Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)

1876-10-18 / 239. szám

lélgetett arcképét. Utasainknak délután kellett meg­­érkezniök, de már jóval amaz óra előtt, a­melyen őket várhatók, türelmetlenül készültem fogadásukra. Más ruhát öltöttem föl — s noha kissé magamtól is szégyenlettem — szekrényem legkiválóbb darabjait szedtem elő. Ha engem ama nyári délután láthattál volna, a­mint ott a tükör előtt állottam, aligha tarthattad volna vissza a nevetést; az utcai gyermekek mai nap­­ság utánam szaladnának. De akkor, ama kor divat­képe után nagyon is elegáns voltam, comme il faut. Mostanában divatba jött, hogy a nők ruháikat rend­­kívűl, a képtelenségig fölpuffasztották, mig akkoron életkérdés volt a lehető legkarcsúbbnak tűnni föl. Némelyek még meg is nedvesítették ruháikat, hogy szorosabban szoruljon hozzájuk s a test idomát annál inkább kiemeljék. A derék egészen a hónalj alatt volt s a mell egészen az áll alá jön fölszorítva; a lábszárak körrajza pedig, ha jártunk-keltünk avagy leültünk, bámulatosan kitetszett az átlátszó mezen keresztül. Emlékezem, mikor egy izben nagyszobánk­ban háttal a kandallónak állottam. Egy túlsó oldalon állott nagy tükörben tisztán láthattam magamat. Oly vékonyan voltam öltözve, hogy saját magamon átlát­hattam. Ama délután, a melyről az imént szóltam, leg­kevesebb másfél óra volt szükséges a toilettemhez. Szűk, fehér ruhát öltöttem fel, mely kivánatom sze­rint tapadt testemhez s oly rövid volt, hogy a bokáim s keresztkötésű ízléses cipőm kilátszottak. Kezemen hosszú szárú recés keztyűt viseltem, mely fönt, a kar­nál színes selyemmel volt hímezve; fejemen, melyen minden haj fölfelé simult, a hajépítmény legfelső csúcsán jókora nagy teknősbékahéj-fésű trónolt, mig homlokomról kétoldalt egy-egy szerény fürt omlott alá, csaknem orrommal érintkezve. Termetem gömbölyded volt; mindig hajlamom volt a hízásra, s látod édesem, mennyire jutottam e tekintetben; a piros arcom pedig még ragyogóbb volt mint rendesen. Már leskelődtem a felső ablakok mindegyiké­ből, hogy az utcát, a­menyire csak lehetséges, átte­kinthessem, sőt vékony cipőmben lementem az utcára is, egészen ama kanyarodásig sétálva el, mely akadá­lyozott abban, hogy házunktól tovább láthassak, míg végre a kijelölt óránál öt perccel később a két ügető ló által vont, rugonyain magasan hintálódó sárga postakocsi látható lön. Egyszerre a bátortalan­ság egy neme vett rajtam erőt, mert bármennyire szerettem is atyámat, e szeretet mégis inkább alapult azon, hogy ő én előttem minden nemes és lovagias tulajdonság élőképe volt, mintsem személyének isme­résén, é­s tova futottam. Szobámban maradtam, míg csak gyanításom szerint a kölcsönös üdvözléseket végezve, nyugodt beszélgetésbe merültek. Ekkor, miután előbb minden egyes hajfürtömet még egyszer ujjamra csavargat­tam, elfogultan haladtam lefelé. A lakszobából élénk, vidám beszéd zaja hangzott ki, de a­mint beléptem, mindnyájan elhallgattak s rám tekintettek. — Nos, tehát, ez az a Phobe! — kiáltott föl atyám szokott kedélyes modorában, miközben felém sietve, szeretettel megcsókolt. — Boldog isten! hogy eljár az idő! Úgy tetszik, mintha alig negyed évvel ezelőtt láttam volna e gyermeket utójára s akkor még afféle rövid bugyogós kis jószág volt. Korábbi öltözékem fölemlítésére elkezdtem ne­vetni , de ugyanakkor éreztem, hogy lángpiros lettem. — íme, Bobby, — folytató atyám, miközben engem kézen fogva a kerevethez vezetett, melyen egy fiatal ember anyám mellett ült, — ez az én kis leá­nyom, a kit te már oly sokszor hallottál emlegetni. Persze, most már nem lehet őt nagyon kicsinek mon­dani. No, csak ne jöjj zavarba, fiacskám , nem min­den nap lesz alkalmad ez életben hasonló szép leány­kát láthatni! — Csókold meg őt! Én lesütöttem a szememet, de jól láttam, a mint a fiatal ember fölemelkedett, közeledett hozzám — s mint látszott jó kedvvel s engem valahol arcban megcsókolt; mert azt hiszem, hajfürteim nagyon útjá­ban állottak. így történt az, hogy engem Bobby, mielőtt én őt szemügyre vettem s tudtam volna, mily modorú ember, már megcsókolt. Jól kezdtük, nemde? Miután az üdvözölgetésnek vége szakadt, foly­tattuk a társalgást. Én atyám mellett ültem, ki dere­kamon átölelve, csöndesen, gyöngéden tartott s csak olykor, a midőn azt hitte, észrevétlenül teheti, pillan­azt mondja Quintilian; a szatira egészen a mienk. Valóban a vétkeknek és gyöngeségeknek e hatalmas ostorát nem Görögországból hozták át a rómaiak, mint majdnem valamennyi költői nemet, hanem ma­gában az örökvárosban fonták. A szatira kezdetle­ges drámai előadásokból fejlett ki, melyek eleinte csak gúnyos beszélgetések voltak, cselekvény nélkül. De a szoros értelemben vett szatírának Ennius törte meg az útját. Az ennioni szatira mese nélkül, párbe­szédben, különböző versnemekben adott elő korké­peket, életbölcseleti tanításokkal. Lucilius (sz. K. e. 150 körül) volt az, ki a szatírát egészen kivette a dráma köréből s a tanító költészetébe vivén át, azzá tette, a mit ma értünk alatta: feddő és gúnyos költeménynyé. A hexametert is ő kezdte használni. Szatíráinak 30 könyvéből csak töredékek maradtak, de ezek is iga­zat látszanak adni a régieknek, kik Luciliust igen nagyra becsülték. Horác eleinte gúnyosan írt róla , de érettebb korában ő is fejet hajtott előtte. A római szatírának első nagy mestere Horác­­ban (65—8. K. e.) érkezett el, ki huszonötödik élet­évén túl körülbelül tíz esztendeig foglalkozott szatíra írással. Először a külsőségeket érintve, a szatírának általa mívelt három előadási alakja (a költő maga beszél, vagy dialogizál, vagy egészen félrevonul és másokat beszéltet) befejezte a formai fejlődést. A ho­­ráci szellem sehol sem nyilatkozik élénkebben, mint a szatírában. Ennek sikerét Horác a nevetségestől föltételezte s nem a harag metsző késével nyúl a tár­sadalom sebeibe, hanem csak gúnyának ezerhegyű tűjével szurdalja azokat. Epikureista létére mit sem tart egészen jónak, sem egészen rosznak: innen mérséklete, jókedvű mosolygása és igazsága is. Nem­csak javítani, hanem mulattatni is akart, s céljának olyan áldozatokat hozott, hogy magát sem vonako­dott — jó tréfa kedvéért — pellengérre állítani. Augustus után két élettartamra száműzve volt a költészet Rómából. Vas és­ vér volt az igazmondás büntetése; a szatírának épen akkor kellett elnémul­nia, mikor legtöbb tárgyat találhatott volna. Szeren­csére, Tiberius méltó utóda Nero egyéb hóbortjai közt költői mániában is szenvedett s így rettenetes uralkodása alatt ismét bevonulhattak a múzsák La­­tiumba. Az égő Róma lángjai között szólalt meg újra a lant. Első szatirikus Persius volt (34—62 k. u.,) kinek csak 6 szatírája maradt, miután fiatalkori kí­sérleteit anyja elégette. Ezek közt volt az Arria ha­tott át a fiatal emberre, ki velem szemben ült. Én ma­gamban a természetet és a művészetet, a valódi élő embert és a miniatűr-képet hasonlítgattam össze, mely őt ábrázolta. A vizsgálódás első eredménye kiábrándulás volt, mert hol voltak a rózsák és liliomok, a­melyek nélkül én Gerard Bobbyt nem is képzelhetem ? A ró­zsákat az arcán bizonyosan a rajta levő seb halvá­nyította el, de ha azok csakugyan léteztek ama sze­rencsétlen eset előtt, akkor mahagonszínűeknek kel­lett lenniök, mert a tengeri szél és a nyárközépi nap az ő szép arcát vöröses barna rézszínűvé változtatta. Egyébiránt némely tekintetben a kép nem hazudott. Az inkább széles, mint magas homlok, az egyenes, finom orr, s az igéző mosolygó aik megvoltak. Egész­ben véve talán még sem csalatkoztam. Végre fölállott atyám s kilépett a verandára, hol a kanári madarak kalitkáikban az ő szokott za­jos modorukban zengtek dicséneket a teremtőnek. Anyám követte őt s magam is ép azt teszem vala, ha illemérzetem s ama sejtetem, hogy szüleim olyasmit beszélnek egymással, melynél az én véleményemet nélkülözhetik, vissza nem tartottak volna, így aztán csak ülve maradtam, s a sebesült is ép úgy cselekedett. II. Egy ideig úgy látszott, mintha mi a hallgatást nem akartuk volna megtörni, — egy ideig csak szü­leim halk beszédének a nesze a rózsabokrok mögül, meg a kanári madarak éles csattogása hatott füle­inkbe. Mi egyetlenegy szót sem szólottunk. Én a tö­rök szőnyeg bonyolult mintáját szemléltem egész figyelemmel, hogy az ő szeme hol járt, nem tudom. Neveldénk táncmesterén kívül én csak kevés férfit ismertem meg. Egy szép fiatal­ember és oly újdon­ság volt rám nézve, mint Mirandára, sőt ennél jóval félszegebben viseltem magamat járatlanságomban. Bobby, úgy látszott, fogadást tett, hogy nem fog első lenni a megszólalásban. Úgy érzem, mintha fejem a zavar és hőség miatt kétanynyira dagadna meg. Végre a kétségbeesés bátorságával vetem föl a szememet s igy szóltam: — Ön, amint hallottam, megsebesült, nemde ? — Meg. (Folyt, köv.)­lálára (a nagy római nő, kiről az adoma beszélt, hogy halálra ítélt férje előtt leszúrta magát s e szavakkal nyújtotta át a tőrt urának: »Poetus, nem fáj!«) írt verse is. Persius szatíráiból erőteljes hangon szól a stoikus bölcselet, mely erényre és mérsékletre int. A korrajz kevés benne. Mélysége és tömörségénél fogva egy-egy helye homályos. Ő hozta be a tárgyegységét a szatírába s ő volt a francia Boileau példányképe. Ez időben terjedt el Rómában a költői mánia. Mindenki verseket irt, szavalt, hordott, gyöt­­rötte velük ismerőseit, kínozta barátait. A fórum, sé­tahelyek, magánházak költőkkel és költőnőkkel voltak tele. A sok között találkozott egy pár hivatott költő is, így a gyalázatos kor, melynek vétkei ismeretesek, de leirhatatlanok, a szatíra hegyes tollát adta egy nő , Sulpicia kezébe is. Egyetlen szatírája Domitián ellen van írva, ki a filozofokat száműzte a városból. E kor szülte Juvenált is (47—129 k. u.) Senki nem ostorozta lázongóbb dühhel és megrázóbb valósággal amaz er­kölcsi mocsárt, melyben a császári Róma fetrengett. Tizenhat szatírája mesteri színekkel rajzolja a férfiak nyomorultságát, az asszonyok irtózatos romlottságát, a pénzvágyat, csúszás-mászást, gyávaságot, elasszonyo­­sodást, butaságot és mindazt, a­mi a Nero és Traján korabeli Rómát jellemezte. Stílje merész és tömött s kétségkívül minden idők legnagyobb erkölcsrajzolói között foglal helyet. Martialis, epigrammjaiban, bűnö­ket tulajdonít neki, melyektől valószínűleg jókor meg­­szabadult. Juvenállal nemcsak a szatira, hanem a római költészet is jóformán bevégződik. A­mi utána követ­kezik, csak mesterkélt utánzás, szellemtelen fércmunka. Barna I. irodalomtörténeti kivonatát élénken meg­éljenezték. Egy maga két munkát végzett: érdekkel hallgatott felolvasása a második órát is elfoglalta, s így Thewrewk mondattani értekezése máskorra maradt. A folyó ügyek közt bejelentette a titkár, hogy a kereskedelmi miniszter leküldte az akadémiához az 1878-ki párisi világkiállítás szabályzatának fordítását azzal a kéréssel, hogy a műkifejezésekre vonatkozólag véleményt adjon. A nyelvtudományi bizottság fogja végezni. Jövő héten a második osztálynak lesz ülése. Előadást fognak tartani Wenzel Gusztáv: régi ma­gyar jogviszonyokról, és Domanovszky Endre a logika fogalmáról. Akadémiai levelek. — Október 16. — (Tettek. — Róma szatira­iról. — A párisi kiállítás és a magyarság.) (B.g.) Ma valóban ritka jelenetnek voltunk tanúi: nem szatirikusok foglalkoztak az akadémiával, hanem az akadémia a szatirikusokkal. Pulszky Ferenc elnöklete alatt az első osztály tartott ülést, melyre két értekezés volt bejelentve: Barna Ignác székfoglalója a római szatíra-írókról, és Ponori Thewrewk Emil előadása a magyar nomina­­tivusról. Nem kétkedünk rajta, hogy akadémiánk szá­mos tagjának igen fájdalmas emlékezetében vannak a percek, melyekben őket balsorsuk dr. Barna Ignác­­cal összehozta, de ennek dacára ma mindenütt fel­hőtlen, barátságosan mosolygó, üdvözlő arcok fogad­ták az új tagot. E szerint bizonyos, hogy az ő szék­foglalásuk dr. Barna urnái sokkal keservesebb volt, mint az uj választotté az akadémiában. A tudós társaság oklevele, melylyel az érdemes fogorvost meg­tisztelte, köszönete volt a magyar irodalomnak, me­lyet Barna (ki régebben eredeti verseket irt, s az ötve­nes évek elején »Szerelemhangok« cím alatt is kötetet adott ki) rövid idő alatt Horác ódáinak és Juvenális szatíráinak jeles fordításával ajándékozott meg. Nem hiába, hogy élethivatásánál fogva a nagyon is gyors és erélyes tettek embere, hanem az akadémiába kö­szöntése alkalmával is ilyennek mutatta magát. Ő is elmondta a »meg nem érdemlett kitüntetésről« és az »ez által reá rótt kötelességről« szóló rendes formu­lát, míg azonban az új tagok nagy része »a köteles­ség élénk érzetében« csak igen hosszú terminusokra kiállított váltót szokott bemutatni. Barna — úgy­szólván — kész­pénzzel fizetett. Magával hozta Per­­sius gúnyverseinek és Sulpicia szatírájának fordítá­sát. És igy — mielőtt voltaképein előadásába bele­kezdett volna, — már megkapta az éljeneket. Székfoglalója a római szatíra-irodalomról szólt. Bevezetésében fejtegette a római szellem egyik eredeti termékének, a szatírának lényegét. A sza­tíra költői kor- és jellem­rajz, feddő irányban, ok­tató céllal. Alapja mindig erkölcsi; maga sajátképen a morál iskolája, jóllehet erények magasztalásával nem foglalkozik. Ámde az a csupán nevettető hu­mor, mely az erkölcscsel mitsem törődik — mint a Petroniusé, — nem szatira. »Satira tota nostra est,« J­ im

Next