Fővárosi Lapok 1875. november (251-274. szám)
1875-11-21 / 267. szám
Vasárnap, 1875. november 21. 267. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Árnyak. Hús szél süvít ott künn az éjben, Zúgnak, zokognak a babok. Csak hallgatom a bús nótákat. — Magam is levert, bús vagyok. A szép álmoknak, örömeknek Jaj istenem, bel vége van ! Az éjszaka, mely árnykarjával ölelget, zord, sugártalan. Felleg száll, felleg tűn fölöttem, Kétes káprázat: semmi más. De hátha kedves lelked árnya ? Emlékezés ? Találkozás ? Sok év után így megrabolva Összejövünk hát újólag, És már-már alig ismerjük meg A mindig áldott arcokat. Ölelkezünk és csókot váltunk, Mig szivünk fázik, megremeg ; Suttogva szólunk, mint a lombok A bedőlt sirhalom felett. És újra mondjuk, csak suttogjuk : s Tiéd vagyok, tiéd vagyok!« — Ott künn szomorú szél sikoltoz. S zokognak, zúgnak a hahók. Endrődi Sándor: Lala. (Elbeszélés.) Irta Simay Ödön. (Vége.) A szöszke Róza, ki mindig a mások kegyén élt, egyszerű, csinos, igénytelen lányka. Jó, de csöndes, köznapi lelkülete valamely magasztos, erős érzelem befogadására képtelen ugyan, de ép ezért illő Tarnayhoz, ki nem akar többet követelni leendő nejétől, mint amennyit ő maga képes nyújtani. Ha karod eltörik, bár újra összeforrt, de sohasem képes kifejteni többé oly erőt, mint előbb. — Úgy látszik, így van ez a szívvel is. Róza kedves menyecske lett s Tarnay előzékkeny férj. Idővel a szöszke asszonyka, ki vagyont nem hozott a házhoz, illendőnek találva, hogy ő is járuljon a háztartáshoz valamivel, megörvendeztette férjét egy egésséges gyermekkel minden évben — fel egészen ötig. A kedves menyecskéből gondos anya, az előzékeny férjből jó atya lett. Minden egyes mosolygó gyermekarc egy új, sírig tartó kapocs. XVI. S volt már minden. Az alkotó nyugalomra készült, s a művész elégedett szemével nézte végig remekét. Büszkén mondta rá : »jól van!« — S mégis mintha hiányzanék valami! Oly hideg, oly puszta, merev körüle minden. Mi kell, mi az, a mi hiányzik ? Az angyalok boldog kara szállott el felette. »Megvan! Nagy volt az ugrás a férfitól a mennyei körökig!« S az Úr megteremte a »nőt.« Sárból gyúrta, ki magát büszkén vallja a teremtés urának, mig a nő teremtésénél durva anyagnak használta csupán így lett a nő közvetítő a férfi s a menny között. Ő az angyaloknak csak egy válfaja. Csak ő képes igazán nemesre, nagyra, mert bár igaz, hogy férfi oly mélyre nem sülyedhet, mint a nő, ki elbukott, de nem is emelkedhetik oly magasra soha. Lelkesülni szépért jóért könnyű, de ép arról, miért lelkesülünk, élünk, halunk, mitől boldogságunk itt a földön s üdvünk függ a mennyben , arról lemondani, az sokkal nehezebb. Pedig a lemondás asszonyok erénye. Ott, Páris világot izgató zajában, él egy nő, nem is él csak létezik. De e lét a megtestesült, magasztos elégia! Az ő ablakát is megveri a hir hollójának szárnya : »nősül Tarnay!« — Legyen boldog, adja isten!, minő én lettem volna vele! Beszélik neki, milyen kedves asszony Róza. — Tán boldog is lesz vele, az áldozat nem hiába volt! Számára egy vigasz marad csak : — Majd odafenn! XVII. Az operabál tündöklő termeiben fel s alá hullámzik a zajongó tömeg. A tengernép közt, két fiatal ember karöltve, kiknek egyikében Nordenstein Hanzra, a másikban Lichtenfels Hubertre, Lala férjére ismerünk. Különösen a nő nem látszik érdekelni őket. — Láttad? — Hm! — Bauté! — Arc, szemek, hajzat, minő észhang! — Igéző! Én a szőkét értem. —• Én a barnát. — A barna veszélyes szépség, szeme nap, mely éget. Én a holdnak vagyok barátja. — Az csak világít, ez meleget ád! Az langyos víz, és pezsgő. — Hívjuk meg vacsorára őket. — Ha elfogadják. — Oh ártatlanság! — De hát mi a célod ? Hubert mosolyogva vont egyet a vállán s ujjaival csattintva mondá: »Indirection !« — No pajtás ez csakugyan több már a soknál. Hogy lehet ilyenre még csak gondolni is, ha az ember alig egyéves házas s oly szép fiatal neje van, mint neked. — Mon cher, mi a kedvenc életed ? — Mármint nekem ? Hubert bólintott, hogy: »igen!« — Légserül áll az étlapomon: jó e l a kis mellé egy tál fris osztriga! — Mit tennél mon eher, ha egy hétig mindig azzal tartana a szakácsod ? — Mite? Hát megenném, akár egy hónapig mást se lássak! — De hátha egy álló esztendeig mással nem tartanának ? — Egy esztendeig ? Csak nem ment el az esze senkinek. — De hátha mégis tenné valaki, tegyük fel! mit csinálnál? — Biz én a fejéhez lódítanám a tálat! — Én phlegmatikusabb vagyok, mert látod monehet, mert elmegyek jóllakni máshová. — Hahaha! Superbe!, éljen Hubert, a philosophus! — Különben, — folytatta Lichtenfels, — nincs szándékomban nőmet kisebbíteni. Pompás asszony. Példánya a nőnek. De ma parole d’honneur szeretőnek ingyen sem kellene. Akár őt csókolja, akár jeget szopjon az ember ! Hiába: nincs benne vér! — De hisz szerelemből vetted el. — Na ja, akkor! Hanem hát ki is tudná egész bizonyossággal, hogy voltaképen nőt is vesz el ? Ha lovat veszek, megnézem füle hegyétől patájáig, megvizsgálom csontját, izmait, meg is tapogatom, sőt ki is próbálom , de az asszonyt nem látok, csak egy csomó hajat, arcot, ruhát, cipőhegyet, melyekhez még azonfelül — mint a múzeumban — még hozzá nyúlni sem szabad, s mégis el kell vennem így. Pedig hát a lovon túladok, ha nem konveniál, míg az asszony örökre a nyakamon marad. — Azt akarod ezzel mondani, hogy csalódtál ? — Nem épen, csakhogy az asszonyt vártam s kaptam egy szép szobrot. — Se baj, úgy látszik, könnyen vigasztalódol — Ma fől! miért ne ? Itt jönnek szépeink, jer vacsorálni! XVIII. Öt év múlt el. A lőcsei naptár címlapjára 1867 volt nyomva. Párisban megnyílt a világtárlat s Európa művelt világa ott találkozott egymással. Magyarország is megjelent a béke tornáján, de még nem önállólag, hanem csak kis helyre szorulva, szerényen. Inkább csak népismei jellegű kis gyűjteménye volt. Alig is nézte más, mint a magyar vendégek, kiknek jól esett ez idegen világban csak egy miskolci cifra szűrt vagy egy debreceni kulacsot is látni. Az idegen, kit ide vetett a véletlen, hosszú subáinkat szemlélve, bámulva kérdezte az ügynököt: »Vájjon messze van-e az az ország Indiától, melyben ilyen félnyers jobbőrökben járnak az emberek. Gróf Tarnay, kit családja köréből szintén kicsalt e világesemény, és mosolyogva hallgatott két fiatal franciát, kik nem tudtak megegyezni a fölött, hogy az a kulacs, melyet bámulnak, nagy dob-e, melyre szőröstül feszitik a bőrt, vagy pedig kocsikerék ? A gróf ép bővebb magyarázattal akart szolgálni, midőn váratlanul Niki úrral állt szemközt. — Tarnay?! Hihetek-e szememnek ? Ön az? — Eltalálta. — Már vagy öt éve, hogy nem láttam. — Körülbelül. — Hol járt ? — Otthon ültem. — Én is, —eleget ülök otthon s mégsem láttam. — Jele, hogy különböző társaságokba járunk. — Talán beteg volt ? — Sőt inkább, nagyon is jól éreztem folyvást magamat. — Csak azért kérdem, mert nagyon halavány. — Bizonyosan a kedves meglepetés, hogy önt láthatom. — S azt is hallottam egyszer, hogy meghalt. — Azt nem cselekedtem. — Borzasztó. — Az, hogy nem haltam meg ? — Ah, dehogy! — Hová gondol ? Az a borzasztó, hogy elbolondítottak. — Nagyon sajnálom. — Le vagyok kötelezve! De pardon, mennem kell. Ott látok valakit, egy régi ismerőst. — Önt is érdekli tán. Nézze csak. — Ki az ? — Az a fekete selyemruhás ? — Nem ismerem, kicsoda ? — Nem ismeri ? — Ha ismerném, nem kérdeztem volna. — Lichtenfelsné, — a szép Lala! — Kicsoda ? Lehetetlen. Ez a megtört, bágyadt asszony ? — Hja, öt év ! — Öt év alatt ily változás. Alig hihetem. — De higgye el ha mondom. — Igaz, hogy nagyon megváltozott, de úgy kell neki! mért tolakodott közénk ? Mért akart minden áron Lichtenfelsné lenni. Férje rég ráunt már, s csak arra használja hogy kedveseit bevezetteti vele a világba. Tarnay elfordult. Még most sem hallgathatta , hogy így beszéljenek arról, akit ő egykor olyan nagyon szeretett. _ Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna Lala is észrevette Tarnayt. Egy szerető nővér örömteli tekintetével nézett rá. Hallotta-e szavait vagy arcáról olvasta le, a mit gondolt ? ki tudja. Anynyi bizonyos, hogy egy percre rég szokatlan meleget érzett szíve körül, mintha az öröm lett volna.