem kiszabott vágányon, sinuton működnék, nem vihetne magával annyi terhet. Az a súrlódás, mely a mozdony kerekei és sínek közt létesül, ez a szállítás alapja. Abban a percben, melyben e súrlódás megszűnik, áll a vasút, megszűnik a szállítás, azaz a mozdony dolgozik ugyan, de nem bír haladni, tehát nem visz kocsit vagy vonatot s igy nem felelnek meg rendeltetésének. Látjuk ezt túlterhelt vonatoknál is, különösen esős vagy fagyos időben, amikor a sínek csuszamlósak. Ezeknél a mozdony kerekei mozognak, forognak, de a mozdony helyben marad. Ezeknél le kell néhány kocsit, akasztani vagy homokot szórni a sínekre, vagy mozdonyt cserélni. Hiába a mozdony is annyit tesz, amennyit bír! Ez okoskodásunkból kilátszik, hogy mért kell különféle célra különféle mozdony, más a személyvonathoz, s ismét más a tehervonatihoz. Személyvonatnál könnyebb a szállítandó teher, de gyorsabban szállítandó ; tehervonatnál a gyorsaság csekélyebb, de fő cél: lehető legtöbb terhet szállítani. Elsőnél tehát nem oly erős, de gyorsabban futó mozdonyra van szükség, emennél erős, nehezebb mozdonyra. Személyvonatnál ennélfogva a mozdonyoknak nagyobb kerekeket kell adni, vagy a meglévőket a tehervonat mozdonyainak kerekeinél többször forgattatni ugyanabban az időben. Ehhez természetesen arányosítani kell a mozdony erejét, gőzfejtő képességét és önsúlyját. Minél nehezebb vonat szállítandó, annál nehezebbnek kell a mozdonynak is lenni. A rendesen használt mozdonyok ereje két- és négyszáz lóerő közt változik, vitelképességük változó és maximumban tizenhatezer mázsa, önsúlyuk rendesen hétszáz mázsa. Magától érthető, hogy rendes forgalomban a mozdony egész erejét nem veszszük igénybe, biztonsági szempontból. Rendes körülmények között a vonatok megterhelése következő: gyorsvonatoknál 1500—2000 mázsa, személyvonatoknál 3000—4000 mázsa, vegyes vonatoknál 4000 — 7500 mázsa, tehervonatoknál 4000 —12.000 mázsa. E számokból látszik, hogy mennyit szállít egyegy mozdony rendesen, vagyis látjuk belőlük a mozdony alkalmazott erejét. Ha a szállított tiszta tehert akarjuk tudni, természetesen le kell vonnunk a kocsik súlyát, mi az előbbi számok felét vagy kétharmadrészét teszi. Ha a közönséges fuvarok terheléseit összehasonlítjuk a vonatok előbbi megterheltetéseivel, egy csöppet sem fogunk kételkedni abban, hogy egy gőzló versenyez erejében néhány száz ló erejének összegével, és ha figyelembe veszszük óránként tíz mérföldet is meghaladó gyorsaságát, megtudjuk, hogy sebességével felülmúlja a leggyorsabb lovat is. Az átalános értelemben vett mozdony rendesen két részből áll: tulajdoképen a mozdonyból és a szerkocsiból. Első a hajtó vagyis indító (Motor), második az anyagtár. Vannak azonban olyan mozdonyok is, hol a mozdony és szerkocsi egy test. A szorosak értelemben vett mozdony, vagyis gőzkocsi két részből áll: a gőzgépből és kocsiból. A gőzgép főrészei : a csöves kazán tűzhelylyel és kürtővel együtt,a gőzhengerek szabályzó szerkezeteikkel és a hajtómű. A kocsi főrészei a keret, melyhez van a gőzgép erősítve és a kerékpárok, melyeken nyugszik a keret s gőzgép. A gőzgép és kocsi közti összeköttetést, t. i. a gőzhengerek és kerekek csatlósát, a hajtómű eszközli. Ha a gőzgépet elválasztjuk a kocsitól, a mozdony könnyen álló gőzgéppé változtatható át, s hasonlít a mozdonyhoz (Locomobil,) mely cséplőgépeknél szerepel leggyakrabban, csakhogy ettől átalában abban különbözik, hogy a gőzhengerek és kerekek csatlósban vannak és hogy kerekeinek talpa más alakú t. i. asinathoz alkalmazott. A szerkocsiról elég annyit mondanunk, hogy viztartánynyal és tüzelő szertárral kell bírnia. A mozdony és szerkocsi közötti összeköttetést a kapcsokon kívül a viztartány és kazán közötti csövezet közvetíti. Ezekben nagy vonásokban elmondtuk volna, milyen a gőzló s annak eleségtára; lássuk meg, hogy mit eszik és iszik, vagyis mennyit költ el egy gőzló. Igen, a gőzló eszik és iszik; eszik szenet, fát s egyéb tüzelő szert, iszik vizet. Egy gőzló átlag elfogyaszt minden mértföld menetre két-három mázsa középjóságú kőszenet vagy 1 —1,5, tizedet fát, és tizenhat-tizennyolc köbláb vizet. Érdekes lesz talán ez aprólékosnak tetsző adatokkal kissé foglalkoznunk. Tegyük fel, hogy ezer mértföldnyi vasútra kivántatnék annak kiszámítása, hogy körülbelül mennyi szenet és vizet fogyasztanak a mozdonyok egy év alatt. Ha naponként átlag négy vonat közlekedését veszszük fel, lesz rendes viszonyok mellett a valószínű fogyasztás körülbelül négy millió mázsa kőszén és 25 millió köbláb víz, mi a szén egységárát ötven krral, a víz értékét egy krral véve, tenne két és egy negyedmillió forintot. 942