Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-15 / 87. szám

— »Bor, játék és szép leányok !« — dalolta Wenselaar. — Jegyzőmnek írtam. — Jegyződnek ? — Ám olvasd ? — »Csak halálom után bontandó föl!« — Ej, ej! — kiáltott Wenselaar. — és te már mostanában készülnél a nagy útra ? Az őrnagy játszva forgatta ujjai között a vég­rendeletét tartalmazó borítékot. — Hogy a nagy útra készülök-e ? — szólt az őrnagy kacagva. — No az még nem egyhamar lesz. De hát nem tudja az ember, meddig tart életpályája, és én óvatos akarok lenni. — Igazságod van, — viszonzó Wenselaar. — Az élet törékeny edény. — De miután ép ily tárgyról van a szó, egy szomorú újságot akarok veled tudatni. Készítsd elő tehát rá a te szép szemedet, drága Van Vlooten barátom, mert bizonyos vagyok benne, hogy könyezni fog. — Mit akarsz, mondani ? — kérdé az őrnagy a legnagyobb közönynyel. — Kedvesed kimúlt. — Kicsoda ? Marie ? — kiálta föl ijedten, el­sápadt arccal az őrnagy. — Nem tudom, várjon Marie-nak hívják-e Knor asszonyt, de annyi tény, hogy Knor asszony meghalt. — Hogy az ördög vigyen el! — szólt az őrnagy megkönnyebbülve. — Kár a baráti szívvel ily gonosz játékot űzni. A­mint te most velem bántál, Wense­laar, nem illik hozzád. Ne ismételd többé e gonosz tréfát, mert soha életemben nem fogom azt neked megbocsátani. — Ejh, istenem ! hát képzelhettem-e én azt, hogy te szerelmes vagy ? — válaszolt a kapitány. — Nem magad említetted-e ép tegnap előttem, hogy ked­vesed senki... — Senki és Marie az ugyanegyet jelent rám nézve, — válaszolt a szegény őrnagy, még mindig remegve a felindulástól. — Később mindent meg­tudsz. Még nem enyim a titok, különben már értesí­tettelek volna. De tudd meg, hogy ötven évem dacára bolondulásig szerelmes vagyok s inkább lemondanék életemről, semmint szerelmemről. — No, ime itt a titkolózó barát! Hát képzel- s hettem-e én, hogy Knor asszonyon kívül, — kit ve­led alig pár hó előtt összeházasitni akartam — még más valaki iránt is táplálsz gyöngéd érzelmet ? — És ez a derék asszonyság meghalt ? — kérdé az őrnagy komoran. — Meg bizony, és pedig nagyon szomorú halál­lal múlt ki, orozva gyilkolták meg. — És mikor ? — Az éjjel. Hiszen az egész város tele van ez eset hírével.­­ — És a bűn elkövetői kik voltak ? — Azt még nem tudják. A tény az, hogy ma reggel őt és cselédjét rettenetesen eléktelenítve, össze­vagdalva találták. A gonosztettet tegnap este hajt­hatták végre. Ennyi mindaz, a­mit hallhattam. Remé­lem egyébiránt, hogy ez esemény nem hátráltathat minket abban, hogy reggelinket elkölthessük. — Oh, épen nem, — viszont­ az őrnagy csak­hamar visszanyerve előbbi nyugodtságát. — Külön­ben is, a boldogult asszonyságot épen nem lehetett valami nagyon szeretetreméltó nőnek tartani, és — — És végre — vágott közbe Wenselaar, — a­mint mondani szokták : minden bokorból ki lehetett volna a párját ugratni! Eközben a bajtársak derekasan hozzá láttak az étkezéshez s jó étvágyuk azt bizonyítá, hogy rájuk az előbb említett rettenetes esemény csak nagyon közép­szerű benyomást tett. Az őrnagy megelégedett lévén azelőtt való nap érlelt nagy elhatározásával, a legvidámabb kedély­hangulatban volt. Legkevésbbé sem kétkedett ő abban, hogy a bájos nevelőnő örömmel csatlakozik hozzá, ki már ötven tavaszt, egy fél századot, látott feje fölött elvonulni. Most meg épen meg volt győződve arról, hogy elválaszthatlan kötelék fűzi őket egymáshoz, és hogy az az áldozat, melyet ő a leánykáért hoz, határ­talan jogot biztosít neki ez iránt. Wenselaar meg nem állhatta, hogy bajtársának elfogultsága fölött pár tréfás megjegyzést ne kockáz­tasson. — Hát aztán szép-e ? — kérdé egyszerre, kém­lelő szemmel tekintve az őrnagyra. — De kiről beszélsz te ? — kérdezte pirulva az­­ őrnagy. — Nos, »Senki«-ről, — válaszolt Wenselaar , utánozva a tréfát, melyet az előtt való nap Gerrit al­­­­kalmazott bajtársával szemben. — Persze, hogy szép! Jó szép, és erényes, — szóval: minden jeles tulajdont egyesít magában. De ne is tudakozódjál tovább, mert többet úgy sem áru­lok előtted el. Ekkor fölkeltek az asztaltól s Wenselaar bú­csút vett bajtársától. — Légy oly szives, add át e két levelet Roos jegyzőnek. Személyesen add ezeket át s hozz valami újabb hirt a gyilkosságra vonatkozólag. XXII. Husvét a régi Rómában. (F. A.) 337-ben vagyunk Krisztus születése után. Nagy Konstantin, az első keresztyén császár, betegen fekszik Nikomédiában. Megérkezett a hús­véti ünnep, s ime a halotti fehér ruhával együtt ráte­szik a császárra a keresztség fehér ruháját is. A keresztyének addig a zsidó Passahh-ünneppel egy időben ülték meg a húsvétot, a 325-ben tartott nicaeai zsinat azonban, melyen jelen volt Nagy Kons­tantin is, elhatározta, hogy a húsvét ezentúl a tava­szi és napegyen holdtöltét követő vasárnap tartas­sák meg. S milyen nagy ünnepek voltak aztán ezek! A világ majdnem teljesen keresztyénné lett fővárosának templomaiban felállították nagypénteken a feszüle­tet. Még nagyszombaton is, a sírbannyugvás napján, halálcsend volt a különben élénk, zajos utcákon. A császár megszüntette a közlekedést és üzérkedést, mély csöndben telt el a nap. De az angyalok közelgő éjjelének fényesnek kellett lenni, a minő egykor a feltámadáskor volt. Képzeljünk magunk elé egy ilyen ünnepet. Mihelyt a leáldozó nap aranyos sugaraitól meg­világított, messze fekvő szabinai hegyek a bíborfény­­ben égő Campagna felé kezdik terjeszteni árnyékkar­jaikat, húsvéti tűz köszönti mindenütt az éjt. A csil­lámló Tiberis partján és környékén fekvő városok és falvak, melyeknek lakói keresztyének, sugárzó fényben kezdenek tündökölni. Róma utcáin és térein pedig ezer meg ezer viaszoszlop ég, melyeket a csá­szár állíttatott föl. A húsvéti vigilia kezdetét jelző rézüst-hangok hallatára — akkor még rézüstöket használtak harangok helyett — újra életre kel a nagy­szerű főváros. Csak a nagy áruraktárak maradnak még zárva. A fővárosban lakó keresztyének, égő gyer­tyával kezükben, a templomok felé tartanak, míg a Campagna helységeinek népsége, mely nem bir még templomokkal, szintén égő gyertyákkal és húsvéti hymnusok zengedezése mellett özönöl a megvilágított kapukon át a városba. A keresztség fehér ruháját vi­selik mindnyájan, emlékük húsvét ünnepén történt megkereszteltetésükre. A mindinkább növekvő óriási fehérruhás menet leirhatlan hatást gyakorol, kivált a pogány lakosság kedélyére. Az előkelő pogány csalá­dok hallgatagan vonulnak lakásaik udvari részébe. Az alsóbb néposztály emberei csoportokat képeznek és suttogva nézik a keresztyének diadalmenetszerű elvonulását. Senki sem meri háborgatni a jámbor né­pet, mely most az akkori világ legbüszkébb helyén, a régi rómaiak Forum Maximumán halad keresztül. A sötétkék olasz éjjeli égbe magasan felnyúló Traján­­szobor e helyen két ágra szakítja az ezüsthabú folya­mot. Örvény mossa a szobor talapzatát, hol csinos, jobbára tarkára festett tojást árultak egész húsvét előnapjáig. Mindenki ellátta magát tojással, (mely már a zsidóknál és pogányoknál is a feltámadást jel­képezte,) részint hogy kedveseit ajándékozza meg, részint hogy a templomszolgák számára rakja le a templomok előcsarnokaiban álló kosarakba. A szobor tetejéről a különben oly szelíd érzelmű császár, ki az első büntető törvényt szabta a keresztyénekre, komor haraggal nézi az alatta elvonuló díszmenetet, mintha e megdöbbentő látvány ét most változtatta volna ércbálványnyá. És a menet folytatja útját. Arra a térre ér, mely Nero cirkusa volt valamikor, most pedig egy keresztyén templom előudvara. Ahol a keresztyének hajdan pogány viadorok kardcsapásától vagy vé­rengző vadállatoktól leteríttetve összeroskadtak, ugyanazon a helyen most diadalmasan, dicséneket zengve, pálmaágat tartva vonulnak a templom felé. Ahol előbb a pogány zsarnok trónja állt, honnan nézni szokta a fenevadak harcát az emberekkel, ott most két római császárnak, Augustus és Tiberiusnak szentelt obeliszk emelkedik, melynek tetejére valaki aranyozott viaszból készült keresztet mert tűzni. Hogy e kísérlet büntetlenül maradt, bizonyítja a föl­irat, melyet később a romok között talált s jelenleg a szent Péter temploma előtt fölállított obeliszkre véstek: »Crux triumphavit.« (Győzött a kereszt.) A keresztyénség leghatalmasabb győzelmi jele azonban a régi pogány templomok márványából épült Péter temploma, (basilica Sancti Petri,) melyet Nagy Konstantin építtetett Péter és Pál apostolok sírja fölé, s hová most a keresztyének tömegesen tó­dulnak. Az udvar négyszögalakot mutat, három olda­lán karcsú márványoszlopok állnak, a negyedik oldalt a templom homlokzata képezi. E templom nem olyan nagyszerű, mint a mai, de azért sok természeti szép­Hollandiában a gyilkosság nem tartozik a min­dennapi, megszokott dolgok közé. Nagy ritkaság az ott. Mind a személy- mind a vagyonbiztosság jó lábon áll e boldog országban, hol az emberek iránti biza­lom oly nagy, mikép a lakásokat csak alig zárják be, sőt még a nagy városokban is, a raktárakon nincs se mesterséges zavar, se lakat; megelégesznek, ha egy­szer megfordítják a zárban a kulcsot s nyugodtan fe­­küsznek le a tulajdonosok, bizton lévén arról, hogy másnap mindent rendben találnak. Ha aztán valamely bűn merül föl, ez nagy, igen nagy esemény a jámbor nyugalmas hollandiak életé­ben s az átalános kíváncsiság hónapokon át tápot talál a részletek ismét és ismét elmondott változatai­ban, melyek kimerithetlenek, s elmondásukban a nép soha sem fárad ki. Midőn a Knor asszony meggyilkoltatásának a hire s annak rejtélyes körülményei köztudomásra ju­tottak, az egész város föl­dön forgatva. Több mint egy egész héten át, reggeltől­ estig úgy megtelt a »Bogt van Guinea«-ház néppel, hogy a rendőrségnek csak nagy erőködésébe került az embereket visszatartani s ez idő közben a megrémült lakosság minden legki­sebbé is félthető tárgyat zárral, lakattal, toló retesz­szel látott el s csak úgy vásárolták a fegyvereket, mintha a gonosztevők serege az egész várost préda gyanánt szemelte volna ki. Az őrnagyot azonban mulattatni látszott ez az átalános rettegés. Egész nap a legjobb humorban tar­totta az őt s még estére is jutott nevetnivalója, mi­kor Wenselaar elhozta neki a »Vaderland«-ot és a »Tagblad«-ot, melyeknek rovatai a gyilkossági ügy részleteivel voltak megtömve. (Folyt. köv.)­séggel bir. A márványoszlopok kettős sorban állnak, középütt faoszlopok emelkednek s ezekre vadszőlő és folyondár indái kúsznak föl; a tér közepén egy szö­kőkút löveli fényes vizsugarait a csillagokkal behin­tett sötétkék ég felé. Az udvaron Róma lakossága hemzseg, mert valamint a jeruzsálemi templom udva­rába pogányokat is bocsátottak, itt is szabad beme­nettel bírnak a zsidók és pogányok s bátran nézhetik a keresztyének ünnepi szertartásait, melyeknél leg­nagyobb pompáját fejti ki az oly sokáig gyűlölt és üldözött keresztyén vallás. Az ostiak­i (ajtónállók) és más alsórangú templomszolgák nagy ügygyel-bajjal tudják megakadályozni, hogy szentségtelen kezek ne érintsék a szökőkút vizét, mely a baptisteriumba ke­rül és ott az elsőrendű katechumenek (competentes) ünnepélyes keresztelésénél használják. Mig a kate­­cheták a templomban összegyűlt katechumenekkel az apostoli hitvallás felől értekeznek, (sermones de sym­­bolo), addig a legalsó rendű keresztelendők (audi­­entes) az udvaron kötelesek időzni s ott rendesen a zsidókkal és pogányokkal a keresztyén vallás felől vitatkoznak. Lépjünk most a bazilika belsejébe. A Krisztus megkenetésének emlékére elégetett tömjén illata hatja meg érzékeinket s átható fény vakítja a szemet. A számtalan fehér ruhába öltözött ember láttára, kik állva, ülve, térdelve, töltik be a templom hajóját, a mennyei megdicsőülés érzete fogja el a keblet. A ba­zilika belső berendezése tökéletesen megfelel e cél­nak : sok fény és hófehér márvány, közbe némi arany és bíbor a tárgyakon és szőnyegeken. Nem látni annyi díszt a képeken és festménye­ken, mennyi már elvonná a lelket az áhítattól és a megdicsőülés vágyától. Mindenütt ismeretes keresz­tyén jelképek tűnnek szemünkbe; ott látjuk márvány­ba vésve Krisztus monogrammját, a galambot az olaj­falevéllel, a halat; az oltárszőnyegen pompás hímzéssel készítve szemléljük az ég felé vitorlázó hajót és a pásztort, ki vállain viszi az eltévedt juhot. Az oszlopok talapzatának pálmalevelei, az oltár és olvasó­ zsámolyok bíbor térítőinek pálmaágai arany­ból valók; a zsámolyok arany sasokon nyugosznak, a sasok alakját pedig Mózes vesszeje vagy a paradicsom fája képezi. A feszülettel természetesen sok helyen találkozunk, a fülke (apsis) pedig, mely a hajótól 406

Next