Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)

1876-01-13 / 9. szám

Csütörtök, 1876. január 13. 9. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 a megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« tizenharmadik évfolyamára ajánljuk olva­sóink figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 frt, fél­évre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők : »A Fővá­rosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A karperec. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) — Hogy hivják a bárót? Julcsa megütközve tekintett rám. Nem értette, miért heveskedem. — A bárót ? — felelt akadozva. — Enyje no, mindig elfelejtem . . . olyan furcsa a neve . . . pedig tudom . . . Várjon csak a teins ur . . . Szent . . . Szentdemeter . . . — Szentdemeteri Ákos ? — Úgy. Ismeri talán a teins ur? Ismertem. Fiatal ura is volt, kinek sokféle pasz­sziói közé tartozott az irodalmi szereplés is. Egy pár könyv jelent meg neve alatt, melyekkel nem kis zajt ütött. Magasztalták ócsárolták , de mégis több volt a magasztaló, a mint az természetes is, mikor olyan gazdag gavallérról van szó. Voltak azonban kik azt rebesgették, hogy a báró nem maga írta azokat a könyveket, hanem írat­ta valakivel s kiadta a maga neve alatt. Ez különben csak puszta gyanú volt, melyet semmivel sem tudtak igazolni. Én elolvastam azokat a könyveket mindjárt megjelenésük alkalmával s rám, megvallom, azt a be­nyomást tették, mintha két ember irta volna, kik föl­váltva belejavitgattak az egymás munkájába. Egyes fejezetek szellemtelen, lapos nyelve sajátságosan elütött más fejezetek emelkedett, költői styljétől s mig néhol nagyon hatásos helyeket tönkre silányitott az együgyű, száraz előadás, másutt szinte foszul esett látni a szellem erősödését, hogy legalább szép nyelv s megkapó megjegyzések által élvezhetővé tegye az unalmas, hiábavaló históriákat. Két regény jelent meg báró Szentdemeteri Ákos neve alatt s mindkettőben e sajátságos zagyva­­ságot lehetett észrevenni. Én egyébként csak a még ki nem forrt, még készületlen tehetség nyilvánulásá­­nak tartottam ezt. Szentdemeteri Ákos alig volt még huszonkét vagy huszonhárom éves. Ilyenkor nagyobb szabású tehetségeknél is zűrzavar uralkodik még. Csak most e pillanatban jutott eszembe, hát ha valóban két ember írta e regényeket ? Hát ha a léha ifjú főúr fölhasználta a szegény ismeretlen embert, hogy annak szellemi tárháza szolgáltassa neki a pá­­vatollakat ? Hátha ama könyvekből csak az együgyű­­ség és unalmasság a Szentdemeteri Ákos báró műve s a többi e szegény ifjúé, kit a könnyelmű mágnás * lelkiismeretlenül kizsákmányolt ? Biztosan tehette, mert hiszen e fiatal ember nem léphetett föl ő ellene. Egy egyszerű betűszedő! Micsoda őrültség kellett volna ahhoz, hogy ez ember nyilvánosan a maga számára követelje a szerzői jogot ? Ki hitte volna el azt neki ? Nem volt volna-e világos mindenki előtt, hogy az ifjú mágnás-író csak azért vette ezt az embert a nyomdából magához, mert tiszta, olvasható és hibátlan írása van. Diktált neki a báró és másoltatott vele. Természetes ! A díj, melyet neki naponkint fizetett, szintén nem mutat egyébre. Két forint. Ha ez az ember csak­ugyan munkatársa és nem írnoka lett volna a báró­nak, lehetséges-e, hogy ilyen gavallér csak így fizette volna meg ezt a fáradságot ? Megvallom, ez az ok még most is kétkedni kényszerített. Egyébként reméltem, hogy erre nézve majd föl­­világosítást nyerek a nálam lévő iratokból. Bármily csekélység maradt is fönn, az elhunyt ifjú szellemi képességét megítélhetem belőle. Most tehát csak azon igyekeztem, hogy a csacska nőtűi megtudják még, a mennyit megtudni lehet. XI. — Nem mondhatná meg nekem, — kérdem, — hogy mióta a nyomdából eljött Kálmán, azóta foly­vást a bárónál dolgozott-e? — Úgy tudom, hogy nem, — felelt, kissé utána gondolkozva. — Hol hosszabb, hol rövidebb ideig ki­maradt! Mert több ízben eljött a liberiás inas. Vilá­goskék kabátja volt fényes réz gombokkal, piros mel­lénye és zsemlyeszinű, térdig gomboló nadrágja, Zsánnak hívták és szeretett tréfálni a leányokkal. A méltóságos báró küldte és kérdeztette, hogy mi baja van Kálmán urnak ? Miért maradt el ?­­ — És akkor Kálmán mindig visszament a bá­róhoz ? — Azt nem tudom kérem alássan, csak gon­dolom. — Mikor volt itt utójára az inas ? — Tegnapelőtt. A méltóságos báró hivatta me­gint Kálmán urat. — A báró tehát nem tudta, hogy Kálmán meghalt ?­ — Nem. És Zsán nagyon sajnálta. Azt mondta, kár volt értte, mert olyan illedelmes és szelíd fiatal ember volt ... és épen most, mikor a báró ur gon­doskodni akart róla! Zsán hallotta, mikor az asztal­nál fölszolgált, hogy a méltóságos báró mondta, hogy állandó alkalmazást akar adni Kálmán urnak, titkár­jául fogadja föl őt s magával viszi Párisba. Kálmán urnak jó dolga lett volna ottan, mert a méltóságos báró épen a jövő héten lesz nagykorú és a méltóságos báró mindig jó indulattal viseltetett Kálmán úr iránt. Kár volt Kálmán urnak ok nélkül kimaradni. — Utóbbi időben talán nem járt Kálmán a bá­róhoz ? — Valami három hónap óta nem. Azóta majd mindig itthonn ült és irodatott. Eleinte háromszor is eljött, háromszor is egymás után a liberális inas a bá­ró üzenetére ; egyszer levelet is hozott a báró úrtól. Hanem Kálmán úr még sem ment. Nem tudom, miért nem akart visszamenni, de talán része volt ebben a dologban annak az ismeretlen nőnek is. — Hogyan ? — Mit tudom én, hogyan ? De én láttam az együgyű eszemmel is, hogy valami van a dologban­ Hogy mit akart az az úri hölgy a mi szegény Kálmá­nunkkal, nem­­ tudom, de bizonyosan ő volt az oka hogy Kálmán nem akart visszamenni a nyomdába dolgozni s talán ő volt az oka, hogy a bárónál sem maradhatott. — Miért? — Miért ? Nem tudom. Az úri hölgy tán res­­telte, hogy olyan szegény munkás a szeretője. Miért? Oh, jaj! hát miért csinálnak az emberek mindenféle bolondságot az asszonyok miatt? — De hát honnan tudja kegyed egyátalán, hogy Kálmán szerelmes volt? — Honnan ? Mintha olyan nehéz volna azt ki­találni ! Száz jele, ezer jele van annak. Az arcáról, a szeméről is megláthatni. Egyszerre elkezdett cifrál­­kodni, ő, a­ki oly takarékos volt ezelőtt. Mindig csi­nosan öltözködött, de most finom, divatos új ruhákat vett magának. Békci néni azt mondta, azért, mert hát a báró úrhoz nem járhat olyan közönséges ruhákban. Jó, jó! gondoltam magamban, értem már én azt, és sajnálni kezdtem a Márton kertész Ricijét, a­ki olyan derék, csinos leány és olyan jó felesége lett volna Kálmán úrnak. És nem kellett volna pinceszobában lakniok, mert Márton kertésznek szép uj háza van ott az utca végén. — És a leány szerette Kálmánt ? — Mit használt, ha szerette is! Kálmán észre sem vette őt, mert csak fent járt a szeme mindig a magasban. A leány búsult egy darabig, aztán férjhez ment egy henteshez és most jó dolga van. A borjú­piacon árul heti vásárkor és már házat is akarnak venni a stáció-utcában. De mind máskép lehetett vol­na, ha Kálmán akarta volna. — De ha Kálmán nem szerette, csak nem ve­hette el! — jegyzem meg. — Hát azt a másikat elvehette ? — fakadt ki Julcsa. — Hát azt minek szerette, mikor tudta, hogy nem veheti el ? Tán férje is volt már. Vagy ha nem is volt, az olyan úri dámák nem mennek ilyen szegény emberhez férjhez. Olyan okos ember, mint Kálmán tudhatta azt. — S ha tudta is, tehetett ő arról ? A kövér, fiatal nő félig bámuló pillantással tekintett rám. — Jó, jó, az ember néha elbolondoz. Tudom én azt. De ha nem is vagyok egyéb, csak együgyű, tudatlan teremtés, tudom, hogy az élet nem áll csupa játékból. Főkép annak, a ki szegény s a kinek az igát kell húzni. De mennél többet olvasott Kálmán úr a könyveiből, annál kevesebbet látott maga körül. Nem látta azt az öreg édes­anyját, a­kiről gondoskodni kellene, mert maholnap tehetetlenné válik. Eddig elég jól éltünk, nem éreztünk szükséget, de már a maiszter is kezdett öregedni s nehezebben ment neki a munka; mi lesz az öreg asszonyból, ha a fiának nincs rendes keresete ? — Hiszen a báró fizette ? — Fizette, de mind elfogyott az most hiábava­lóságra, könyvekre, ruhafélékre. A maiszter napról napra jobban dörmögött, de az öreg asszony pártolta a fiát. A báró úr megszerette Kálmán urat és magá­val ebédeltette, s az öreg asszony, mikor meghallotta, nem tudta, hová legyen a nagy tisztesség miatt. Ha­nem én mindjárt láttam, hogy a cifrálkodásnak más oka is van. (Folyt. köv.) A tóparti kastély. Oroz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) És a­mi a legelragadóbb, az, hogy a kékbokré­­tás kis leány, az én kis tavaszi tündérem, inkább meg­engedi, hogy bármit sejtsek, hogysem felelne és örökre beburkolva marad kacér szemérmességének fátyolába, titokszerűen, bűbájosan, égve a vágytól, mindent elmondani nekem, de nem szólva semmit. Ah!, hová tűnt el ama korszak, midőn a művé­szet meg tudta ragadni ez árnyalatokat és vissza tud­ta adni e finom részleteket! Mennyi igézet van e végtelenül kedves sejtésekben, melyeket csak a finom­­érzésűek vehetnek észre és melyeknek láttára a bu­ták eltakarták arcukat, hogy elhitessék a világgal, mintha ők is értenék. Mennyi művészi finomság e be­­végzetlen pástéiban! E gondolatokkal foglalkoztam, mialatt a képet a szivacscsal tisztogattam és midőn az arckép mind világosabban kezdett előtűnni, ama kérdés merült fel elmémben, vájjon e remekműben mennyi lehet a művész része és mennyi a mintaképe, hol lehetett a valóság hatása és hol kezdődött a művész ihletsége, iparkod­tam magam elé varázsolni e szép leány arcképét a mint a realisztikus fényképészet állította volna elő. Elemeztem minden egyes vonását és iparkodtam a próza némi nyomát feltalálni ez igéző költészet alatt. Képzelem volt-e? Nem tudom, de úgy rémlett előttem, mintha tavaszi tündérem kicsi rózsaszínű orra kissé emlékeztetne jó nagynéném orrára. Ter­mészetes, csak távoli emlékeztetés, családi hasonla­tosság lehetett ... és utóvégre is nem volt épenség­­gel lehetetlen, hogy a két orr rokoni viszonyban álljon egymáshoz. De megvallom, e részben annyira

Next