Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-22 / 17. szám
Szombat, 1876. január 22. 17. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 ■ Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy rész lépés átka. (Elbeszélés.) Irta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) Rougmont szomorúan nézett. — Mindent elmondtam, — mondá sóhajtva. — Ön tudja, ügyvéd úr, hogy Omnivore legjobb barátom, gyermekéveinktől fogva ismerjük egymást, titka nem volt előttem, s egész élete nyitott könyv, melynek minden lapját ismerem. — És mégis, — folytatá az ügyvéd, — én bármibe fogadok, hogy e dologban valamely hölgy játsza a főszerepet. Hogyan és mi módon, még nem tudom, de higgye meg, a következés megmutatja, hogy igazam volt. — Hölgy ? — kérdé meglepetve Rougmont. — Hölgy ? és ki lehetne az ? Omnivore vőlegény volt, szerelemből lett azzá; menyasszonyát imádta, semmi más asszonynyal összeköttetése most nem volt és — — Most! — kiáltá diadallal az ügyvéd. — Most nem, de hát azelőtt? — Azelőtt ? Erre hogyan feleljek ? Ön tudja, hogy minden fiatal ember életében a legnagyobb szerepet hölgyek játszák, s Omnivore olyan szép férfi és olyan vonzó egyéniség, hogy — — Ennyi elég nekem, — mondá fölugorva az ügyvéd, — most hozzá sietek, beszélnem kell vele, és a mi igen fontos, azt a levelet szemügyre kell vennem, melyet ön névtelenül kapott, s mely a rendőrségnél van letéve. Rougmont az ajtóig kisérte az ügyvédet, miközben a komornyik egy levéllel lépett be, melyet a grófnak nyújtott át, mit az sebesen bontott föl. »Gróf úr! — hangzott levél. — Legyen szives nehány percnyi időt nekem szánni s látogasson meg mielébb , ki önt nyugtalanul várja: Conebita.« — Szegény leány, — sohajtá Rougmont, s kalapot véve sietett a »Promenad des anglaise«-ra, hol kocsit véve, Trebisonde bankár villájához hajtatott, mely kivűl Nizzán, olaj- és citromfák között emelkedett. Alig volt két óra délután, s az öreg bankár még nem hagyta el szobáját. Conebita ezen a helyen várta Rougmont-t, ki a kocsiból köszönte őt, s fölfutva a lépcsőn, azonnal a társalgási terembe sietett. — Az istenért, mily halvány ön, kisasszony ! — kiáltá az ifjú, megragadva a leány kezét, ki reszketve állt előtte. Az ifjú szavaira könyök bobták szemét. — Ah, — mondá sóhajtva, — nem csoda-e, hogy még élek s hogy gondolkozni tudok. Három napja, hogy Omnivore fogva van, s tegnap reggel óta megszűnt vőlegényem lenni! — Ön roszul érti őt, kisasszony, — mondá egy székhez vezetve őt Rougmont. — Ő nem szűnt meg önt szeretni, s higgye el, kények között írta a levelet, melyben visszaadta önnek szabadságát és gyűrűjét. De tehetett-e máskint? Nem félbetett-e, hogy ön megveti őt ama kétségbeejtő vád és szerencsétlen esemény miatt, s nem kellett-e neki megelőzni a lehetőséget, hogy ön tegye azt a lépést, melyet ő tett, s mely így természetes, mig amúgy rá nézve elviselhetetlen lett volna. — Megvetni! — kiáltá Conebita arcára szorítva kezeit. — Megvetni őt, kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, s még ha igaz volna is ama vád, tudnám-e őt nem szeretni ? Rougmont a meghatottságtól nem talált szavakat. A gyönyörű szemek minden könye, a szép leány minden szava egy-egy tőrdöfés volt szivének s utt meg uj szemrehányást talált azokban. — Oh! — folytatá Conebita, megragadva Rougmont kezét, — eszközölje ki, hogy láthassam őt, hogy beszélhessek vele. Vissza akarom neki vinni a gyűrűt s elmondani, mennyire szeretem és mennyire csalódott bennem, midőn ama levelet irta. — S ön valóban meglátogatja Anatolt, de vájjon beleegyezik-e e lépésbe atyja? — Atyám ? Ő nem is fog arról tudni semmit. Midőn Ambroine meghozta Omnivore becsukatásának hírét, atyám azonnal megszűntnek tekintett minden összeköttetést köztünk, s nem akar róla többé tudni. De én erről semmi tudomást sem veszek. Omnivore az én vőlegényem s én e köteléket széttépni nem fogom. Sőt osztozom szerencsétlenségében csak úgy, mint együtt élveztük volna a boldogságot is. Ha kell, atyám ellenére is neje leszek. — Ha tudná, mily boldoggá tesznek engem önnek e szavai, s mily jól esnek azok szivemnek. Anatol elfogatása óta alig aludtam s egy percnyi nyugalmam is alig volt. Számoljon rám, én önnek mindenben segítségére leszek. Beszélek a rendőrfőnökkel, előkészítem a vőlegényét, elkísérem önt hozzá, visszavezetem ide, szóval boldognak érzem magamat, ha tehetek önökért valamit. — Köszönöm, — mondá az örömtűl elpirulva s kezét nyújtva az ifjúnak Conebita. — Ez volt az ok, mely miatt látogatását kértem s ez, melyre számítottam. Tudassa velem mikor mehetek Anatolhoz. Én minden percben készen vagyok, hogy meglátogassam. Rougmont oly könnyű szívvel távozott s oly jó kedvvel és vidáman, minőnek már régen nem érezte magát. Örvendve futott le a lépcsőkön s végig a kerten, sietteté kocsiját s egyenesen a rendőrséghez hajtatott, hogy Conchita bebocsáttatását kieszközölje s Omnivorenak a leány megható szerelmét, határozatát és óhajtását előadja. A lépcsőkön az ügyvéddel találkozott. — Csupa rész és kellemetlen hir, — mondá az neki. — Omnivoretól egy szót sem lehet kivenni. Makacsés hallgat minden egyéb részletről, mint a mit elfogatásakor közölt. A rendőrfőnök pedig tudatta, hogy holnap a foglyot Marseillebe kisérik, hol pőre folyni fog, miután Nizzában az ily dolgoknak nincs helye. S igy holnap én is Marseillebe megyek. — És a levél ? — kérdé elfojtott hangon Rougmont, kit e nem várt tudósítás egészen lehangolt és megijesztett. — A levelet átnéztem, de vissza kellett adnom. Változtatott, de férfi-írás s azt hiszem, bár hol mégis megismerném annak hasonlóját, mert a fővonásokat megjegyeztem magamnak. — Mindez elég kellemetlen és leverő, — mondá Rougmont, — még egy utósó kísérletet teszek Omnivorenál s remélem ez sikerül. Az ügyvéd helyeslőleg intett és elváltak. A szoba, melyben a fogoly lakott, legkisebb szinével sem birt a börtönnek. Csinos, világos volt, elég kényelemmel birt s hogy lakása fogva van, egyedül az jelenté, hogy éjjel, nappal őr áll az ajtó előtt. A fiatal foglyot, ki egy francia nemes család ivadéka volt, senki sem tekinté úgy, mint bűnöst, s maguk a rendőrhivatalnokok is mint egy félreértés szerencsétlen martalékával bántak vele, kinek ártatlansága rövid időn, tán már a jövő órában, kiderül. Maga a rendőrfőnök személyes ismerőse volt, több alkalommal összejöttek a társaságokban, most naponként fölkereste őt és a legudvariasabban bánt vele, minden alkalommal kinyilatkoztatván sajnálatát e kellemetlen és érthetlen esemény fölött. Omnivore egészen úgy viselte magát, mint fogsága első perceiben, csak zárkózottabb és szomorúbb volt. Szép, őszinte arcán a búlkomolyságnak egy neme ült s rendesen olvadékony, nyájas hangja komoly lett, szavai tartózkodók voltak s modorán nem zavar vagy tétovázás, hanem megfontolás és egy meggondolatlan vagy hirtelen szó kiejtésétől való félelem látszott. A rendőrfőnök minden kényelmet megengedett neki. Leveleket irt, szivarozott, bármily látogatást fogadhatott, ételeit a legjobb fogadóból viteté, a város legelőbbkelő hölgyei virágbokrétákat küldtek neki, egyik urasági fogat a másikat érte a rendőrségi épület előtt s a bent ülő tulajdonosnők nyugtalanul várták a visszatérő inast, ki hirt hozott nekik Omnivore hogyléte felől. Végre az utósó napon egész tüntetés fejlődött ki a fogoly mellett s miután elterjedt a hír, hogy másnap Anatolt Marseillebe viszik, folytonosan nagy csapatok, állongók és bámusok csoportosultak a kapu előtt. Omnivore az ablaknál ült és szivarzott, midőn Rougmont a szobába lépett. Ő a látogatók közt az egyedüli volt, kinek jövetelénél a fogoly örömet mutatott. Azonnal fölállt, elébe sietett és melegen szokta meg kezét. — Holnap elhagyom Nizzát, — mondás hangja minden erőködése dacára reszketett. — Ki hitte volna, midőn ideérkeztem, hogy ily módon távozom. Rougmont nem tudott felelni. — Holnapig még sok minden történhetik, — mondá aztán erőt véve felindulásán. — Csak tőled függ s azonnal szabad vagy. Omnivore sebesen vonta el tőle kezét. — Hogyan Rougmont, mit kellene tennem, hogy szabad legyek, s nem csak szabad, de becsületem is helyreállítva s ártatlanságom földerítve legyen ? — Őszintén előadni a részleteket. Omnivore elfordult és hallgatott. — Nos ? Mily átkozott homály és kényszer az, mely nyelvedet leköti s mindentől megfoszt, a mi az életet kedvessé teheti. Gondolj Conccitára, kinek boldogsága föl van dúlva. Talán életébe kerül e hallgatás. Gondolj atyádra, ki nem fogja elviselni tudni e szégyent. Omnivore még mindig elfordulva állt, de Rougmont látta, hogy egész testén rángás futott keresztül. — Conebita nem szerethet egy tolvajt, kit kénytelen megvenni. Atyám megátkoz és elfelejti, hogy volt fia, mint elfelejtő, hogy volt — Hirtelen félbeszakitá beszédét. (Folyt. köv.) A tóparti kastély. Droz Gusztáv regénye. Franciából Huszár Imre. (Folytatás.) — Nagyon jól van, uram, — viszonzá a lelkész imára kulcsolt kezekkel és nem szűnt meg az aggastyán szép arcát nézni. — Bocsánat a kérdésért, melyet önhöz intéztem. A szegény ember régóta élt magányosan és életmódja nem sok rokonszenvet szerzett neki a környéken; nem kellene sietni oly szigorú ítéletet mondani felette. Biztosíthatom önt, uram, hogy utósó órája nagyon épületes volt. — Nem hittem volna, hogy amerikai létére katholikus volt. — Pedig az volt, szíve mélyéből; talán nem vett annyira részt a vallási külső gyakorlatokban, mint tehette volna; de ez nem volt vallási közönyösség, hanem inkább a magány megszokása miatt ment oly ritkán a templomba. Annyira kerülte embertársait, hogy végre ezek is kerülték őt és igen kevés ember lesz jelen temetésén, annyival inkább, mert a környék lakosságának legnagyobb része e percben mezei munkával van elfoglalva. Nagyon boldognak érezném magamat, uram, ha ön holnap eljönne a végtisztességre. Nemde megbocsát, ha kérésem netalán szerénytelen volt ? De esküszöm önnek, Dripper Jakab megérdemli, hogy elkísérjék utósa nyughelyére, és nincsenek barátai sem rokonai. — Kérem, lelkész úr, ne tovább, okvetlenül eljövök imámat az önével egyesíteni; meghívása nélkül is jelen lettem volna a gyászmisén.