Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)
1876-02-26 / 46. szám
Szombat, 1876. február 26. 46. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 Írt Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A nevelő. (Elbeszélés.) Irta Bodonyi József. (Folytatás.) A hó nagy pelyhekben szállongott s a völgyön át csípős északi szél süvöltött keresztül. Zimankós, csúnya idő kerekedett. — Nem volna jobb visszatérni ?— szólt Mihály, midőn elhagyták a kastélyt. — Nekem nem kellemetlen, de ha önnek az, akkor visszatérhetünk, — felelte Jolán. — Én inkább csak kegyed végett tettem a kérdést, mert magam hozzá vagyok szokva az ilyen időhöz. — Tígy bátran mehetünk. Én szeretem a hózivatart Nézze, milyen pompás hógulákat sodorgat a szél, némelyiknek egész emberalakja van. S hogy csörög az erdő, mintha boszorkánytáncot járna. A tél szilaj, vad költészete ez s nekem nagyon tetszik. Nemde önnek is ? — Nekem nem!, lelkemre a tél mindig leverő hatással van. Fájdalmat érzek, ha látom, hogy a felséges nagy természet, melynek kebelén annyi valódi gyönyört találok, minden szépségétől zordonul megfosztva, az enyészet rideg karjai között dermedez. Olyan ez a hatás, mintha a szép könyvet, melynek lapjait mohó vágygyal forgatom, egyszerre csak becsapnak előttem, hogy hosszú hónapokon át ki se nyithassam. — Akkor a tavasz önnek nagy örömeket okozhat. — Valóban! Az első fűszál a kinyilt fenséges könyvnek első lapja rám nézve. — Én ezt nem értem. Azt tudom, hogy a természetet nyitott könyvhöz hasonlítgatják , de sejtelmem sincs róla, hogyan kell e könyvet olvasni. Tanítson meg én erre engem; én örömmel tanulnék. — Sajnálom, hogy erre alig vállalkozhatom, mert a természet olvasásának egyedüli mestere a gondolkozó, szemlélődő lélek; csak ezekkel lehetünk képesek titkos írásjegyeit kibetűzni, gondolatokká összefűzni s hennek az eszméket felkutatni. — Engem nem tart ön képesnek ezekre ? — Minden embert kivétel nélkül képesnek tartok rá, mert a gondolkozás és szemlélődés egyetlen ember előtt sincs elzárva. Innen van, hogy látunk az életben embereket, kik minden tudásukat a természet nagy könyvéből merítették és a társadalomnak nagyon hasznos tagjaivá váltak. De ehhez szorgalom, szívós kitartás szükséges, mert itt sok a leküzdendő akadály. Szilárd akaraterő szüli amazokat s velők áthatolhatunk minden akadályon, mert hihetetlenség az ember előtt nem létezik. — Hogyan, semmi sem volna lehetetlen ? — Épen semmi. — Én pedig temérdek dolgot annak tartok. — Ez onnan lehet, hogy még egyikkel sem tett kísérletet. — Például, nem lehetetlen-e, hogy az ellenszenv rokonérzelemmé alakuljon át ? Mihály elhallgatott. — Nos, feleljen erre! — sürgeté Jolán. — Én egészen más természetű lehetetlenségeket értek; olyanokat, melyek az emberi értelmi erő körébe tartoznak, s melyekhez az érzelemnek semmi köze. Az érzelem világa egészen más s megismerem, hogy ebben járatlan vagyok. — Ezt meg én nem hiszem el. Mihály nem felelt. — Nem válaszol ? — Ha annyira óhajtja kegyed, igen. Nem tartom hihetetlennek azt sem. Példát találunk rá ez életben eleget. — Köszönöm, — suttogá Jolán. Délutánra egybegyűlt a kártya-kompánia s bevonult a pipatoriumba. Jolán egyenesen a nevelő szobája felé tartott az ebédlőbal s végtelen öröm futott az arcán, midőn a képecskét megpillantotta íróasztala fölött. Szokatlan szelídséggel kérdé, hogy nem megy-e át Jávorházára s Mihály tagadó válasza után igy szólt: — Menjen át, kérem. Szegény szüleinek roszul eshetik, hogy már két vasárnap maradt el otthonról. No, csak menjen, én visszavonom elhirtelenkedett szavaimat. Befogassak ? — és indulni akart kifelé. — Akkor én megyek befogatni, — szólt Mihály, eléje lépve és kezét gyöngéden megérintve, hogy visszatartsa. A leány összerezzent s kipirult arcát rá emelve, az érintő kezet remegve szokta meg és az öröm kitörő hangján mondá: — Nem, nem, én megyek! — és kisurrant az ajtón. Mihály jó ideig álmélkodva állott előbbi helyén s aztán gondolataiba mélyedve az ablak felé lépdelt. Most már kétségtelen, világos volt előtte minden. Eleinte azt hitte, hogy csak játékot akar vele űzni, hogy e szilaj, játszi teremtés gyönyörködik a gondolatban, hogy e komoly, magába zárkózott lélek érzelmeit felveri, felzaklatja, hogy aztán jót kacaghasson felette. De nem, nem ezt akarja. E két hét s különösen a mai nap meggyőzte az ellenkezőről. Itt lángoló érzelemmel van dolga, mely egyszer sziláján tör ki, máskor szelíden fénylik s eláradó sugaraival melegít és betölteni igyekszik mindent az ember kis világában. Végtelen fájdalommal borult lelkére e gondolat és szemrehányást tett önmagának, mivel belátta, hogy rideg, nyers modorával nemhogy elfojtotta volna ez érzelmet, hanem még folytonos táplálékot szolgáltatott fejlődéséhez. Útját kellett volna vágni, mihelyt észre vette, míg csirájában szendergett. — Talán még nem késő — gondolá — és lelkében egy erős határozat érlelődött meg e gondolatok után. Nem sokára Jalán maga jött jelenteni, hogy a szán készen áll. Csak fejét dugta be az ajtón s azonnal vissza akarta húzni, a mint a nehány szót elmondta. — Már nem megyek Jávorházára, — szólt Mihály hirtelen megfordulva az ablaknál. — Miért? — kérdé Jolán elcsodálkozva. — Ha szives lenne kegyed nehány percet szentelni nekem, azonnal felfedezhetem az okát. Jolán belépett s az ajtót maga után betette. Azután mindketten helyet foglaltak az asztalnál s talán feszült figyelemmel várakozott. — Eddigi életemben ma történt először — kezdé Mihály hideg, szenvedélytelen hangon, — hogy az érzelem szót ajkaimra vettem. Ma történt az is, hogy olyan meggyőződésre jutottam, melyet elhallgatnom nem lehet, mert hallgatásom egyenlő volna a bűnnel. Nyíltan, egyenesen, hímezés-hámozás nélkül mondok el mindent s azért előre bocsánatot kérek, ha szavaim egyben-másban netalán szomorúságot okoznának kegyednek. Többé nem kételkedhetem, hogy a kegyed nemes, de szilaj lelke átpattanva a társadalmi választófalon: megnyílt az örökszentségű csodás érzelemnek, mely a virágba szint s illatot lehel, a madár parányi szivét epedő dalra serkenti, melyet a nagy természet tavaszi feltámadásánál néma csodálattal bámultunk. Jolán megrezzent s szemét lesütötte. — És ha ez érzelem szent minden tisztán dobogó férfi-sziv előtt, — folytatá a nevelő, előbbi komoly, hideg hangján, — kétszerte szent az én előttem. S épen ezért a legnagyobb bűnnek tartom, ha e szent érzelemmel férfi vagy nő, mint gyerek a tűzzel, játékot űz. Tömérdek emberi élet romba dőlt már e miatt és tömérdek boldogtalanságnak lett ez gyászos kútfejévé. Szent kötelességemnek ismerem, hogy e boldogtalanságtól kegyedet megóvjam. Mi egymáséi nem lehetünk soha, soha! Jolán a szenvedély kitörő rohamával szökött fel helyéről és vonagló karjait az ifjú nyaka köré fonta. — Az istenért! — szólt a nevelő rémülettől reszkető hangon és gyorsan kibontakozott karjai közül. A leány reszketett, arca lángolt s szavai görcsös zokogásban fúltak el. — Mihály! édes Mihályom! Ne taszits el magadtól! Kétségbeesem, megőrülök ! — Jolán, az isten szent nevére kérem, uralkodjék önmagán! Ha jövöm, boldogságom s egész életem csak parányi részben is szivén fekszik: tépje ki ez érzelmet lelkéből. Esdeklem, tépje ki! — Nem lehet! nem lehet! és kezét egy őrült erejével ragadta meg. — Hallgasson meg engem. Azt mondják: a szerelem nem okoskodik.Én okoskodom, tehát szerelem nem lakozhatik lelkemben. Ne pazarolja érzelmét rám. Én nem viszonozhatom azt soha. A leány megrendült, e szavakra s mintha villám sújtotta volna le, összeomlott. És kezét görcsösen szorította még ekkor is. — Teremtő isten, ne vedd el eszemet! — sohajtá kétségbeesve az ifjú és az eszméletlen leányt karjaira emelve, a pamlagra helyezte. A leány csukott szemhéjai rángatóztak; arca a fájdalomtól eltorzult; parányi piros ajka megkékült s karjai mereven lógtak le a pamlagról. A megrémült, halott halvány ifjú férfi szétdult arccal s minden izében reszketve térdelt fejénél. Kezét megfogta s az hideg volt, mint a jég. Remegő ujjaival végig simitá homlokát és az is hideg volt Néha egy-egy ideg rándult meg a merev arcon s az ifjú kétségbeesetten felnyögött. Agya égett, forrongott, mint a vulkán s szive nagyokat dobbant. (Folyt, köv.) Nagyon szép és nagyon rút. Xavier Emma beszélye. (Folytatás.) — Van tehát mégis valami más ok, melyet nem akartok nekem megmondani ? — Nem akarjuk, hogy te menj s igy mi is itthon maradunk. Eloi elhalványodott s remegő hangon folytatá : — Miért nem akarjátok, hogy Destrel úr estélyére menjek? — Mert Domasék is ott lesznek és én nem óhajtom, hogy te Domasékkel találkozzál, — válaszolta szárazon Duparcné. — Azt gondolom, rátok egészen közömbös, ha én Domas úrral vagy asszonynyal találkozom is, hanem talán . . . — Toinette-tel nem akarjuk találkozásodat. Elmondtuk s azt hiszszük, meghallgatsz. Nem is szükség többé róla beszélni. A te elmaradásod igazolva lesz, ha mi is honn maradunk az én gyöngélkedésem miatt. Eloi egy szót sem szólt, hanem hallgatag, ábrándokba merülve távozott. Nagyon búsan folyt le az ebéd a Duparc-családnál. A mama láthatólag erőtetve enyelgett, az apa mindent rosznak talált a levestől egész a sajtig, a fiú pedig valami alattomosságot forgathatott fejével, hanem egy szóval, egy sóhajtással sem volt hajlandó elárulni. Hirtelen elvégezték az ebédet s azonnal felkeltek az asztaltól, hogy a szalonba térjenek. A hiányos élvezet hasonlít a kínlódáshoz, ha pedig az ember ki van forgatva a megállapított rendből, azt sem tudja, mihez fogjon elébb. Duparc asszony nem sokáig késett s alig volt este, már vágyát nyilvánítá, hogy lefeküdjenek, mit