Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-01 / 200. szám

Egy házaspár regénye. (Orosz elbeszélés.) Irta Tolstoj Leó. (Folytatás.) — Mily jó, hogy te ezt a szonátát játszottad ! — szólt Sergei. Én hallgattam. — Hát te még nem b­eáztál ? Tagadólag ráztam a fejemet s nem fordultam hátra feléje. El akartam rejteni előle az arcomon mu­tatkozott izgatottság jelét. — Katja és Sonja azonnal itt lesznek, — foly­­tatá Sergei. — A lovak megbokrosodtak s ők ki­szállva, gyalog akartak jőni. — Megvárjuk őket, — viszonzom s kimentem a terraszra. Azt hittem, utánam fog jőni férjem; de ő a gyermekek után kérdezősködött s ezeket kereste föl. Jelenléte, szelíd nyájas hangja ismét kételyt támasztott bennem arra nézve, hogy én önhibám miatt vesztettem volna valamit. — Mi óhajtanivalóm van még ? — kérdem ön­magamtól. — Ő szelíd, nyájas, jó férj, jó atya ... én nem is tudom, mi hiányozhatik még nekem! Fölmentem a terraszra s leültem a vászonfe­­délzet alá, ama padra, hol esküvőnk napján ültem. A nap már lehanyatlott, a szürkület jelentkezett és sötét tavaszi felhő lebegett kert és ház fölött; csupán a fák mögött csillámlott meg a lehunyó esthajnalnak egy fényes vonala s az épen kibukkant alkonyi csil­lag. Mindezek fölött azonban a felhő árnya lebegett s e jelenség csöndes tavaszi esőt jelzett. A szellő elpi­hent , egyetlen levél, egyetlen fűszál nem mozgott; a syringák és barkócák illata oly erős volt, mintha az egész levegő virágzásnak indult volna, s hol kisebb, hol nagyobb áramlatban özönlené el a kertet. Szinte szerettem volna befogni szememet, fülemet, hogy mit se lássak, mit se halljak s teljesen ez édes illatárba merüljek. A georginák és a rózsabokrok, melyek még nem virágzottak, szétterpeszkedtek a körülásott fekete szegélyágyban, mintha a melléjük alkalmazott fehér karókon túl akarnának kapaszkodni; a békák torkuk­­ szakadtából kurutyoltak, mintha az eső előtt, mely őket a vízbe kergetendő volt, még egyszer hallatni akarták volna magukat oly hangosan, a­mennyire csak lehetséges ; a szökőkutnak egyenletes, andalító moraja vegyült a békák e zajába s a fülemilék min­denfelől felelgettek egymásnak vissza. E tavaszon is fészkelt egy pár az ablak alatt, a bokrok közt. Mikor a terraszra léptem, az egyik a sétányra röpült át s egy pillanatig dalolva, elhallgatott s szép csöndesen várt a válaszra. Hiába igyekeztem magamat megnyugtatni, én is vártam s szerettem volna valamit elpanaszolni. Majd lejött férjem és mellém ült. — Alkalmasint megáznak a mieink, — szólt. — Úgy látszik, — válaszoltam. Aztán hall­gattunk egy ideig. Eközben a felhő, melyet semmi legkisebb fuva­­lat nem háborított, alább-alább ereszkedett, mígnem egy csöpp a terrász egyik növényére esett, egy másik meg az út kövezetére, aztán tömegesen a terrász alatti bojtorjánra. Hovátovább sűrűbben potyogtak a meg­eredő eső terhes, üde csöppjei. Fülemüle, béka elhallgatott s csak a víz moraja hangzott meg, noha az eső miatt határozatlanabból, mintha távolabbról jőne e moraj. Egy madárka, mely valószínűleg már meghúzódott a száraz bokrok alatt, egyre ismételgette két, mindig egyenlő hangjegyét. Mic­ailits Sergei fölállott s távozni akart. — Hová ? — kérdeztem őt s visszatartottam. — Hiszen itt oly kellemes időzni. — Két esernyőt s félcipőket akarok a leányok­nak küldeni, — válaszolt férjem. — Felesleges az, mindjárt eláll már az eső. Igazat adott nekem s mi ott maradtunk a ter­raszon, egymás mellett állva a könyöklőnél. Én lekö­nyököltem a nedves párkányra s kihajoltam, úgy­hogy hajamat, arcomat az üde eső áztatta. A felhő tisztáit és ritkáit, miközben tartalmát hozzánk alázú­­dította, az eső egyhangú zaja bágyadni kezdett, mig végre már csak egyes csöppek potyogtak alá az égből meg a lombokról. A békák újra megkezdték lármáju­kat, a fülemilék is megelevenedtek s minden oldalról csattogtak a nedves bokrok közül. Köröskörűl kiderült a láthatár. — Mily kellemes itt! — szólt férjem, a karfára ülve s kezével nedves fürteimet simogatva. E kereset­len gyöngédség szemrehányásként hatott rám s csak­nem sírásra fakadtam. — Mit kívánhat az ember többet ? — folytatá Sergei. — Én most oly elégült vagyok, hogy mit sem kívánok többé. Tökéletesen boldognak érzem ma­gamat. — Ezelőtt nem igy beszéltél! — gondoltam magamban.— Bármily nagy volt is a boldogságod,min­dig azt mondtad, hogy van még valami kívánnivalód! És most nyugodt, boldog vagy, mig nekem kimond­­hatlan bánat és még ki nem sirt könjek terhelik szi­vemet. — Én is jól érzem magamat, — mondom, — de egyszersmind fájó érzést is kelt bennem, hogy kö­rülem­ minden oly szép. Bennem folyvást van valami üresség, valami kitöltetlen, mindig vágyakozom v­a­­lami után ... itt azonban minden oly szép, oly nyu­galmas. Lehetséges-e, hogy midőn te a természet él­vezetébe merülsz, ez élvezetbe semmi fájó érzés sem vegyül ? Nem értesz-e valami olyast, mintha a múl­takba vágynál vissza ? Sergei levette fejemről a kezét s egy kissé el­gondolkozott. — Igen, egykor éreztem olyasmit, különösen tavaszszal, — szólt ő elmerengve. —Egész éjeket virasztottam át, vágyak remények közt. Oh, mily szép éjek voltak ezek! . . . De akkor még mindaz előttem volt, a­mi most már mögöttem van. Most megelég­szem azzal, a­mi van ... és jól érzem mellette maga­mat, — tévé utána oly nyugodtan, oly hanyagul, hogy — bármily nehezemre esett is ezt hallani — állításá­nak igazságáról meg kellett győződnöm. — Tehát egyátalán nem óhajtasz már semmit ? — kérdeztem. — Semmi lehetetlenséget, — viszonzá ő, lel­­kembe látva. — De te megáztatod a fejedet, — tévé utána, miközben még egyszer, mint valamely gyermek­nek, szeretetteljes nyájassággal simogatta meg a ha­jamat. — Te megirigyled a lombot és füvet, mert az eső megáztatja . . . Szeretnél lomb, fű, eső lenni, mig én csak örülök azoknak, s minden fölött a világon, a mi szép, fiatal és boldog. — És semmi panaszod sincs a múltra ? — foly­­tatom a kérdezősködést, mig szivem mindinkább el­­fogult. Elgondolkozott; láttam, hogy teljes őszinteség­gel akar válaszolni. — Semmi! — szólt végre. — Valóban ? . . . valóban? — kiáltok föl, mi­közben megfordultam és szemébe tekintettem. — Igazán nem panaszkodol a múltra? — Nem! — ismétlé, — én hálás vagyok iránta, de nem panaszkodom rá. — De nem óhajtanád-e visszatértét ? — kérdem. Férjem megfordult s lenézett a kertbe.­­ — Én nem óhajtom, és úgy nem, mint azt, hogy szárnyaim nőjjenek! Az lehetetlenség. — És te nem vádolod a múltat, vagyis sem ma­gadnak sem nekem nem teszesz szemrehányást ? — Senkinek! . . . Minden úgy volt legjobban, a­mint volt. — Ide hallgass! — mondám, kezét megfogva hogy felém forduljon. — Ide hallgass! . . . Miért nem szólítottál te engem arra föl, hogy én mindig a te óhajtásod szerint éljek ? Miért adtál te nekem oly szabadságot, melynek felhasználásához nem értettem ? Miért szűntél meg, engem oktatni ? Ha te kívántad volna ... ha nekem más irányt adtál volna ... mi sem történt volna akkor, — mondom oly hangon, melyből szemrehányás, növekedő elkeseredés tűnt ki, de melyben a régi szerelemnek nyoma sem volt. — Mi nem történt volna ? — kérdé­s bámulva fordult felém. — így sem történt semmi . . . Minden a legjobban van ... a legjobban — mondá moso­lyogva. Lehetséges-e, hogy ő ne értsen engem ? — gon­doltam. — Vagy talán — a­mi még roszabb: — nem akar megérteni! — Könyek tolultak szemembe. (Vége köv.) Szerbia a magyar történetben. (Alkalmi emlékezések.) Ha látom, hogy a szerbek nem annyira függet­lenségükért harcolnak, hanem országuk nagyobbításá­­ra törve hiú politikai ábrándokért vetették mérlegbe mindenüket, vérüket, vagyonukat, míg a derekukra kötött jártató szalag a minden orosz cárjának erős markában van, önkénytelenül is a múltba vetem te­kintetemet, ahol Klió kétkedve rázza fejét. S mit szól­junk ahhoz, hogy a nálunk műveletlenebb szerb nem­zet sajtója minket úton-útfélen ázsiai barbárok­nak titulál, s a kis Szerbia, mely alig ér föl négy-öt jó magyar vármegyével, még csak a háború elején is kegyesen megnyugtatott, hogy ezúttal nem bánt ben­nünket, nem foglalja el ősi földünket, tehát ne fél­jünk még most! Honnan ez az irigységgel párosult gyűlölség, e lecsilapíthatlan agyarkodás egy szom­széd, önmagában jótehetlen nép részéről ? Sem terem, sem kedvem e kérdéseket fejtegetni; ezúttal csupán évkönyveink ama lapjait ütögetem fel, melyek torzsa­­kodó szomszédunkat velünk együtt emlegetik. Ezek az emlékezések nem lesznek épen érdektelenek s a gondolkodó olvasónak anyagot szolgáltathatnak kö­vetkeztetések vonására. TT István királyunk, a könyves Kálmán fia, gyermeke nem levén, a pécsváradi kolostorból előke­rült Vak Bélát vitette udvarába 1124-ben, azt Iloná­val, Uros szerb fejdelem leányával házasította össze és királyi ellátással Tolnát jelölte ki lakhelyekül, hol az ifjú házaspár, még István életében, Gyercsa nevű fiúval örvendeztette meg az országot s igy Béla, a­krb Ilonával, a megszakadáshoz közel állott Árpád­­fentartója lett. Ismeretes, hogy II. István halála után Vak Béla csak a koronát viselte, mig a fejedelmi pálcát az eré­lyes, de bosszúvágyó és kegyetlen Hona forgatta. Az aradi országgyűlésnek, hol férje megvakítain állott boszút, hatvannyolc világi főurat koncoltatván fel, krónikáink szomorú emlékét tartották fen. Honával, bátyja, a szerb Belus is bejött az or­szágba s II. Gyejcsa kiskorúsága alatt hercegi, majd báni, utóbb nádori címen vezette a kormány ügyeit. Az ő serkentésére történt, hogy Csudomil (a görög írók Blachin-nak nevezik) szerb fejedelem, eddig a byzanti uralkodók hűbérese, a magyar királylyal lé­pett hűbéri viszonyba. Mánuel, a hatalmas, cselszövő görög császár, ezért 1152-ben haddal támadta meg Szerbiát, Csudomilt megalázta s Gyejcsát is kénysze­rítő, hogy Szerbiát illető új hűbérnöki jogáról le­mondjon. Úgy látszik, a dolog abban maradt azon egész időn át, míg királyaink a fenyegető görög befolyás ellen küzdöttek; de Imre király uralkodása alatt már megint fölvehetjük az elszakadt fonalat. István és Vük (unokái ama Osudomirnak, a­ki Szerbiát II. Gyercsa alatt Magyarország alá vetette) viszálkodtak egymás közt a fejedelemség miatt. Vük 1202-ben Imrétől kért segélyt, mit a király annál hajlandóbb volt megadni, mivel a másik testvér, Ist­ván, a pápánál királyi koronáért esedezett, ígérvén, hogy egész népével együtt a katholikus hitre tér. Ki­rályaink Csudomir óta folyton fentartván — hacsak elvben is — hűbéruri jogaikat Szerbia fölött, Imre hadat vezetett, Istvánt legyőzte s a fejedelemséget Vukra, mint a magyar korona hűbéresére ruházta. Utóbb a pápa is megnyugodott ebben, s remélve, hogy Trib­onas/ oil/Drjilm­ar­cr +­o Irol­liAlil­­io orvizliófi számára megnyerni, e tartományt a kalocsai érsekség metropolitai hatósága alá helyezte. II. Endre és IV. Béla alatt hallgatnak évköny­veink Szerbiáról, de ez utóbbinak fia, Vidik István rokonságban állott a szerb fejdelmi családdal, mert leányát, Katalint, Dragutinnak, a szerb fejedelem fiának adta nőül. Ez a Dragutin 1272-ben föllázadt atyja, Uros ellen. István haddal ment Szerbiába, hogy a viszályt kiegyenlítse. Célt azonban nem ért, mert mig itt időzött, otthon Pektári Joachim elra­bolta az ő Endre fiát s szökött vele Rudolfhoz. Isme­retes, hogy a szenvedélyes király mily sebten támadt itthon, mily lázas sietséggel vette üldözőbe az orvot s mint lett áldozata az apai szeretetnek. Milyen volt Szerbia viszonya hazánkhoz az utósó két árpádházi király alatt, nem egész bizo­nyos ; annyi áll, hogy a kis fejedelemség egyre erős­­bödött és sietett ama pont felé, midőn hatalma tető­fokát elérte. Róbert Károly alatt 1319 ben Milutin Uros fejedelem függetlennek nyilatkoztatta magát s uralmát kiterjesztette Albániára és Macedóniára is. Róbert Károly pedig szövetkezvén nagybátyával, Tarentoi Fülöppel, Mladen bán társaságában haddal támadta meg a hűtlen hűbérest s kicsikarta tőle a hódolatot. Nagy Lajos és Dusán cár, a szerbek leghatal­masabb uralkodója, kortársak voltak. Az, három ten­gerpartig terjesztette a magyar korona hatalmát; ez egyesítette a Duna és Száva alatt lakó összes szerbe­ket s megtette magát cárnak. Mind akettő nemcsak történeti alak, hanem a nép embere, a népköltészet hőse hosszú időkön át. Dusán már Róbert Károly alatt szakadt el, de Nagy Lajosra hárult a kötelesség: l­ ci k­örvi k­i lotvnl­ó n f A rl warffnnTrGAv.1 U­nllnnt 940

Next