Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-28 / 122. szám
122. szám Vasárnap, 1876. május 28. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre.................................8 írt. Negyedévre..........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennnap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A visszatérő galambokról. (Alsó-Eörs, máj. 16.) Álomtalan éjszakában Néztem, amint tovaszállnak S láttam a fényt, mi oda fen Szárnyuk lengésére támadt. Sötét, merev tekintettel Néztem, ahogy szárnyuk reszket, És ahogy, mind’ messzebb tűnve, Távol végtelenbe vesznek. Aztán — nem is látva őket , csak álmodva, sejtve hangjok’ — • Váltig mindig ezt rebegtem : »Jó utat, ti szép galambok !« »,Jó utat, ti szép galambok!« Csak ezt tudtam ébren, alva, És ez örök sóhajtással Bolyongtam a sivatagba’. Szivem lombtalanná hervadt S elhalt lelkem jobb reménye; Nem hittem, hogy újra lássam, Lássam őket visszatérve. Büszke álmok rongyai közt, Hitben, vágyban megrabolva , Fényes szárnyuk egy tolláért Életemet adtam volna. Mindhiába ! Csak nem jöttek ! — Nappalon és éjszakán át Sötét holló-csapat volt az, Mely fölöttem verte szárnyát. S ím ! egyszerre tavasz estén, Fény omlik rám, hangot hallok, Feltekintek, felsikoltok: »A galambok! a galambok!« És valóban azok jöttek, Verve a menny tiszta kékjét, Mindet, mindet visszahozta Újuló vágy, uj reménység! S nem szeszélyből tértek vissza, Nem csak szinleg vannak itten, De úgy, ahogy én álmodtam S egykor tiszta hittel hittem. A csalódás távolából Viharon és éjen által Visszajöttek régi kedvük, Régi fényük sugarával; S most, virágos kikeletkor, Pajkos szóban, örömökben, Itt csattognak, itt röpködnek, Itt ragyognak körülöttem; Itt ragyognak mosolyodban, Lelkem egyetlen világa ! Oh! legyenek örömeid Visszatérő galambjai Százszor, — mindörökre áldva Embődi Sándor. A prédikátor. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.). Másnap hajnalban tiszteletes Mercator Sámuel elhagyta a falut. Titkon ment el, nem szólt róla senkinek s bizonyosan még napfelkelte előtt eltávozott, mert távozását nem vette észre senki s csak akkor tudták meg, midőn nem látták őt sehol. Merre ment ? hová ment ? Azt sem tudhatták. Csak gyanították, hogy talán elszökött feleségét megy keresni. Az öreg emberek fejüket csóválták rá; az asszonyok sóhajtottak ; a sánta egyházfi haragosan mormogott. — Egy szökevény asszony miatt! Valóban megfoghatatlan dolog volt, csaknem hihetetlennek látszott, hogy tiszteletes Mercator Sámuel így egy búcsúzó nélkül elhagyja eklézsiáját. Ő a buzgó prédikátor, az erőslelkű férfi. Mi mehetett végbe ez erős ember lelkében, hogy így elvesztette az önmaga fölötti uralmat ? Sokan nem bírták elhinni, hogy valóban eltávozott ; várták egész nap, várták másnap, vissza fog térni; lehetetlen, hogy vissza ne térjen! Nem tért vissza. Akkor azt kezdték gondolni, hogy talán valami szerencsétlenség történt vele. De hogyan ? Annyi bizonyos, hogy nem lehetett tovább kétkedni azon, hogy tiszteletes Mercator Sámuel önkényt távozott el. Eltávozott, mint valami szökevény! Később hallották szomszéd falubeli lakosoktól, hogy látták őt sietősen keresztülmenni az erdőn, a földeken; nem igen kereste, hogy merre visz a járt út, árkokon haladt át, tüskén, pocsolyán. Nagyon zavartnak látszott és alig fogadta azok köszöntését, akik rá ismertek. Nem állt beszédbe senkivel s úgy látszott, nagyon sürgetős az útja. Nem tartóztatták föl, mert azt hitték, hogy a börtönből szökött; a szomszéd falukban még nem értesültek róla, hogy haza tért. Ennyiből állt mindössze, amit megtudhattak az eltűntről. Néhányan mégis fölkerekedtek erre a hírre s elindultak keresni őt. De mind eredménytelen tértek vissza. Nem találtak nyomába. Csak a sánta egyházfi nem tért vissza. Az elvált tőlök. Kérdezték, hogy hová megy ? Vállat vonitott rá, mit tudja ő! — A hová a szél hajt, mint a katángkórót. A szél Munkács felé hajtotta. Ott táborozott akkor a kuruc sereg s víg élet folyt a vezér lakodalma óta. Piros bor a kancsókban, piros jókedv a szívben. Mindenki jó reménynyel volt tele s mindenki Zrínyi Ilona egésségéért ivott. Sátrak álltak a vár alatt s tábortüzek égtek. Vén katonák heverésztek a tűz mellett, juhhúst aprítottak a bográcsba s fegyvereiket tisztogatták. Nyalka fiatal legények sétálgattak öszszefogózkodva, kék karazsfn posztó dolmányban, lehajtott szárú, leppentyűs bakancsban, félrevágott tollas süveggel. Marconaképű muskétások álltak őrt, nagy, nehéz puskáikat vállaikra fektetve. Tölcséres szájú karabélyok és hosszú lándzsák voltak csomókba rakva. A lőfegyver még ez időben sem volt oly átalános, hogy az egész sereg el lett volna látva. Egyenruházva sem voltak a csapatok, ámbár a gyalogság többnyire zsinóros kék dolmányt viselt. Amohább kipányvázott lovak nyerítettek s turkáltak a szénában. Medvehőr-kacagányos huszárok jártak köztök. Tisztek jöttek, fénylő acélvért a mellükön. Aztán bőrködmönöket lehetett látni, vastagokat, hogy a kard alig fogta, hasított ujjú, hosszú mentéket, melyeknek a két sarkát fölkapcsolták, hogy könynyebben járhassanak benne. Széles, rezes kard verdeste oldalukat s fokosra támaszkodva jártak. A sánta egyházfi úgy érezte, mintha izmaiban valami rángatóznék s irigy szemmel nézegette a vitézeket. — Félrebb onnan, paraszt! — kiáltott rá egy nyalka huszár. De a vén muskétás, a ki ott állt a tábor szélén, ráismert a sánta emberre. — Ejnye, honnan cimbora ? — kiáltott föl vidáman. — Messze földről, ahol orgonálunk a trombita szó helyett, — felelt a sánta. A két régi bajtárs összeölelkezett. Együtt szolgáltak valaha, együtt hordták a muskétát s nem egy ütközetben vettek részt, nem egy hadi kalandban. — No, cimbora, jókor jöttél, — szólt a vén muskétás, — most újra kezdődik a tánc. — Én már nem járom, — viszonzá amaz, sánta lábára mutatva. — Ej, ha lóra ültetünk, fiú! Úgy még megteszed a hadvágást. A fiúnak szólított sánta vén ember fölsóhajtott. — Kedvem szottyanna még egyszer hozzá, öreg cimbora; de hiába, nem birja már a karom. Benne van a köszvény minden tagomban. — Kár, — felelt a muskétás, — mert most jön a java. Eddig csak gyerekjáték volt, de most egyenesen Bécsnek megyünk , meg sem állunk odáig. Thököli a király s kikeverjük a németet a saját fészkéből. A sánta egyházfi újra nagyot sóhajtott. — Már én csak innen messziről nézem. Nem vagyok én már hadi sorba való. Kimustráltak engem régen. Kinevetnek a hetyke legények, pedig hát valaha én is megálltam a helyemet emberül. — Meg, fiú, megálltad, — bizonyitá a muskétás, a sánta embernek vállára veregetve: — Isten, ember tudja, hogy megálltad. — De most mit keresnék a zászló alatt ? Most már csak az eklézsiát szolgálom én. — Talán bizony pap lettél, fiú ? — Nem egészen, öreg cimbora, de olyas valami; én harangozok be a községnek s én seprem ki a templomot. A muskétás megcsóválta fejét. — Hát mi járatban jöttél most hozzánk, cimbora? — A papomat keresem, öreg. — Minálunk? — Tinálatok? Arra aztán még jobban csóválta a fejét a muskétás. — Rosz helyütt jársz, fiú. Nem a Rákóczy György uram idejében élünk ma már, mint siheder legény korunkban, mikor többet imádkoztattak bennünket és énekeltették velünk a zsoltárokat, mint ahányszor enni kaptunk, úgyhogy néha azt gondoltam, tán nem is katonák, hanem papok vagyunk. No, az a világ elmúlt már, cimbora. A Thököli táborában nem énekeltetik velünk a zsoltárokat. Lehetsz itt pápista, akár török is, nem bánják. Éljen a szabadság! A sánta egyházfi mormogott magában. — Meglátszik az embereiteken. Közítletek való Martonosy Ádám ? — Közülünk, fiam, lovasok kapitánya. Mi bajod van vele ? Bátor vitéz az, a ki be sem várta, mig Thököli uram kiadja a parancsolatot, hogy induljunk a németre, hanem nekivágott maga. — Egy eleségszállító csapatnak. — Dragonyosok kisérték, fiam, nem volt az csekélység. Én mondtam azt, fiam, s tudd, hogy én értek hozzá. — Ejnye, de nagy vitézt csinálsz belőle! — szólt a sánta egyházfi vállvonitva. — Csinálok ? Én csinálok ? — felelt a muskétás álmélkodva. — Látszik, hogy rég nem jártál köztünk, cimbora, máskép tudnád, hogy Martonosy Ádámnál vakmerőbb ember nem született meg, s nincs a világon olyan hadi embernek való kaland, melytől visszaijedne. (Folyt, köv.) Az erdész. (Francia beszély.) Irta Éllevant Camille. (Folytatás.) — Nos, te Simone itt fogsz maradni, mert úgy sem volnál képes ily kimerültség után még járni. Majd kimegyek én barátaimmal. Kalauzok ét a Grebourg testvéreket veszem magunk mellé; ezek úgy ismerik már az erdőt, akár a saját zsebüket. — De, uram, Auguste nincs itthon. Oh, ha ő most itt volna! Még ha bátyjai lettek volna is azok, akik ... De hát ő, fájdalom nincs honn, a derék, jó fiú. — Majd kipótoljuk mi a helyét, s kényszeríteni fogjuk azt a három semmirekellőt, — mint ahogy te őket nevezed — hogy velünk jöjjenek.