Fővárosi Lapok 1875. október (224-250. szám)
1875-10-09 / 231. szám
231. szám Tizenkettedik évfolyam. Szombat, 1875. október 9. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij:8 trV 4 . Félévre Negyedévre Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október— decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : a »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalába Budapesten.« * A fiók sarkából. (Beszély-füzér.) Győry Vilmostól. (Folytatás.) Ennek a jó kis embernek becsületességét még az is bántotta, hogy az a vidám társaság olyan nagyon is sok tréfát űz az öreg Brenner űrből. Védte tehát a hol lehetett, s úgy ahogy csak tudta. Mikor az öreg ur lökött, s golyója hat-hét bábot is elütött s az a többi ármányos mind nekiesett, hogy ez a lökés nem érvényes, mert »mezítlábas« volt, a kis doktor majd a lelkét is kiadta mellette, hogy de bizony nem mezítlábas volt, hanem a leggyönyörűbb »spitz« volt és a golyó koppanását a deszka legeslegcsúcsán csak a megtestesült részakarat vagy a teljes tökéletes süketség nem hallotta. Mikor a »kriegspartie«ban ellenfelek voltak, még akkor is adott volna neki tanácsot, mikor meg egy párton álltak, s ha a sor épen ő rajta lett volna is, akárhányszor átengedte az öreg úrnak, hogy az menjen »in’ s volle«, ha pedig már csak egy két báb állt, amit a »barikád« kedvezésével legcélszerűbben »amvandli«-val lehetett elejteni, a pálya mellett majd egész a bábokig is kiszaladt, mathematikus pontossággal kimutatta a deszkafalon hová célozzon, s ha segíthet vele, kész lett volna a körmét talán még akkor is ott tartani, mikor a golyó már a deszkához ütődik. S mivel viszonozta Brenner úr a kis doktornak ezt a nagy ragaszkodását? Bizony semmi jóval. Sőt ellenkezőleg, még azokra sem mordult rá olyan haragosan, akik gúnyt űztek belőle, mint erre a jó emberre, mikor neki a legnagyobb tanácsokat adta. Nincs ő neki arra szüksége; van ő neki arra szemmértéke, hogy pápaszem nélkül is meglátja ha a bakon-biró csak egy hajszálnyira is félrebb áll rendes helyénél, s az ő golyója előtt senki ne kotonozzon a kezével. Igaz, hogy az öreg úr nyeresége ismeretes volt, — de ez a nagyon is kimutatott ellenszenv mégis szemet szúrt, s majdnem bizonyosan lehetett sejteni, hogy itt más valami titkosabb rúgónak is kell lappangania a természetes s megszokott nyerseségnél. S mi lehetett az ? Nem soká kellett annak várakoznia, aki e kérdésre teljesen kimerítő feleletet kívánt nyerni, feleletet, melyet nem szavakban adtak ugyan, hanem tekintetek, pillantások és mozdulatok majdnem a beszédnél is érthetőbb kifejezésében. A vidáman mulató férfitársaság felé, a szép, kényelmes nyaraló irányából nőtársaság közelített, anyák és leányaik, a háziasszonynak és leányának vendégei. Az igazán szép koszorúnak pedig egyik legszebb virága, egy szende kis szőke leány volt, akinek epedő nagy kék szemeit igazán nefelejts szemeknek lehetett nevezni, mert elég volt a szép lélek e ragyogó tükrébe csak egyszer is beletekinteni, hogy az ember aztán többé soha el ne felejtse. Mikor ez a szép szempár közeledett, s a kis doktor véletlenül arra tekintett s megpillantotta: úgy elpirult, mint valami tizenötéves leányka s zavarában olyan mezítlábas lökést gurított, amilyennél csúnyább nem esett még azon az egész vasárnap-délutánon. A nő társaság közelebb jött, a férfiak udvariasan helyet csináltak, a kis doktor a nefelejts-szeműnek; meg is kinálták őket egy-egy golyóhajitással; a kis doktor a nefelejts-szeműt. Mikor azonban a kis doktor a leányka pici kezecskéjébe átnyújtotta a minden porszemtől szépen letörölt kisebbik golyót, melyet a finom ujjacskák felényire sem tudtak átfogni, akkor az öreg Brenner úr szeme is ne felejts-szemmé lett, mert pillantott a kis doktorra olyan mérgeset, hogy azt a tekintetet sem lehetett egyhamar elfelejteni! Ez a szép gyermek leánya volt az öreg Brenner úrnak, s a papának semmi szín alatt sem tetszett, amit pedig már az ilyes társas összejöveteleknél nem egy ízben tapasztalt, hogy egy ilyen szegény kis doktor forgolódjék az ő leánya körül, amely forgalódásért meg viszont Ciliké épenséggel nem látszik neheztelni. Szóval, Brenner úr olyasmit sejtett, mintha ez a szegény kis ember az ő leányára merte volna a szemét vetni, amely vakmerőség úgy elidegenítette a gazdag polgárt az ifjú orvostól, hogy minden módon értésére akarta adni, hogy az ő családja körében számára nincs semmi kilátás, a miért is sokkal tanácsosabb lesz magát tőlök egészen távol tartania. S a szerény ifjú távol is tartotta magát, habár nem egészen. A gazdag ember házához be sem vezettető magát, hanem azért épen nem kerülte, sőt amennyire az illedelem megengedő, még kereste is az alkalmat jelen lehetni más házánál ott, ahol a társaságban Ciliké is megjelent. És csakugyan úgy látszott, hogy Ciliké épenséggel nem nem neheztel ezért, sőt igen szívesen látja körében azt, aki tiszteletreméltó tulajdonainál fogva méltó is volt valóban minden nemesebb lélek rokonszenvére. A vidám társaság jó sokáig időzött együtt a vendégszerető hajlékban. A gyönyörű tavaszi délutánt oly szép est váltotta fel, hogy szinte nehéz volt a természet élvezésétől megválni. A fák eleven zöldje életet, a virágok nyiladozó kelyhe illatot lehelt, s a főváros e kies tájának ligetes környékére a teli hold hinté alá a fellegetlen boltozatról varázsfényét. Végre azonban csak válni kellett s az egész társaság gyalog indult a körönd felé, hogy a városba szándékozók társaskocsira ülhessenek. Ide érkezve, Brenner úrnak volt rá gondja, hogy a kis doktor valami módon Cilike mellé ne kerüljön még itt is, s a hadi műveletet olyan ügyesen tudta intézni, hogy csakugyan oda szorította az ifjút a hátulsó ülések egyikére. De jó volt annak azért ott is, az utak és utcák minden lámpájának fénye egész szépségében láttatá vele a leányka arcát, melyben így távolabbról egészen háborítatlanul gyönyörködhetett. Csakhogy persze, a terézvárosi templom körül ennek a boldogságnak is vége lett, mert Brenner úr és szép leánya ott leszálltak, hogy közel fekvő szép házukba térjenek, s a kis doktor is leszól , hogy magános, csendes szobájába elvonuljon. Nem merte kikérni azt a szerencsét, hogy hazáig kísérhesse őket, helyén sem lett volna, hiszen Cilikének atyja a kísérője. Kezet sem mert szorítani vele, csak illedelmesen köszönt s úgy vált el tőlük. Néhány lépésnyi távolban azonban megállt s nézte, nézte a leányka sugár alakját, s nézett utána alig csak látható. Ezt már el nem tilthatta senki, még a papának haragos nefelejts szemei sem. Brenner úr másnap a szokottnál sokkal későbben ébredt fel, s először is igen kellemetlen érzésre, rögtön aztán pedig nagyon szomorú hítre ébredt. A kellemetlen érzés az volt, hogy amint az ültözéshez fogott, az egész jobb fele úgy fájt, úgy sajgott, hogy az első mozdulásnál kénytelen volt feljajdulni. Karját fájdalom nélkül egy világért sem tudta fölemelni, s válla, háta de még a dereka is együtt fájtak karjával. — Lánchordtát ? — mondá mondá magában — mi bajom lett nekem egyszerre ? Soha sem éreztem ilyen különös lankadtságot, bénulást. Persze, hogy mindjárt a guta jutott eszébe. Ezt a komoly gondolatot azonban amennyire csak lehetett, ki akarta verni a fejéből. Bizonyosan rostul feküdtem, nem jól volt megvetve az ágyam. Az lesz az oka, bizonyosan az lesz. Felöltözött, reggelizéshez látott. Jobb keze olyan gyenge volt, hogy a kiflit is alig tudta eltörni csuklója úgy sajgott, hogy a kávéskanalat alig tudta szájához emelni. — Mi a manó lett engem! — gondolá magában — ennek már csakugyan fele sem tréfa, S egészen belehaloványodott. Ciliké, aki vele reggelizett, észrevette. — Nincs valami baja, kedves jó atyám ? — kérdő azonnal aggodalmasan, szép nefelejts szemeit szeretetének egész bensőségével függesztve atyja arcára. — Nincs, édes leányom, — viszonzá — semmi bajom sincs, csakhogy nem a legjobban aludtam. — Már mégis csak komolynak kell a dolognak lenni — téve hozzá magában — hiszen ime leányom is észrevette. A reggelizés meglehetősen szótalanul folyt. Be sem végezték még, midőn az ajtón csengettek. A jövő pillanatban a szobalány lépett a reggelizőkhöz. Feketeszegélyű gyászjelentés volt a kezében. — A halott-bemondó hozta, — szólott s Brenner ur elé tette a gyászlapot. Brenner ur egy pillantást vetett rá s majd egész halálnak válva felkiáltott: — Jézusom ! Steinbach Fülöp halt meg! Alig másfél hete, hogy vele beszéltem. Szegény, kedves barátom! S csakugyan az halt meg, és oda volt írva a gyászjelentésre: »64 éves korában rövid szenvedés után.« (Folyt. köv.) is Mircél báróné. (Francia elbeszélés.) Irta Daudet Ernő. (Folytatás.) — E szerint be vagyok kedgyednél igtatva, mint tanácsadó barátnője és védelmezője, — szólt Brancourtné asszony. — Igyekezni fogok, kegyeddel mindenben megegyezni. Csupán egyre kérem, asszonyom. Fiam Alengonban állomásoz. Nem veszi-e rész néven, ha őt havonkint egyszer meglátogatom ? — Kegyed mindenkor mindenben belátása szerint tehet. Azáltal, hogy házamba lép, nem veszti el személyi szabadságát. Egyébiránt, ha mentül gyakrabban óhajt kedves fiával találkozni, ő is meglátogathatja kegyedet, amikor csak neki tetszik. Eme szívélyességgel tett nyilatkozat által Brancourtné asszony teljesen meg volt nyerve. Már aznap minden áldozatra kész barátnőt talált föl Charlotte benne. Ama nehéz helyzetben, melyet Brancourtné elfoglalt s melyen a báróné jóságával igyekezett könynyiteni, kifejthette amaz egyszerű erényeit, melyekkel a báróné és főleg ama személyek lelkére hatott, kikkel csak érintkezésbe jött. Brancourtné asszony, ki életét imigy a fiatal báróné életével kapcsolta össze s az egész ház vezetésénél főtényező volt, nem sokára nélkülözhetlenné vált. Tevékenység, elevenség és fáradhatlanság jellemzé őt. Teendője sokféle volt, de Charlotte készséggel igyekezett abban osztozni, s Brancourtné asszony nemsokára nem házfelügyelőnő, de valóságos barátnő lett, mint ő óhajtotta. Charlotte érzette ama jótékony hatást, melyet egy kitűnő, művelt lélek gyakorolt rá, kinek természeti jeles tulajdonságait a tapasztalás öregbítette. Brancourtné asszony, ki korán férjhez ment, a legrészletesebben ismerte az életet s ezáltal oly tudománynyal bírt, melyet nem lehet megvásárolni, — mondta — csak a legkeserűbb megkíséreltetések árán. Valóban szerencsétlen volt e nő. Fényes jövőre nevel