Fővárosi Lapok 1876. január (1-24. szám)

1876-01-29 / 23. szám

23. szám Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1876. január 29. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhi­vatalba küldendők. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre * ***• Negyedévre.........................4 . Megjelenik m ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. DEÁK PERETTC. Szül. Kehidán 1803-ban, s Budapesten, 1876. január 28-án. (V. K.) A mire már három év óta gyakran, s két hét óta minden órában aggódó szívvel gondolhat­tunk : megtörtént — a haza bölcse, az elvesz­tett alkotmány visszahódítója, a magyar elme és jellem páratlan példaképe meghalt. Kényezve mondhatjuk el: leesett a mi fejünk koronája, oda a mi szívünk büszkesége! A végzet, mely őt a harcok viharai közt meg­tartotta Magyarország jövője számára, érdemekben és nagy történeti sikerekben gazdag közpálya után, a betegség hosszú és fájdalmas éveit mérte rá. Mintha csak lassan akarta volna hozzá­szoktatni e nemzetet ama szomorú gondolathoz, hogy el kell vesztenie e nagy fiát is, ki negyven év óta büszkesége, tanács­adója, dicsősége. Am ily gondolatot nehéz megszokni, s most, midőn e nagy embernek már csupán porhü­velye van e föld szinén, a fájdalom, mely elfogja szi­veinket, ép oly nehéz és nyomasztó, mintha a csapás váratlanúl jött volna s legmagasztosabb munkái kö­zepett sodorta volna el őt a tevékenység színhelyéről. Pedig ő befejezte a nagy munkát, melyre hi­vatva volt. Nem várhattunk tőle újabb alkotást. Nyil­vános életében ép úgy megvan a legteljesebb ösz­­hang, mint megvolt lelki tulajdonaiban. Egy bevégzett nagy élet emlékét hagyta hátra a történelemben és nemzetének hálás szivében. Megtörve a kortól, kifá­radva a nyugtalan időszakok egymást követő válto­zásai közt, megszerezve számunkra nagy küzdés után az »Ígéret földjé«-t, melynek mivelését nem az ő ke­zeitől várhattuk már; a politika mai világa nem az ő világa volt többé! Betegsége nem engedte meg, hogy csak tanácsaival is járulhasson az ügyek vezetéséhez. Széke üresen éllt évek óta a parlamentben, hol az egyház és állam ügyében tartott nagy beszéde ké­pezte politikai hattyúdalát. Legbensőbb barátai is óvakodtak őt belevonni az izgalomba, melylyel a nyilvános élet működése jár, s a mi három év óta tör­tént (hiba vagy új vívmány) annak felelősségéből és dicsőségéből nem illette őt már semmi. Midőn a pár­tok egyesülése létre jött, örömét és azt a kívánságát fejezte ki, hogy nevét ne használják többé pártnévül s midőn a belváros megbízó levelét ötödizben nyúj­tották át neki, köszönettel jelentette ki, hogy le fog mondani. Érezte, tudta, hogy politikai pályája be van fejezve. Éreztük, tudtuk ezt mi is, valamennyien. De éreztük és tudtuk azt is, hogy ő nem csupán a politikai élet dicsősége, hanem olyan emberi pél­dakép, kinek köztünk élésére mindig büszkén és örömest gondoltunk. E lázas, hiú, nagyravágyó szerencsehaj­hász­­korban élt közöttünk egy ember, ki az egyszerű­­ség fenségét egész antik nagyságban képviselte. Egy, a ki a gondolkozás komolyságát és az érzület nemességét egy percre sem áldozta föl, sem a népsze­rűség tapsaiért, sem személyes előnyökért. A kinek nem volt más eszményképe, mint az igazság, a jog, a lelkiismeret. A kit nem díszített sem rang, sem cím, sem érdemjel. A ki »tekintetes ur« maradt mind­végig, s a kinek a király sem adhatott egyebet,­­ mint arcképét és nagyrabecsülését. Ez a férfi képvi­selte mi köztünk a tiszta és igazi demokrata esz­mény képét, a­kinek nemes alakját a »nagyságos de­mokraták« nem röstelték egykor sárral dobálni. S ez a férfiú, a­milyen magasztos jellem és fényes elme, épen olyan nemes szív és szeretetreméltó kedély volt. Adomáinak gyűjteménye az ész és szellemnek csak oly ritka kincstárát fogja képezni, mint hatalmas be­szédei s föliratai az elme, fiatafiság, jogérzet, szabad­elvűség és mesterkéletlen ékesszólás maradandó em­lékeit. A szív és ész, a jellem és kedély valóban rend­kívüli harmóniában egyesültek az ő lényében. Termé­szetének tulajdonságaihoz nem járultak árnyoldalak. Önérzetes volt, hiúság nélkül, határozott, makacsság nélkül, türelmes és méltányos, puhaság nélkül, s min­dig igazságos és hű, másokhoz is, magához is. És ezért környezte ugyanannyi tisztelet, mint szeretet. A­mit Metternich herceg szokott volt mondani, hogy senki sem nagy ember a maga komornyikja előtt, azt ő rá nem lehetett alkalmazni, mert őt az szerette és tisztelte legjobban, aki legközelebbről ismerte. Az tudta csak, hogy e kitűnő ember mily méltányosan gondolkozik még azokról is, a­kik nagyot vétettek ellene ; az látta csak, hogy mennyire megosztja sze­rény jövedelmét a szegényekkel, nélkülözőkkel; az tapasztalta csak, hogy mily fogékony minden szép és nones iránt s mennyire jóindulatú embertársaihoz, legyenek azok bármilyen kicsinyek is. A természet nagy adományaival, melyekkel birt, soha egy pilla­natra sem élt ő vissza; magas polgári állás, melyre érdemei által jutott, soha senki irányában nem tette büszkévé, s ha valakire, ő rá lehetett elmondani, hogy »semper idem« (mindig ugyanaz). Nem volt alázatos a király előtt s nem éreztette fensőségét még szolgáival sem. A nagy Napoleon ő rá is azt mondta volna, a­mit Göthére: »Íme, egy ember!« Természetének nemes tulajdonságai ép oly mér­tékben tették alkalmassá a pártvezérségre, mint rend­kívül tiszta elméje, logikája, határozottsága. Mikor az 1836-diki országgyűlésről testvére, Deák Antal zalai követ, megunva a viták meddőségét, hazament s társai kifejezték sajnálkozásukat, hogy őt elvesztik, ő azt mondta nekik : »Küldök én nektek egy fiatal embert, kinek kisujjában is több ész és tudomány van, mint bennem, öregebb bátyjában.« Akkor jelent meg Deák Ferenc először az ország színe előtt. Első felszólalására a tekintélyes öreg Pázmándy Dénes így kezdte válaszát: »Tisztelem én Zala fiatal köve­tének szép igyekezetét.« És ez a »szép igyekezetű fiatal ember« igen rövid idő múlva az országos ellen­zék elismert vezére lett. Mert a bonyolódott kérdé­seket senki sem bírta oly tisztán megvilágítani, az összezilált gombolyag szálait oly biztosan megtalálni a szabadelvűség igéit oly bölcs mérséklettel hangoz­tatni, a lényegben olyan erőteljes, a modorban olyan eszélyes lenni. A viták bevét gyakran elmésségek fű­szerével enyhíté s szerény és önzetlen lévén, szónok­társainak hiúságait sohasem sértette meg, sőt rende­sen úgy osztotta ki a szerepeket, hogy mindenki meg legyen magával is a dologgal is elégedve, mialatt sajátlag ő maga igazította el a dolgot. Ragaszkodott is hozzá mindenki. A pozsonyi ligetben mindig egész csoport követ környezte; a követi tábla ellenzéki ta­nácskozásaiban úgy hallgatták, mint egy orákulumot s a cukrászdában urak és hölgyek vették körül, hogy hallgassák adomáit. A pozsonyi ellenzéket ép úgy rendben tudta tar­tani mint később — a m­ig csak egésséges volt, — a Deákpártot. Beszédei az elnyomott jobbágyok és len­gyelek, majd az elfogott ifjak (Kossuth, Lovasy,) vagy az országgyűlésről kirekesztett gr. Ráday Gedeon ér­dekében kézről kézre jártak az országban, noha ak­kor még az ily beszédek csak írra terjedhettek el. Bölcs volt már akkor is : ragaszkodott a főelvekhez, m­ig lényegtelen kérdésekben hajlandó volt engedni. A codificatio terén legnagyobb tehetséggel szintén ő hitt s az 1840-diki országgyűlésen készített büntető­­törvény, (melynek külföldön is nagy hire ment,) az ő nevéhez van kapcsolva. Az 1843-diki országgyűlésre is megválasztották Zalában, de mivel a Forintos ál­tal felizgatott kisnemesség »nem adózunk« utasítást adott neki, ő a követséget nem fogadta el. Később pártja keresztülvitte a közteherviselést, de mivel erő­szakosság történt s vér folyt,­­még a Deák házába is berontottak,) ily áron nem kellett neki a követi szék. Üres is maradt az a 43-diki országgyűlésen. Hibáz­tatták ekkor sokan, hogy elvonja magát a közügytől, mire ő kijelentette, hogy miután küldői egy részének ellenszenve kisérné, állása sikertelen maradna. A kö­veti tábla kinyilvánította, hogy távolléte olyan hézag, melyet kipótolni nem lehet. Beöthy Ödön azt mondá, hogy valamint Latour d’ Auvergne nevét az ezred­ben, melynek tagja volt, halála után is mindig felol­vasták a névsorban, úgy a Deákét is kérdeni kellene, mindig, ha jelen van-e a követek közt ? Zsedényi Ede, bár a conservativ párthoz tartozott, szintén kifejezte fájdalmát távolléte miatt. Deák azonban otthon ma­radt, csak a megyében működött, néha Pestre ment föl egy-egy bajt eligazítani, a védegylet ügyében buz­gólkodott s csak kikért tanácsaival járult a pozsonyi diéta dolgaihoz. Átalános volt a nézet, hogyha Deák jelen van, ez országgyűlés eredményesebbé válik s nem oszlik föl oly ingerülten. Következett az 1847- diki országgyűlés, melyen a márciusi törvényeket al­kották. Deák akkor sem fogadta el a megválasztatást, mert beteges volt, de midőn beköszöntöttek a már­ciusi napok s a felelős kormány alakítása gr. Batt­hyány Lajosra bízatott, ez főleg Deákban keresett támaszt s Pozsonyba hívta őt. S miután Czury Pál lemondott, Deák el is foglalta követi székét s nem sokára igazságügyminiszter lett. Sárosy Gyula azt irta rá: »Az igazság ügyét méltán bízták rája. Ötvenkét megyének volt táblabirája.« Deák áldozatot hozott e tárca elvállalásával, mert hivatalt viselni nem szeretett s mert az ügyek lázas menetét mindjárt eleintén aggódva nézte. Ő a »végnek kezdetét« látta ebben, s mivel természetétől, gondolkozásától távol állott a forradalmi szellem és vérmes reményűség: teljességgel nem kívánta szítani a tüzet. Főérve volt mindig: a hazáért kockáztatni kell mindent, de a hazát magát kockáztatni nem sza­bad ! Kitűnő tehetségű, munkabíró, mérsékelt szelle­mű férfiakat: Ghyczy Kámánt, Szalay Lászlót sat. kért oldala mellé s dolgozni akart a nép érdekében. Szállása az »István h­erceg«-nél volt s a nép csopor­tosan tódult is hozzá, keresni néha jogos, de sokszor csak képzelt igazat. Nem egy túlságos követeléseket tápláló földmives tért tőle megnyugtatva haza. Atyai bánásmódja, szelíd modora megenyhité a legrakon­cátlanabbat is. Mint miniszter keveset beszélt s min­dig mérsékelő szellemben. Az első felelős kormány leléptetése után, midőn a forradalom hullámai már zajlani kezdtek, elhallgatott, de nem vonult el. Ked­vetlen volt s valaki kérdezte tőle, hogy ha nem tet­szik neki a dolgok folyása, mert nem távozik, s ő azt felelte rá: »Mikor csak a hóbort vagy a gazság pártja közt lehet választanom, akkor én mindig az elsőt fo­gom választani.« A parlamentben volt még azután egy nagy diadala. Gordiusi csomót vágott ketté. 1848 okt. 27-én leérkezett az országgyűlést feloszlató rendelet, de az országgyűlés nem akart feloszolni. Nehéz közjogi kérdés merült föl s mindenki zavarban volt. Ekkor felszólalt Deák. Hivatkozott az 1848-diki törvény negyedik cikkére, mely szerint országgyűlést nem lehet berekeszteni addig, mig az az utósó év számadásáról s a következőnek költségvetéséről ha­tározatot nem hozott. S ezzel a nehéz kérdés meg volt oldva és törvényes alapra állítva. Utósó diadala volt ez az akkori időkben. Még egy tisztet vállalt el 1848 végnapjaiban: a békealkudozó küldöttségben ő is elment herceg Win­­disgrätzhez, de siker nélkül. Néhány napig le is tar­tóztatták. Az 1849-diki telet Pesten tölté s aztán Svehidára vonult, nehéz, fájó szívvel. A forradalomban, melyre nem termett, nem vett részt, de örült dicsősé­gének és sirt leveretésén. Forradalom után Bécsbe hívták, hol Magyar­­ország »rendezése« forgott szőnyegen; de a meghívást nem fogadta el s Schmerling miniszterhez írt és ki­adott levelében elmondta okait, főleg pedig azt, hogy a hazánk iránt követett politika ellenkezik meggyőző­­désével, lelkiismeretével. S midőn később a Bach­­rendszer első zavarai közt tanácsot kért egy nagyúr tőle, őszintén megmondta: »Ha valaki a mellénye gombolásában elhibázza az első gombot, roszul megy az mind­végig s nincs más mód, mint újra kez­deni és jól gombolni.« Mondják, hogy gr. Széchenyi István eszméje lett volna Döblingben, hogy Deák Ferenc Pestre, a központba jöjjön lakni s itt a hazafias törekvések köz­pontját képezze. Annyi tény, hogy a kehidai jószágot csakugyan Széchenyi vette meg, bizonyos évdijért tu­lajdonosa számára. Azontúl az »Angol királynő« ama két szobája, melyben Deák Ferenc lakott, törté­neti fontosságú események színhelye lett. Ott bátorí­totta ő a csüggedő és cselekvő férfiakat; ott állapí­tották meg a pozitív ellenállás politikáját; ott kap.

Next