Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)
1876-01-29 / 23. szám
23. szám Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1876. január 29. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre * ***• Negyedévre.........................4 . Megjelenik m ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. DEÁK PERETTC. Szül. Kehidán 1803-ban, s Budapesten, 1876. január 28-án. (V. K.) A mire már három év óta gyakran, s két hét óta minden órában aggódó szívvel gondolhattunk : megtörtént — a haza bölcse, az elvesztett alkotmány visszahódítója, a magyar elme és jellem páratlan példaképe meghalt. Kényezve mondhatjuk el: leesett a mi fejünk koronája, oda a mi szívünk büszkesége! A végzet, mely őt a harcok viharai közt megtartotta Magyarország jövője számára, érdemekben és nagy történeti sikerekben gazdag közpálya után, a betegség hosszú és fájdalmas éveit mérte rá. Mintha csak lassan akarta volna hozzászoktatni e nemzetet ama szomorú gondolathoz, hogy el kell vesztenie e nagy fiát is, ki negyven év óta büszkesége, tanácsadója, dicsősége. Am ily gondolatot nehéz megszokni, s most, midőn e nagy embernek már csupán porhüvelye van e föld szinén, a fájdalom, mely elfogja sziveinket, ép oly nehéz és nyomasztó, mintha a csapás váratlanúl jött volna s legmagasztosabb munkái közepett sodorta volna el őt a tevékenység színhelyéről. Pedig ő befejezte a nagy munkát, melyre hivatva volt. Nem várhattunk tőle újabb alkotást. Nyilvános életében ép úgy megvan a legteljesebb öszhang, mint megvolt lelki tulajdonaiban. Egy bevégzett nagy élet emlékét hagyta hátra a történelemben és nemzetének hálás szivében. Megtörve a kortól, kifáradva a nyugtalan időszakok egymást követő változásai közt, megszerezve számunkra nagy küzdés után az »Ígéret földjé«-t, melynek mivelését nem az ő kezeitől várhattuk már; a politika mai világa nem az ő világa volt többé! Betegsége nem engedte meg, hogy csak tanácsaival is járulhasson az ügyek vezetéséhez. Széke üresen éllt évek óta a parlamentben, hol az egyház és állam ügyében tartott nagy beszéde képezte politikai hattyúdalát. Legbensőbb barátai is óvakodtak őt belevonni az izgalomba, melylyel a nyilvános élet működése jár, s a mi három év óta történt (hiba vagy új vívmány) annak felelősségéből és dicsőségéből nem illette őt már semmi. Midőn a pártok egyesülése létre jött, örömét és azt a kívánságát fejezte ki, hogy nevét ne használják többé pártnévül s midőn a belváros megbízó levelét ötödizben nyújtották át neki, köszönettel jelentette ki, hogy le fog mondani. Érezte, tudta, hogy politikai pályája be van fejezve. Éreztük, tudtuk ezt mi is, valamennyien. De éreztük és tudtuk azt is, hogy ő nem csupán a politikai élet dicsősége, hanem olyan emberi példakép, kinek köztünk élésére mindig büszkén és örömest gondoltunk. E lázas, hiú, nagyravágyó szerencsehajhászkorban élt közöttünk egy ember, ki az egyszerűség fenségét egész antik nagyságban képviselte. Egy, a ki a gondolkozás komolyságát és az érzület nemességét egy percre sem áldozta föl, sem a népszerűség tapsaiért, sem személyes előnyökért. A kinek nem volt más eszményképe, mint az igazság, a jog, a lelkiismeret. A kit nem díszített sem rang, sem cím, sem érdemjel. A ki »tekintetes ur« maradt mindvégig, s a kinek a király sem adhatott egyebet, mint arcképét és nagyrabecsülését. Ez a férfi képviselte mi köztünk a tiszta és igazi demokrata eszmény képét, akinek nemes alakját a »nagyságos demokraták« nem röstelték egykor sárral dobálni. S ez a férfiú, amilyen magasztos jellem és fényes elme, épen olyan nemes szív és szeretetreméltó kedély volt. Adomáinak gyűjteménye az ész és szellemnek csak oly ritka kincstárát fogja képezni, mint hatalmas beszédei s föliratai az elme, fiatafiság, jogérzet, szabadelvűség és mesterkéletlen ékesszólás maradandó emlékeit. A szív és ész, a jellem és kedély valóban rendkívüli harmóniában egyesültek az ő lényében. Természetének tulajdonságaihoz nem járultak árnyoldalak. Önérzetes volt, hiúság nélkül, határozott, makacsság nélkül, türelmes és méltányos, puhaság nélkül, s mindig igazságos és hű, másokhoz is, magához is. És ezért környezte ugyanannyi tisztelet, mint szeretet. Amit Metternich herceg szokott volt mondani, hogy senki sem nagy ember a maga komornyikja előtt, azt ő rá nem lehetett alkalmazni, mert őt az szerette és tisztelte legjobban, aki legközelebbről ismerte. Az tudta csak, hogy e kitűnő ember mily méltányosan gondolkozik még azokról is, akik nagyot vétettek ellene ; az látta csak, hogy mennyire megosztja szerény jövedelmét a szegényekkel, nélkülözőkkel; az tapasztalta csak, hogy mily fogékony minden szép és nones iránt s mennyire jóindulatú embertársaihoz, legyenek azok bármilyen kicsinyek is. A természet nagy adományaival, melyekkel birt, soha egy pillanatra sem élt ő vissza; magas polgári állás, melyre érdemei által jutott, soha senki irányában nem tette büszkévé, s ha valakire, ő rá lehetett elmondani, hogy »semper idem« (mindig ugyanaz). Nem volt alázatos a király előtt s nem éreztette fensőségét még szolgáival sem. A nagy Napoleon ő rá is azt mondta volna, amit Göthére: »Íme, egy ember!« Természetének nemes tulajdonságai ép oly mértékben tették alkalmassá a pártvezérségre, mint rendkívül tiszta elméje, logikája, határozottsága. Mikor az 1836-diki országgyűlésről testvére, Deák Antal zalai követ, megunva a viták meddőségét, hazament s társai kifejezték sajnálkozásukat, hogy őt elvesztik, ő azt mondta nekik : »Küldök én nektek egy fiatal embert, kinek kisujjában is több ész és tudomány van, mint bennem, öregebb bátyjában.« Akkor jelent meg Deák Ferenc először az ország színe előtt. Első felszólalására a tekintélyes öreg Pázmándy Dénes így kezdte válaszát: »Tisztelem én Zala fiatal követének szép igyekezetét.« És ez a »szép igyekezetű fiatal ember« igen rövid idő múlva az országos ellenzék elismert vezére lett. Mert a bonyolódott kérdéseket senki sem bírta oly tisztán megvilágítani, az összezilált gombolyag szálait oly biztosan megtalálni a szabadelvűség igéit oly bölcs mérséklettel hangoztatni, a lényegben olyan erőteljes, a modorban olyan eszélyes lenni. A viták bevét gyakran elmésségek fűszerével enyhíté s szerény és önzetlen lévén, szónoktársainak hiúságait sohasem sértette meg, sőt rendesen úgy osztotta ki a szerepeket, hogy mindenki meg legyen magával is a dologgal is elégedve, mialatt sajátlag ő maga igazította el a dolgot. Ragaszkodott is hozzá mindenki. A pozsonyi ligetben mindig egész csoport követ környezte; a követi tábla ellenzéki tanácskozásaiban úgy hallgatták, mint egy orákulumot s a cukrászdában urak és hölgyek vették körül, hogy hallgassák adomáit. A pozsonyi ellenzéket ép úgy rendben tudta tartani mint később — a mig csak egésséges volt, — a Deákpártot. Beszédei az elnyomott jobbágyok és lengyelek, majd az elfogott ifjak (Kossuth, Lovasy,) vagy az országgyűlésről kirekesztett gr. Ráday Gedeon érdekében kézről kézre jártak az országban, noha akkor még az ily beszédek csak írra terjedhettek el. Bölcs volt már akkor is : ragaszkodott a főelvekhez, mig lényegtelen kérdésekben hajlandó volt engedni. A codificatio terén legnagyobb tehetséggel szintén ő hitt s az 1840-diki országgyűlésen készített büntetőtörvény, (melynek külföldön is nagy hire ment,) az ő nevéhez van kapcsolva. Az 1843-diki országgyűlésre is megválasztották Zalában, de mivel a Forintos által felizgatott kisnemesség »nem adózunk« utasítást adott neki, ő a követséget nem fogadta el. Később pártja keresztülvitte a közteherviselést, de mivel erőszakosság történt s vér folyt,még a Deák házába is berontottak,) ily áron nem kellett neki a követi szék. Üres is maradt az a 43-diki országgyűlésen. Hibáztatták ekkor sokan, hogy elvonja magát a közügytől, mire ő kijelentette, hogy miután küldői egy részének ellenszenve kisérné, állása sikertelen maradna. A követi tábla kinyilvánította, hogy távolléte olyan hézag, melyet kipótolni nem lehet. Beöthy Ödön azt mondá, hogy valamint Latour d’ Auvergne nevét az ezredben, melynek tagja volt, halála után is mindig felolvasták a névsorban, úgy a Deákét is kérdeni kellene, mindig, ha jelen van-e a követek közt ? Zsedényi Ede, bár a conservativ párthoz tartozott, szintén kifejezte fájdalmát távolléte miatt. Deák azonban otthon maradt, csak a megyében működött, néha Pestre ment föl egy-egy bajt eligazítani, a védegylet ügyében buzgólkodott s csak kikért tanácsaival járult a pozsonyi diéta dolgaihoz. Átalános volt a nézet, hogyha Deák jelen van, ez országgyűlés eredményesebbé válik s nem oszlik föl oly ingerülten. Következett az 1847- diki országgyűlés, melyen a márciusi törvényeket alkották. Deák akkor sem fogadta el a megválasztatást, mert beteges volt, de midőn beköszöntöttek a márciusi napok s a felelős kormány alakítása gr. Batthyány Lajosra bízatott, ez főleg Deákban keresett támaszt s Pozsonyba hívta őt. S miután Czury Pál lemondott, Deák el is foglalta követi székét s nem sokára igazságügyminiszter lett. Sárosy Gyula azt irta rá: »Az igazság ügyét méltán bízták rája. Ötvenkét megyének volt táblabirája.« Deák áldozatot hozott e tárca elvállalásával, mert hivatalt viselni nem szeretett s mert az ügyek lázas menetét mindjárt eleintén aggódva nézte. Ő a »végnek kezdetét« látta ebben, s mivel természetétől, gondolkozásától távol állott a forradalmi szellem és vérmes reményűség: teljességgel nem kívánta szítani a tüzet. Főérve volt mindig: a hazáért kockáztatni kell mindent, de a hazát magát kockáztatni nem szabad ! Kitűnő tehetségű, munkabíró, mérsékelt szellemű férfiakat: Ghyczy Kámánt, Szalay Lászlót sat. kért oldala mellé s dolgozni akart a nép érdekében. Szállása az »István herceg«-nél volt s a nép csoportosan tódult is hozzá, keresni néha jogos, de sokszor csak képzelt igazat. Nem egy túlságos követeléseket tápláló földmives tért tőle megnyugtatva haza. Atyai bánásmódja, szelíd modora megenyhité a legrakoncátlanabbat is. Mint miniszter keveset beszélt s mindig mérsékelő szellemben. Az első felelős kormány leléptetése után, midőn a forradalom hullámai már zajlani kezdtek, elhallgatott, de nem vonult el. Kedvetlen volt s valaki kérdezte tőle, hogy ha nem tetszik neki a dolgok folyása, mert nem távozik, s ő azt felelte rá: »Mikor csak a hóbort vagy a gazság pártja közt lehet választanom, akkor én mindig az elsőt fogom választani.« A parlamentben volt még azután egy nagy diadala. Gordiusi csomót vágott ketté. 1848 okt. 27-én leérkezett az országgyűlést feloszlató rendelet, de az országgyűlés nem akart feloszolni. Nehéz közjogi kérdés merült föl s mindenki zavarban volt. Ekkor felszólalt Deák. Hivatkozott az 1848-diki törvény negyedik cikkére, mely szerint országgyűlést nem lehet berekeszteni addig, mig az az utósó év számadásáról s a következőnek költségvetéséről határozatot nem hozott. S ezzel a nehéz kérdés meg volt oldva és törvényes alapra állítva. Utósó diadala volt ez az akkori időkben. Még egy tisztet vállalt el 1848 végnapjaiban: a békealkudozó küldöttségben ő is elment herceg Windisgrätzhez, de siker nélkül. Néhány napig le is tartóztatták. Az 1849-diki telet Pesten tölté s aztán Svehidára vonult, nehéz, fájó szívvel. A forradalomban, melyre nem termett, nem vett részt, de örült dicsőségének és sirt leveretésén. Forradalom után Bécsbe hívták, hol Magyarország »rendezése« forgott szőnyegen; de a meghívást nem fogadta el s Schmerling miniszterhez írt és kiadott levelében elmondta okait, főleg pedig azt, hogy a hazánk iránt követett politika ellenkezik meggyőződésével, lelkiismeretével. S midőn később a Bachrendszer első zavarai közt tanácsot kért egy nagyúr tőle, őszintén megmondta: »Ha valaki a mellénye gombolásában elhibázza az első gombot, roszul megy az mindvégig s nincs más mód, mint újra kezdeni és jól gombolni.« Mondják, hogy gr. Széchenyi István eszméje lett volna Döblingben, hogy Deák Ferenc Pestre, a központba jöjjön lakni s itt a hazafias törekvések központját képezze. Annyi tény, hogy a kehidai jószágot csakugyan Széchenyi vette meg, bizonyos évdijért tulajdonosa számára. Azontúl az »Angol királynő« ama két szobája, melyben Deák Ferenc lakott, történeti fontosságú események színhelye lett. Ott bátorította ő a csüggedő és cselekvő férfiakat; ott állapították meg a pozitív ellenállás politikáját; ott kap.