Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)

1875-11-19 / 265. szám

Péntek, 1875. november 19. 265. szám. Tizenkettedik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félésre...........................­ . 8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. fővárosi lapok. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, baritok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Midőn szürkén borong az ősz. .. Midőn szürkén borong az ő­z, Mind itt ülünk csöndesen A kandalló tüze mellett, Csak egy szék áll üresen , Nem töltöd be sohasem, Többé soha, sohasem! Körül­nézünk : itt vagyunk-e Mindnyájan már idebenn ? Kint a szél zúg, — mind bejöttek, Csak egy szék áll üresen : Nem töltöd be sohasem, Többé soha, sohasem ! Elbeszéljük, hogy ki mit tett És mit remél szüntelen ; Csak te nem szólsz mindezekhez, Csak egy szék áll üresen ; Nem töltöd be sohasem, Többé soha, sohasem. Néma csönd lett, elhallgattunk; Könnyünk ragyog csöndesen, A kandalló piros fényt vet, Hol egy szék áll üresen. Nem töltöd be sohasem, 8 nem lesz mégsem üresen , Mert emléked velünk marad És el nem hagy sohasem, Soha, soha, sohasem ! Majthényi Flóra. Lala. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Folytatás.) — Tehát ezért nem mutatta, kímélni akart, s én még gyanusitám. Szegény István! mily igaztalan voltam iránta. Ez teszi hát oly levertté, ezért oly kor­mor! Én vagyok minden bajának oka, én csupán. Lala még isten tudja meddig folytatja e tépelő­­dést, ha az előszobából behallatszó hangos szóváltás nem zavarja fel. — Majd bejelentem. — Nincs rá szükség. — De kérem. — Mehetsz! Az ajtó nyílt, s a küszöbön egy fekete selyem­ruhás asszonyság jelent meg. Fehér ősz haja csigákba van szedve halántékain; alakja meg van hajtva az időtől; arca fehér, merev; egészben mintha meg volna dermedve, ki volna halva; csak élénk forgású szeme mutatja, hogy még él. Midőn az agg nő minden köszönés nélkül be­lépett a terembe, egy pillantásra megállt a középen s körülhordozta éles szemeit, melyek végre Lalán akadtak meg, kibe vesékig mélyeszté szúró tekintetét. — Önt hívják Lalának, ugy­e? — Engem. — Tehát ön az, kit gróf Tarnay nőül akar venni? — Jegyese vagyok. — Úgy mindenelőtt fogadja szerencsekivá­­natomat. Ön csakugyan nagy művésznő lehet, mert mondhatom, jó fogást tett, asszonyom. — Feledni méltóztatik, hogy még asszony nem vagyok. — Hél van, ha épen úgy akarja, hát legyen. Én nem vagyok olyan skrupulózus az ilyekben, made­moiselle. — Mivel lehetek szolgálatjára ? — Én Heldenmuth Amália hercegnő vagyok. — Ha a grófot tetszik keresni, az nincs nálam, hercegnő. — Tudom, gondoskodtam, hogy itt ne legyen. Pillanatnyi szünet állt be. — Tarnaynak egy levelet kellett kapnia tőlem ! — Olvastam. — Úgy? Annál jobb, így hamarabb megértjük egymást, kisa­sszony. — Parancsoljon. — Térjünk mindjárt a dologra. Mondja meg, kisasszony, mennyit kíván, hogy a szerepről, melyet most itt játszik, lemondjon ? — Nem értem önt ? — Hogy mennyi kárpótlást kér azért, hogy a Tarnay grófné címről s magáról Tarnayról le­mondjon ? — Istvánról lemondani ? — Hagyja ezt a színpadi pathoszt, mademoi­selle. Előttem nem szükséges tettetés által emelni az árú becsét. — Asszonyom! — Jól van, tehát megengedem, hogy ön csak­ugyan szereti Tarnay grófot, de akkor be fogja látni maga, hogy legjobb ha elhagyja őt. — Én? — Igen, ön. Ha olvasta, mint mondja, levele­met, úgy tudni fogja, hogy Tarnaynak nincs semmije. — Nekem nincsenek nagy igényeim. — Nem is önről van itt szó, mademoiselle. De hiszi-e ön azt, hogy egy ember, mint ő, ki fényűzésben, kényelemben növekedett, megelégedett és boldog le­hessen a nyomorban, melyhez ön köti ? — Ő tehet, a­mit akar’, én nem kötöm. — Úgy váljon meg tőle. — Váljak tőle? Miért ne? Mi okom volna a panaszra, ugy­e ? Elveszünk egy nőt, vágyunk, szívünk vezérel, s ha mind a kettő ki van elégítve, utunkban áll, dobjuk el! Küldjük vissza a kertésznek, ha hervadt, a virágot... — Ön túloz. Beszéljünk higgadtan, kisasszony. Tarnay előtt most két út áll: az egyik a gazdagság, fény, hit, kitüntetés útja; a másik az elveszés és a nyomoré. Az elsőn én, az utóbbin ön a kalauz. Me­lyikre kívánja lépni látni a férfit, kit szeret? — Tarnay nem fog rólam lemondani. — Meglehet, hogy igaza van. Nem teszi tán szánalomból, vagy álbecsületből, de lelke mélyében talán átkozza már a percet, melyben önt megismerte. — Oh, az lehetetlen, — hisz ő szeret. — Ezt is megengedem, talán még most szereti; még eddig elé nem lépett eléje oly nyomasztóan a szükség , de fogja-e majd később is szeretni, midőn az ínségtől, a nyomortól, melyre ön viszi, megtiporva, visszagondol az életre, melyet addig élt, s eszébe jut, hogy ön vitte erre! Fogja-e önt még akkor is szeretni, mademoiselle ? — Én szeretni fogom, azt tudom. — Az igazi szerelem le tud mondani, kisasszony ! — Ő nem kívánja ezt; ő oly jó, oly nemes. — Igen, ő az. L ép ezért, bár belátja szavaim igazságát, mégis tán ön lesz a nyertes, kisasszony. — Istenem, mit tegyek ? — Mondjon le róla. Látja, ön azt mondja, hogy szereti a grófot. Én hiszek önnek, de az igaz szere­lem tud is áldozni, ha kell. Ön belátja, hogy csak út­jában áll neki. Az ő útja fölvisz a magasba, ön a te­her, mely erről visszarántja. Minden út nyitva áll előtte, nincs polc, melyet ne érhetne el, de mindenütt bármerre menne, ön kő az ő útjában, melyben meg­botolna. — Oh, legyen irgalommal, szűnjön meg, asz­­szonyom. — S ha majd látja, hogy minden terve, tette az ön létébe ütközik, kisasszony, hiszi-e, hogy még akkor is fogja szeretni önt ? Lala lehajtotta fejét kebelére s nem felelt. Né­mán hallgatott. — Velem a fény, dicsőség vár rá, önnel a nyo­mor, a megvetés. Ha ön győz, úgy ő elveszti maga magát; elveszti őt a világ ; ha én győzök, ha ön le­mond, úgy ön veszíi csupán. S ne féljen, nem lesz nagy vesztesége, kárpótolni fogom. Kívánjon bármit, nem lesz nagy semmi áldozat, csak őt adja vissza ismét nekünk. — Elég, asszonyom , ha lemondok róla, úgy csupán érette és nem másért teszem. De le fog-e akar­ni ő mondani ? — Ön még kétkedik ezen ? Nem elég nyilvá­nosan beszél-e borúti kedélye, komorsága ? Minden­kinek feltűnt rajta e változás, s ön volna egyedül, ki észre nem véve! — Igaz, igaz. — Látja, mademoiselle, ön is vette észre, ugy­e ? Még most is várja, hogy én jelöljem ki az utat, mely­re lépjen ? — Válni, elválni! —­­Ön azt mondja, hogy ő oly jó, nemes; hogy ő mindenről lemond önért s hogy ön szereti őt ; de hát az ön szerelme oly nemes, lemondó-e, mint az övé ? — Jól van, asszonyom, isten önnel! — És válasza ? — Nem fogom őt nyomorba dönteni. Csak ma­gamat. Lala a szomszédszobába távozott. A hercegnő gúnyos, győzelmes szemmel kisérte a távozót, azután ő is elhagyta a termet. Künn az előszobában egy percre megállt. — Hogy hívják magát, leányom ? — kérdé az ajtót nyitó komornát. — Jeanette, szolgálatjára. — No hát, Jeanette, fogja ezt! — Egy na­gyobb bankjegyet nyújtott a lánynak. — De ne szól­jon, hogy itt voltam, senkinek! Senkinek, érti ? — Igenis, köszönöm a lássan. — Még valamit! Ha netán valami váratlan történnék, értesítsen mindjárt, itt van lakjegyem. Minden jelentésért kap kétszer annyit. — Kezét csókolom, meglesz pontosan. XIII. Másnap kora délelőtt, Tarnay már sietett La­lához. Tegnap leverten, komoran távozott, ma fütyö­­részve, örömteli arccal, víg kedélylyel jött. Nagy dol­got akar ma tudatni kedvesével. Elmondja neki, a­mit eddig csak azért titkolt, nehogy aggaszsza. Nincs ugyan semmi vagyona, de azért bátran nézhetnek a jövő elé, mert már szerzett magának hivatalt. Teg­nap este óta egy részvénytársaság igazgatója lett. Most dolgozni fog kelleni, de mily édes lesz neki La­láért a dolog! De Lalát már hiába kereste, eltűnt nyomtala­nul, nem lelte sehol. Ugyanakkor jelente be a hercegnő palotájában úrnőjének Jeanettet az inas. — Rögtön bocsásd be! Siess! Nos, mi újság, gyermekem ? — Nagy dolgok, kegyelmes asszonyom. Úrnőm tegnap este eltűnt. — Eltűnt ? S nem gyanítja senki, hová lett ? — kérdé­seszül titkolt örömmel Tarnay nagynénje. — A kik utójára találkoztak vele, Lichtenfels báróval látták együtt. — És a gróf? — A grófot élettelenül vitték lakásába. Az or­vos azt mondja, agyvelőgyuladása lesz. Jeanette az utcán új kalappal és shawllal sétál, melyeket épen ma vett. (Folyt, köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) írta Thackeray. (Folytatás.) — Hoskins az, mylord, s én is mondtam­­Gusz­tinak, de, látja, ő nagyon szeret engem, s azt akarja, hogy Drum grófné rokona legyek; és akármennyit mondjak is ellen, mindenütt elbeszéli történetemet. Különben, — tevém hozzá nevetve, — már nem kis hasznom volt belőle.

Next