Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)

1875-10-09 / 231. szám

231. szám Tizenkettedik évfolyam. Szombat, 1875. október 9. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij:8 trV 4 . Félévre Negyedévre Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október— decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok« kiadóhivata­lába Budapesten.« * A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győry Vilmostól. (Folytatás.) Ennek a jó kis embernek becsületességét még az is bántotta, hogy az a vidám társaság olyan na­gyon is sok tréfát űz az öreg Brenner űrből. Védte tehát a hol lehetett, s úgy ahogy csak tudta. Mikor az öreg ur lökött, s golyója hat-hét bábot is elütött s az a többi ármányos mind nekiesett, hogy ez a lö­kés nem érvényes, mert »mezítlábas« volt, a kis dok­tor majd a lelkét is kiadta mellette, hogy de bizony nem mezítlábas volt, hanem a leggyönyörűbb »spitz« volt és a golyó koppanását a deszka legeslegcsúcsán csak a megtestesült részakarat vagy a teljes tökéle­tes süketség nem hallotta. Mikor a »kriegs­partie«­­ban ellenfelek voltak, még akkor is adott volna neki tanácsot, mikor meg egy párton álltak, s ha a sor épen ő rajta lett volna is, akárhányszor átengedte az öreg úrnak, hogy az menjen »in’ s volle«, ha pedig már csak egy két báb állt, a­mit a »barikád« kedve­zésével legcélszerűbben »amvandli«-val lehetett elej­teni, a pálya mellett majd egész a bábokig is kisza­ladt, mathematikus pontossággal kimutatta a deszka­falon hová célozzon, s ha segíthet vele, kész lett volna a körmét talán még akkor is ott tartani, mikor a golyó már a deszkához ütődik. S mivel viszonozta Brenner úr a kis doktornak ezt a nagy ragaszkodását? Bizony semmi jóval. Sőt ellenkezőleg, még azokra sem mordult rá olyan hara­gosan, a­kik gúnyt űztek belőle, mint erre a jó em­berre, mikor neki a legnagyobb tanácsokat adt­a. Nincs ő neki arra szüksége; van ő neki arra szemm­értéke, hogy pápaszem nélkül is meglátja ha a bakon-biró csak egy hajszálnyira is félrebb áll rendes helyénél, s az ő golyója előtt senki ne kotonozzon a kezével. Igaz, hogy az öreg úr nyeresége ismeretes volt, — de ez a nagyon is kimutatott ellenszenv még­is szemet szúrt, s majdnem bizonyosan lehetett sejteni, hogy itt más valami titkosabb rúgónak is kell lap­­pangania a természetes s megszokott nyerseségnél. S mi lehetett az ? Nem soká kellett annak várakoznia, a­ki e kér­désre teljesen kimerítő feleletet kívánt nyerni, feleletet, melyet nem szavakban adtak ugyan, hanem tekinte­tek, pillantások és mozdulatok majdnem a beszédnél is érthetőbb kifejezésében. A vidáman mulató férfitársaság felé, a szép, kényelmes nyaraló irányából nőtársaság közelített, anyák és leányaik, a háziasszonynak és leányának ven­dégei. Az igazán szép koszorúnak pedig egyik leg­szebb virága, egy szende kis szőke leány volt, a­kinek epedő nagy kék szemeit igazán nefelejts­ szemeknek lehetett nevezni, mert elég vo­lt a szép lélek e ragyogó tükrébe csak egyszer is beletekinteni, hogy az ember aztán többé soha el ne felejtse. Mikor ez a szép szem­pár közeledett, s a kis doktor véletlenül arra tekin­tett s megpillantotta: úgy elpirult, mint valami ti­zenötéves leányka s zavarában olyan mezítlábas lö­kést gurított, a­milyennél csúnyább nem esett még azon az egész vasárnap-délutánon. A nő társaság közelebb jött, a férfiak udvaria­san helyet csináltak, a kis doktor a nefelejts-szemű­­nek; meg is kinálták őket egy-egy golyóhajitással; a kis doktor a nefelejts-szeműt. Mikor azonban a kis doktor a leányka pici kezecskéjébe átnyújtotta a min­den porszemtől szépen letörölt kisebbik golyót, me­lyet a finom ujjacskák felényire sem tudtak átfogni, akkor az öreg Brenner úr szeme is ne felejts-szemmé lett, mert pillantott a kis doktorra olyan mérgeset, hogy azt a tekintetet sem lehetett egyhamar elfe­­lej­teni! Ez a szép gyermek leánya volt az öreg Brenner úrnak, s a papának semmi szín alatt sem tetszett, a­mit pedig már az ilyes társas összejöveteleknél nem egy ízben tapasztalt, hogy egy ilyen szegény kis dok­tor forgolódjék az ő leánya körül, a­mely forgaló­­dásért meg viszont Ciliké épenséggel nem látszik ne­heztelni. Szóval, Brenner úr olyasmit sejtett, mintha ez a szegény kis ember az ő leányára merte volna a sze­mét vetni, a­mely vakmerőség úgy elidegenítette a gazdag polgárt az ifjú orvostól, hogy minden módon értésére akarta adni, hogy az ő családja körében szá­mára nincs semmi kilátás, a miért is sokkal taná­csosabb lesz magát tőlök egészen távol tartania. S a szerény ifjú távol is tartotta magát, habár nem egészen. A gazdag ember házához be sem vezet­tető magát, hanem azért épen nem kerülte, sőt a­mennyire az illedelem megengedő, még kereste is az alkalmat jelen lehetni más házánál ott, a­hol a tár­saságban Ciliké is megjelent. És csakugyan úgy lát­szott, hogy Ciliké épenséggel nem nem neheztel ezért, sőt igen szívesen látja körében azt, a­ki tiszteletre­méltó tulajdonainál fogva méltó is volt valóban min­den nemesebb lélek rokonszenvére. A vidám társaság jó sokáig időzött együtt a vendégszerető hajlékban. A gyönyörű tavaszi délutánt­­ oly szép est váltotta fel, hogy szinte nehéz volt a ter­mészet élvezésétől megválni. A fák eleven zöldje éle­tet, a virágok nyiladozó kelyh­e illatot lehelt, s a fő­város e kies tájának ligetes környékére a teli hold hinté alá a fellegetlen boltozatról varázsfényét. Végre azonban csak válni kellett s az egész társaság gyalog indult a körönd felé, hogy a városba szándékozók tár­sas­kocsira ülhessenek. Ide érkezve, Brenner úrnak volt rá gondja, hogy a kis doktor valami módon Ci­like mellé ne kerüljön még itt is, s a hadi műveletet olyan ügyesen tudta intézni, hogy csakugyan oda szo­rította az ifjút a hátulsó ülések egyikére. De jó volt annak azért ott is,­­ az utak és utcák minden lám­pájának fénye egész szépségében láttatá vele a leányka arcát, melyben így távolabbról egészen h­áborítatlanul gyönyörködhetett. Csakhogy persze, a terézvárosi templom körül ennek a boldogságnak is vége lett, mert Brenner úr és szép leánya ott leszálltak, hogy közel fekvő szép házukba térjenek, s a kis doktor is leszól , hogy ma­gános, csendes szobájába elvonuljon. Nem merte kikérni azt a szerencsét, hogy ha­záig kísérhesse őket, helyén sem lett volna, hiszen Cilikének atyja a kísérője. Kezet sem mert szorítani vele, csak illedelmesen köszönt s úgy vált el tőlük. Néhány lépésnyi távolban azonban megállt s nézte, nézte a leányka sugár alakját, s nézett utána a­lig csak látható. Ezt már el nem tilthatta senki, még a papának haragos nefelejts­ szemei sem. Brenner úr másnap a szokottnál sokkal későb­ben ébredt fel, s először is igen kellemetlen érzésre, rögtön aztán pedig nagyon szomorú hítre ébredt. A kellemetlen érzés az volt, hogy a­mint az ül­­tözéshez fogott, az egész jobb fele úgy fájt, úgy saj­­gott, hogy az első mozdulásnál kénytelen volt feljaj­­dulni. Karját fájdalom nélkül egy világért sem tudta fölemelni, s válla, háta de még a dereka is együtt fáj­tak karjával. — Lánchordtát ? — mondá mondá magában — mi bajom lett nekem egyszerre ? Soha sem éreztem ilyen különös lankadtságot, bénulást. Persze, hogy mindjárt a guta jutott eszébe. Ezt a komoly gondolatot azonban a­mennyire csak lehetett, ki akarta verni a fejéből. Bizonyosan rostul feküdtem, nem jól volt megvetve az ágyam. Az lesz az oka, bizonyosan az lesz. Felöltözött, reggelizéshez látott. Jobb keze olyan gyenge volt, hogy a kiflit is alig tudta eltörni csuklója úgy sajgott, hogy a kávéskanalat alig tudta szájához emelni. — Mi a manó lett engem! — gondolá magá­ban — ennek már csakugyan fele sem tréfa, S egészen belehaloványodott. Ciliké, a­ki vele reggelizett, észrevette. — Nincs valami baja, kedves jó atyám ? — kérdő azonnal aggodalmasan, szép nefelejts­ szemeit szeretetének egész bensőségével függesztve atyja arcára. — Nincs, édes leányom, — viszonzá — semmi bajom sincs, csakhogy nem a legjobban aludtam. — Már mégis csak komolynak kell a dolognak lenni — téve hozzá magában — hiszen ime leányom is észrevette. A reggelizés meglehetősen szótalanul folyt. Be sem végezték még, midőn az ajtón csengettek. A jövő pillanatban a szobalány lépett a reggelizőkhöz. Fe­­keteszegélyű gyászjelentés volt a kezében. — A halott-bemondó hozta, — szólott s Bren­ner ur elé tette a gyászlapot. Brenner ur egy pillantást vetett rá s majd egész halálnak válva felkiáltott: — Jézusom ! Steinbach Fülöp halt meg! Alig másfél hete, hogy vele beszéltem. Szegény, ked­ves barátom! S csakugyan az halt meg, és oda volt írva a gyászjelentésre: »64 éves korában rövid szenvedés után.« (Folyt. köv.) is Mircél báró­né. (Francia elbeszélés.) Irta Daudet Ernő­. (Folytatás.) — E szerint be vagyok kedgyednél igtatva, mint tanácsadó barátnője és védelmezője, — szólt Bran­­courtné asszony. — Igyekezni fogok, kegyeddel min­denben megegyezni. Csupán egyre kérem, asszonyom. Fiam Alengonban állomásoz. Nem veszi-e rész néven, ha őt havonkint egyszer meglátogatom ? — Kegyed mindenkor mindenben belátása sze­rint tehet. Azáltal, hogy házamba lép, nem veszti el személyi szabadságát. Egyébiránt, ha mentül gyak­rabban óhajt kedves fiával találkozni, ő is megláto­gathatja kegyedet, a­mikor csak neki tetszik. Eme szívélyességgel tett nyilatkozat által Bran­­courtné asszony teljesen meg volt nyerve. Már aznap minden áldozatra kész barátnőt talált föl Charlotte benne. Ama nehéz helyzetben, melyet Brancourtné el­foglalt s melyen a báróné jóságával igyekezett köny­­nyiteni, kifejthette amaz egyszerű erényeit, melyekkel a báróné és főleg ama személyek lelkére hatott, kik­kel csak érintkezésbe jött. Brancourtné asszony, ki életét imigy a fiatal báróné életével kapcsolta össze s az egész ház veze­tésénél főtényező volt, nem sokára nélkülözhetlenné vált. Tevékenység, elevenség és fáradhatlanság jellemzé őt. Teendője sokféle volt, de Charlotte készséggel igyekezett abban osztozni, s Brancourtné asszony nemsokára nem házfelügyelőnő, de valóságos barátnő lett, mint ő óhajtotta. Charlotte érzette ama jótékony hatást, melyet egy kitűnő, művelt lélek gyakorolt rá, kinek termé­szeti jeles tulajdonságait a tapasztalás öregbítette. Brancourtné asszony, ki korán férjhez ment, a leg­részletesebben ismerte az életet s ezáltal oly tudo­mánynyal bírt, melyet nem lehet megvásárolni, — mondta — csak a legkeserűbb megkísérel­tetések árán. Valóban szerencsétlen volt e nő. Fényes jövőre nevel­

Next