Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-11 / 207. szám
Szombat, 1875. szeptember 11. 207. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 fr. Negyedévre...........................4 „ Megjeleníti az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Hová lett a báró? (Titoktartás feltétele alatt) Elbeszéli Munkácsi Jenő. (Folytatás.) Láttam, mint csillan meg erre a harag villáma arám szemében s hogy megakadályozzam a vihar kitörését, épen felelni akartam, de ő megelőzött, s indulatosan hadará: — Ha e szolgálat terhére van, kisasszony, miért nem hagyja itt s miért nem áll be comtessenek? Az bizonyára kellemesebb állás és úgy látom, jobban is egyeznék a maga hajlamaival. Addig is azonban míg ezt tenni méltóztatnék, engedje, hogy legmélyebb alázattal ama hódolatteljes kérelmet intézzem nagyrabecsült személyéhez, hogy maga helyett méltóztassék egy másik kisasszonyt küldeni, kinek fogalmai a neveltség és szolgálati kötelesség felől kevésbbé szabadelvűek. A mamzell piros arca egyszerre halvány lett, szelíd kék szemében könyvezgett s amint szomorú tekintetével, előbb arámra, aztán pedig rám nézett, a fájdalomnak oly őszinte kifejezése volt abban, hogy én szívemig érzem azt hatni s gyorsan közbeszólva, az egyik segédet szólitam, a ki aztán a köpenyt becsomagolta s kivitte a kocsira. Akkor karomat nyújtva arámnak, kértem hogy távozzunk. Hanem a mint az ajtóból lopva visszatekintettem, láttam, hogy a szegény varróleány sir, kezébe rejtve arcát. Megesett rajta a szivem s útközben szemére is lobbantottam mátkámnak méltatlan eljárását. Hanem még neki állott feljebb, mire én aztán, nehogy a magam fejére zúdítsam a haragos villámokat, elhallgattam. Ám azt a fájdalmas tekintetű, ábrándos nagy kék szemet csak nem tudtam elfeledni. Annyi méla szenvedés, oly mély szenvedély és mégis annyi nemes bűbáj volt abban, hogy én, amint így elmélázva a rám sötét és még akkor is haragtól szikrázó szemébe tekintek, szinte önkénytelenül is a kék szem szelídségénél kerestem menedéket ezeknek szúró hatása elől. Azonnal el is határoztam, hogy a kék szemmel közelebbi ismeretséget kötök. Az ilyen varrókisasszonyoknál nem megy az épen valami nagyon nehezen, gondoltam s a következő este boltcsukáskor megvártam az üzlet előtt. Kiléptekor köszöntöttem. Fogadta is meg nem s, és sebesen haladt tovább. Megszólítottam. — Kisasszony! Bocsásson meg, hogy megszólítom. Ámde célom nemes s mentse eljárásomat az, hogy én egy megesett hibát akarok jóvátenni. — Nincs szerencsém önt ismerni, — felelte szárazon s átcsapva előttem az utca másik szélére, még jobban kezdett sietni. Én utána. — Én amat urhölgy bátyja vagyok, ki tegnap oly érzékenyen megsértette önt, a palett miatt. Azért jöttem, hogy . . . — így sem ismerem és kérem önt, hagyjon el. — És ismét átcsapva a másik oldalra, sietése már a futásba vágott. Hanem én sem tágítok. Volt már nekem haragosabb angyalkákkal is dolgom, gondoltam, s mindenütt a nyomában voltam. — De kérem önt, kisasszony!, hallgasson meg. Önnek ki kell engem hallgatnia. Ekkor épen egy lámpás alá értünk. A lányka egyszerre megáll, hirtelen visszafordul s amint rám veti haragos tekintetét, volt abban valami olyan kimagyarázhatóan keveréke a jogos méltatlankodás, önérzetes büszkeség és szelíd fájdalomnak, hogy én lesütöttem szememet s nem mertem ránézni. Ő pedig folytatta : — Uram! Nekem nincs mit meghallgatnom Öntől. Én nem ismerem önt és ezzel vége mindennek. De ha az ön szivében van még csak egyetlen szikrája is a nemesebbnek, ha lelkében csak valami homályos sejtelmével bir a lovagiasságnak, akkor be fogja látni, hogy helytelenül cselekszik, midőn így támadja meg egy védtelen nő önérzetét, s nem tart fel tovább, s enged haladnom, a merre utam vezet. Barátom! Te tudod, hogy nem első eset volt már az nálam, midőn így az utcán fogtam el egészen ismeretlenül valakit, s biztositlak, hogy ezerféle nemét a változatoknak tudnám elsorolni. Volt félénk, ravasz, éhes, haragos, aki biztosított, hogy ha azonnal el nem hagyom, magamnak tulajdonítsam a következményeket s tudott is szavainak súlyt adni gyors kezével, és végül mégis megértettükegymást. De igy nem szólt egy sem. A lánykának előbbi tekintete, aztán meg hangjának hordozásában az az igazán átérzett sértődés kifejezése, arcán az a mesterkéletlen és utánozhatlan fenség egészen kihozott sodromból, és én, mint a megleckéztetett rosz gyermek, nem mertem felelni s csak néztem, néztem a távozó után még akkor is, midőn lenge alakját rég elfödte már előlem az irigy sötétség. Hanem másnap szörnyen mérgelődtem e megmagyarázatlan bárgyuságomért és tudakozódtam a a lány felől. — A bányákhoz fordultál segélyért. — S azok azt mondták, hogy az a fiatal leány csakugyan fehér galamb. Csak annyit sikerült megtudnom, hogy Budán lakik és a »városház-téren« ebédel egy magánháznál, két óra után. Én is oda mentem. Naponkint találkoztunk egy pillanatra, amikor jött és a mikor ment. Mert attól a naptól kezdve, hogy én odajöttem, neki a túlsó szobában terítettek, melynek az ajtaja be volt téve. Minden ebédnél megszidtam magamat gyávaságomért és mindannyiszor elhatároztam, hogy ma, ha jön, megszólitom és elkísérem. Hanem mikor jött s egyszerűen köszöntve, rám veté szende és mégis hideg, tiltó tekintetét, megint csak elvesztem bátorságomat. Jó szerencsémre épen hazautazott a rám s igy egész buzgalommal láthattam utána ügyemnek. Fáradhatlan kémlelődéseim eredményeként tudtam meg aztán azt is, hogy a leány újabban egy előkelő családhoz jár háromtól ötig, ahol rövid idő alatt úgy megszerették, hogy most már nemcsak a legidősebb kisasszony tanúi tőle szalni, de az apróbb gyermekek is tőle tanúlnak franciául. Miután pedig végre is be kellett látnom, hogy ez után soha sem jutok célhoz, de itt a bemutatás a szokásos formaiság megtartásával elkerülhetlen, ha csak beszélni is akarok vele, ismerőst kezdtem keresni, aki a családnál bemutasson. Szerencsétlenségemre épen ez időben nem tudtam fogni olyan gentlemant, aki bejáratos lett volna a családhoz s ennélfogva képzelheted örömömet, amint egy este a színházban a második emeleten egy koros asszonyság kíséretében pillantottam meg őt. Jól megjegyzem magamnak a helyet, s rohanok a pénztárhoz. Szerencsémre üres volt a mellette való hely. Megveszem s azzal fel a második emeletre. Üdvözlöm. Fogadja egy hideg bólintással. Kis idő múlva sikerült látcsövének tokját a földre tolni. Rögtön felkapom s átnyújtom. Ő megköszöni. Végre is bátorságot véve, beszélgetést akarok kezdeni, de számba sem vesz. Láttam, hogy itt lehetetlen boldogulni s felkapva egy alkalmas tételt, elkezdtem átbeszélgetni azzal az öreg asszonysággal, aki mellette ült. Az pedig épen a mama volt. A legkellemesb ellentéte hideg, tartózkodó leányának. Nyájas, méltányos, jókedélyű, beszélgetni szerető, tisztességes öreg aszszonyság. Még az estén meg is kötöttük a barátságot egymás közt. Egyik hosszabbra nyúlt felvonáskör alatt aztán a mama bizalmasan elmondta, hogy ők bizony gyakrabban is járogatnának a színházba, mert ő is, meg a »lelke Mariskája« is nagyon szeretik a zenét. A Marit egyszer (még mikor jobb sorsban voltak) maga Platényi is megdicsérte, nagyon megdicsérte és azt mondta, hogy valóságos zenei tehetség. Biz úgy a! De hát ritkán jutnak hozzá, először mert messze is laknak nagyon, — Budán, a Krisztinavárosban , másodszor meg — mert hát hiába, a helyzetük sem igen engedi. És ha így néha mégis hozzájutnak, az valóságos ünnep. Pedig még másfél évvel ezelőtt is, de nem gondolta senki, hogy így lesznek. »Ha nem lenne ez a lelkem áldott jó gyerek, a Mariéi, bizony az régen elvesztette volna a kedvét e miatt a keserű élet miatt. Mert hát . . . Erre aztán egyszerre megszólalt az én makacsul hallgató szomszédom is, hirtelen közbevágva. — Szabad kérdenem, ki az az úrnő a színészek páholyában, — jobbra ? Világos, hogy ez csak a mamával folytatott beszélgetésnek azonnal megszakításáért mondatott s én észrevettem, hogy a mama nagyon törölgeti szemét de nem mulasztom el a feleletet. Ő végre mégis szólt s én megragadva ez alkalmat, tovább folytattam a beszélgetést. Hah, barátom! — mennyi szellem van e lányban. Szinte boszankodtam, midőn a felvonás ismét kezdődött. A következő felvonáskor már barátságosabb volt s kérelmemre az engedély is megadatott, hogy legközelebb tiszteleghessek náluk. Hanem az mégis boszantott, hogy csak a mama részéről; leánya egyetlen igével sem járult hozzá. (Folyt. köv.) A woloncei lázadás. (Elbeszélés.) Írta Franzos K. Emil. (Folytatás.) Példás embernek kell mondanunk A Vincenty urat. Többet nem idézünk hőstetteiből; nem is írhatunk kényelmesen, ha önkénytelenül ökölbe kell szorítanunk kezünket. Csak egy szép vonását kell még kiemelnünk, mivel azon alapszik a jelen történet, Banvulazki A Vincenty ur nem volt, dehogy volt szép ember. Gombamódra duzzadt testén, melyet nagy ügygyel-bajjal cipeltek a reszkető lábacskák, kopasz, teljesen kopasz fej ült, csalódásig bőven hasonlítva gömbölyű, sárgás zöld tökhöz. Éjenkint, mikor végefelé járt az említett küzdelem, a tökfej ibolyaszínben lángolt. Szépnek e szerint nem mondhatjuk Wincenty urat; szive mindazáltal lelkesedni tudott a szépért. Biztos nem is volt előtte Welencében egy asszony sem, egy leányzó sem; ha jó szerével nem tehette, meghóditá őket erőszakkal — minek is volnának a nemesnek bérencei és kötelei a házban ?! Kezdetben Barnowba futottak a szegény parasztok és azírnoknak, a mindenható cs. k. kerületi bírónak, nemes Struszek Zsigmond urnak elbeszélték bajukat. Néha jegyzőkönyvet vett föl Struszek úr a panaszról, néha meg nem; az eredmény mindkét esetben ugyanaz maradt. De nevetséges is volt kívánni, hogy egy nemes lengyel, közönséges ruthén leány miatt büntetést szabjon egy másik nemes lengyelre. Belátták ezt lassankint az ostoba parasztok is s nem is fáradtak többé hasztalanul a városba. Aztán úgyis tudták, hogy Wincenty úr visszaadja nejeiket és lányaikat három, négy, legkésőbb nyolc nap múlva — szegény nem nézhette a siránkozó asszonyszemélyt! . . Hanem iszonyú elkeseredés, leirhatlan gyűlölet támadt a, különben eltompult, türelmes emberek szívében. Bekövetkezett a válság. Falusi történetféle ez,, csakhogy nincs a kedvelt idyll-modorban írva. Élt ugyanis Welencében egy fiatal, takaros pórfiú és azt úgy hívták, hogy Hawliuk Fedko. Derék ember volt ez a Fedko, óriási erővel bíró, szép, komoly fiú — aki csak ránézett, eszébe ötlöttek az igába haj-