Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)
1876-09-27 / 221. szám
221. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerda, 1876. szeptember 27. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 * Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetésen szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket megnyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik évfolyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapok«-nak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Folyvást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát, a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielégítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szerkesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgalmukat ; míg az »Athenaeum,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványokkal) félévre is , s egész évre 16 forintjával. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők. »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Első szerelem. (Orosz idyll.) Deiler Károlytól. (Folytatás.) — Nem vagyok szigorú, mint tudod — felelt a nagybátya, szivarénak pernyéjét leütve; — de hogy te és társaid izléstökkel úgy eltévedtetek, az részben talány előttem. Ilyen személyeket mért ne kínátok vacsorára . . . hébe-korba ? De velek barátsággal folyton érintkezni . . . nem tudnék. Emlékezzél csak vissza Laurentra, modorára, társalgására! A legbutább inas is okosabban beszél! Ha egy óráig társalogtam volna vele . . . csömörtől és unalomtól elfutottam volna. Csak a piszok és aljasság légkörében nem tudok mozogni. Konstant bajszát pödörte. Nagybátyja kétségtelenül gavallér volt, bizonyos tekintetben unokaöcscsének előképe valt, fájdalom, nézeteiben pedánssá lett. Az öregebb megértette az őt érő szánalmas mosolyt. De nem haragudott, ellenkezőleg mosolygott. Majd az ifjúhoz lépett és annak vállára tette a kezét. — Látom, nem értünk egyet e kérdésben, mi ritkán esik meg. Csak azt kérdem . . . becsületszavadat adtad volna e Laurentnak is, mint a grófnőnek ? — Milyen gondolat! — kiáltott szörnyűködve az ifjú. — Én nem tettem őket párhuzamba! Ilyen személyeknek birtokunkat szoktuk adni, de nem becsületszavunkat! Esküszöm, hogy sohasem valók a grófnőnél, ha előbb Laurentet látogattam meg. Hamarabb mentem volna istálló-szaggal termeibe. Pustoff szeme szeretettel nyugovik az ifjú arcán, melyből eltűnt a blazirt kifejezés. — Mondd, örültél-e, mikor ez a drága viszony felbomlott ? Konstant elfintorította arcát. Hiúságát nagyon bántotta az, hogy a ravasz francia nő orránál fogva hurcolta. De mint már nagybátyja mondá — a Pustoffokban nemes lélek lakik, mely a tüzes vérű pajzánság tévedéseit elnyomta. Az unokaöcs érezte, milyen helytelen volna sértettnek és ingereltnek mutatni magát nagybátyjával szemben, felkacagott és megölelte Pustoffot. — Unatkoztam nála és hiába igyekeztem magamat az ellenkezőről meggyőzni. Azután oly szemtelen volt követeléseivel. Pustoff átkarolta őt és fel s alá járt vele az erkélyen. — Örülök, hogy ezen átestél. Aki elmerül a hullámokban, az gyenge, és aki kiemelkedik, az páncélozva van. Miután a szenvedély és bolondság az élethez tartozik, az igazi férfinak meg kell velük ismerkednie. Konstant büszkén emelte föl fejét, hogy nagybátyja férfiúnak nevezte, jól esett neki, be akarta bizonyítani, hogy ezentúl az lesz. Szive legjobb barátjához vonzotta. — Jó gondolat volt tőled, hogy meghívtál — szólt az ifjú szívélyesen, — úgy örülök, az öreg, kedves Nagorni látásán. — Remélem, hogy néhány hétig maradsz itt — felelt Pustoff és megállt, hogy a kocsiutat nézze. — Társas mulatságokra ne számíts, nincs itt a szomszédban senki, kivel társaloghatnánk, Karinékon kívül. Az őrnagyot tisztelem, ő a gyermek jóságát megőrizte ; az öregasszony eredeti, erélyes jellem, ha halkabban beszélne, még jobban tisztelném, és Nina . . . Nina majdnem olyan, mint a saját leányom, ő elevenséget hoz a mi megülepedett körünkbe. — Hány éves ez a vidor falusi leányzó ? — kérdé Konstant leereszkedőleg mosolyogva, már látta, hogy miképpirul a leány, őt megpillantva. — Ma tizenhét éves. Arra figyelmeztettek, hogy eseintén figyelembe sem vesz. Ép múltkor mondta nekem, hogy a férfiú csak ötven évvel kezd érdekessé lenni. Különös teremtés, ki magányában saját nézeteit fejtette ki. — Az istenért! Csak nem femme savante, nem nihilista? Pustoff szívből nevetett. Nem, arra nincs haj-s lama. — Ott jönnek! — kiáltott Konstant, kinek fiatal szeme élesebb volt nagybátyja szemüvegénél. — Valahára! A kocsis és a lovak bizonyára aludtak... És a rost-beat ? Sajnálom, bizonyára egészen odasült. — A csizmatalpat is megennék, — nevetett az ifjú, ki elfeledé, hogy ínyencet akart játszani. A hintó szerencsésen elért Nagorniba. Karinnét és az őrnagyot az alvás megerősítette és kellős hangulatot keltett fel bennök az ebéd iránt. Pustoff segített nekik a kiszállásnál és a fiatalemberre mutatva szólt: — Ez itt unokaöcsém, Pustoff Stephanovics Konstantin. Nina egykedvű, udvarias mosolylyal nézett a bemutatott ifjúra, a pétervári úr elegáns jelensége sem csodálkozásra nem gerjesztette, sem zavarba nem hozta. Ha figyelmesebben nézte volna meg, kifogásokat is tenne. Nem volt oly magas, mint nagybátyja, tehát igen kicsiny; arca piros-pozsgás volt, mig Nina előkelő, sárgás halvány színért rajongott; kék, nagy szeme semmit sem mondott, mig Pustoff sötét tekintete kifürkészhetlen titkokat sejtetett. Konstant hiúsága még nem volt annyira kifejlődve, hogy ellenállhatatlanságáról meg lett volna győződve; azért nem kerülte el figyelmét, hogy most sem tett benyomást. Nem is haragudott, hogy a kis róna lakónak, ki különben nagyon csinos és érdekes leány, érzéketlen a szíve. Fájlalta volna, hogy oly érzelmeket keltsen fel, melyeket nem akar viszonozni. Nagybátyja a vendégszeretettel való visszaélésnek vette volna azt, ha ő egy családi drámának válnék okozójává. Még azt a célt sem érte el, hogy választékos modorával a jó falusiakra hasson. Az öregasszony időt sem engedett neki az illő köszöntésre, fejét megfogta, csattanós csókot nyomott homlokára és harsogó hangon kiálta: — Hát ez a kis Kostin ? Nagyon megszépült, de szeplőit az orrán el nem vesztette! Ez az utóbbi megjegyzés kellemetlenül érintette az ifjút, szeplőit csak nagy melegben lehetett látni, télen egészen eltűntek és nem igen szívesen hallgatta azok hangos említését. A nagyanya nem tudta, hogy szavai sértők valának , Kosztinkának, fiacskájának nevezte az ifjút és ama tárgyakkal málházta föl, melyeket nem mert az inasra bízni, mint napernyőt, légpárnát stb.; magát pedig a másik karjára akasztá. Pustoff Ninával követte őket; örült, hogy a leány piruló arca ma oly kiválóan szépnek tűnt fel — ha unokaöcscsének szeme van, beleszeret. Az ebédlőben az asztal nehéz, régi ezüstneművel és virágokkal volt díszítve. A komornyik ép abban a pillanatban vette le a leveses tál fedelét, midőn a társaság helyet foglalt. A becsukott ablaktáblák visszatartották a napsugarakat és ezenkívül két szolga pávafarkkal űzte el a legyeket. Nina a nagybátya és az unokaöcs közt ült. Az utóbbi feltűnően hallgatag volt és ha részt vett a beszélgetésben, csupán szomszédjához, az őrnagyhoz fordult. Pustoffot boszanta ez a viselet, és hogy a fiatal leány ne érezze magát sértettnek, érdekes társalgást kezdett vele. Ninával könnyen lehetett csevegni. Eleven modorával minden tárgyat élénken fogott fel és villámgyors, találó feleletei nem engedték a beszédet megakasztani. Egész gondolat- és érzelemvilág mozdult meg benne, néha zavarosan és homályosan, de mély kifejezést keresett. Pustoffnak csupán ezt a túlömlő élénkséget kellett fékeznie. Midőn a pezsgőbort az asztalra állították az őrnagy arca oly vörös volt, hogy Nina azt állítá, hogy gyufát gyújthatna meg rajta, mire az harsány nevetéssel felelt. Az öreg asszony is rózsás kedvű volt, ifjúkoráról mesélt, midőn a moszkvai bálokon feltűnt és a nagyherceggel táncolt. Akkor a férfiak sokkal előzékenyebbek voltak, fiatal tisztek nem bízták szomszédnőjük mulattatását a vén nagybácsira, így és ilyeneket beszélt az öreg asszony, mikor hamiskásan hunyorított szemével. Nina és Konstant elpirultak és lopva néztek egymásra. Vén nagybácsi! Nem volt-e fiatalabb, a szellemtelen kékszemű unalmas unokaöcsnél? — Az ifjú pedig gondolatban összehasonlítá ezt a mellette ülő csillogó lidércet egy távol szép, csendes, halvány női képpel — a fiatal leány vesztett az összehasonlításnál. Oly tisztán állt előtte a nemes jelenség, hogy gyorsan felugrott és pezsgő pohárral kezében Pustoffhoz lépett, kihez lehajolt s fülébe suga : — Wéra! — Wera! És a poharak összecsengtek. Az idősebb szeméből bő, szenvedélyes sugár tört ki. Keze összeszorítá poharát, hogy eltört — másnak nem volt szabad használni. Mi rendíthette meg így a magán uralkodni tudó, kimért férfiút ? Nem tanulta-e még meg annyi év óta e név hallásánál vonásainak szoborszerű nyugalmat adni ? A fiatal leányhoz fordult és mentegeté ügyetlenségét, melynek oka unokaöcsének heves koccintása volt. A megrótt ifjú nyelvét tünékeny homlokráncolás fékezte. De van-e a szerelemnél élesebb látású, ha szeme még oly gyermetegen mosolyog is ? Nina figyelmét semmi sem kerülte el, meghallotta az említett nevet, látta a szenvedélyes fellobbanást, a reszkető, küzdelemszerű mozgalmat. Szive megrepedni készült — Véra! Nem csalódott, jól hallott — miféle kötelék fűzi ahhoz a névhez? Kimondhatlan félelemmel szorítá össze ökleit és merev, rémes pillantással nézett Pustoffra. — Mi a baja, Nina ? — kérdé meghökkenve, mert a leány bájos arcából minden szín eltűnt. A pajkos leányban a fájdalom felébreszté a nő büszkeségét — jobb titkos sebben elvérzeni, mint a halvány ajkaktól az elutasított szerelem vallomását kierőszakoltatok Kisértetcsókok. Ha szánalomból megcsókolsz, úgy érzem . Mintha egy szép halott csókolna meg; Hideg ajakad kisértet-csókjától Szivem úgy fáj, ah! szivem úgy remeg ! Köröttem éjre válik a verőfény, Vigasztalan felhőkbe vész a nap, S a félhold kétes árnya mellett mintha Temetőszél csapná meg arcomat. Hallom a gyászharangot megkondulni, Látom a sürgő, sápadt tömeget, S ahogy viszik a virágos koporsót Imákat mormoló, bús emberek. Viszik fekete erdőkön keresztül, Halk zokogás közt mind beljebb, tovább . . A csukló szél meg-meglebbenti lágyan A koporsónak haszin fátyolát. Panaszos vizek síri dalt mormolnak, Gyászéneket zeng minden csalogány ; Az éj, a fák is, mintha kényeznének, Leborulnak a sokaságra s rám. S ahogy a fáklyalángok felvillannak S zengő fényük az árnyon átlobog: Látom, megismerem, a koporsóban Felséges arcod, ajkad, homlokod ! Te vagy, te vagy, oh! életem virága, A tavasz első csókján — törve már! Te vagy ily holtra, halaványra válva, Ragyogó égtől elszakadt sugár ! Ki múltad karján halál-álmot alszol S kit szerelmem nem ébreszt föl soha : Magad is álom, tündöklőbb világnak Egyszer nevető, édes mosolya ! Hevülő élet — hideg fénynyé fagyva, Kilobbant, megsiratatlan remény ! Oh ! mások láthatják még mosolygásod : Csak omló könyeidet látom én. Mások láthatják szíved gazdagságát És bájaidat, amint fénylenek : Én jól tudom, hogy ki vagy fosztogatva S szépséged nem több, mint — emlékezet. Láthatnak élni, égni, tündökölni: Én tudom azt, hogy immár halva vagy! Ha megcsókolsz , fázom. Úgy érzem, mintha Egy halott csókolná meg ajkamat . . . Endrődi Sándor.