Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)
1876-09-01 / 200. szám
Egy házaspár regénye. (Orosz elbeszélés.) Irta Tolstoj Leó. (Folytatás.) — Mily jó, hogy te ezt a szonátát játszottad ! — szólt Sergei. Én hallgattam. — Hát te még nem beáztál ? Tagadólag ráztam a fejemet s nem fordultam hátra feléje. El akartam rejteni előle az arcomon mutatkozott izgatottság jelét. — Katja és Sonja azonnal itt lesznek, — folytatá Sergei. — A lovak megbokrosodtak s ők kiszállva, gyalog akartak jőni. — Megvárjuk őket, — viszonzom s kimentem a terraszra. Azt hittem, utánam fog jőni férjem; de ő a gyermekek után kérdezősködött s ezeket kereste föl. Jelenléte, szelíd nyájas hangja ismét kételyt támasztott bennem arra nézve, hogy én önhibám miatt vesztettem volna valamit. — Mi óhajtanivalóm van még ? — kérdem önmagamtól. — Ő szelíd, nyájas, jó férj, jó atya ... én nem is tudom, mi hiányozhatik még nekem! Fölmentem a terraszra s leültem a vászonfedélzet alá, ama padra, hol esküvőnk napján ültem. A nap már lehanyatlott, a szürkület jelentkezett és sötét tavaszi felhő lebegett kert és ház fölött; csupán a fák mögött csillámlott meg a lehunyó esthajnalnak egy fényes vonala s az épen kibukkant alkonyi csillag. Mindezek fölött azonban a felhő árnya lebegett s e jelenség csöndes tavaszi esőt jelzett. A szellő elpihent , egyetlen levél, egyetlen fűszál nem mozgott; a syringák és barkócák illata oly erős volt, mintha az egész levegő virágzásnak indult volna, s hol kisebb, hol nagyobb áramlatban özönlené el a kertet. Szinte szerettem volna befogni szememet, fülemet, hogy mit se lássak, mit se halljak s teljesen ez édes illatárba merüljek. A georginák és a rózsabokrok, melyek még nem virágzottak, szétterpeszkedtek a körülásott fekete szegélyágyban, mintha a melléjük alkalmazott fehér karókon túl akarnának kapaszkodni; a békák torkuk szakadtából kurutyoltak, mintha az eső előtt, mely őket a vízbe kergetendő volt, még egyszer hallatni akarták volna magukat oly hangosan, amennyire csak lehetséges ; a szökőkutnak egyenletes, andalító moraja vegyült a békák e zajába s a fülemilék mindenfelől felelgettek egymásnak vissza. E tavaszon is fészkelt egy pár az ablak alatt, a bokrok közt. Mikor a terraszra léptem, az egyik a sétányra röpült át s egy pillanatig dalolva, elhallgatott s szép csöndesen várt a válaszra. Hiába igyekeztem magamat megnyugtatni, én is vártam s szerettem volna valamit elpanaszolni. Majd lejött férjem és mellém ült. — Alkalmasint megáznak a mieink, — szólt. — Úgy látszik, — válaszoltam. Aztán hallgattunk egy ideig. Eközben a felhő, melyet semmi legkisebb fuvalat nem háborított, alább-alább ereszkedett, mígnem egy csöpp a terrász egyik növényére esett, egy másik meg az út kövezetére, aztán tömegesen a terrász alatti bojtorjánra. Hovátovább sűrűbben potyogtak a megeredő eső terhes, üde csöppjei. Fülemüle, béka elhallgatott s csak a víz moraja hangzott meg, noha az eső miatt határozatlanabból, mintha távolabbról jőne e moraj. Egy madárka, mely valószínűleg már meghúzódott a száraz bokrok alatt, egyre ismételgette két, mindig egyenlő hangjegyét. Micailits Sergei fölállott s távozni akart. — Hová ? — kérdeztem őt s visszatartottam. — Hiszen itt oly kellemes időzni. — Két esernyőt s félcipőket akarok a leányoknak küldeni, — válaszolt férjem. — Felesleges az, mindjárt eláll már az eső. Igazat adott nekem s mi ott maradtunk a terraszon, egymás mellett állva a könyöklőnél. Én lekönyököltem a nedves párkányra s kihajoltam, úgyhogy hajamat, arcomat az üde eső áztatta. A felhő tisztáit és ritkáit, miközben tartalmát hozzánk alázúdította, az eső egyhangú zaja bágyadni kezdett, mig végre már csak egyes csöppek potyogtak alá az égből meg a lombokról. A békák újra megkezdték lármájukat, a fülemilék is megelevenedtek s minden oldalról csattogtak a nedves bokrok közül. Köröskörűl kiderült a láthatár. — Mily kellemes itt! — szólt férjem, a karfára ülve s kezével nedves fürteimet simogatva. E keresetlen gyöngédség szemrehányásként hatott rám s csaknem sírásra fakadtam. — Mit kívánhat az ember többet ? — folytatá Sergei. — Én most oly elégült vagyok, hogy mit sem kívánok többé. Tökéletesen boldognak érzem magamat. — Ezelőtt nem igy beszéltél! — gondoltam magamban.— Bármily nagy volt is a boldogságod,mindig azt mondtad, hogy van még valami kívánnivalód! És most nyugodt, boldog vagy, mig nekem kimondhatlan bánat és még ki nem sirt könjek terhelik szivemet. — Én is jól érzem magamat, — mondom, — de egyszersmind fájó érzést is kelt bennem, hogy körülem minden oly szép. Bennem folyvást van valami üresség, valami kitöltetlen, mindig vágyakozom valami után ... itt azonban minden oly szép, oly nyugalmas. Lehetséges-e, hogy midőn te a természet élvezetébe merülsz, ez élvezetbe semmi fájó érzés sem vegyül ? Nem értesz-e valami olyast, mintha a múltakba vágynál vissza ? Sergei levette fejemről a kezét s egy kissé elgondolkozott. — Igen, egykor éreztem olyasmit, különösen tavaszszal, — szólt ő elmerengve. —Egész éjeket virasztottam át, vágyak remények közt. Oh, mily szép éjek voltak ezek! . . . De akkor még mindaz előttem volt, ami most már mögöttem van. Most megelégszem azzal, ami van ... és jól érzem mellette magamat, — tévé utána oly nyugodtan, oly hanyagul, hogy — bármily nehezemre esett is ezt hallani — állításának igazságáról meg kellett győződnöm. — Tehát egyátalán nem óhajtasz már semmit ? — kérdeztem. — Semmi lehetetlenséget, — viszonzá ő, lelkembe látva. — De te megáztatod a fejedet, — tévé utána, miközben még egyszer, mint valamely gyermeknek, szeretetteljes nyájassággal simogatta meg a hajamat. — Te megirigyled a lombot és füvet, mert az eső megáztatja . . . Szeretnél lomb, fű, eső lenni, mig én csak örülök azoknak, s minden fölött a világon, a mi szép, fiatal és boldog. — És semmi panaszod sincs a múltra ? — folytatom a kérdezősködést, mig szivem mindinkább elfogult. Elgondolkozott; láttam, hogy teljes őszinteséggel akar válaszolni. — Semmi! — szólt végre. — Valóban ? . . . valóban? — kiáltok föl, miközben megfordultam és szemébe tekintettem. — Igazán nem panaszkodol a múltra? — Nem! — ismétlé, — én hálás vagyok iránta, de nem panaszkodom rá. — De nem óhajtanád-e visszatértét ? — kérdem. Férjem megfordult s lenézett a kertbe. — Én nem óhajtom, és úgy nem, mint azt, hogy szárnyaim nőjjenek! Az lehetetlenség. — És te nem vádolod a múltat, vagyis sem magadnak sem nekem nem teszesz szemrehányást ? — Senkinek! . . . Minden úgy volt legjobban, amint volt. — Ide hallgass! — mondám, kezét megfogva hogy felém forduljon. — Ide hallgass! . . . Miért nem szólítottál te engem arra föl, hogy én mindig a te óhajtásod szerint éljek ? Miért adtál te nekem oly szabadságot, melynek felhasználásához nem értettem ? Miért szűntél meg, engem oktatni ? Ha te kívántad volna ... ha nekem más irányt adtál volna ... mi sem történt volna akkor, — mondom oly hangon, melyből szemrehányás, növekedő elkeseredés tűnt ki, de melyben a régi szerelemnek nyoma sem volt. — Mi nem történt volna ? — kérdés bámulva fordult felém. — így sem történt semmi . . . Minden a legjobban van ... a legjobban — mondá mosolyogva. Lehetséges-e, hogy ő ne értsen engem ? — gondoltam. — Vagy talán — ami még roszabb: — nem akar megérteni! — Könyek tolultak szemembe. (Vége köv.) Szerbia a magyar történetben. (Alkalmi emlékezések.) Ha látom, hogy a szerbek nem annyira függetlenségükért harcolnak, hanem országuk nagyobbítására törve hiú politikai ábrándokért vetették mérlegbe mindenüket, vérüket, vagyonukat, míg a derekukra kötött jártató szalag a minden orosz cárjának erős markában van, önkénytelenül is a múltba vetem tekintetemet, ahol Klió kétkedve rázza fejét. S mit szóljunk ahhoz, hogy a nálunk műveletlenebb szerb nemzet sajtója minket úton-útfélen ázsiai barbároknak titulál, s a kis Szerbia, mely alig ér föl négy-öt jó magyar vármegyével, még csak a háború elején is kegyesen megnyugtatott, hogy ezúttal nem bánt bennünket, nem foglalja el ősi földünket, tehát ne féljünk még most! Honnan ez az irigységgel párosult gyűlölség, e lecsilapíthatlan agyarkodás egy szomszéd, önmagában jótehetlen nép részéről ? Sem terem, sem kedvem e kérdéseket fejtegetni; ezúttal csupán évkönyveink ama lapjait ütögetem fel, melyek torzsakodó szomszédunkat velünk együtt emlegetik. Ezek az emlékezések nem lesznek épen érdektelenek s a gondolkodó olvasónak anyagot szolgáltathatnak következtetések vonására. TT István királyunk, a könyves Kálmán fia, gyermeke nem levén, a pécsváradi kolostorból előkerült Vak Bélát vitette udvarába 1124-ben, azt Ilonával, Uros szerb fejdelem leányával házasította össze és királyi ellátással Tolnát jelölte ki lakhelyekül, hol az ifjú házaspár, még István életében, Gyercsa nevű fiúval örvendeztette meg az országot s igy Béla, akrb Ilonával, a megszakadáshoz közel állott Árpádfentartója lett. Ismeretes, hogy II. István halála után Vak Béla csak a koronát viselte, mig a fejedelmi pálcát az erélyes, de bosszúvágyó és kegyetlen Hona forgatta. Az aradi országgyűlésnek, hol férje megvakítain állott boszút, hatvannyolc világi főurat koncoltatván fel, krónikáink szomorú emlékét tartották fen. Honával, bátyja, a szerb Belus is bejött az országba s II. Gyejcsa kiskorúsága alatt hercegi, majd báni, utóbb nádori címen vezette a kormány ügyeit. Az ő serkentésére történt, hogy Csudomil (a görög írók Blachin-nak nevezik) szerb fejedelem, eddig a byzanti uralkodók hűbérese, a magyar királylyal lépett hűbéri viszonyba. Mánuel, a hatalmas, cselszövő görög császár, ezért 1152-ben haddal támadta meg Szerbiát, Csudomilt megalázta s Gyejcsát is kényszerítő, hogy Szerbiát illető új hűbérnöki jogáról lemondjon. Úgy látszik, a dolog abban maradt azon egész időn át, míg királyaink a fenyegető görög befolyás ellen küzdöttek; de Imre király uralkodása alatt már megint fölvehetjük az elszakadt fonalat. István és Vük (unokái ama Osudomirnak, aki Szerbiát II. Gyercsa alatt Magyarország alá vetette) viszálkodtak egymás közt a fejedelemség miatt. Vük 1202-ben Imrétől kért segélyt, mit a király annál hajlandóbb volt megadni, mivel a másik testvér, István, a pápánál királyi koronáért esedezett, ígérvén, hogy egész népével együtt a katholikus hitre tér. Királyaink Csudomir óta folyton fentartván — hacsak elvben is — hűbéruri jogaikat Szerbia fölött, Imre hadat vezetett, Istvánt legyőzte s a fejedelemséget Vukra, mint a magyar korona hűbéresére ruházta. Utóbb a pápa is megnyugodott ebben, s remélve, hogy Tribonas/ oil/Drjilmarcr +o IrolliAlilio orvizliófi számára megnyerni, e tartományt a kalocsai érsekség metropolitai hatósága alá helyezte. II. Endre és IV. Béla alatt hallgatnak évkönyveink Szerbiáról, de ez utóbbinak fia, Vidik István rokonságban állott a szerb fejdelmi családdal, mert leányát, Katalint, Dragutinnak, a szerb fejedelem fiának adta nőül. Ez a Dragutin 1272-ben föllázadt atyja, Uros ellen. István haddal ment Szerbiába, hogy a viszályt kiegyenlítse. Célt azonban nem ért, mert mig itt időzött, otthon Pektári Joachim elrabolta az ő Endre fiát s szökött vele Rudolfhoz. Ismeretes, hogy a szenvedélyes király mily sebten támadt itthon, mily lázas sietséggel vette üldözőbe az orvot s mint lett áldozata az apai szeretetnek. Milyen volt Szerbia viszonya hazánkhoz az utósó két árpádházi király alatt, nem egész bizonyos ; annyi áll, hogy a kis fejedelemség egyre erősbödött és sietett ama pont felé, midőn hatalma tetőfokát elérte. Róbert Károly alatt 1319 ben Milutin Uros fejedelem függetlennek nyilatkoztatta magát s uralmát kiterjesztette Albániára és Macedóniára is. Róbert Károly pedig szövetkezvén nagybátyával, Tarentoi Fülöppel, Mladen bán társaságában haddal támadta meg a hűtlen hűbérest s kicsikarta tőle a hódolatot. Nagy Lajos és Dusán cár, a szerbek leghatalmasabb uralkodója, kortársak voltak. Az, három tengerpartig terjesztette a magyar korona hatalmát; ez egyesítette a Duna és Száva alatt lakó összes szerbeket s megtette magát cárnak. Mind akettő nemcsak történeti alak, hanem a nép embere, a népköltészet hőse hosszú időkön át. Dusán már Róbert Károly alatt szakadt el, de Nagy Lajosra hárult a kötelesség: l ci körvi ki lotvnló n f A rl warffnnTrGAv.1 Unllnnt 940