Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-23 / 118. szám

esz észre. — Egy oldalpillantás elég volt, hogy meg­győződjék róla a tanár, miszerint nem csalatkozott. Valóban! Ez a Karl Alfonz, ez a leghaszontalanabb a szellemi ültetvény valamennyi növendéke közt, ez a javu­latlan naplopó, ismét a leggyalázatosabb allat­­m­ában van elmélyedve! Várjon mit olvashat? Bizo­nyosan valami léha regényt, vagy valami unalmas couplet-gyűjteményt! Hallatlan! Ezúttal azonban nem fogja szárazon elvinni! Mirevaló volna a karcer, ha a vagabundokat időről-időre belé nem szállásolnák ? — Karr ! — szólalt meg a tanár! — mutassa azonnal a könyvet, mely kezében van ? Karl Alfonz megrezzent, aztán készségesen en­gedelmeskedett. A tanár átveszi a könyvet, de csak ujjai begyé­vel fogja, mintha valami legyőzhetlen undort érezne iránta. De a következő pillanatban a legfélreismer­­­betlenebb csodálkozás tükröződik széles, pergamen­­szerű ábrázatán. A könyv e címet viselte: Quinti Ho­­ratii Flacci carmina. — Micsoda? — kiáltott föl a tanár elször­­nyűködve. — ön merészel engem bolonddá tenni. Én nem Horácot, hanem azt a gyalázatos regényt akarom, melyet ön épen most olvasott ? — Tanár úr, nekem nem volt más könyv a ke­zemben, mint ez. — Takarodjék ki, azonnal távozzék! — dühös­­ködik a haragos tanár, a­ki nem volt képes magával elhitetni, hogy egy tanuló az asztal alatt az »odi pro­­fanum vulgus«-t vagy az »aequam memento rebus in arduis«-t olvashassa. — Önnek nagy tehetsége van a szemfényvesz­téshez, különben pedig ön egy semmirekellő! Alfonz magában ujjong, Horac­át zsebre teszi, s elhagyja az iskolatermet. Mr. Caboche-nak, — így hívták a tanárt, — a leendő író lénye és hajlamai felől nem volt semmi fo­galma ; máskép bizonyára észre kellett volna vennie, hogy habár Alfonz az iskolai feladatokat bizonyos fesztelenséggel el szokta is hanyagolni, de eme hibája kiegyenlítéséül bámulatos szorgalmat fejtett ki a ró­mai és görög klasszikusok önálló tanulmányozásában. Mr. Caboche erősen meg volt győződve, hogy Al­fonz előbb-utóbb »hajótörést« fog szenvedni, mert az »előmenetel« képzelete nála, a jó tanárnál, —■ szoros kapcsolatban állt a nyárspolgári rend és szabálysze­rűség fogalmával, így múlt el egyik tanév a másik után. Alfonzt minden tanára úgy tekinté, mint a hanyag és tudat­lan tanulók mintaképét, mert a benne rejlő dac a gazdag ismereteket, melyeket eközben illegitim módon szerzett, szorgosan eltitkoltatá vele. A vizsga közel­­getése azonban rábírta, hogy e magatartásától eltér­jen. Egyik nap arra határozta magát, hogy Mr. Caboche-t valami kitűnő tett által jobb véleményre téríti maga iránt. E célból ama latin verseket, melye­ket Caboche tanár az osztálynak pensumul föladott, francia alexandrinusokban fordította le. Sőt, hogy szorgalmát minél nagyobb fényben tűntesse föl, nem elégedett meg a föladott 30 verssel, hanem 45-öt for­dított le, s büszke önbizalommal, — mely a leendő szót jellemzi, — várta a leverő hatást. Az elhatározó nap bekövetkezett. Karl Alfonz akármibe fogadott volna, hogy társai között ő fogja az elsőséget elnyerni, annál fájdalmasabb volt tehát a csalódás. Mr. Caboche a nála szokásos méltósággal lépe­getett a szószék felé, letette maga elé a füzeteket, s mennydörgő hangon szólt.­­ A tanulók osztályozása a latin fordításban : -------Első: Dorigny. Karl Alfonz azt hitte, a felhőkből pottyant alá. Ennek a Caboche-nak tehát épen semmi érzéke sincs a Karr-féle alexandrinusok hangzatossága iránt! Ez a mr. Caboche egy barbar, egy góthc ! — Második: Delassale ! Alfonz még gúnyosabban mosolygott. S igy ment tovább, egészen az utósóig, a nélkül hogy az alexandrinusok költője csak föl is emlittetett volna. Már föl akar Karr emelkedni, hogy kérdést tegyen, vájjon az ő fordítása nem tévedt-e el, midőn mr. Caboche szigorú hangon igy folytatá: — Karr tanuló ezúttal hiányzónak tekintetik, mert arra a szemtelenségre vetemedett, hogy versbeli fordítást irt ki valahonnan. Ezenfölül még amaz osto­baságot követte el, hogy nem is ott hagyta el, a­med­dig a föladat szól; az általa kiírt fordítás 15 verssel hosszabb. Alfonz teljes szívéből nevetett. Sokkal büszkébb és dacosabb volt, hogysem magát igazolta volna. De magában megfogadta, hogy soha sem fog e­lni. Caboche keskeny, vértelen ajkainak dicséretéért versenyezni. Pár évvel később a »Guépes« leendő szerkesz­tőjét a rue des Fossés st. Victor egy padlásszobájában találjuk. Egyik előbbi iskolatársával lakik ott; a pad­lásszoba igen szűk, s a bútorzat nagyon szegényes. Egy ágy, két szék, egy durva fából készült asztal, — ez az egész fényűzés. A két barát minden reggel sor­sot hoz, hogy melyikök menjen a sütőhöz és a mészá­roshoz, hogy a szűk élelmet beszerezze. Az ajtó mel­lett egy nagy kőkorsó áll, melyet az ifjak minden este maguk töltenek meg a szomszéd ház kutjánál. Nincs pénzük szolgát tartani. Karl Alfonz, — született 1808. Münchenben, hol szülei ideiglenesen tartózkodtak, — épen nem va­gyontalan családból származott; de atyja, Karl Henrik egy nap bezárta előtte tárcáját, mivel a fiatal Alfonz épen semmi készületet sem mutatott valami solid kenyérkeresetre. Karl Henrik, — s ebben a leg­több atya hasonló hozzá, — azt kívánta, hogy fia mindenelőtt valami biztos állás után lásson, aztán firkálhat, a mennyi csak szemének szájának tetszik. A fiatal Karr valódi költői természet volt, s készebb volt inkább a legnagyobb szükséget szenvedni, mint­sem pegazusát járomba fogni. Már ekkor jelentkezett Karrnak hajlama a kü­lönösségek s eredetiségek iránt, mely később valósá­gos mániává fajult. Hogy mennyire hódolt amaz elvnek , a­mit az ember a maga szobájában művel, ahhoz senkinek semmi köze, tanúsítja a következő történet. Az ő pad­lásszobájuk alatt lakott egy kereskedő-segéd, ki reg­geltől estig a »Te méné au bois Colinette« című szép dalt fuvolázta. Karr­a fölhasználva laktársa távol­létét, megfogadott egy vízh­ordót, a­kinek csöbör számra kellett a vizet szobájába öntöznie. A fuvolázó fölrohant s nagy lármát csapott, de Karl rendithet­­len nyugalommal válaszolt neki: »Ön szeret fuvo­­lázni, én pedig szeretek horgászni. Kiki saját ízlése szerint.« — így beszéli legalább Mirecourt Eugen. (Folyt. köv.) A mamák zsarnoksága. Saját tapasztalásunkból tudjuk mindnyájan, hogy a szeretet,­­valamint a szerelem is,­ többnyire nagy zsarnok. Azt is tudjuk, hogy szeretet, tehát zsar­­­­nokság dolgában első hely az anyákat illeti meg. Az úgynevezett majomszeretet példáit gyakran láthatjuk a szülőknél, főleg a mamáknál; ez pedig a szeretetből származó zsarnokságnak legkérlelhetetlenebb alakja. Az atya és fiú közt fenálló viszony az utóbbi pár nemzedék alatt gyökeresen változott; nem oly irány­ban, mintha most már a fiúgyermek atyja részéről kevesebb vonzalmat és szeretetet, az atya pedig fia részéről kevesebb ragaszkodást és tiszteletet tapasz­talna ; ilyesmiről szó sincs, hanem annyi tagadhatat­lan, hogy napjainkban minden művelt atya jóval kevesebb fontosságot tulajdonít a föltétlen és ellen­mondást nem tűrő engedelmesség külső, mondhatni lealázó nyilvánulásainak gyermekei részéről, mint ahogy ez hajdan szokásban volt. A józan felfogású atya mostanában belátja, hogy fiaiban minden önérze­tes és önállóságra irányuló hajlamot esztelenség volna elfojtani s belátja, hogy az ő nézetei és gondolatai már csak a köztök lévő korkülönbségnél fogva sem lehetnek mindenkor egyszersmind gyermekeinek nézetei és gon­dolatai. Az ő útjaik különbözők. Az atya tehát mege­légszik s meg is elégedhetik, ha látja, hogy a fiaiban fejlődő férfiasság és függetlenségi hajlam nemcsak hogy meg nem lazítja, de sőt inkább megszilárdítja, úgy a köteles tisztelet, mint a szívből fakadó gyöngéd szeretet és ragaszkodás természetes kötelékeit. Annál kevesebb változás tapasztalható e téren az anya és leánya közt fenálló viszonyban. A szigorú, kérlelhetetlen függés százados, vagy inkább évezredes hagyományai csorbu­lanul szálltak át a mostani nem­zedékre is. Akár minő korúak is a leányok, mamájok mindig »gyermekeknek« nevezi őket. A gyermekszoba fegyelmét átviszi a báltermekbe, sétányokra s minden más nyilvános vagy mulatóhelyre, a­hol pedig már a leányokat nem igen szokták »gyermekszámba« venni. S e fegyelemnek megvannak a maga jó, de megvannak árnyoldalai is, főleg a túlzásokban. Okos anya mindig óvatos figyelemmel kíséri felnőtt leányá­nak lépéseit, de nemcsak józan gondolkozású, értel­mes anyák vannak, túlságos, zsörtölődő, félénk, gyönge, sőt — bocsánat e kifejezésért! — hóbortos mamák is. De akár hóbortos, akár félénk, akár zsörtölődő nő is a mama, leányai — átalában véve — mindig fel­tétlen hatalma alatt állanak. Nehéz dolog választást tenni az egyiknek vagy másiknak zsarnoksága között, de az üde, életvidám ifjú leányokra nézve talán mégis legnagyobb megpróbáltatás a túlságosan félénk mama zsarnoksága. Korcsolyázni a világért sem engedné leányait, mert Franklin János és annyi más északsarki utazó a jég közt lelte halálát; tornázni dehogy hagyná őket, mikor annyi ember törte ki már a kezét testgya­korlatok alkalmával; csónakázni meg épen istenkísér­­tés lenne, mert a csónak fölfordulhat, és a »szegény gyermek« a vízbe veszhet. A testerősítés útját tehát elállja a mama ijedezése, noha a nőnek annyi szük­sége volna a testi és lelki erőre. A félénk mama nem engedi meg leányainak azt sem, hogy a szegényeket fölkeressék, mert még himlőt kapnának. Leányai sem dolgot, sem játékot nem indítványozhatnak olyat, melynek halálosan veszedelmes voltát a félénk mama be ne tudná bizonyítani. A leányoknak gyermekéveik­ben sem volt szabad hintalóra ülni, mert az könnyen fölfordulhatott volna velők; függőhintára ülni még kevésbbé, mert a kötél elszakad s ők lepottyannak; télikéshez a világért sem nyúlhattak, mert ujjacskái­­kat megvágták volna vele, így aztán a leányok jókora gyámoltalanságra csöpörödtek föl. A kényeztető mamák zsarnoksága sem sokkal enyhébb a félénk mamáénál. Gyermekei nyakát és mellét egy csomó meleg kendőbe burkolja, úgyhogy a szegények majd megfuladnak e túlságos anyai gon­doskodástól , aztán meg rőf-, azaz méterszámra kö­tözi a flanelt oly helyekre, hogy az úgy sem marad­hat meg sokáig. A mell és torok megvédésére is elég kínzó eszköz áll rendelkezésére; szobája tele van lé­­lekző készülékkel, ragtapaszokkal és mindenféle pa­tikai szerrel. Minden áron rá akarja fogni, be akarja bizonyítani, hogy valaki vagy meghalt már, vagy ok­­vetetlenül meg fog halni, s éjenkint ott láthatnék őt flanel- vagy hálóköntösében szobából-szobába bolyon­­gani, tapaszokkal, mindenféle labdacsokkal, mustár­­­­levelekkel és melegítő szerszámokkal fölfegyverkezve. Kínzásig szeretett és bálványozott gyermekeinél mind­­■ egyre valami lappangó betegség jeleit véli fölfedez­hetni. Arról szentül meg van győződve, hogy vala­mennyi leánya hajlandó a kinövésre, éjjelenkint fel­­packolja tehát fejüket vánkosokkal, még nyugalmukat­­ is megkeserítve. Mikor az ilyen túlgyöngéd mama társaságba,­­ estélyekre vagy kirándulásokra viszi leányait, a leg­­­­forróbb nyári délután sem engedné meg nekik, hogy a pázsitra üljenek ; a napon, fák alatt, vagy épen va­lami regényes sziklacsúcson még kevésbbé szabad pi­henniük. Mielőtt az üdítő harmat hullani kezdene, már hazatereli őket s a szende holdvilágot otthon is csak az ablakon át szabad nézniök — hihetőleg azért, mert félti őket a holdkórosságtól. Megtanítja őket jó­­előre, hogy érzelmeiket s azok nyilvánítását jól meg­fontolják, nehogy valami meggondolatlanságot köves­senek el s igy szerencsésen sikerül is oda fejlesztenie a dolgot, hogy leányai a mindennapi élet közvetlen, őszinte örömeinek legalább felétől végkép megfosztja s őket ügyetlenekké,bátortalanokká s unalmasokká teszi. A szó valódi értelmében kiűz belőlük minden kedélyt, naivitást és természetességet, az ifjú leányok e legna­­­­gyobb kedvességét,legközvetlenebb vonzerejét. Örömei­ket,bánataikat soha sem szabad élénken nyilvánítaniok. A félénk és kényeztető mama a természetnek : minden tüneményét ádáz ellenség gyanánt tünteti föl leányai előtt. A kikeletnek föltámadást hirdető, enyhe délnyugati fuvalma hülést, az üdítő nyárközépi zápor tüdőgyuladást okoz; a hóban kisétálni pedig — na , az meg épen halálos veszedelmet idézhet elő. Az ily mamák leánya nem is a természet boldog, életvidám, szabad gyermeke, hanem virágházi növény, melynek számára nincs alkalmas levegő e föld kerekségén. Hát még mikor a túlgyöngéd vagy félénk mama egyszersmind a homoeopathai rendszer híve! Na, arról­­ az emberkínzásról, melyet ilyen esetben leányaival véghez visz, még csak gondolkozni sincs elég bátor­ságunk ! Kezében dr. Argenti Döme »Hasonszenvi gyógymód«-jával, ott ül kóros székében és examinálni­­ kezdi képzelt páciensét, hogy a »diagnózist« valami úton-módon megállapíthassa. A szegény »beteg«­­ csakhamar úgy is kezdi magát érezni, mintha testé­nek minden részében valóban oly valami borzasztó betegség ütött volna tanyát, melyet onnan még talán az öt percenkint beveendő »bryonia« és »aconitum«­­ sem fog kiűzni soha. Íme, ilyen nem egy túlságos mama zsarnok­sága ; kegyetlenebb a régiekénél, mert a mostaniak­nak több kínzó eszköz áll rendelkezésükre. Kissé ta­lán éles szavakkal álltunk a túlságosan szeretett leá­nyok védelmére, de úgy hiszszük, hogy nem egészen­­ igazságtalanul. Aztán meg annak a nagy szeretetből származó zsarnokságnak utóhatását rendesen mi — férfiak — szintén meg szoktuk keserűlni, mikor az elnyomottakból elnyomók lesznek. Sámi Lajos: 552

Next