Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-23 / 118. szám
esz észre. — Egy oldalpillantás elég volt, hogy meggyőződjék róla a tanár, miszerint nem csalatkozott. Valóban! Ez a Karl Alfonz, ez a leghaszontalanabb a szellemi ültetvény valamennyi növendéke közt, ez a javulatlan naplopó, ismét a leggyalázatosabb allatmában van elmélyedve! Várjon mit olvashat? Bizonyosan valami léha regényt, vagy valami unalmas couplet-gyűjteményt! Hallatlan! Ezúttal azonban nem fogja szárazon elvinni! Mirevaló volna a karcer, ha a vagabundokat időről-időre belé nem szállásolnák ? — Karr ! — szólalt meg a tanár! — mutassa azonnal a könyvet, mely kezében van ? Karl Alfonz megrezzent, aztán készségesen engedelmeskedett. A tanár átveszi a könyvet, de csak ujjai begyével fogja, mintha valami legyőzhetlen undort érezne iránta. De a következő pillanatban a legfélreismerbetlenebb csodálkozás tükröződik széles, pergamenszerű ábrázatán. A könyv e címet viselte: Quinti Horatii Flacci carmina. — Micsoda? — kiáltott föl a tanár elszörnyűködve. — ön merészel engem bolonddá tenni. Én nem Horácot, hanem azt a gyalázatos regényt akarom, melyet ön épen most olvasott ? — Tanár úr, nekem nem volt más könyv a kezemben, mint ez. — Takarodjék ki, azonnal távozzék! — dühösködik a haragos tanár, aki nem volt képes magával elhitetni, hogy egy tanuló az asztal alatt az »odi profanum vulgus«-t vagy az »aequam memento rebus in arduis«-t olvashassa. — Önnek nagy tehetsége van a szemfényvesztéshez, különben pedig ön egy semmirekellő! Alfonz magában ujjong, Horacát zsebre teszi, s elhagyja az iskolatermet. Mr. Caboche-nak, — így hívták a tanárt, — a leendő író lénye és hajlamai felől nem volt semmi fogalma ; máskép bizonyára észre kellett volna vennie, hogy habár Alfonz az iskolai feladatokat bizonyos fesztelenséggel el szokta is hanyagolni, de eme hibája kiegyenlítéséül bámulatos szorgalmat fejtett ki a római és görög klasszikusok önálló tanulmányozásában. Mr. Caboche erősen meg volt győződve, hogy Alfonz előbb-utóbb »hajótörést« fog szenvedni, mert az »előmenetel« képzelete nála, a jó tanárnál, —■ szoros kapcsolatban állt a nyárspolgári rend és szabályszerűség fogalmával, így múlt el egyik tanév a másik után. Alfonzt minden tanára úgy tekinté, mint a hanyag és tudatlan tanulók mintaképét, mert a benne rejlő dac a gazdag ismereteket, melyeket eközben illegitim módon szerzett, szorgosan eltitkoltatá vele. A vizsga közelgetése azonban rábírta, hogy e magatartásától eltérjen. Egyik nap arra határozta magát, hogy Mr. Caboche-t valami kitűnő tett által jobb véleményre téríti maga iránt. E célból ama latin verseket, melyeket Caboche tanár az osztálynak pensumul föladott, francia alexandrinusokban fordította le. Sőt, hogy szorgalmát minél nagyobb fényben tűntesse föl, nem elégedett meg a föladott 30 verssel, hanem 45-öt fordított le, s büszke önbizalommal, — mely a leendő szót jellemzi, — várta a leverő hatást. Az elhatározó nap bekövetkezett. Karl Alfonz akármibe fogadott volna, hogy társai között ő fogja az elsőséget elnyerni, annál fájdalmasabb volt tehát a csalódás. Mr. Caboche a nála szokásos méltósággal lépegetett a szószék felé, letette maga elé a füzeteket, s mennydörgő hangon szólt. A tanulók osztályozása a latin fordításban : -------Első: Dorigny. Karl Alfonz azt hitte, a felhőkből pottyant alá. Ennek a Caboche-nak tehát épen semmi érzéke sincs a Karr-féle alexandrinusok hangzatossága iránt! Ez a mr. Caboche egy barbar, egy góthc ! — Második: Delassale ! Alfonz még gúnyosabban mosolygott. S igy ment tovább, egészen az utósóig, a nélkül hogy az alexandrinusok költője csak föl is emlittetett volna. Már föl akar Karr emelkedni, hogy kérdést tegyen, vájjon az ő fordítása nem tévedt-e el, midőn mr. Caboche szigorú hangon igy folytatá: — Karr tanuló ezúttal hiányzónak tekintetik, mert arra a szemtelenségre vetemedett, hogy versbeli fordítást irt ki valahonnan. Ezenfölül még amaz ostobaságot követte el, hogy nem is ott hagyta el, ameddig a föladat szól; az általa kiírt fordítás 15 verssel hosszabb. Alfonz teljes szívéből nevetett. Sokkal büszkébb és dacosabb volt, hogysem magát igazolta volna. De magában megfogadta, hogy soha sem fog elni. Caboche keskeny, vértelen ajkainak dicséretéért versenyezni. Pár évvel később a »Guépes« leendő szerkesztőjét a rue des Fossés st. Victor egy padlásszobájában találjuk. Egyik előbbi iskolatársával lakik ott; a padlásszoba igen szűk, s a bútorzat nagyon szegényes. Egy ágy, két szék, egy durva fából készült asztal, — ez az egész fényűzés. A két barát minden reggel sorsot hoz, hogy melyikök menjen a sütőhöz és a mészároshoz, hogy a szűk élelmet beszerezze. Az ajtó mellett egy nagy kőkorsó áll, melyet az ifjak minden este maguk töltenek meg a szomszéd ház kutjánál. Nincs pénzük szolgát tartani. Karl Alfonz, — született 1808. Münchenben, hol szülei ideiglenesen tartózkodtak, — épen nem vagyontalan családból származott; de atyja, Karl Henrik egy nap bezárta előtte tárcáját, mivel a fiatal Alfonz épen semmi készületet sem mutatott valami solid kenyérkeresetre. Karl Henrik, — s ebben a legtöbb atya hasonló hozzá, — azt kívánta, hogy fia mindenelőtt valami biztos állás után lásson, aztán firkálhat, a mennyi csak szemének szájának tetszik. A fiatal Karr valódi költői természet volt, s készebb volt inkább a legnagyobb szükséget szenvedni, mintsem pegazusát járomba fogni. Már ekkor jelentkezett Karrnak hajlama a különösségek s eredetiségek iránt, mely később valóságos mániává fajult. Hogy mennyire hódolt amaz elvnek , amit az ember a maga szobájában művel, ahhoz senkinek semmi köze, tanúsítja a következő történet. Az ő padlásszobájuk alatt lakott egy kereskedő-segéd, ki reggeltől estig a »Te méné au bois Colinette« című szép dalt fuvolázta. Karra fölhasználva laktársa távollétét, megfogadott egy vízhordót, akinek csöbör számra kellett a vizet szobájába öntöznie. A fuvolázó fölrohant s nagy lármát csapott, de Karl rendithetlen nyugalommal válaszolt neki: »Ön szeret fuvolázni, én pedig szeretek horgászni. Kiki saját ízlése szerint.« — így beszéli legalább Mirecourt Eugen. (Folyt. köv.) A mamák zsarnoksága. Saját tapasztalásunkból tudjuk mindnyájan, hogy a szeretet,valamint a szerelem is, többnyire nagy zsarnok. Azt is tudjuk, hogy szeretet, tehát zsarnokság dolgában első hely az anyákat illeti meg. Az úgynevezett majomszeretet példáit gyakran láthatjuk a szülőknél, főleg a mamáknál; ez pedig a szeretetből származó zsarnokságnak legkérlelhetetlenebb alakja. Az atya és fiú közt fenálló viszony az utóbbi pár nemzedék alatt gyökeresen változott; nem oly irányban, mintha most már a fiúgyermek atyja részéről kevesebb vonzalmat és szeretetet, az atya pedig fia részéről kevesebb ragaszkodást és tiszteletet tapasztalna ; ilyesmiről szó sincs, hanem annyi tagadhatatlan, hogy napjainkban minden művelt atya jóval kevesebb fontosságot tulajdonít a föltétlen és ellenmondást nem tűrő engedelmesség külső, mondhatni lealázó nyilvánulásainak gyermekei részéről, mint ahogy ez hajdan szokásban volt. A józan felfogású atya mostanában belátja, hogy fiaiban minden önérzetes és önállóságra irányuló hajlamot esztelenség volna elfojtani s belátja, hogy az ő nézetei és gondolatai már csak a köztök lévő korkülönbségnél fogva sem lehetnek mindenkor egyszersmind gyermekeinek nézetei és gondolatai. Az ő útjaik különbözők. Az atya tehát megelégszik s meg is elégedhetik, ha látja, hogy a fiaiban fejlődő férfiasság és függetlenségi hajlam nemcsak hogy meg nem lazítja, de sőt inkább megszilárdítja, úgy a köteles tisztelet, mint a szívből fakadó gyöngéd szeretet és ragaszkodás természetes kötelékeit. Annál kevesebb változás tapasztalható e téren az anya és leánya közt fenálló viszonyban. A szigorú, kérlelhetetlen függés százados, vagy inkább évezredes hagyományai csorbulanul szálltak át a mostani nemzedékre is. Akár minő korúak is a leányok, mamájok mindig »gyermekeknek« nevezi őket. A gyermekszoba fegyelmét átviszi a báltermekbe, sétányokra s minden más nyilvános vagy mulatóhelyre, ahol pedig már a leányokat nem igen szokták »gyermekszámba« venni. S e fegyelemnek megvannak a maga jó, de megvannak árnyoldalai is, főleg a túlzásokban. Okos anya mindig óvatos figyelemmel kíséri felnőtt leányának lépéseit, de nemcsak józan gondolkozású, értelmes anyák vannak, túlságos, zsörtölődő, félénk, gyönge, sőt — bocsánat e kifejezésért! — hóbortos mamák is. De akár hóbortos, akár félénk, akár zsörtölődő nő is a mama, leányai — átalában véve — mindig feltétlen hatalma alatt állanak. Nehéz dolog választást tenni az egyiknek vagy másiknak zsarnoksága között, de az üde, életvidám ifjú leányokra nézve talán mégis legnagyobb megpróbáltatás a túlságosan félénk mama zsarnoksága. Korcsolyázni a világért sem engedné leányait, mert Franklin János és annyi más északsarki utazó a jég közt lelte halálát; tornázni dehogy hagyná őket, mikor annyi ember törte ki már a kezét testgyakorlatok alkalmával; csónakázni meg épen istenkísértés lenne, mert a csónak fölfordulhat, és a »szegény gyermek« a vízbe veszhet. A testerősítés útját tehát elállja a mama ijedezése, noha a nőnek annyi szüksége volna a testi és lelki erőre. A félénk mama nem engedi meg leányainak azt sem, hogy a szegényeket fölkeressék, mert még himlőt kapnának. Leányai sem dolgot, sem játékot nem indítványozhatnak olyat, melynek halálosan veszedelmes voltát a félénk mama be ne tudná bizonyítani. A leányoknak gyermekéveikben sem volt szabad hintalóra ülni, mert az könnyen fölfordulhatott volna velők; függőhintára ülni még kevésbbé, mert a kötél elszakad s ők lepottyannak; télikéshez a világért sem nyúlhattak, mert ujjacskáikat megvágták volna vele, így aztán a leányok jókora gyámoltalanságra csöpörödtek föl. A kényeztető mamák zsarnoksága sem sokkal enyhébb a félénk mamáénál. Gyermekei nyakát és mellét egy csomó meleg kendőbe burkolja, úgyhogy a szegények majd megfuladnak e túlságos anyai gondoskodástól , aztán meg rőf-, azaz méterszámra kötözi a flanelt oly helyekre, hogy az úgy sem maradhat meg sokáig. A mell és torok megvédésére is elég kínzó eszköz áll rendelkezésére; szobája tele van lélekző készülékkel, ragtapaszokkal és mindenféle patikai szerrel. Minden áron rá akarja fogni, be akarja bizonyítani, hogy valaki vagy meghalt már, vagy okvetetlenül meg fog halni, s éjenkint ott láthatnék őt flanel- vagy hálóköntösében szobából-szobába bolyongani, tapaszokkal, mindenféle labdacsokkal, mustárlevelekkel és melegítő szerszámokkal fölfegyverkezve. Kínzásig szeretett és bálványozott gyermekeinél mind■ egyre valami lappangó betegség jeleit véli fölfedezhetni. Arról szentül meg van győződve, hogy valamennyi leánya hajlandó a kinövésre, éjjelenkint felpackolja tehát fejüket vánkosokkal, még nyugalmukat is megkeserítve. Mikor az ilyen túlgyöngéd mama társaságba, estélyekre vagy kirándulásokra viszi leányait, a legforróbb nyári délután sem engedné meg nekik, hogy a pázsitra üljenek ; a napon, fák alatt, vagy épen valami regényes sziklacsúcson még kevésbbé szabad pihenniük. Mielőtt az üdítő harmat hullani kezdene, már hazatereli őket s a szende holdvilágot otthon is csak az ablakon át szabad nézniök — hihetőleg azért, mert félti őket a holdkórosságtól. Megtanítja őket jóelőre, hogy érzelmeiket s azok nyilvánítását jól megfontolják, nehogy valami meggondolatlanságot kövessenek el s igy szerencsésen sikerül is oda fejlesztenie a dolgot, hogy leányai a mindennapi élet közvetlen, őszinte örömeinek legalább felétől végkép megfosztja s őket ügyetlenekké,bátortalanokká s unalmasokká teszi. A szó valódi értelmében kiűz belőlük minden kedélyt, naivitást és természetességet, az ifjú leányok e legnagyobb kedvességét,legközvetlenebb vonzerejét. Örömeiket,bánataikat soha sem szabad élénken nyilvánítaniok. A félénk és kényeztető mama a természetnek : minden tüneményét ádáz ellenség gyanánt tünteti föl leányai előtt. A kikeletnek föltámadást hirdető, enyhe délnyugati fuvalma hülést, az üdítő nyárközépi zápor tüdőgyuladást okoz; a hóban kisétálni pedig — na , az meg épen halálos veszedelmet idézhet elő. Az ily mamák leánya nem is a természet boldog, életvidám, szabad gyermeke, hanem virágházi növény, melynek számára nincs alkalmas levegő e föld kerekségén. Hát még mikor a túlgyöngéd vagy félénk mama egyszersmind a homoeopathai rendszer híve! Na, arról az emberkínzásról, melyet ilyen esetben leányaival véghez visz, még csak gondolkozni sincs elég bátorságunk ! Kezében dr. Argenti Döme »Hasonszenvi gyógymód«-jával, ott ül kóros székében és examinálni kezdi képzelt páciensét, hogy a »diagnózist« valami úton-módon megállapíthassa. A szegény »beteg« csakhamar úgy is kezdi magát érezni, mintha testének minden részében valóban oly valami borzasztó betegség ütött volna tanyát, melyet onnan még talán az öt percenkint beveendő »bryonia« és »aconitum« sem fog kiűzni soha. Íme, ilyen nem egy túlságos mama zsarnoksága ; kegyetlenebb a régiekénél, mert a mostaniaknak több kínzó eszköz áll rendelkezésükre. Kissé talán éles szavakkal álltunk a túlságosan szeretett leányok védelmére, de úgy hiszszük, hogy nem egészen igazságtalanul. Aztán meg annak a nagy szeretetből származó zsarnokságnak utóhatását rendesen mi — férfiak — szintén meg szoktuk keserűlni, mikor az elnyomottakból elnyomók lesznek. Sámi Lajos: 552