Fővárosi Lapok 1876. február (25-48. szám)
1876-02-23 / 43. szám
Szerda, 1876. február 23. 43. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót-utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . . . • - • 8 írt. Negyedévre ..... 4 n Hfgjelenki ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Tizenharmadik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Deák-ünnepélyre. Az ajk megnémúlt, mely »legyen« szavával Ujja teremté a ledőlt Lazát, A szem bezárult, melynek derűjében Egy nemzet lelke tükrözd magát ; A szív megdermedt, melynek melegétől Feltámadott a drága tetszhalott, a Bálvány előtt, mely meg nem bírt hajolni, A szent alak a sírba roskadott. Lelkünkre éj száll; kínos aggodalmak Rémítenek, mint rút kisértetek, Vihar közéig, a bölcs kéz alkotása, Ah érezzük, hogy sarkiban remeg. A szennyes önzés álarcát ledobja, Arcátlanul vigyorg a rágalom. . . . Ki fog megvédni mások s önmagunktól ? — Bús válasz rá: a néma sirhalom. De im a harmat milliók szemében A felpirosló hajnalt hirdeti, A fény elől eltűnnek gyors futással, Mint vert hadak, az éj kisérteti ; Százezrek ajkán dicsénekbe olvad A veszteségért zokogó panasz : Miénk, miénk e múltban és jelenben, S mig él a nemzet, mindörökre az! — Oh drága kények, ihletett fohászok, Egekbe szálló hálaénekek, Szent vigaszává lesztek a kebelnek, Mely a hazának üdvéért remeg! Mely egy tud lenni, leghívebb fiának Midőn bezárúlt sírjánál zokog, Mely lelkesül nem csillogó erényen, A nemzet élni és virúlni fog ! Virúlj, virúlj erényben, bölcseségben Leghőbb imáink tárgya: nemzetem ! Ki, míg lehelt, szivébe zárt egészen, Fogadd szivedbe lelkét teljesen. Hadd lássa fenn az üdvnek csarnokában Dicső halottunk boldog szelleme. Hogy nagy művének végső, legszilárdabb Alapkövét halála rakta le. Torkos László: A nevelő. (Elbeszélés.) Írta Bodonyi József. (Folytatás.) Nem sokára kopogtatás hangzott ajtaján. A nevelő várt egy kis ideig s ismételt kopogatásra mondá: »szabad.« Jolán csak erre nyitott be. — Nézze, én ezt a könyvet olvasgatom most, — és eléje tette az asztalra. Csinos kötésű, jó vastag könyv volt. Mihály fölütötte a címlapot és önkénytelenül elmosolyodott. »Nemzeti szakácskönyv,« olvasta hangosan. — Nos, helyben hagyja ön ? — kérdé ingerkedve. — Minden esetre — felelte a nevelő tréfás komolysággal. Kis ideig még erről beszélgettek. Azután Jolán kérdé :]. — Nemde, ön szereti az erdőt; látom, hogy gyakran kijárogat. Látta már a zuhatagot ? — Épen ma voltam ott s meglepett e szép pontja az erdőnek. — Lehet oda más után is menni, nem csak a vadásztanya felé ? — Lehet, jobbra a tanyáról. Én is ezen jöttem le a délután. — No akkor én is megtekintem valamikor , már régen nem láttam. — A vadásztanya felé miért ne menne kegyed ? — Oh, az a csúf kastély egyszer, évekkel ezelőtt szörnyen megijesztett. Ott játszottunk, futottunk körülötte. Én egyszer elbújtam az egyik teremben. Alig húztam meg magamat, mikor a fejem felett, talán a padláson, valami elkezdett csörömpölni, mintha láncokat vernének össze. Eszem nélkül szaladtam ki belőle s meg sem állottam az erdő széléig. Azóta nem voltam ott soha. Mihálynak e szavaknál eszébe jutott a kötőtű és a pamut-gombolyag, melyeket a kastély ablakán látott. Tehát nem Jolán hagyta ott, ő évek óta nem jár oda. Ezentúl — ha csak tehette — minden nap felkereste a vadászkastélyt. Érdekeltsége s figyelme még jobban felébredt, midőn a harmadik nap kötőtű és pamut eltűnt az ablakból. Most már bizonyos volt benne, hogy valaki lakja a kis szobát. De egy lelket sem látott soha. Nagy körben bejárta az erdőt a kastély körül és semminek sem jöhetett nyomára. Egyszer, napok múltával megvárta mig beesteledett. Egy vén, terebélyes cserfa mögé húzódott, szemben az ablakkal. Sokáig várt, figyelt, de semmi lesz. Délkeleten a teli hold piros tányérja bukkant ki a fák csúcsai közül s fénye halkan rezgett a lombokon. A langy esti szellő egyes sóhajokba tördelőzve meg-megbókoltatta a leveleket ; a haraszt között fürge gyík csont lyukába, olykor egy-egy denevér koppant meg a kastély falán. Különben néma, ünnepélyes csend borongott az erdőn, mintegy példázva a természet csendes nyugalmát. A zuhatag örökös moraja úgy hangzott e csendben, mint a fájdalmaktól borított emberi lélek kétségbeesett tompa kacagása. A hold felemelkedett a fák felé s a zuhatag felől egy alak tűnt fel a hold piros, reszkető fényében. Lassan ereszkedett lefelé s úgy látszott, hogy karján valamit cipel. A tornácon megállóit s nagyot lélekzett. Aztán könyökével betaszitotta az ajtót s néhány pillanat múlva a kis szoba ablakánál tűnt elő. Felnyitotta az ablakot és a fatáblát behúzta. Mihály még várt, hogy gyújt-e világosságot. Nem gyújtott, mire ő csendesen megindult haza felé. Nevelőnk fejébe nagy szöget ütött ez a fölfedezés. Minél tovább gondolkozott róla, annál jobban megerősödött nála egy sejtelem. Másnap újra kiment s a kis szoba zárján egy levélkét hagyott. Végtelenül megörült, midőn a következő nap egy fehér lapocskát talált az ablakban. De öröme nem tartott soká, mikor a pár sort átfutotta, elszomorodott. — Elhirtelenkedtem a dolgot — mormolta magában kedvetlenül és lehorgasztott fejjel, s búsongva hagyta el az ablakot. Még néhányszor ezután is kitekintett a vadásztanyára, bevárta az estét, de hasztalan, többé nem látható. Eltűnt, elhagyta a vidéket, mint arra a kis lapra irta. V. A vidám, mosolygó tájkép komor arcot öltött. Mint szemfedő borúit a szép völgyre a vastag, fehér hólepel, alatta a föld szive nem dobogott többé, kihűlt, megdermedett. A fák eleven zöldjét fehér, csillogó zúzmara váltotta fel s az erdő olyan, mint a halotti szemfedő kicsipkézett, rojtos szegélye. A kis Jávorháza alig látszik ki a hóból. Házikói vastag, fehér kalap alól pislognak ki apró ablakaikkal ; felette lomhán gomolyog a füst a szürke levegőben. Az erdő felől nagy csapatokban szállongnak a varjak s éktelen károgásuk felveri a természet halotti csendjét. Hó borítja a széles egyetlen utcát is, melyen a reggeli órákban a tiszteletes urat láthattuk volna végig törtetni nagy, horgas végű botjával és füstölgő pipájával. Megnézte, hogy hová taposnak először utat a hóban és fejcsóválgatva tapasztalta, hogy a korcsma felé. Reggeli szónoklatába aztán szépen bele is vonta, mondván : »Lám az isten házába vezető utat még vastag hó borítja akkoron, mikoron már a korcsma útjáról csizmáitok talpára szedtétek a havat még e mai szent ünnepnapon is.« Mert ma vasárnap van. Mihály csengős szánon jött haza reggel s a délutáni pár órácskát a paplakban beszélgeti el, vagy a magával hozott szép, uj könyvbűl olvas fel Zsuzsánnának. Neki olvas , de a gyerekek is hallgatják. A Márton bácsiék udvarán ott hasal a festett korcsolya-orrú szánkó. A templomból jövők bámész képpel nézdelik, ujjal mutogatják egymásnak s valamelyik halkan suttogva mondja: »ezen jött haza Mihály úr reggel.« Ott bent is róla foly a beszélgetés. Az öreg Márton bácsi vidáman szippantgat cserép pipájából s vastag ujja körmével veregeti rajta a hatalmas üszköt. Becsületes képe nagyokat somolyog, mikor észre veszi, hogy a szánkót nézegetni meg-megállanak a sövény mellett. Erzsók nénit egyik tehetősebb szomszédasszonya szólította be templomból jövet; bizonyosan Mihályról akar valamit hallani. Bezzeg, becses ám ilyenkor a padka, különösen a gyerek népnek. A négy unoka mind ott guggol egymás mellett. A ketteje még apró porhajas gyerek, ezekre a két nagyobbik vigyáz, hogy le ne hemperedjenek. A Pál felesége burgonyát szedeget ki a hamvadó zsarátnokból s gyorsan koppintgatja a fehérre meszelt tűzhelyhez, mert süti a kezét. Aztán lefujogatja róluk a hamut és egyenként nyújtogatja a gyermekek felé, rendre elmondván: »vigyázzatok, mert forró,« — »várjatok, míg meghal egy kicsit.« A komondor két első lábával feltápászkodik a padka szélére és tágra nyílt orrlyukaival végig szaglász a gyermekek előtt. Az egyik porhajas csintalankodva érteti orrához a sült burgonyát s a kutya kedvetlenül kapja el fejét, min a gyerek csoport jóízűen nevetgél. Majd kapkodó kis ujjaikkal tördelni kezdik a párolgó vasárnapi csemegét, nagyokat fújnak rajta és mondogatják: »meleg.« Ekkor az ajtó felnyilt s a hideg levegő, mint valami szürkés füst tódult be rajta. Mindnyájan oda bámultak s az egyik gyermek kiejtette kezéből a burgonyát. Márton bácsi kikapta szájából a pipát és felállott. Utána felkeltek a többiek is. A tűzhely előtt foglalkozó menyecske áthajolt a padka sarkán és kíváncsian kandikált az ajtó felé. Mindez egyetlen pillanat alatt történt. A belépő hangosan köszönt, mialatt az ajtó betövésével vesződött. — Nehezen jár, megereszkedett a hidegben, — szálltak egyszerre többen is, és siettek mindnyájan az ajtócskát betenni. — Nincs itthon Mihály ? — kérdé a látogató csengő hangon. — Oda át van a tiszteletes uréknál, — felelte Márton bácsi, — szaladj át értte István, szaporán — fordult az öreg nagyobbik fia felé. Aztán helyet törölt a jó széles lócán és az érkezettet üléssel kínálta meg. — Köszönöm, inkább mozgolódom egy kissé, mivel lábam érzi a hideget. A gyermekek csendesen húzogatták maguk alá lábacskáikat a padkán, kezüket lebocsátották és ki jobbra, ki balra, ki maga elé nézett, csak a szokatlan vendégre nem mert tekinteni egyik sem. A sült burgonya feltörve mellettük párolgott s még lélekzeni is alig bátorkodtak, mikor a látogató előttük állott meg. Beszédbe ereszkedett a legkisebbikkel, azaz csak ő beszélt, mert abból ugyan egyetlen mukkanást sem csalhatott volna ki. Barna kis fejét a válla közé húzta, szemét lesütötte maga elé és apró ujjaival halkan babrált a padka szélén. — Pedig mindig mondom nekik, hogy bátrak legyenek az emberhez, — szólalt meg a gyermek édesanyja, közelebb sompolyogva a tűzhelytől. (Folyt, köv.)