Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-13 / 9. szám
Csütörtök, 1876. január 13. 9. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 a megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenharmadik évfolyamára ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A karperec. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — Hogy hivják a bárót? Julcsa megütközve tekintett rám. Nem értette, miért heveskedem. — A bárót ? — felelt akadozva. — Enyje no, mindig elfelejtem . . . olyan furcsa a neve . . . pedig tudom . . . Várjon csak a teins ur . . . Szent . . . Szentdemeter . . . — Szentdemeteri Ákos ? — Úgy. Ismeri talán a teins ur? Ismertem. Fiatal ura is volt, kinek sokféle paszsziói közé tartozott az irodalmi szereplés is. Egy pár könyv jelent meg neve alatt, melyekkel nem kis zajt ütött. Magasztalták ócsárolták , de mégis több volt a magasztaló, a mint az természetes is, mikor olyan gazdag gavallérról van szó. Voltak azonban kik azt rebesgették, hogy a báró nem maga írta azokat a könyveket, hanem íratta valakivel s kiadta a maga neve alatt. Ez különben csak puszta gyanú volt, melyet semmivel sem tudtak igazolni. Én elolvastam azokat a könyveket mindjárt megjelenésük alkalmával s rám, megvallom, azt a benyomást tették, mintha két ember irta volna, kik fölváltva belejavitgattak az egymás munkájába. Egyes fejezetek szellemtelen, lapos nyelve sajátságosan elütött más fejezetek emelkedett, költői styljétől s mig néhol nagyon hatásos helyeket tönkre silányitott az együgyű, száraz előadás, másutt szinte foszul esett látni a szellem erősödését, hogy legalább szép nyelv s megkapó megjegyzések által élvezhetővé tegye az unalmas, hiábavaló históriákat. Két regény jelent meg báró Szentdemeteri Ákos neve alatt s mindkettőben e sajátságos zagyvaságot lehetett észrevenni. Én egyébként csak a még ki nem forrt, még készületlen tehetség nyilvánulásának tartottam ezt. Szentdemeteri Ákos alig volt még huszonkét vagy huszonhárom éves. Ilyenkor nagyobb szabású tehetségeknél is zűrzavar uralkodik még. Csak most e pillanatban jutott eszembe, hát ha valóban két ember írta e regényeket ? Hát ha a léha ifjú főúr fölhasználta a szegény ismeretlen embert, hogy annak szellemi tárháza szolgáltassa neki a pávatollakat ? Hátha ama könyvekből csak az együgyűség és unalmasság a Szentdemeteri Ákos báró műve s a többi e szegény ifjúé, kit a könnyelmű mágnás * lelkiismeretlenül kizsákmányolt ? Biztosan tehette, mert hiszen e fiatal ember nem léphetett föl ő ellene. Egy egyszerű betűszedő! Micsoda őrültség kellett volna ahhoz, hogy ez ember nyilvánosan a maga számára követelje a szerzői jogot ? Ki hitte volna el azt neki ? Nem volt volna-e világos mindenki előtt, hogy az ifjú mágnás-író csak azért vette ezt az embert a nyomdából magához, mert tiszta, olvasható és hibátlan írása van. Diktált neki a báró és másoltatott vele. Természetes ! A díj, melyet neki naponkint fizetett, szintén nem mutat egyébre. Két forint. Ha ez az ember csakugyan munkatársa és nem írnoka lett volna a bárónak, lehetséges-e, hogy ilyen gavallér csak így fizette volna meg ezt a fáradságot ? Megvallom, ez az ok még most is kétkedni kényszerített. Egyébként reméltem, hogy erre nézve majd fölvilágosítást nyerek a nálam lévő iratokból. Bármily csekélység maradt is fönn, az elhunyt ifjú szellemi képességét megítélhetem belőle. Most tehát csak azon igyekeztem, hogy a csacska nőtűi megtudják még, a mennyit megtudni lehet. XI. — Nem mondhatná meg nekem, — kérdem, — hogy mióta a nyomdából eljött Kálmán, azóta folyvást a bárónál dolgozott-e? — Úgy tudom, hogy nem, — felelt, kissé utána gondolkozva. — Hol hosszabb, hol rövidebb ideig kimaradt! Mert több ízben eljött a liberiás inas. Világoskék kabátja volt fényes réz gombokkal, piros mellénye és zsemlyeszinű, térdig gomboló nadrágja, Zsánnak hívták és szeretett tréfálni a leányokkal. A méltóságos báró küldte és kérdeztette, hogy mi baja van Kálmán urnak ? Miért maradt el ? — És akkor Kálmán mindig visszament a báróhoz ? — Azt nem tudom kérem alássan, csak gondolom. — Mikor volt itt utójára az inas ? — Tegnapelőtt. A méltóságos báró hivatta megint Kálmán urat. — A báró tehát nem tudta, hogy Kálmán meghalt ? — Nem. És Zsán nagyon sajnálta. Azt mondta, kár volt értte, mert olyan illedelmes és szelíd fiatal ember volt ... és épen most, mikor a báró ur gondoskodni akart róla! Zsán hallotta, mikor az asztalnál fölszolgált, hogy a méltóságos báró mondta, hogy állandó alkalmazást akar adni Kálmán urnak, titkárjául fogadja föl őt s magával viszi Párisba. Kálmán urnak jó dolga lett volna ottan, mert a méltóságos báró épen a jövő héten lesz nagykorú és a méltóságos báró mindig jó indulattal viseltetett Kálmán úr iránt. Kár volt Kálmán urnak ok nélkül kimaradni. — Utóbbi időben talán nem járt Kálmán a báróhoz ? — Valami három hónap óta nem. Azóta majd mindig itthonn ült és irodatott. Eleinte háromszor is eljött, háromszor is egymás után a liberális inas a báró üzenetére ; egyszer levelet is hozott a báró úrtól. Hanem Kálmán úr még sem ment. Nem tudom, miért nem akart visszamenni, de talán része volt ebben a dologban annak az ismeretlen nőnek is. — Hogyan ? — Mit tudom én, hogyan ? De én láttam az együgyű eszemmel is, hogy valami van a dologban Hogy mit akart az az úri hölgy a mi szegény Kálmánunkkal, nem tudom, de bizonyosan ő volt az oka hogy Kálmán nem akart visszamenni a nyomdába dolgozni s talán ő volt az oka, hogy a bárónál sem maradhatott. — Miért? — Miért ? Nem tudom. Az úri hölgy tán restelte, hogy olyan szegény munkás a szeretője. Miért? Oh, jaj! hát miért csinálnak az emberek mindenféle bolondságot az asszonyok miatt? — De hát honnan tudja kegyed egyátalán, hogy Kálmán szerelmes volt? — Honnan ? Mintha olyan nehéz volna azt kitalálni ! Száz jele, ezer jele van annak. Az arcáról, a szeméről is megláthatni. Egyszerre elkezdett cifrálkodni, ő, aki oly takarékos volt ezelőtt. Mindig csinosan öltözködött, de most finom, divatos új ruhákat vett magának. Békci néni azt mondta, azért, mert hát a báró úrhoz nem járhat olyan közönséges ruhákban. Jó, jó! gondoltam magamban, értem már én azt, és sajnálni kezdtem a Márton kertész Ricijét, aki olyan derék, csinos leány és olyan jó felesége lett volna Kálmán úrnak. És nem kellett volna pinceszobában lakniok, mert Márton kertésznek szép uj háza van ott az utca végén. — És a leány szerette Kálmánt ? — Mit használt, ha szerette is! Kálmán észre sem vette őt, mert csak fent járt a szeme mindig a magasban. A leány búsult egy darabig, aztán férjhez ment egy henteshez és most jó dolga van. A borjúpiacon árul heti vásárkor és már házat is akarnak venni a stáció-utcában. De mind máskép lehetett volna, ha Kálmán akarta volna. — De ha Kálmán nem szerette, csak nem vehette el! — jegyzem meg. — Hát azt a másikat elvehette ? — fakadt ki Julcsa. — Hát azt minek szerette, mikor tudta, hogy nem veheti el ? Tán férje is volt már. Vagy ha nem is volt, az olyan úri dámák nem mennek ilyen szegény emberhez férjhez. Olyan okos ember, mint Kálmán tudhatta azt. — S ha tudta is, tehetett ő arról ? A kövér, fiatal nő félig bámuló pillantással tekintett rám. — Jó, jó, az ember néha elbolondoz. Tudom én azt. De ha nem is vagyok egyéb, csak együgyű, tudatlan teremtés, tudom, hogy az élet nem áll csupa játékból. Főkép annak, a ki szegény s a kinek az igát kell húzni. De mennél többet olvasott Kálmán úr a könyveiből, annál kevesebbet látott maga körül. Nem látta azt az öreg édesanyját, akiről gondoskodni kellene, mert maholnap tehetetlenné válik. Eddig elég jól éltünk, nem éreztünk szükséget, de már a maiszter is kezdett öregedni s nehezebben ment neki a munka; mi lesz az öreg asszonyból, ha a fiának nincs rendes keresete ? — Hiszen a báró fizette ? — Fizette, de mind elfogyott az most hiábavalóságra, könyvekre, ruhafélékre. A maiszter napról napra jobban dörmögött, de az öreg asszony pártolta a fiát. A báró úr megszerette Kálmán urat és magával ebédeltette, s az öreg asszony, mikor meghallotta, nem tudta, hová legyen a nagy tisztesség miatt. Hanem én mindjárt láttam, hogy a cifrálkodásnak más oka is van. (Folyt. köv.) A tóparti kastély. Oroz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) És ami a legelragadóbb, az, hogy a kékbokrétás kis leány, az én kis tavaszi tündérem, inkább megengedi, hogy bármit sejtsek, hogysem felelne és örökre beburkolva marad kacér szemérmességének fátyolába, titokszerűen, bűbájosan, égve a vágytól, mindent elmondani nekem, de nem szólva semmit. Ah!, hová tűnt el ama korszak, midőn a művészet meg tudta ragadni ez árnyalatokat és vissza tudta adni e finom részleteket! Mennyi igézet van e végtelenül kedves sejtésekben, melyeket csak a finomérzésűek vehetnek észre és melyeknek láttára a buták eltakarták arcukat, hogy elhitessék a világgal, mintha ők is értenék. Mennyi művészi finomság e bevégzetlen pástéiban! E gondolatokkal foglalkoztam, mialatt a képet a szivacscsal tisztogattam és midőn az arckép mind világosabban kezdett előtűnni, ama kérdés merült fel elmémben, vájjon e remekműben mennyi lehet a művész része és mennyi a mintaképe, hol lehetett a valóság hatása és hol kezdődött a művész ihletsége, iparkodtam magam elé varázsolni e szép leány arcképét a mint a realisztikus fényképészet állította volna elő. Elemeztem minden egyes vonását és iparkodtam a próza némi nyomát feltalálni ez igéző költészet alatt. Képzelem volt-e? Nem tudom, de úgy rémlett előttem, mintha tavaszi tündérem kicsi rózsaszínű orra kissé emlékeztetne jó nagynéném orrára. Természetes, csak távoli emlékeztetés, családi hasonlatosság lehetett ... és utóvégre is nem volt épenséggel lehetetlen, hogy a két orr rokoni viszonyban álljon egymáshoz. De megvallom, e részben annyira