Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-01 / 225. szám
Montilla környékén kell keresnünk az emlékezetes helyet, hol Caesar utójára játszott »dupla vagy semmi«-t a köztársaság bajnokaival. Ezernyolcszázharminc őszén Andalúziában tartózkodván, meglehetős hosszú kirándulást tettem kétségem eloszlatására. Az emlékirat, melyet legközelebb közzé teszek, azt hiszem, teljesen fel fogja deríteni a kérdést minden jóhiszemű régiségbúvár előtt. Addig is azonban, míg értekezésem végkép megoldja az érdekes földrajzi problémát, mely az egész tudományos Európát feszültségben tartja, egy kis történetet fogok elbeszélni, épen nem függ össze Munda fekvése érdekes kérdésével. Cordovában egy vezetőt és két lovat béreltem s útnak indultam, Caesar kommentárjai s néhány ing képezvén egész podgyászomat. Egy nap, Cachena fensikián tévelyegve, kimerülve a fáradtságtól, majd meghalva a szomjúságtól, égetve a naptól, már pokolba kívántam Caesart és Pompejus fiait, midőn elég távol az ösvénytől hol haladtam, egy kis zöld pázsitot vettem észre, melyben szétszórva nád és káka tűntek szemembe. Ez arra mutatott, hogy patak van közelemben. S valóban közelebb érve láttam, hogy az állítólagos pázsit láp, melybe egy patak veszett el, mely a mint látszott a Cabrai hegység kék magas fala közt egy szűk nyíláson tört elő. Úgy okoskodtam, hogy ha feljebb megyek, frisebb vizet s kevesebb békát és piócát találok s talán egy kis árnyékot is a sziklák között. A nyílás szájánál lovam nyerítni kezdett s egy másik ló, melyet nem láttam, azonnal válaszolt a nyerítésre. Alig haladtam pár száz lépésre s a nyílás egyszerre kitágulva, a természetes cirkus egy nemét tárta elém, teljesen beárnyékolva a környező magas hegyfalak által. Lehetetlen oly helyet képzelni, mely kellemesebb tanyát ígért volna az utazónak. A hegyes sziklák alján tajtékozva szökött e patak egy kis víztartóba, melynek fenekén homok terült el, fehér mint a hó. Öt vagy hat szép zöld tölgy, kitéve a szél játékának s üdítve a pataktól emelkedett partjain s befedte sötét árnyékával, s végre a víztartó körül, a finom fű jobb ágygyal kínált, mint a milyet tiz mértföldnyi kerületben bármelyik fogadóban találni lehetett. Nem illetett meg e szép hely felfedezésének dicsősége. Oda érve láttam, hogy egy férfi ott nyugodott már s kétségkívül aludt. Felébresztve a nyerítés által, felugrott s lovához közeledett, mely ura álmát egy jó lakomára használta fel az alatta elterülő fűben. Egy fiatal fickó volt, alacsony termetű, de a mint látszott, izmos, sötét és büszke tekintettel. Arcszine, mely valaha szép lehetett, a nap sugaraitól sötétebbé vált hajánál. Egyik kezében lova kantárját tartotta, a másikban egy réz puskát. Bevallom, hogy a puska sorának vad tekintete első percre megdöbbentettek egy kicsit, de nem hittem többé utonállókban, miután annyit hallottam felölök, anélkül hogy csak egygyel is találkoztam volna valaha; s aztán annyi becsületes bérlőt láttam már, ki fülig fölfegyverkezve indult vásárra, hogy egy tűzi fegyver láttára nem hittem magamat jogosítottnak kétségbe vonni ismeretlenem moralitását. De meg, gondolom magamban, mit csinálna ingeimmel és Elzevir commentárjaimmal. Bizalmas fejbólintással üdvözöltem tehát a puskás embert s kérdeztem, hogy álmából zavartam-e fel. Nem válaszolt, csak tetőtől-talpig végig nézett, aztán mintha meg volna elégedve, hasonló figyelemmel közeledő társamat vizsgálta. Ez — amint észrevette — elsápadt s látható ijedtséggel megállt. Rosz találkozás! gondolom magamban. De a józan ész azt tanácsolta, hogy ne mutassak semmi nyugtalanságot. Leszálltam a lóról, mondtam a vezetőnek, hogy nyergeljen le, s a patak mellé térdelve belemártottam fejemet s kezemet, aztán hasra fekve egy nagyot húztam belőle mint Gedeon rosz katonát. Azonban szemmel tartottam vezetőmet s az ismeretlent. Az előbbi nagyon kedve ellen közeledett; a másik úgy látszott nem forral roszat ellenünk, mert szabadon eresztett lovát s puskáját, melyet eddig vízszintesen tartott, a földnek fordította. Gondolva, hogy nem vagyok kénytelen nagyon szigorún venni e csekély figyelmet, melyben személyem részesült, végig hevertem a fűben s fesztelen hangon kérdeztem a puskás férfiútól, nincs-e nála tüzelő szerszám. Egyúttal kihúztam szivartárcámat zsebemből. Az ismeretlen szó nélkül keresgélt zsebében, elővette kováját és kicsiholt. Nyilván felidülni kezdett, mert szembe ült velem, fegyverét még mindig karján tartva. Rágyújtva szivaromra, kiválasztottam egy jót a többi közül, s kérdem tőle: szokott-e dohányozni. — Szoktam, uram, — válaszolt. Ez volt az első szó a mit hallottam tőle s észrevettem, hogy az tsz-et nem andaluzi kiejtéssel mondja ki, miből azt következtettem, hogy ő is utas, mint én, csak kevésbbé régiségkedvelő. — Ezt elég jónak fogja találni, — mondom, s egy valódi havanna regaliával kínálva meg. Könnyed fejbólintással válaszolt, meggyújtotta szivarját az enyimen, s egy újabb bólintással köszönt. Aztán láthatólag nagy gyönyörűséggel dohányozni kezdett. — Oh! — kiáltott fel, lassan eresztve ki a füstöt száján és orrlyukain, a mióta nem dohányoztam már! Spanyolországban az így elfogadott szivar ép úgy vendégbaráti kötelékeket fűz, mint keleten az együtt elköltött só és kenyér. Emberem beszédesebb lett, mint reméltem. Noha Montilla kerületbelinek állítá magát, úgy látszott, nem igen ismeri e vidéket, nem tudta, hogy hívják e bájos völgyet, melyben időztünk ; nem tudta a körül fekvő falak nevét; s végre midőn kérdezem, nem látott-e a környéken romba dőlt falakat, régi sáncokat, faragott köveket, bevallá hogy soha effélékre nem ügyelt. E helyett teljesen otthonosnak látszott a lovak körül. Megbírálta az enyimet, a mi nem volt nehéz dolog; s aztán elmondá saját , lovának leszármazási fáját, mely a cordovai hires ménesből való volt: szép állat valóban, oly fáradhatlan legalább a mint gazdája állította , hogy egy ízben harminc mértföldet lovagolt rajta egy nap, galoppban vagy sebes trappban. A dicsének közepén egyszerre elhallgatott, ijedten és boszosan, hogy talán sokat is talált mondani. Azért, mert nagyon sietős dolgom volt Cordovában, — folytatá némi zavarral. — Birákkal volt dolgom valami perben ... így szólva vezetőmre Antoniora tekintett, ki lesüté szemét. Az árnyék és forrás annyira elbájoltak, hogy eszembe jutott az a pár falat kitűnő sodor, melyet montillai barátaim tétettek vezetőm tarisznyájába. Előhozattam s megkínáltam ismeretlenemet, vegyen részt a rögtönzött lakomában. Ha dohányozni régóta nem dohányzott, valószínűnek kezdtem tartani, hogy legalább negyvennyolc óra óta enni sem evett. Fair, mint egy kiéhezett farkas. Találkozásunk, úgy hiszem, egész gondviselés műve volt szegény ördögre nézve. Ellenkezőleg vezetőm keveset evett, még kevesebbet ivott s épen nem beszélt, noha elindulásunk óta páratlan fecsegőt ismertem meg benne. Vendégünk kihozta sodrából s kölcsönös bizalmatlanság látszott őket egymástól eltávolítani, melynek okát egész bizonyossággal ki nem találhattam. Már az utósó falat kenyeret és sodort is elköltöttük ; egy második szivart is kiszíttunk; parancsot adtam vezetőmnek, hogy nyergeljen, s búcsút akartam venni uj barátomtól, midőn azt kérdé, hol szándékozom meghalni. (Folyt. köv.) A „szegény Beöthy Lacidról. (Irodalmi emlékjegyzeteimből.) Tulajdonképen én nem is tudom, hogy mért hívtuk mi őt »szegény Beöthy Laci«-nak. De úgy hívtuk. — Hová megysz? — Fölkeresem a szegény Beöthy Lacit. — Hol voltál ? — A szegény Beöthy Lacit látogattam meg. Pedig hát akkor, az ötvenes évek elején, mi magyar írók, mind szegények voltunk s Laci még a legelegánsabban járt közöttünk. Aztán ügyes is volt, a fakó ruhához is úgy tudta ő felkötni a nyakkendőt, hogy az neki díszt, vagy ha ezt talán nem is, de mindig valami előkelőséget kölcsönzött. Mintha most is látnám szegényt (no már megint szegény!) Kis termetével, ügyesen fésült szőke hajával s azokkal a parányi hunyorgó szemekkel, melyeket, mikor nevetett, egészen behunyt. Beh nagyon tehetséges, szivgazdag és becsületes iró volt ez a mi szegény Beöthy Lacink! A világ mindig valami nagy borhelynek tartotta, mert rendesen igy irta le magát, pedig hát nem is volt miből borhelykednie s szervezetileg oly gyenge alkattal birt, hogy egy meszely borocska tántorgóvá tette ; aztán humorisztikus művei után valami gúnyolódó, örökké nevető, csupakedv embernek gondolták ; pedig érzelgőbb embert, nála soha nem ismertem; a városligetben néha egész délutánokon át csak édesanyjáról beszélt nekem és sírt, mint egy gyermek ; az érzelmeket átalában csak a végső lépcsőkön szerette s a szerelemről csak haldokolva tudott beszélni; szörnyen szerette Heinénak ezt a versét: Die Blumen sterben ohne Regen, Und ich sterbe deinetwegen. Előbb elmondta lassan, aztán elmondta szívre tett kézzel, páthoszszal, aztán kiabálva, furioso s végre nagyot nevetett saját magán; átalában az érzelmesség és szatíra különös vegyülékéből állott. Szeretett arról is írni, hogy ő milyen nagy adósságcsináló s egyszer egy humoreszkjében lerajzoltatta saját temetését, ott ül csibakozva a koporsóban s hitelezői sírnak, jajgatnak utána. Ezzel csekély hitelét is eljátszotta. Különösen szabója — egy kis barna, sovány, epés ember — vette rész néven a dolgot. — Nem fizetni s még vicceket csinálni. Egy gombot sem varrak fel többé az urnák. — így fogadta legelső alkalommal a szegény Lacit. Nagyobb méltósággal tűrte el a paskillt Kiss Ignác csizmadia mester. Nekem is ő dolgozott, jól ismertem. Talpig becsületes ember volt, mint átalában a magyar csizmadiák. Szegény Laci elbeszélte nekem, hogy mikor a kép megjelenése után találkozott vele, csak ennyit mondott neki Kiss Ignác : — Böjti úr, nem célirányos a becsületes embereket megcáfolni. Aztán hitelezett neki sírjáig. Átalában bizonyos magasabb nemű hóbort kivántatott ahhoz, hogy valaki abban az időben íróvá lett légyen; a hírlapirodalom, ami biztos existenciát nyújt, nem létezett; most száznál több időszaki vállalat jelenik meg a fővárosban, akkor volt kettő: az »egyetlen« politikai s az »egyetlen« szépirodalmi lap. A könyvirodalom iránt nagy részvét és érdek mutatkozott, de az írók a kiadók martalékai voltak s én jelen voltam, mikor »közkedvességű humoristánk,« a szegény Beöthy Laci egyik regényét harminckét forinton adta el; azért is készpénzben csak tizennyolc forintot kapott, a többit régebbi adósságok fejében húzta le a kiadó. — Körülbelől engem is úgy fizetnek, mint Miltont az »Elveszett paradicsom«-ért, — kacagott szegény Laci, mikor a boltból kiléptünk. — Átalában mi tart fen téged, Laci ? — kérdést tőle. — Barátom, a lelkesedés és a dunaparti szilva. Ebben az időben történt, hogy engem egyszer tanuképen fölhívtak a rendőrséghez. — Mi az ur ? — író, — feleltem. — Hát még? Pedig én nagy úr valók az akkori írók közt; segédszerkesztője voltam annak az »egyetlen szépirodalmi lap«-nak; írtam bele újdonságokat, színházi kritikát, verset, humor eszközeket, külföldet és vegyest és kaptam azért havonkint harminc forintot. Nagy dolog volt ez akkor! A fiatal írók úgy néztek, mint valami Krőzust s a legtitkosabb irigységek tárgyát képeztem. Ott ültem egy nap »irodámban,« ami akkor egy kis hónapos szoba volt. Szegény Beöthy Laci lépett be. — Hajh barátom — ma kétségbeesett vagyok; fáj az élet, mondd el nekem a legszomorúbb versedet. Melyik huszonkétéves poéta az, aki el ne mondja egy szomorú versét, ha szépen kérik. Én is mondtam egyet. — Még szomorúbbat, azt hogy : »Sir kell nekem, olyan sötét, fekete, A milyenre szivem’ abú festette.« Elmondtam ezt is, így tartott ez alkonyatig; lubickoltunk a szomorú poézisban. Egyszerre csak szegény Laci veszi a kalapját, menni készül s igy szól hozzám: — Nem adhatsz te nekem kölcsön öt pengőt? — Barátom . . megvallom ... a hónap végén járunk . . . — Micsoda ? hát én hiába hallgattam egész délután a te verseidet ? S ezzel egy székre vetette magát s kacagott a könyezésig. Tán agyon hahotázza magát, ha az ajtó nem nyílik. Egy kis sötétkék köpenyeg lépett be; valami kis emberféle is volt benne, de a köpenyegből csak feje búbja látszott ki. — Itt csinálják kérem a verseket? — így kezdte.— Micsoda verseket, itt nem csinálják, hanem kiadják azokat. Mit akar ? — kérdtem én. Folytatás a mellékleten. 1056