Fővárosi Lapok 1876. július (148-173. szám)
1876-07-15 / 160. szám
Mire ő egy arcfinoritással válaszolt, mely azt látszott mondani, hogy szénánk nem a legjobb rendben áll. — Majd elmondom később, — tévé utána. — Most pedig várjuk az uralgó magas parancsait. Most láttam csak, hogy előbbi örömem alaptalan. A király távozása után elkülönítettek társaimtól, s a folyó mentén álló ólba zártak el, melyet szigorúan őrzött négy fel-alá sétáló, dorongokkal fegyverzett ember. .. Fájdalmasan kiáltok fel: istenem, istenem mi történik velem ? A kezdet oly szomorú, a végei borzasztó leend. — L’ Absolu mester szavai még most is füleimben hangzottak, mint tisztelte meg a fejedelem az óriás kígyót nemesebb részeinek felfalásával. Tehát kannibálok között voltam, emberevők közt, kik a hadjárat alatt hatalmukba ejtett foglyokat kímélet nélkül felfalják ! ? De hiszen én nem jöttem háborút viselni Oknenakati fejedelme ellen; tudtára fogom tehát adni, hogy ez jogtalanság volna, s velem nem szabad úgy bánniok, mint hadifogolylyal. Mint a mérges falánk gyötört e gondolat, s pillanatonkint hideg borzongás járta át valómat. Nagyobb vértanú voltam, mint azok, kik az ókorban a zsarnokok pallosai alatt hullottak el. Egyedül voltam s az ételhordó kannibálon kivűl, ki mindannyiszor éhes étvágygyal tekintett rám, egész napon át senkit sem láttam. Beesteledett. A hosszú kínzás után annyira elgyengültem, hogy a kimerültség erőt vett fájdalmaimon s lassan kint elszenderültem. — A jég virágillattal telt meg, s az ünnepélyeségre összesereglett vadak zenéje és zsivaja hangzott fel a távolból. Úgy tűntem fel magam előtt, mint e virágok megkoszorúzott áldozata, egyszerre vidám elégedett lettem, nem féltem már a haláltól, s a véremre szomjazó tömeg ordítása nem rémített meg többé, nyugodtan néztem eléje végzetemnek, bár a vad lárma halálítéletként hangzott fel füleimben. E percben váratlanul hűvösebb lég érintő homlokomat, hirtelen felemelkedtem fekhelyemből. Az ajtó feltárult, s a félhomályban egy mezítelen emberi alak árnyéka kísértetiesen húzódott felém, kiben tipegő járása után L’Absolu mestert sejtettem közeledni. Valóban ő volt, s hangja minden kételyemet eloszlatta. — Bocsánat uram, hogy ily pongyolán jöttem s köpenyemet, melyet csak ünnepélyes alkalommal öltök magamra, s diszöltönyömet képezi, nem öltöttem fel, mivel a sok hurcolás idő előtt tönkre tenné, s úgy járna, mint egyetlen ingem és nadrágom, mely néhány hó alatt e szigetre érkezésem után rongyokban mállott szét. Különben e világrész, öltözete után ítélve, valóságos földi paradicsom, — s nem feltűnő ha Ádám ősünk divatát követjük. — A mely országban letelepedtél, alkalmaznod kell magadat annak szokásaihoz. — Konyhájukhoz még mai nap sem szokhattam hozzá, különösen némely csemegéjük, soha sem volt még ínyemre. — Ah, — értem már! — Tehát valóban igaz ? — kiáltok közbe — hogy a húsevés . .. — Úgy van, mégpedig ha hozzájut, emberhúst eszik e vérszomjas nép; különösen akkor, ha a szomszéd szigetek népeivel viselt háborúkban valakit foglyul ejtenek, vagy ha valamely szerencsétlen hajótört vetődik a szigetre. Az én sorsom azonos volt az önével, ha nincs a királynő (kinek divatos köntösömet oda ajándékoztam) s ki alkalmasnak talált egy morganatikus házasságra, mondom, ha a királynő a kelet jellege, ki nem terjeszti rám magas kegyeit, felfaltak volna, mint félnyers sültjöket az angolok, és most annyira hasznos vagyok e népre nézve, hogy nem nélkülözhetnek, mióta az ifjú hercegnőnek, a reggeli harmatnak nevelése rám bízatott. — Meg fogja látni, mily magasztos egy alak az én hercegnőm, mily jól beszéli már a francia nyelvet, lágy hanglejtése, kellemdús kifejezése Párisban is feltűnést okozna. — Kiváncsi vagyok, — szakítom félbe L’Absulu mestert — de hát ha minket minden ceremónia nélkül fel fognak falni! ? — És ha már elkezdték volna — mondá a mester sarkasztikus mosolylyal. — Szent isten ! — kiáltok fel kétségbeesetten — szegény társaim! . .. Tudni akarom, hol vannak, látni akarom őket minden áron! Ezt mondva az ajtó felé rohantam. Az öreg mester azonban feltartóztatott. — Ej, ej, uram , legyen okos, és térjen észre, különben ön sem fogja kikerülni sorsát. — Társait nem mentheti meg többé, ők már hideg hullák, szétszórt csontvázak! — A megtörtént dolgot megmásítani lehetetlen. Eszméletlenül hanyatlottam L’Absolu karjaiba, s zokogó sírásban adtam kifejezést pokoli fájdalmamnak. — Türelem, türelem — ismétlen mester,—szerencsétlen társait az ön sírása sem fogja többé visszaadni az életnek. — Hadd legyen hát mindennek vége, öljenek meg engem is! Miért gyötörnek oly soká ? Miért nem öltek engem is társaimmal együtt ? — Miért nem ? . .. Miért nem ? — mormogott a francia. — Mindenelőtt Ön a főnök, s igy természetes, hogy a jó falatot utójára hagyták. — Tehát csak holnap, ma nem kerül rám a sor? •— Legyen türelemmel, hadd fejezzem be, mit mondani akartam. Ön az én közbevetésem folytán maradt életben, s az emberevők megegyeztek abban, hogy Kutka ünnepén fognak ön felett lakmározni. — Mi az a Kutka ? — Az az ő istenök, ki őket e világra teremté. Hitvegéjük szerint, Kutkú egy szép napon oda hagyta az eget, hogy Okuenekati szigetén mezei életet éljen. Két gyermeke volt, a fiúnak Sigil, a leánynak Siduka volt neve; ezek később férj és feleség lettek. Kutkú és neje Ukum (kiről nem tudják honnan kerítette elő istenünk) zöld levelekkel takarták el testüket, eledelül pedig a föld gyümölcsét használták, miért is állatokat nem teremtettek. — Egy szép éjszakán nem tudni mi okból, Kutka cserben hagyta feleségét, gyermekeit, s tán Amerikába vándorolt, hol az ördög sem tudja mi lett belőle. — Hisz ez nagyon egyszerű ? — Igen ám, s még sincs a világon nagyobb bolondság, mint az ő istenségük. Hódolatukat evéssel és ivással fejezik ki iránta, anélkül azonban, hogy csak egy csontdarabot is áldoznának fel tiszteletére. Sohasem esedeznek kegyelméért, s nevét legnagyobb közönynyel emlegetik. (Folyt, köv.) Hogy épül egy vasút ? *) Ha néhány millióval rendelkezném (ami nincs), vagy híres nevem volna (amitől messze vagyok,) könnyen felelhetnék feltett kérdésemre, kieszközölném az engedélyt egy Piripócstól Kutya-Bagosig vezetendő vasút előmunkálataira, ezek elkészültével kikürtölném a világnak, mily fontos az állam érdekében e vasút létezése, mily roppant forgalom van kilátásban, tehát a tőkének mily mesés haszonra van kilátása, sat! Ha a kikürtölés rögtön nem használna, egyesek érdekeit hajhásznám, s addig meg sem állnék, míg nem találkoznék néhány tőkepénzes, kik eszmém iránt lelkesedve, velem kezet nem fognának. Ekkor kieszközölném az építési engedélyt; megnyerném — illetőleg most már többen lévén — megnyernék valamely bankot papírjaink elárusítására, megkezdenék az építést és azt be is fejeznék, mert papírjaink természetesen jó áron elkeltek. De nem vagyok ilyen szerencsés. A gondviselés elfelejtett milliókat tenni bölcsőmbe s nagy nevet vezettetni be keresztlevelembe; lemondok tehát tervemről, s Piripócs és Kutyabagos közt hadd emlékeztesse a fáradt vándort a homokos uton futó kerékvágás arra, mily jó volna, ha ott vasút futna. De ne ábrándozzunk. Nincs valami prózaibb dolog, mint a vasút. Keletkezésétől fogva egy jelszava van: a pénz. Pénz kell az engedélyhez, az előmunkálatokra, a tőke beszerzésére, az építésre, a vasút felszerelésére, az üzlet megindítására. Azután ismét pénz kell az üzlet vezetésére, a tőke kamatoztatására s törlesztésére, az üzlet bővítésére, és így tovább. Márpedig a pénz költeni való ugyan, de nem költői dolog. Tegyük fel, hogy van néhány ember, kik vasutat szándékoznak építeni, mert van nevek, pénzek, hitelek. Tegyük fel, hogy a vasút iránya közérdekű, a vidék melyet át fog szelni, népes és gazdag s a vonal az állam stratégiai szempontjából is fontos. _________ Vagy tegyük fel, hogy egyik sem áll, hanem csak néhány ember személyes érdeke forog kérdésben. Elég az hozzá, vasutat akarunk építeni. Először is beutazzuk a vidéket. Megnézzük a helyi fekvést, s azt találjuk, hogy az a vasút építésére alkalmas és kedvező. Beszólünk az egyes városokhoz, községekhez és földbirtokosokhoz s úgy találjuk, hogy ezek óhajtják a vasutat, sőt áldozatokra is készek. Egy szóval áttanulmányozzuk a dolgot s kalkulálunk. A vonat hossza például ötven mértföld, és a vasút építésére, nagyjából számítva, kellene körülbelől negyven millió. A mentén fekvő városok, községek és egyes földbirtokosoknak érdekében állván a vasút, ezek részint fölajánlották a szükséges telkeket ingyen, részint olcsón adják, sőt részben készpénzbeli áldozatokra is készek. Tegyük föl, hogy ez előnyök következtében négy millióval kevesebb tőkét előirányozhatnánk, maradnak a vasútépítésre szükséges tőke harminchatmillió. Eme tőke kamatoztatására kellene öt százalék törlesztésére egyötöd százalék évenkint, azaz tőkei kamatra egymilliónyolcszázezer frt., törlesztésre hetvenkétezer frt., együtt egymilliónyolcszázhetvenhétezer frt. A várható forgalom évenként egy pályamértföldnél három millió tiszta tehermázsára volna kezdetben tehető, mi másfél krajcár átlagos bevételt számítva, negyvenötezer frt bruttó bevételt hozna, vagyis ötven mértföldre két és egy negyedmillió frtot. Ebből azonban az üzleti kiadásra kellene számítani ennek hatvan százalékát vagyis maradna tiszta bevétel kilencszázezer forint. Kész eredmény! Ebből nem telik ki a tőke kamatja és törlesztési hányada, sőt még ha e bevétel emelkedik is, talán még akkor sem telik ki biztosan. Nem tesz semmit! Öt a négyből nem telik ki, kérek tehát egyet kölcsön! Pompás eszme! Az államnak érdekében áll a vasút, tehát áldozzon, biztosítsa a kamatot és törlesztést, így keletkezett az államgarancia eszméje. Tegyük fel, hogy az állam nemcsak megadta az engedélyt a vasút építésére, sőt biztosítja is a szükséges tiszta jövedelmet. E stádiumban az engedélyesek rendesen részvénytársaságot alakítanak, például tizenhatmillió részvény és húsz millió kötvénytőke kibocsátásával. A kibocsátást egy vagy több bank eszközli, tegyük hetvenötszázalékos árfolyammal, azaz harminchatmillió tőkéért a bank fizet tényleg huszonhatmilliót, vagyis elvész az építésre nézve kilenc millió, pénzbeszerzés címén. Az előtanulmányozás, az engedély elnyerése és egyéb szintén pénzbe került, erre fölvehetjük, hogy két millió eltűnik alapítási díj címén. Míg tehát az építés tényleg elkezdődnék, az előirányozott és kibocsátott harminchat millió tőkéből már csak huszonötmillió marad. Ekkor a társulat vagy maga épít, ami ritkább eset, vagy kiírja a pályázatot a vasút építésére, s ennek eredménye alapján szerződést köt bizonyos vállalkozóval. E szerződés pontozatai szerfölött fontosak arra nézve, hogy további milliók ne eredjenek oly útnak, melyről nincs visszatérés többé. A vállalkozó teljesítményeinek fizetését kétféle alapra lehet és szokás fektetni: első az átalány, második a teljesítmények szerinti. Az átalányépítésnél az előbb említett huszonöt milliót oda adják a vállalkozónak s azt mondják: építsd fel a vasútat eme tervek szerint jól, szereld fel jól s add át oly állapotban, hogy az üzletnek akadálytalan megindítása és vezetése biztosítva legyen. Természetes, hogy a huszonötmilliót nem adja át egyszerre, hanem időről-időre a teljesítmények haladásának bizonyos arányában. A teljesítmény szerinti fizetésnél pedig a tényleges teljesítményt fizetik időről-időre. Mindkét rendű fizetésnél a kimutatott összegből vissza szoktak bizonyos százalékot tartani, a munka teljes és jól bevégzésének biztosítására; a fővállalkozó szerződésébe lefizetett vagy értékpapírokban letett biztosítéka pedig a kikötött időben történendő s terv szerint eszközlendő bevégzést sürgeti. A vállalkozó vagy maga épít, vagy más úgynevezett alvállalkozókra bízza az építést, ezek ismét másokra s igy tovább. A társulat viszi az ellenőrzést s ezenkívül a kormány is, mint kamatbiztosító, de *) Most ugyan nem sok épül már, mert ez idő szerint a sok felépültnek terhe nyomja a vállunkat. De épül mégis a temesvár-orsovai, melyet Karánsebesig már rövid időn átadnak a forgalomnak, s épülni fog megint egy pár: a pest-zimonyi és határőrvidéki. 750