Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)
1875-11-19 / 265. szám
Péntek, 1875. november 19. 265. szám. Tizenkettedik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félésre........................... . 8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. fővárosi lapok. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, baritok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Midőn szürkén borong az ősz. .. Midőn szürkén borong az őz, Mind itt ülünk csöndesen A kandalló tüze mellett, Csak egy szék áll üresen , Nem töltöd be sohasem, Többé soha, sohasem! Körülnézünk : itt vagyunk-e Mindnyájan már idebenn ? Kint a szél zúg, — mind bejöttek, Csak egy szék áll üresen : Nem töltöd be sohasem, Többé soha, sohasem ! Elbeszéljük, hogy ki mit tett És mit remél szüntelen ; Csak te nem szólsz mindezekhez, Csak egy szék áll üresen ; Nem töltöd be sohasem, Többé soha, sohasem. Néma csönd lett, elhallgattunk; Könnyünk ragyog csöndesen, A kandalló piros fényt vet, Hol egy szék áll üresen. Nem töltöd be sohasem, 8 nem lesz mégsem üresen , Mert emléked velünk marad És el nem hagy sohasem, Soha, soha, sohasem ! Majthényi Flóra. Lala. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Tehát ezért nem mutatta, kímélni akart, s én még gyanusitám. Szegény István! mily igaztalan voltam iránta. Ez teszi hát oly levertté, ezért oly kormor! Én vagyok minden bajának oka, én csupán. Lala még isten tudja meddig folytatja e tépelődést, ha az előszobából behallatszó hangos szóváltás nem zavarja fel. — Majd bejelentem. — Nincs rá szükség. — De kérem. — Mehetsz! Az ajtó nyílt, s a küszöbön egy fekete selyemruhás asszonyság jelent meg. Fehér ősz haja csigákba van szedve halántékain; alakja meg van hajtva az időtől; arca fehér, merev; egészben mintha meg volna dermedve, ki volna halva; csak élénk forgású szeme mutatja, hogy még él. Midőn az agg nő minden köszönés nélkül belépett a terembe, egy pillantásra megállt a középen s körülhordozta éles szemeit, melyek végre Lalán akadtak meg, kibe vesékig mélyeszté szúró tekintetét. — Önt hívják Lalának, ugye? — Engem. — Tehát ön az, kit gróf Tarnay nőül akar venni? — Jegyese vagyok. — Úgy mindenelőtt fogadja szerencsekivánatomat. Ön csakugyan nagy művésznő lehet, mert mondhatom, jó fogást tett, asszonyom. — Feledni méltóztatik, hogy még asszony nem vagyok. — Hél van, ha épen úgy akarja, hát legyen. Én nem vagyok olyan skrupulózus az ilyekben, mademoiselle. — Mivel lehetek szolgálatjára ? — Én Heldenmuth Amália hercegnő vagyok. — Ha a grófot tetszik keresni, az nincs nálam, hercegnő. — Tudom, gondoskodtam, hogy itt ne legyen. Pillanatnyi szünet állt be. — Tarnaynak egy levelet kellett kapnia tőlem ! — Olvastam. — Úgy? Annál jobb, így hamarabb megértjük egymást, kisasszony. — Parancsoljon. — Térjünk mindjárt a dologra. Mondja meg, kisasszony, mennyit kíván, hogy a szerepről, melyet most itt játszik, lemondjon ? — Nem értem önt ? — Hogy mennyi kárpótlást kér azért, hogy a Tarnay grófné címről s magáról Tarnayról lemondjon ? — Istvánról lemondani ? — Hagyja ezt a színpadi pathoszt, mademoiselle. Előttem nem szükséges tettetés által emelni az árú becsét. — Asszonyom! — Jól van, tehát megengedem, hogy ön csakugyan szereti Tarnay grófot, de akkor be fogja látni maga, hogy legjobb ha elhagyja őt. — Én? — Igen, ön. Ha olvasta, mint mondja, levelemet, úgy tudni fogja, hogy Tarnaynak nincs semmije. — Nekem nincsenek nagy igényeim. — Nem is önről van itt szó, mademoiselle. De hiszi-e ön azt, hogy egy ember, mint ő, ki fényűzésben, kényelemben növekedett, megelégedett és boldog lehessen a nyomorban, melyhez ön köti ? — Ő tehet, amit akar’, én nem kötöm. — Úgy váljon meg tőle. — Váljak tőle? Miért ne? Mi okom volna a panaszra, ugye ? Elveszünk egy nőt, vágyunk, szívünk vezérel, s ha mind a kettő ki van elégítve, utunkban áll, dobjuk el! Küldjük vissza a kertésznek, ha hervadt, a virágot... — Ön túloz. Beszéljünk higgadtan, kisasszony. Tarnay előtt most két út áll: az egyik a gazdagság, fény, hit, kitüntetés útja; a másik az elveszés és a nyomoré. Az elsőn én, az utóbbin ön a kalauz. Melyikre kívánja lépni látni a férfit, kit szeret? — Tarnay nem fog rólam lemondani. — Meglehet, hogy igaza van. Nem teszi tán szánalomból, vagy álbecsületből, de lelke mélyében talán átkozza már a percet, melyben önt megismerte. — Oh, az lehetetlen, — hisz ő szeret. — Ezt is megengedem, talán még most szereti; még eddig elé nem lépett eléje oly nyomasztóan a szükség , de fogja-e majd később is szeretni, midőn az ínségtől, a nyomortól, melyre ön viszi, megtiporva, visszagondol az életre, melyet addig élt, s eszébe jut, hogy ön vitte erre! Fogja-e önt még akkor is szeretni, mademoiselle ? — Én szeretni fogom, azt tudom. — Az igazi szerelem le tud mondani, kisasszony ! — Ő nem kívánja ezt; ő oly jó, oly nemes. — Igen, ő az. L ép ezért, bár belátja szavaim igazságát, mégis tán ön lesz a nyertes, kisasszony. — Istenem, mit tegyek ? — Mondjon le róla. Látja, ön azt mondja, hogy szereti a grófot. Én hiszek önnek, de az igaz szerelem tud is áldozni, ha kell. Ön belátja, hogy csak útjában áll neki. Az ő útja fölvisz a magasba, ön a teher, mely erről visszarántja. Minden út nyitva áll előtte, nincs polc, melyet ne érhetne el, de mindenütt bármerre menne, ön kő az ő útjában, melyben megbotolna. — Oh, legyen irgalommal, szűnjön meg, aszszonyom. — S ha majd látja, hogy minden terve, tette az ön létébe ütközik, kisasszony, hiszi-e, hogy még akkor is fogja szeretni önt ? Lala lehajtotta fejét kebelére s nem felelt. Némán hallgatott. — Velem a fény, dicsőség vár rá, önnel a nyomor, a megvetés. Ha ön győz, úgy ő elveszti maga magát; elveszti őt a világ ; ha én győzök, ha ön lemond, úgy ön veszíi csupán. S ne féljen, nem lesz nagy vesztesége, kárpótolni fogom. Kívánjon bármit, nem lesz nagy semmi áldozat, csak őt adja vissza ismét nekünk. — Elég, asszonyom , ha lemondok róla, úgy csupán érette és nem másért teszem. De le fog-e akarni ő mondani ? — Ön még kétkedik ezen ? Nem elég nyilvánosan beszél-e borúti kedélye, komorsága ? Mindenkinek feltűnt rajta e változás, s ön volna egyedül, ki észre nem véve! — Igaz, igaz. — Látja, mademoiselle, ön is vette észre, ugye ? Még most is várja, hogy én jelöljem ki az utat, melyre lépjen ? — Válni, elválni! —Ön azt mondja, hogy ő oly jó, nemes; hogy ő mindenről lemond önért s hogy ön szereti őt ; de hát az ön szerelme oly nemes, lemondó-e, mint az övé ? — Jól van, asszonyom, isten önnel! — És válasza ? — Nem fogom őt nyomorba dönteni. Csak magamat. Lala a szomszédszobába távozott. A hercegnő gúnyos, győzelmes szemmel kisérte a távozót, azután ő is elhagyta a termet. Künn az előszobában egy percre megállt. — Hogy hívják magát, leányom ? — kérdé az ajtót nyitó komornát. — Jeanette, szolgálatjára. — No hát, Jeanette, fogja ezt! — Egy nagyobb bankjegyet nyújtott a lánynak. — De ne szóljon, hogy itt voltam, senkinek! Senkinek, érti ? — Igenis, köszönöm a lássan. — Még valamit! Ha netán valami váratlan történnék, értesítsen mindjárt, itt van lakjegyem. Minden jelentésért kap kétszer annyit. — Kezét csókolom, meglesz pontosan. XIII. Másnap kora délelőtt, Tarnay már sietett Lalához. Tegnap leverten, komoran távozott, ma fütyörészve, örömteli arccal, víg kedélylyel jött. Nagy dolgot akar ma tudatni kedvesével. Elmondja neki, amit eddig csak azért titkolt, nehogy aggaszsza. Nincs ugyan semmi vagyona, de azért bátran nézhetnek a jövő elé, mert már szerzett magának hivatalt. Tegnap este óta egy részvénytársaság igazgatója lett. Most dolgozni fog kelleni, de mily édes lesz neki Laláért a dolog! De Lalát már hiába kereste, eltűnt nyomtalanul, nem lelte sehol. Ugyanakkor jelente be a hercegnő palotájában úrnőjének Jeanettet az inas. — Rögtön bocsásd be! Siess! Nos, mi újság, gyermekem ? — Nagy dolgok, kegyelmes asszonyom. Úrnőm tegnap este eltűnt. — Eltűnt ? S nem gyanítja senki, hová lett ? — kérdéseszül titkolt örömmel Tarnay nagynénje. — A kik utójára találkoztak vele, Lichtenfels báróval látták együtt. — És a gróf? — A grófot élettelenül vitték lakásába. Az orvos azt mondja, agyvelőgyuladása lesz. Jeanette az utcán új kalappal és shawllal sétál, melyeket épen ma vett. (Folyt, köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) írta Thackeray. (Folytatás.) — Hoskins az, mylord, s én is mondtamGusztinak, de, látja, ő nagyon szeret engem, s azt akarja, hogy Drum grófné rokona legyek; és akármennyit mondjak is ellen, mindenütt elbeszéli történetemet. Különben, — tevém hozzá nevetve, — már nem kis hasznom volt belőle.