Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-27 / 221. szám

221. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerda, 1876. szeptember 27. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.........................4 * Meg­jelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetésen szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket meg­­nyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik év­folyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapok«-nak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Foly­vást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát­­, a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielé­gítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szer­kesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgal­mukat ; míg az »Athenaeum,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványok­kal) félévre is , s egész évre 16 forintjával. A posta­­utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők. »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Első szerele­m. (Orosz idyll.) Deiler Károlytól. (Folytatás.) — Nem vagyok szigorú, mint tudod — felelt a nagybátya, szivarénak pernyéjét leütve; — de hogy te és társaid izléstökkel úgy eltévedtetek, az részben talány előttem. Ilyen személyeket mért ne kínátok vacsorára . . . hébe-korba ? De velek barátsággal folyton érintkezni . . . nem tudnék. Emlékezzél csak vissza Laurentra, modorára, társalgására! A legbu­tább inas is okosabban beszél! Ha egy óráig társa­logtam volna vele . . . csömörtől és unalomtól elfu­tottam volna. Csak a piszok és aljasság légkörében nem tudok mozogni. Konstant bajszát pödörte. Nagybátyja kétség­telenül gavallér volt, bizonyos tekintetben unokaöcs­­csének előképe valt, fájdalom, nézeteiben pedánssá lett. Az öregebb megértette az őt érő szánalmas mo­solyt. De nem haragudott, ellenkezőleg mosolygott. Majd az ifjúhoz lépett és annak vállára tette a kezét. — Látom, nem értünk egyet e kérdésben, mi ritkán esik meg. Csak azt kérdem . . . becsületszava­dat adtad volna e Laurentnak is, mint a grófnőnek ? — Milyen gondolat! — kiáltott szörnyűködve az ifjú. — Én nem tettem őket párhuzamba! Ilyen személyeknek birtokunkat szoktuk adni, de nem be­csületszavunkat! Esküszöm, hogy sohasem valók a grófnőnél, ha előbb Laurentet látogattam meg. Hamarabb mentem volna istálló-szaggal termeibe. Pustoff szeme szeretettel nyugovik az ifjú ar­cán, melyből eltűnt a blazirt kifejezés. — Mondd, örültél-e, mikor ez a drága viszony felbomlott ? Konstant elfintorította arcát. Hiúságát nagyon bántotta az, hogy a ravasz francia nő orránál fogva hurcolta. De mint már nagybátyja mondá — a Pus­­toffokban nemes lélek lakik, mely a tüzes vérű paj­­zánság tévedéseit elnyomta. Az unokaöcs érezte, mi­lyen helytelen volna sértettnek és ingereltnek mutatni magát nagybátyjával szemben, felkacagott és meg­ölelte Pustoffot. — Unatkoztam nála és hiába igyekeztem maga­mat az ellenkezőről meggyőzni. Azután oly szemtelen volt követeléseivel. Pustoff átkarolta őt és fel s alá járt vele az er­kélyen. — Örülök, hogy ezen átestél. A­ki elmerül a hullámokban, az gyenge, és a­ki kiemelkedik, az pán­célozva van. Miután a szenvedély és bolondság az élethez tartozik, az igazi férfinak meg kell velük is­merkednie. Konstant büszkén emelte föl fejét, hogy nagy­bátyja férfiúnak nevezte, jól esett neki, be akarta bizonyítani, hogy ezentúl az lesz. Szive legjobb barát­jához vonzotta. — Jó gondolat volt tőled, hogy meghívtál — szólt az ifjú szívélyesen, — úgy örülök, az öreg, kedves Nagorni látásán. — Remélem, hogy néhány hétig maradsz itt — felelt Pustoff és megállt, hogy a kocsi­utat nézze. — Társas mulatságokra ne számíts, nincs itt a szom­szédban senki, kivel társaloghatnánk, Karinékon kí­vül. Az őrnagyot tisztelem, ő a gyermek jóságát meg­őrizte ; az öreg­asszony eredeti, erélyes jellem, ha halkabban beszélne, még jobban tisztelném, és Nina . . . Nina majdnem olyan, mint a saját leányom, ő elevenséget hoz a mi megülepedett körünkbe. — Hány éves ez a vidor falusi leányzó ? — kérdé Konstant leereszkedőleg mosolyogva, már látta, hogy mikép­pirul a leány, őt megpillantva. — Ma tizenhét éves. Arra figyelmeztettek, hogy eseintén figyelembe sem vesz. Ép múltkor mondta nekem, hogy a férfiú csak ötven évvel kezd érdekessé­­ lenni. Különös teremtés, ki magányában saját nézeteit­­ fejtette ki. — Az istenért! Csak nem femme savante, nem­­ nihilista? Pustoff szívből nevetett. Nem, arra nincs haj-s lama. — Ott jönnek! — kiáltott Konstant, kinek fiatal szeme élesebb volt nagybátyja szemüvegénél. — Valahára! A kocsis és a lovak bizonyára aludtak... És a rost-beat ? Sajnálom, bizonyára egé­szen odasült. — A csizmatalpat is megennék, — nevetett az ifjú, ki elfeledé, hogy ínyencet akart játszani. A hintó szerencsésen elért Nagorniba. Karin­­nét és az őrnagyot az alvás megerősítette és kellő­s hangulatot keltett fel bennök az ebéd iránt. Pustoff segített nekik a kiszállásnál és a fiatal­emberre mu­tatva szólt: — Ez itt unokaöcsém, Pustoff Stephanovics Konstantin. Nina egykedvű, udvarias mosolylyal nézett a bemutatott ifjúra, a pétervári úr elegáns jelensége sem csodálkozásra nem gerjesztette, sem zavarba nem hozta. Ha figyelmesebben nézte volna meg, kifogáso­kat is tenne. Nem volt oly magas, mint nagybátyja, tehát igen kicsiny; arca piros-pozsgás volt, mig Nina előkelő, sárgás halvány színért rajongott; kék, nagy szeme semmit sem mondott, mig Pustoff sötét tekin­tete kifürkészhetlen titkokat sejtetett. Konstant hiú­sága még nem volt annyira kifejlődve, hogy ellenáll­hatatlanságáról meg lett volna győződve; azért nem kerülte el figyelmét, hogy most sem tett benyomást. Nem is haragudott, hogy a kis róna­ lakónak, ki kü­lönben nagyon csinos és érdekes leány, érzéketlen a szíve. Fájlalta volna, hogy oly érzelmeket keltsen fel, melyeket nem akar viszonozni. Nagybátyja a vendég­­szeretettel való visszaélésnek vette volna azt, ha ő egy családi drámának válnék okozójává. Még azt a célt sem érte el, hogy választékos modorával a jó falu­siakra hasson. Az öreg­asszony időt sem engedett neki az illő köszöntésre, fejét megfogta, csattanós csókot nyomott homlokára és harsogó hangon kiálta: — Hát ez a kis Kostin ? Nagyon megszépült, de szeplőit az orrán el nem vesztette! Ez az utóbbi megjegyzés kellemetlenül érin­tette az ifjút, szeplőit csak nagy melegben lehetett látni, télen egészen eltűntek és nem igen szívesen hall­gatta azok hangos említését. A nagyanya nem tudta, hogy szavai sértők valának , Kosztinkának, fiacskájá­nak nevezte az ifjút és ama tárgyakkal málházta föl, melyeket nem mert az inasra bízni, mint napernyőt, légpárnát stb.; magát pedig a másik karjára akasztá. Pustoff Ninával követte őket; örült, hogy a leány piruló arca ma oly kiválóan szépnek tűnt fel — ha unokaöcscsének szeme van, beleszeret. Az ebédlő­ben az asztal nehéz, régi ezüstneművel és virágokkal volt díszítve. A komornyik ép abban a pillanatban vette le a leveses tál fedelét, midőn a társaság helyet fog­lalt. A becsukott ablaktáblák visszatartották a nap­sugarakat és ezenkívül két szolga pávafarkkal űzte el a legyeket. Nina a nagybátya és az unokaöcs közt ült. Az utóbbi feltűnően hallgatag volt és ha részt vett a beszélgetésben, csupán szomszédjához, az őr­nagyhoz fordult. Pustoffot boszanta ez a viselet, és hogy a fiatal leány ne érezze magát sértettnek, érdekes társalgást kezdett vele. Ninával könnyen lehetett csevegni. Ele­ven modorával minden tárgyat élénken fogott fel és villámgyors, találó feleletei nem engedték a beszédet megakasztani. Egész gondolat- és érzelemvilág moz­dult meg benne, néha zavarosan és homályosan, de mély kifejezést keresett. Pustoffnak csupán ezt a túl­­ömlő élénkséget kellett fékeznie. Midőn a pezsgő­bort az asztalra állították az őrnagy arca oly vörös volt, hogy Nina azt állítá, hogy gyufát gyújthatna meg rajta, mire az harsány neve­téssel felelt. Az öreg asszony is rózsás kedvű volt, ifjúkoráról mesélt, midőn a moszkvai bálokon feltűnt és a nagyherceggel táncolt. Akkor a férfiak sokkal előzékenyebbek voltak, fiatal tisztek nem bízták szom­szédnőjük mulattatását a vén nagybácsira, így és ilyeneket beszélt az öreg asszony, mikor hamiská­san hunyorított szemével. Nina és Konstant elpirultak és lopva néztek egymásra. Vén nagybácsi! Nem volt-e fiatalabb, a szellem­­telen kékszemű unalmas unokaöcsnél? — Az ifjú pedig gondolatban összehasonlítá ezt a mellette ülő csillogó lidércet egy távol szép, csendes, halvány női képpel — a fiatal leány vesztett az összehasonlítás­nál. Oly tisztán állt előtte a nemes jelenség, hogy gyorsan felugrott és pezsgő­ pohárral kezében Pustoff­­hoz lépett, kihez lehajolt s fülébe suga : — W­éra! — Wer­a! És a poharak összecsengtek. Az idősebb sze­méből bő, szenvedélyes sugár tört ki. Keze összeszo­­rítá poharát, hogy eltört — másnak nem volt szabad használni. Mi rendíthette meg így a magán uralkodni tudó, kimért férfiút ? Nem tanulta-e még meg annyi év óta e név hallásánál vonásainak szoborszerű nyu­galmat adni ? A fiatal leányhoz fordult és mentegeté ügyetlenségét, melynek oka unokaöcsének heves koc­cintása volt. A megrótt ifjú nyelvét tünékeny hom­­lokráncolás fékezte. De van-e a szerelemnél élesebb látású, ha szeme még oly gyermetegen mosolyog is ? Nina figyelmét semmi sem kerülte el, meghallotta az említett nevet, látta a szenvedélyes fellobbanást, a reszkető, küzdelemszerű mozgalmat. Szive megrepedni készült — Véra! Nem csalódott, jól hallott — mi­féle kötelék fűzi ahhoz a névhez? Kimondhatlan féle­lemmel szorítá össze ökleit és merev, rémes pillantás­sal nézett Pustoffra. — Mi a baja, Nina ? — kérdé meghökkenve, mert a leány bájos arcából minden szín eltűnt. A pajkos leányban a fájdalom felébreszté a nő büszkeségét — jobb titkos sebben elvérzeni, mint a halvány ajkaktól az elutasított szerelem vallomását kierőszakoltatok Kisértetcsókok. Ha szánalomból megcsókolsz, úgy érzem . Mintha egy szép halott csókolna meg; Hideg ajakad kisértet-csókjától Szivem úgy fáj, ah! szivem úgy remeg ! Köröttem éjre válik a verőfény, Vigasztalan felhőkbe vész a nap, S a félhold kétes árnya mellett mintha Temetőszél csapná meg arcomat. Hallom a gyászharangot megkondulni, Látom a sürgő, sápadt tömeget, S ahogy viszik a virágos koporsót Imákat mormoló, bús emberek. Viszik fekete erdőkön keresztül, Halk zokogás közt mind beljebb, tovább . . A csukló szél meg-megl­ebbenti lágyan A koporsónak haszin fátyolát. Panaszos vizek síri dalt mormolnak, Gyászéneket zeng minden csalogány ; Az éj, a fák is, mintha kényeznének, Leborulnak a sokaságra s rám. S ahogy a fáklyalángok felvillannak S zengő fényük az árnyon átlobog: Látom, megismerem, a koporsóban Felséges arcod, ajkad, homlokod ! Te vagy, te vagy, oh! életem virága, A tavasz első csókján — törve már! Te vagy ily holtra, halaványra válva, Ragyogó égtől elszakadt sugár ! Ki múltad karján halál-álmot alszol S kit szerelmem nem ébreszt föl soha : Magad is álom, tündöklőbb világnak Egyszer nevető, édes mosolya ! Hevülő élet — hideg fénynyé fagyva, Kilobbant, megsiratatlan remény ! Oh ! mások láthatják még mosolygásod : Csak omló könyeidet látom én. Mások láthatják szíved gazdagságát És bájaidat, amint fénylenek : Én jól tudom, hogy ki vagy fosztogatva S szépséged nem több, mint — emlékezet. Láthatnak élni, égni, tündökölni: Én tudom azt, hogy immár halva vagy! Ha megcsókolsz , fázom. Úgy érzem, mintha Egy halott csókolná meg ajkamat . . . Endrődi Sándor.

Next