Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)

1875-11-21 / 267. szám

Vasárnap, 1875. november 21. 267. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK­­ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Árnyak. Hús szél süvít ott künn az éjben, Zúgnak, zokognak a babok. Csak hallgatom a bús nótákat. — Magam is levert, bús vagyok. A szép álmoknak, örömeknek Jaj istenem, bel vége van ! Az éjszaka, mely árnykarjával ölelget, zord, sugártalan. Felleg száll, felleg tűn fölöttem, Kétes káprázat: semmi más. De hátha kedves lelked árnya ? Emlékezés ? Találkozás ? Sok év után így megrabolva Összejövünk hát újólag, És már-már alig ismerjük meg A mindig áldott arcokat. Ölelkezünk és csókot váltunk, Mig szivünk fázik, megremeg ; Suttogva szólunk, mint a lombok A bedőlt sirhalom felett. És újra mondjuk, csak suttogjuk : s Tiéd vagyok, tiéd vagyok!« — Ott künn szomorú szél sikoltoz. S zokognak, zúgnak a hahók. Endrődi Sándor: Lala. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Vége.) A szöszke Róza, ki mindig a mások kegyén élt, egyszerű, csinos, igénytelen lányka. Jó, de csöndes, köznapi lelkülete valamely magasztos­, erős érzelem befogadására képtelen ugyan, de ép ezért illő Tar­­nayhoz, ki nem akar többet követelni leendő nejétől, mint amennyit ő maga képes nyújtani. Ha karod eltörik, bár újra összeforrt, de sohasem képes kifejteni többé oly erőt, mint előbb. — Úgy látszik, így van ez a szívvel is. Róza kedves menyecske lett s Tarnay előzék­­­keny férj. Idővel a szöszke asszonyka, ki vagyont nem hozott a házhoz, illendőnek találva, hogy ő is járul­jon a háztartáshoz valamivel, megörvendeztette férjét egy egésséges gyermekkel minden évben — fel egé­szen ötig. A kedves menyecskéből gondos anya, az előzé­keny férjből jó atya lett. Minden egyes mosolygó gyermekarc egy új, sírig tartó kapocs. XVI. S volt már minden. Az alkotó nyugalomra ké­szült, s a művész elégedett szemével nézte végig re­mekét. Büszkén mondta rá : »jól van!« — S mégis mintha hiányzanék valami! Oly hi­­deg, oly puszta, merev körüle minden. Mi kell, mi az, a mi hiányzik ? Az angyalok boldog kara szállott el felette. »Megvan! Nagy volt az ugrás a férfitól a mennyei körökig!« S az Úr megteremte a »nőt.« Sárból gyúrta, ki magát büszkén vallja a terem­tés urának, mig a nő teremtésénél durva anyagnak használta csupán­ így lett a nő közvetítő a férfi s a menny között. Ő az angyaloknak csak egy válfaja. Csak ő képes igazán nemesre, nagyra, mert bár igaz, hogy férfi oly mélyre nem sülyedhet, mint a nő, ki elbukott, de nem is emelkedhetik oly magasra soha. Lelkesülni szépért jóért könnyű, de ép arról, miért lelkesülünk, élünk, halunk, mitől boldogságunk itt a földön s üdvünk függ a mennyben , arról lemondani, az sokkal nehezebb. Pedig a lemondás asszonyok erénye. Ott, Páris világot izgató zajában, él egy nő, nem is él csak létezik. De e lét a megtestesült, ma­gasztos elégia! Az ő ablakát is megveri a hir hollójának szár­nya : »nősül Tarnay!« — Legyen boldog, adja isten!, minő én lettem volna vele! Beszélik neki, milyen kedves asszony Róza. — Tán boldog is lesz vele, az áldozat nem hiá­ba volt! Számára egy vigasz marad csak : — Majd odafenn! XVII. Az opera­bál tündöklő termeiben fel s alá hul­lámzik a zajongó tömeg. A tengernép közt, két fiatal ember karöltve, kiknek egyikében Nordenstein Hanz­­ra, a másikban Lichtenfels Hubertre, Lala férjére ismerünk. Különösen a nő nem látszik érdekelni őket. — Láttad? — Hm! — Bauté! — Arc, szemek, hajzat, minő észhang! — Igéző! Én a szőkét értem. —• Én a barnát. — A barna veszélyes szépség, szeme nap, mely éget. Én a holdnak vagyok barátja. — Az csak világít, ez meleget ád! Az langyos víz, és pezsgő. — Hívjuk meg vacsorára őket. — Ha elfogadják. — Oh ártatlanság! — De hát mi a célod ? Hubert mosolyogva vont egyet a vállán s ujjai­val csattintva mondá: »Indirection !« — No pajtás ez csakugyan több már a soknál. Hogy lehet ilyenre még csak gondolni is, ha az ember alig egyéves házas s oly szép fiatal neje van, mint neked. — Mon cher, mi a kedvenc életed ? — Már­mint nekem ? Hubert bólintott, hogy: »igen!« — Légserül áll az étlapomon: jó e l a k­­­i­s mellé egy tál fris osztriga! — Mit tennél mon eher, ha egy hétig mindig azzal tartana a szakácsod ? — Mit­e? Hát megenném, akár egy hónapig mást se lássak! — De hátha egy álló esztendeig mással nem tartanának ? — Egy esztendeig ? Csak nem ment el az esze senkinek. — De hátha mégis tenné valaki, tegyük fel! mit csinálnál? — Biz én a fejéhez lódítanám a tálat! — Én phlegmatikusabb vagyok, mert látod mon­ehet, mert elmegyek jóllakni máshová. — Hahaha! Superbe!, éljen Hubert, a philo­­sophus! — Különben, — folytatta Lichtenfels, — nincs szándékomban nőmet kisebbíteni. Pompás asszony. Példánya a nőnek. De ma parole d’honneur szeretőnek ingyen sem kellene. Akár őt csókolja, akár jeget szopjon az ember ! Hiába: nincs benne vér! — De hisz szerelemből vetted el. — Na ja, akkor! Hanem hát ki is tudná egész bizonyossággal, hogy voltaképen nőt is vesz el ? Ha lovat veszek, megnézem füle hegyétől patájáig, meg­vizsgálom csontját, izmait, meg is tapogatom, sőt ki is próbálom , de az asszonyt­ nem látok, csak egy csomó hajat, arcot, ruhát, cipőhegyet, melyekhez még azon­felül — mint a múzeumban — még hozzá nyúlni sem szabad, s mégis el kell vennem így. Pedig hát a lovon túladok, ha nem konveniál, míg az asszony örökre a nyakamon marad. — Azt akarod ezzel mondani, hogy csalódtál ? — Nem épen, csakhogy az asszonyt vártam s kaptam egy szép szobrot. — Se baj, úgy látszik, könnyen vigasztalódol — Ma fől! miért ne ? Itt jönnek szépeink, jer vacsorálni! XVIII. Öt év múlt el. A lőcsei naptár címlapjára 1867 volt nyomva. Párisban megnyílt a világtárlat s Európa művelt világa ott találkozott egymással. Magyarország is megjelent a béke tornáján, de még nem önállólag, hanem csak kis helyre szorulva, szerényen. Inkább csak népismei jellegű kis gyűjte­ménye volt. Alig is nézte más, mint a magyar vendé­gek, kiknek jól esett ez idegen világban csak egy miskolci cifra szűrt vagy egy debreceni kulacsot is látni. Az idegen, kit ide vetett a véletlen, hosszú su­báinkat szemlélve, bámulva kérdezte az ügynököt: »Vájjon messze van-e az az ország Indiától, melyben ilyen félnyers jobbőrökben járnak az emberek. Gróf Tarnay, kit családja köréből szintén ki­csalt e világesemény, és mosolyogva hallgatott két fiatal franciát, kik nem tudtak megegyezni a fölött, hogy az a kulacs, melyet bámulnak, nagy dob-e, melyre szőröstül feszitik a bőrt, vagy pedig kocsi­kerék ? A gróf ép bővebb magyarázattal akart szolgál­ni, midőn váratlanul Niki úrral állt szemközt. — Tarnay?! Hihetek-e szememnek ? Ön az? — Eltalálta. — Már vagy öt éve, hogy nem láttam. — Körülbelül. — Hol járt ? — Otthon ültem. — Én is, —­eleget ülök otthon s mégsem láttam. — Jele, hogy különböző társaságokba járunk. — Talán beteg volt ? — Sőt inkább, nagyon is jól éreztem folyvást magamat. — Csak azért kérdem, mert nagyon halavány. — Bizonyosan a kedves meglepetés, hogy önt láthatom. — S azt is hallottam egyszer, hogy meghalt. — Azt nem cselekedtem. — Borzasztó. — Az, hogy nem haltam meg ? — Ah, dehogy! — Hová gondol ? Az a bor­zasztó, hogy elbolondítottak. — Nagyon sajnálom. — Le vagyok kötelezve! De pardon, mennem kell. Ott látok valakit, egy régi ismerőst. — Önt is érdekli tán. Nézze csak. — Ki az ? — Az a fekete selyemruhás ? — Nem ismerem, kicsoda ? — Nem ismeri ? — Ha ismerném, nem kérdeztem volna. — Lichtenfelsné, — a szép Lala! — Kicsoda ? Lehetetlen. Ez a megtört, bágyadt asszony ? — Hja, öt év ! — Öt év alatt ily változás. Alig hihetem. — De higgye el ha mondom. — Igaz, hogy nagyon megváltozott, de úgy kell neki! mért tolako­dott közénk ? Mért akart minden áron Lichtenfelsné lenni. Férje rég ráunt már, s csak arra használja hogy kedveseit bevezetteti vele a világba. Tarnay elfordult. Még most sem hallgathatta , hogy így beszéljenek arról, a­kit ő egykor olyan na­gyon szeretett. _ Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna Lala is észrevette Tarnayt. Egy szerető nővér örömteli tekintetével nézett rá. Hallotta-e szavait vagy arcáról olvasta le, a mit gondolt ? ki tudj­a. Any­­nyi bizonyos, hogy egy percre rég szokatlan meleget érzett szíve körül,­­ mintha az öröm lett volna.

Next