Fővárosi Lapok 1876. július (148-173. szám)

1876-07-15 / 160. szám

Mire ő egy arcfin­­or­it­ással válaszolt, mely azt látszott mondani, hogy szénánk nem a legjobb rend­ben áll. — Majd elmondom később, — tévé utána. — Most pedig várjuk az uralgó magas parancsait. Most láttam csak, hogy előbbi örömem alapta­lan. A király távozása után elkülönítettek társaimtól, s a folyó mentén álló ólba zártak el, melyet szigorúan őrzött négy fel-alá sétáló, dorongokkal fegyverzett ember. .. Fájdalmasan kiáltok fel: istenem, istenem mi történik velem ? A kezdet oly szomorú, a vég­ei borzasztó leend. — L’ Absolu mester szavai még most is füleim­ben hangzottak, mint tisztelte meg a fejedelem az óriás kígyót nemesebb részeinek felfalásával. Tehát kannibálok között voltam, emberevők közt, kik a hadjárat alatt hatalmukba ejtett foglyo­kat kímélet nélkül felfalják ! ? De hiszen én nem jöt­tem háborút viselni Oknenakati fejedelme ellen; tud­tára fogom tehát adni, hogy ez jogtalanság volna, s velem nem szabad úgy bánniok, mint hadi­fo­­golylyal. Mint a mérges falánk gyötört e gondolat, s pil­­lanatonkint hideg borzongás járta át valómat. Na­gyobb vértanú voltam, mint azok, kik az ó­korban a zsarnokok pallosai alatt hullottak el. Egyedül voltam s az ételhordó kannibálon kivűl, ki mindannyiszor éhes étvágygyal tekintett rám, egész napon át senkit sem láttam. Beesteledett. A hosszú kínzás után annyira el­­gyengültem, hogy a kimerültség erőt vett fájdalmai­mon s lassan kint elszenderültem. — A jég virág­illattal telt meg, s az ünnepélyeségre összesereglett vadak zenéje és zsivaja hangzott fel a távolból. Úgy tűntem fel magam előtt, mint e virágok megkoszorú­zott áldozata, egyszerre vidám elégedett lettem, nem féltem már a haláltól, s a véremre szomjazó tömeg ordítása nem rémített meg többé, nyugodtan néztem eléje végzetemnek, bár a vad lárma halálítéletként hangzott fel füleimben. E percben váratlanul hűvösebb lég érintő hom­lokomat, hirtelen felemelkedtem fekhelyemből. Az ajtó feltárult, s a félhomályban egy mezítelen emberi alak árnyéka kísértetiesen húzódott felém, kiben ti­pegő járása után L’Absolu mestert sejtettem köze­­­­ledni. Valóban ő volt, s hangja minden kételyemet el­oszlatta. — Bocsánat uram, hogy ily pongyolán jöttem s köpenyemet, melyet csak ünnepélyes alkalommal öltök magamra, s diszöltönyömet képezi, nem öltöttem fel, mivel a sok hurcolás idő előtt tönkre tenné, s úgy járna, mint egyetlen ingem és nadrágom, mely néhány hó alatt e szigetre érkezésem után rongyokban mállott szét. Különben e világrész, öltözete után ítélve, való­ságos földi paradicsom, — s nem feltűnő ha Ádám ősünk divatát követjük. — A mely országban letelepedtél, alkalmaznod kell magadat annak szokásaihoz. — Konyhájukhoz még mai nap sem szokhattam hozzá, különösen némely csemegéjük, soha sem volt még ínyemre. — Ah, — értem már! — Tehát valóban igaz ? — kiáltok közbe — hogy a h­úsevés . .. — Úgy van, még­pedig ha hozzájut, emberhúst eszik e vérszomjas nép; különösen akkor, ha a szom­széd szigetek népeivel viselt háborúkban valakit fog­­lyul ejtenek, vagy ha valamely szerencsétlen hajótört vetődik a szigetre. Az én sorsom azonos volt az öné­vel, ha nincs a királynő (kinek divatos köntösömet oda ajándékoztam) s ki alkalmasnak talált egy mor­­ganatikus házasságra, mondom, ha a királynő a kelet jellege, ki nem terjeszti rám magas kegyeit, felfaltak volna, mint félnyers sültjöket az angolok, é­s most annyira hasznos vagyok e népre nézve, hogy nem nél­külözhetnek, mióta az ifjú hercegnőnek, a reggeli har­matnak nevelése rám bízatott. — Meg fogja látni, mily magasztos egy alak az én hercegnőm, mily jól beszéli már a francia nyelvet, lágy hanglejtése, kel­­lemdús kifejezése Párisban is feltűnést okozna. — Kiváncsi vagyok, — szakítom félbe L’Absulu mestert — de hát ha minket minden ceremónia nél­kül fel fognak falni! ?­­ — És ha már elkezdték volna — mondá a mes­ter sarkasztikus mosolylyal. — Szent isten ! — kiáltok fel kétségbeesetten — szegény társaim! . .. Tudni akarom, hol vannak, látni akarom őket minden áron! Ezt mondva az ajtó felé rohantam. Az öreg mester azonban feltartóztatott. — Ej, ej, uram , legyen okos, és térjen észre, kü­lönben ön sem fogja kikerülni sorsát. — Társait nem mentheti meg többé, ők már hideg hullák, szétszórt csontvázak! — A megtörtént dolgot megmásítani le­hetetlen. Eszméletlenül hanyatlottam L’Absolu karjaiba, s zokogó sírásban adtam kifejezést pokoli fájdal­mamnak. — Türelem, türelem — ismétlen mester,—sze­rencsétlen társait az ön sírása sem fogja többé vissza­adni az életnek. — Hadd legyen hát mindennek vége, öljenek meg engem is! Miért gyötörnek oly soká ? Miért nem öltek engem is társaimmal együtt ? — Miért nem ? . .. Miért nem ? — mormogott a francia. — Mindenelőtt Ön a főnök, s igy termé­szetes, hogy a jó falatot utójára hagyták. — Tehát csak holnap, ma nem kerül rám a sor? •— Legyen türelemmel, hadd fejezzem be, mit mondani akartam. Ön az én közbevetésem folytán maradt életben, s az emberevők megegyeztek abban, hogy Kutka ünnepén fognak ön felett lakmározni. — Mi az a Kutka ? — Az az ő istenök, ki őket e világra teremté. Hitvegéjük szerint,­­ Kutkú egy szép napon oda hagyta az eget, hogy Okuenekati szigetén mezei életet éljen. Két gyermeke volt, a fiúnak Sigil, a leány­nak Siduka volt neve; ezek később férj és feleség let­tek. Kutkú és neje Ukum (kiről nem tudják honnan kerítette elő istenünk) zöld levelekkel takarták el tes­tüket, eledelül pedig a föld gyümölcsét használták, miért is állatokat nem teremtettek. — Egy szép éj­szakán nem tudni mi okból, Kutka cserben hagyta feleségét, gyermekeit, s tán Amerikába vándorolt, hol az ördög sem tudja mi lett belőle. — Hisz ez nagyon egyszerű ? — Igen ám, s még sincs a világon nagyobb bo­londság, mint az ő istenségük. Hódolatukat evéssel és ivással fejezik ki iránta, anélkül azonban, hogy csak egy csontdarabot is áldoznának fel tiszteletére. So­hasem esedeznek kegyelméért, s nevét legnagyobb közönynyel emlegetik. (Folyt, köv.) Hogy épül egy vasút ? *) Ha néhány millióval rendelkezném (a­mi nincs), vagy híres nevem volna (a­mitől messze vagyok,) könnyen felelhetnék feltett kérdésemre, kieszközöl­ném az engedélyt egy Piripócstól­ Kutya-Bagosig ve­zetendő vasút előmunkálataira, ezek elkészültével ki­­kürtölném a világnak, mily fontos az állam érdekében e vasút létezése, mily roppant forgalom van kilátás­ban, tehát a tőkének mily mesés haszonra van kilá­tása, sat! Ha a kikürtölés rögtön nem használna, egyesek érdekeit hajhásznám, s addig meg sem állnék, míg nem találkoznék néhány tőkepénzes, kik eszmém iránt lelkesedve, velem kezet nem fognának. Ekkor kieszkö­zölném az építési engedélyt; megnyerném — illető­leg most már többen lévén — megnyernék valamely bankot papírjaink elárusítására, megkezdenék az épí­tést és azt be is fejeznék, mert papírjaink természete­sen jó áron elkeltek. De nem vagyok ilyen szerencsés. A gondviselés elfelejtett milliókat tenni bölcsőmbe s nagy nevet vezettetni be keresztlevelembe; lemondok tehát tervemről, s Piripócs és Kutyabagos közt hadd emlékeztesse a fáradt vándort a homokos uton futó kerékvágás arra, mily jó volna, ha ott vasút futna. De ne ábrándozzunk. Nincs valami prózaibb dolog, mint a vasút. Keletkezésétől fogva egy jel­szava van: a pénz. Pénz kell az engedélyhez, az előmunkálatokra, a tőke beszerzésére, az építésre, a vasút felszerelésére, az üzlet megindítására. Azután ismét pénz kell az üzlet vezetésére, a tőke kamatoztatására s törlesztésére, az üzlet bővítésére, és így tovább. Már­pedig a pénz köl­teni való ugyan, de nem költői dolog. Tegyük fel, hogy van néhány ember, kik vas­utat szándékoznak építeni, mert van nevek, pénzek, hitelek. Tegyük fel, hogy a vasút iránya közérdekű, a vidék melyet át fog szelni, népes és gazdag s a vonal az állam stratégiai szempontjából is fontos. _________ Vagy tegyük fel, hogy egyik sem áll, hanem csak néhány ember személyes érdeke forog kérdésben. Elég az hozzá, vasutat akarunk építeni. Először is beutazzuk a vidéket. Megnézzük a helyi fekvést, s azt találjuk, hogy az a vasút építé­sére alkalmas és kedvező. Beszólünk az egyes váro­sokhoz, községekhez és földbirtokosokhoz s úgy talál­juk, hogy ezek óhajtják a vasutat, sőt áldozatokra is készek. Egy szóval áttanulmányozzuk a dolgot s kalkulálunk. A vonat hossza például ötven mértföld, és a vasút építésére, nagyjából számítva, kellene körülbelől negyven millió. A mentén fekvő városok, községek és egyes földbirtokosoknak érdekében állván a vasút, ezek ré­szint fölajánlották a szükséges telkeket ingyen, részint olcsón adják, sőt részben készpénzbeli áldozatokra is készek. Tegyük föl, hogy ez előnyök következtében négy millióval kevesebb tőkét előirányozhatnánk, maradna­k a vasútépítésre szükséges tőke harminchatmillió. Eme tőke kamatoztatására kellene öt százalék­­ törlesztésére egyötöd százalék évenkint, azaz tőke­­i kamatra egymilliónyolcszázezer frt., törlesztésre het­­venkétezer frt., együtt egymilliónyolcszázhetvenhét­­ezer frt. A várható forgalom évenként egy pályamért­­földnél három millió tiszta tehermázsára volna kez­detben tehető, mi másfél krajcár átlagos bevételt szá­­­­mítva, negyvenötezer frt bruttó bevételt hozna, vagyis ötven mértföldre két és egy negyedmillió frtot. Ebből azonban az üzleti kiadásra kellene szá­­­­mítani ennek hatvan százalékát vagyis maradna tiszta­­ bevétel kilencszázezer forint. Kész eredmény! Ebből nem telik ki a tőke ka­matja és törlesztési hányada, sőt még ha e bevé­tel emelkedik is, talán még akkor sem telik ki biz­tosan. Nem tesz semmit! Öt a négyből nem telik ki, kérek tehát egyet kölcsön! Pompás eszme! Az állam­nak érdekében áll a vasút, tehát áldozzon, biztosítsa a kamatot és törlesztést, így keletkezett az államga­rancia eszméje. Tegyük fel, hogy az állam nemcsak megadta az engedélyt a vasút építésére, sőt biztosítja is a szük­séges tiszta jövedelmet. E stádiumban az engedélye­sek rendesen részvénytársaságot alakítanak, például tizenhatmillió részvény és húsz millió kötvénytőke ki­bocsátásával. A kibocsátást egy vagy több bank eszközli, te­gyük hetvenötszázalékos árfolyammal, azaz harminc­hatmillió tőkéért a bank fizet tényleg huszonhatmilliót, vagyis elvész az építésre nézve kilenc millió, pénz­be­szerzés címén. Az előtanulmányozás, az engedély el­nyerése és egyéb szintén pénzbe került, erre fölvehet­­jük, hogy két millió eltűnik alapítási díj címén. Míg tehát az építés tényleg elkezdődnék, az előirányozott és kibocsátott harminchat millió tőkéből már csak huszonötmillió marad. Ekkor a társulat vagy maga épít, a­mi ritkább eset, vagy kiírja a pályázatot a vasút építésére, s en­nek eredménye alapján szerződést köt bizonyos vállal­kozóval. E szerződés pontozatai szerfölött fontosak arra nézve, hogy további milliók ne eredjenek oly út­nak, melyről nincs visszatérés többé. A vállalkozó teljesítményeinek fizetését kétféle alapra lehet és szokás fektetni: első az átalány, máso­dik a teljesítmények szerinti. Az átalány­építésnél az előbb említett huszonöt milliót oda adják a vállalkozónak s azt mondják: építsd fel a vasútat eme tervek szerint jól, szereld fel jól s add át oly állapotban, hogy az üzletnek akadály­talan megindítása és vezetése biztosítva legyen. Ter­mészetes, hogy a huszonötmilliót nem adja át egy­szerre, hanem időről-időre a teljesítmények haladásá­nak bizonyos arányában. A teljesítmény szerinti fizetésnél pedig a tényleges teljesítményt fizetik idő­ről-időre. Mindkét rendű fizetésnél a kimutatott összegből vissza szoktak bizonyos százalékot tartani, a munka teljes és jól bevégzésének biztosítására; a fővállalkozó szerződésébe lefizetett vagy értékpapírokban letett biztosítéka pedig a kikötött időben történendő s terv szerint eszközlendő bevégzést sürgeti. A vállalkozó vagy maga épít, vagy más úgy­nevezett alvállalkozókra bízza az építést, ezek ismét másokra s igy tovább. A társulat viszi az ellenőrzést s ezenkívül a kormány is, mint kamatbiztosító, de *) Most ugyan nem sok épül már, mert ez idő szerint a sok felépültnek terhe nyomja a vállunkat. De épül mégis a temesvár-orsovai, melyet Karánsebesig már rövid időn átad­nak a forgalomnak, s épülni fog megint egy pár: a pest-zimo­­nyi és határőrvidéki.­­ 750

Next