Fővárosi Lapok 1875. december (275-299. szám)
1875-12-03 / 277. szám
Péntek, 1875. december 3. Tizenkettedik évfolyam. 277. szám, Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre........................... . 8 frt. Negyedévre........................... „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Nem halsz te meg. Levele még van a fának, Heve a nap sugarának. A télnek még nyoma sincsen . •Jör ki velem, édes kincsem ! A szabad táj levegője Sok mindennek enyhítője. Félsz, megdöbbent egy kis árnyék, Oh hisz’ ránk sok öröm vár még. Amit együtt építettünk Alig ragyog még felettünk. Félelmed csak sötét ábránd, Hisz’ ha mindig napfényt látnánk : A csillagos éjszakának Gyönyörei hol volnának ? Nem villámos minden felleg : Ha dörren, még ne ijedj meg. Hányat dördül, csattan, roppan, Míg valahol egy halott van. Nézz szemembe, olvasd rólam, Hogy szivembe’ mennyi jó van. Mennyi gyöngéd érzés gerjed, S mind csak téged áld, ölelget. Arcod lágyan simogatja Lelkem minden gondolatja. Jer, borulj rám, hű karomban Igaz, édes oltalom van. A nem múló szeretetnek Lángjai csudát tehetnek. S két kis lányod ? Hát az semmi ? Oh hogy is tudsz csüggedt lenni ? ! Zsong az udvar, cseng a hajlék, Ki ilyet hall, meg nem hal meg. Hz itt gagyog, ödöng, nevet. Találgat egy édes nevet ; Az ott döbog, tombol, nyargal, Most negéddel, majd haraggal. E gömbölyded üde vállak Angyalivá telnek, válnak. Templom, oltár ilytől népes, A mennyország csudás, ékes. Nézd a kövér, rózsás lábat, Piros talpán szárnya támadt, Ott lebegnek a kék jégen Megtestesült imaképen, És lelkemmel egygyé forrva Fölcsengnek a mennyboltra : »A mely eddig minket áldott, Oh ne oltsd ki e világot!« E. Kovács Gyula: Egy hires ember fia. (Elbeszélés.) Irta Margitay Dezső. (Folytatás.) Aaron úr alkalmasint ülve maradt, mert nem hallottam semmi neszét, valószínűleg megdermedve bámult a távozó után. Legalább erre okai voltak. Megvallom, szívemből óhajtottam volna, hogy ő is mielőbb távozzék a teremből. Egy óráig mozdulatlanul állni egy sötét kandalló előtt, melyből koronkint az alátolódó légáramlat,az átkozott szolga elfeledte a kürtőzárót lebocsátani) erős koromillatot szállított orrom alá, nem kellemes feladat s én nem tudom, hogy ha még sokáig igy fog tartani. . . — Piszlptsz! Végem van! Az átkozott kandalló az oka! — Ki vagy ? — Senki. Azaz . . . Aaron úr ijedten ugrott fel székéről s gyors lépteiről sejtem, hogy a csengővonóhoz siet. Gyorsan kiléptem rejtekemből, hogy megakadályozzam őt a csöngetésben; előtte csak könnyebben beszélhetek; de mit hozhatnék fel ittlétem indokául egy alárendelt házi szolga előtt ? — Legyen nyugodt uram s kérem, ne csináljon lármát. Aaron visszafordult, rám meresztő kerekre nyitott szemét, mintha azon tűnődnék magában, hogy vájjon nem csupán valamely élénk álom űzi-e vele játékát ? — Ki ön s hogy jut ide? — kérdé pár pillanatnyi hallgatás után. — Ön alkalmasint látott már engem. — Nagyon valószínű! Mintha emlékezném. — A kaszinóból, nemde ? Én Aaron Pál vagyok. Emberem arcáról egy pillanatra eltűnt az aggodalom kifejezése; megnyugtatni látszott őt az a tudat, hogy egy vele ugyanazon légkörben élő férfival áll szemben, kit Aaronnak is hívnak; lehet, hogy az első pillanatban atyám, a sokat szerepelt megyei kitűnőség is eszébe jutott s ez is elősegítette nála a kedvező benyomást. Hanem ez a kedvező benyomás csak egy pillanatig tartott, a jövő pillanatban már még rémültebbé lett arca, mint volt megjelenésemkor. Attól félt-e, hogy most a tönkre ment atyának a fia a tönkre tevő atyának a fiát jött megszámoltatni, vagy hogy számon akarom tőle kérni: hogyan merészkedik nevét dupla á-val írni ? Roszul sejtettem. — Mikor lépett be ön a szobába ? útközben találkozott-e valakivel ? Vagy hallott talán valamit abból? Kérem, mikor jutott ön ide és egyátalán, hogy jutott ide ? — Igen, hallottam a párbeszédet ön és Axino közt! — szóltam határozottan, remélve, hogy így kikerülhetem a feleletadást arra a kérdésre: hogyan jutottam ide ? — Al, a sehonnai, a rabló, semmi házi! Nemde, hallotta őt, amint rám akart ijeszteni, föltette rólam, hogy valami gyáva fickóval van dolga. Hanem, hisz ön hallotta s igy tudni fogja, mint adtam kezére, csakhogy annál inkább mulathassak a nyomorult fölött. Nemde ügyes fogás volt tőlem ? — Lehet, de én az ön helyzetét mégsem tartom valami kellemesnek. Egy félénk ember mindig mohó kiváncsisággal szokta hallgatni az indokokat, melyekkel mások támogatják félelmét. Aaron úr pedig a szó szoros értelmében gyáva volt. — Nemde, nem tartja kellemesnek ? — Távolról sem! Ha a párbajt elfogadja —• — És mit, ily piszkos emberrel vívni, ki bizonyos föltételek alatt bocsánatomat akarja kérni! — Hisz ön hallotta! Ön tanúm lehet rá! — Tanulságom nem fog önnek semmit használni, s ha vele meg nem viv — — Ha meg nem vivők ? — Ez esetben a ferde fogalmakkal biró társadalom előtt elveszti minden tekintélyét. Aaron néhány másodpercig fejét lecsüggesztve hallgatott, azután pedig gyorsan rám pillantva kérdezte : — De hát mit tegyek ? — Van egy harmadik út. De félre ne értsen? Mielőtt e harmadik utat megjelölném, ki kell mondanom, hogy én találékonyságomnak nem szabom díjat és azért semminemű jutalmat el nem fogadok. Aaron ismét lecsüggesztette fejét; nyilván nem sokat bízott az olyan segédeszközben, mely ingyen kínálkozott. — Ön azt mondá Axinonak, hogy bizonyos nőcsábítóval kellene megvívnia, de miután azt nem teheti . — Lehet, hogy mondtam, lehet, de hát mit ér az ? — Sokat. Ez egy eszme, melynek az ön helyzetében sok hasznát lehet venni. Mit mondana ahhoz, ha ez olasznak valaki minden kedvét elvenné a párbajoktól, vagy pedig lehetlenné tenné neki a bajvívást ? — Ön kitűnő fiatal ember! Istenemre, örülök, hogy beszélgethetek önnel e tárgyról! — szólt fölélénkült tekintettel, de aztán csakhamar ismét aláhangoltan folytatta. — Nem, nem szabad magunkat ámítanunk ! Ez az átkozott fickó aljas és szemtelen s még amellé nagyon drágán akarja eladni ügyességét, s utóbb is aligha lesz más mód tőle megszabadulni, mint — — Lánya feláldozásával ?! Nem, soha! — kiáltám önkénytelenül, elragadtatva a boszúság által, melyet ez ember gyávasága és önzése keltett bennem. — Ha ön, az atya, kit a végzet természetszerű védőjéül állított lánya mellé, képtelen őt egy nyomorult iparlovagtól megvédeni, megvédem én ! Aaron a lehető legnagyobb meglepetéssel pillantott rám. Kétszer, háromszor végig jártatá tekintetét rajtam, mintha csak most jutna eszébe, hogy kérdéseinek egyikére tulajdonképen még nem kapott választ, sietett közbeszólani: — De hát tulajdonkép, mégis hogyan jutott ön ide ? — Engedje meg, hogy a válaszszal adósa maradjak ; én most lányáért akarok tenni. Őt akarom e nyomorult férfi kezeiből megmenteni, midőn már ön hajlandó őt áldozatul dobni. Ön alkalmasint hallhatott már felőlem a kaszinóban egyetmást s elhiheti, hogy a mit mondtam, az nem puszta szó. — Oh, igen ! most már emlékszem. Ön az, a ki előre mondja, hová lő s hol vágja meg ellenét. Hanem, — miként juthatott ide ? azt még sem foghatom meg. — Gondoljon felőlem, a mit tetszik; tegye föl, hogy lopni akartam, vagy — — Leányod bocsátotta őt be, atyám, mert már mint gyermek szerette, most pedig egyszersmind büszke rá. — hangzott e pillanatban a mellékajtóból, melynek küszöbén ragyogó arccal és büszkén sugárzó szemmel állott Ida, az én halványarcú angyalom. — Te, te Ida? — kérdé Aaron, egyik meglepetetésből a másikba esve. — Igen, én. S ha nem szerettem volna eddig az álmodozó szerelem egész bensőségével, most e néhány pillanat rabnőjévé tenne — mondám hozzám sietve, megfogta kezemet. — Atyám! — folytatta esedező hangon — én oly gyönge teremtmény vagyok, támaszra van szükségem, — engedd, hogy ő legyen az én támaszom az életen keresztül. Az öreg férfi határozatlanul tekintett hol Idára, hol rám. Szeméből kiolvastam a kérdést, melyet szeretett volna leányához intézni, azonban nem volt elég bátorsága azt tenni. — Ki ő ? Mi ő ? Képes-e valamely helyet betölteni az életben ? Ida is alkalmasint eltalálta a ki nem mondott kérdést, mert még közelebb simulva hozzám, így szólt: — Egy férfi ő, kinek csak alkalomra van szüksége, hogy kitűnjék. — Oh, ebben a legtávolabbról sem kétkedem ! Hanem mégis csodálkozom, hogy ily széphangzású névvel és egy oly nevezetes atyának egyetlen fia, mint a megboldogult volt . Vérem arcomba szökött; tehát még most sem szűnt meg szerencsétlenségem lenni atyám nevezetessége? Életében elhanyagoltatásomra, most meg gyanúsittatásomra szolgál indokul. Ajkaim önkénytelen keserű mosolyra vonultak. (Vége köv.) Titmarsh Sámuel históriája. (Regény.) Írta Thackeray. (Folytatás.) S most leírhatnám az előkelő világra vonatkozó tapasztalataimat, melyeket nagynéném kitartása által szereztem; de csak kevés alkalmam volt, mert az egész hat hónapig tartott és azonkívül az előkelő társaságot már sok regényíró leirta, kiknek nevét nem kell említenem, hanem a kik összeköttetésben állván az arisztrokraciával, t. i. mint nemes családok