Fővárosi Lapok 1876. október (225-250. szám)
1876-10-18 / 239. szám
lélgetett arcképét. Utasainknak délután kellett megérkezniök, de már jóval amaz óra előtt, amelyen őket várhatók, türelmetlenül készültem fogadásukra. Más ruhát öltöttem föl — s noha kissé magamtól is szégyenlettem — szekrényem legkiválóbb darabjait szedtem elő. Ha engem ama nyári délután láthattál volna, amint ott a tükör előtt állottam, aligha tarthattad volna vissza a nevetést; az utcai gyermekek mai napság utánam szaladnának. De akkor, ama kor divatképe után nagyon is elegáns voltam, comme il faut. Mostanában divatba jött, hogy a nők ruháikat rendkívűl, a képtelenségig fölpuffasztották, mig akkoron életkérdés volt a lehető legkarcsúbbnak tűnni föl. Némelyek még meg is nedvesítették ruháikat, hogy szorosabban szoruljon hozzájuk s a test idomát annál inkább kiemeljék. A derék egészen a hónalj alatt volt s a mell egészen az áll alá jön fölszorítva; a lábszárak körrajza pedig, ha jártunk-keltünk avagy leültünk, bámulatosan kitetszett az átlátszó mezen keresztül. Emlékezem, mikor egy izben nagyszobánkban háttal a kandallónak állottam. Egy túlsó oldalon állott nagy tükörben tisztán láthattam magamat. Oly vékonyan voltam öltözve, hogy saját magamon átláthattam. Ama délután, a melyről az imént szóltam, legkevesebb másfél óra volt szükséges a toilettemhez. Szűk, fehér ruhát öltöttem fel, mely kivánatom szerint tapadt testemhez s oly rövid volt, hogy a bokáim s keresztkötésű ízléses cipőm kilátszottak. Kezemen hosszú szárú recés keztyűt viseltem, mely fönt, a karnál színes selyemmel volt hímezve; fejemen, melyen minden haj fölfelé simult, a hajépítmény legfelső csúcsán jókora nagy teknősbékahéj-fésű trónolt, mig homlokomról kétoldalt egy-egy szerény fürt omlott alá, csaknem orrommal érintkezve. Termetem gömbölyded volt; mindig hajlamom volt a hízásra, s látod édesem, mennyire jutottam e tekintetben; a piros arcom pedig még ragyogóbb volt mint rendesen. Már leskelődtem a felső ablakok mindegyikéből, hogy az utcát, amenyire csak lehetséges, áttekinthessem, sőt vékony cipőmben lementem az utcára is, egészen ama kanyarodásig sétálva el, mely akadályozott abban, hogy házunktól tovább láthassak, míg végre a kijelölt óránál öt perccel később a két ügető ló által vont, rugonyain magasan hintálódó sárga postakocsi látható lön. Egyszerre a bátortalanság egy neme vett rajtam erőt, mert bármennyire szerettem is atyámat, e szeretet mégis inkább alapult azon, hogy ő én előttem minden nemes és lovagias tulajdonság élőképe volt, mintsem személyének ismerésén, és tova futottam. Szobámban maradtam, míg csak gyanításom szerint a kölcsönös üdvözléseket végezve, nyugodt beszélgetésbe merültek. Ekkor, miután előbb minden egyes hajfürtömet még egyszer ujjamra csavargattam, elfogultan haladtam lefelé. A lakszobából élénk, vidám beszéd zaja hangzott ki, de amint beléptem, mindnyájan elhallgattak s rám tekintettek. — Nos, tehát, ez az a Phobe! — kiáltott föl atyám szokott kedélyes modorában, miközben felém sietve, szeretettel megcsókolt. — Boldog isten! hogy eljár az idő! Úgy tetszik, mintha alig negyed évvel ezelőtt láttam volna e gyermeket utójára s akkor még afféle rövid bugyogós kis jószág volt. Korábbi öltözékem fölemlítésére elkezdtem nevetni , de ugyanakkor éreztem, hogy lángpiros lettem. — íme, Bobby, — folytató atyám, miközben engem kézen fogva a kerevethez vezetett, melyen egy fiatal ember anyám mellett ült, — ez az én kis leányom, a kit te már oly sokszor hallottál emlegetni. Persze, most már nem lehet őt nagyon kicsinek mondani. No, csak ne jöjj zavarba, fiacskám , nem minden nap lesz alkalmad ez életben hasonló szép leánykát láthatni! — Csókold meg őt! Én lesütöttem a szememet, de jól láttam, a mint a fiatal ember fölemelkedett, közeledett hozzám — s mint látszott jó kedvvel s engem valahol arcban megcsókolt; mert azt hiszem, hajfürteim nagyon útjában állottak. így történt az, hogy engem Bobby, mielőtt én őt szemügyre vettem s tudtam volna, mily modorú ember, már megcsókolt. Jól kezdtük, nemde? Miután az üdvözölgetésnek vége szakadt, folytattuk a társalgást. Én atyám mellett ültem, ki derekamon átölelve, csöndesen, gyöngéden tartott s csak olykor, a midőn azt hitte, észrevétlenül teheti, pillanazt mondja Quintilian; a szatira egészen a mienk. Valóban a vétkeknek és gyöngeségeknek e hatalmas ostorát nem Görögországból hozták át a rómaiak, mint majdnem valamennyi költői nemet, hanem magában az örökvárosban fonták. A szatira kezdetleges drámai előadásokból fejlett ki, melyek eleinte csak gúnyos beszélgetések voltak, cselekvény nélkül. De a szoros értelemben vett szatírának Ennius törte meg az útját. Az ennioni szatira mese nélkül, párbeszédben, különböző versnemekben adott elő korképeket, életbölcseleti tanításokkal. Lucilius (sz. K. e. 150 körül) volt az, ki a szatírát egészen kivette a dráma köréből s a tanító költészetébe vivén át, azzá tette, a mit ma értünk alatta: feddő és gúnyos költeménynyé. A hexametert is ő kezdte használni. Szatíráinak 30 könyvéből csak töredékek maradtak, de ezek is igazat látszanak adni a régieknek, kik Luciliust igen nagyra becsülték. Horác eleinte gúnyosan írt róla , de érettebb korában ő is fejet hajtott előtte. A római szatírának első nagy mestere Horácban (65—8. K. e.) érkezett el, ki huszonötödik életévén túl körülbelül tíz esztendeig foglalkozott szatíra írással. Először a külsőségeket érintve, a szatírának általa mívelt három előadási alakja (a költő maga beszél, vagy dialogizál, vagy egészen félrevonul és másokat beszéltet) befejezte a formai fejlődést. A horáci szellem sehol sem nyilatkozik élénkebben, mint a szatírában. Ennek sikerét Horác a nevetségestől föltételezte s nem a harag metsző késével nyúl a társadalom sebeibe, hanem csak gúnyának ezerhegyű tűjével szurdalja azokat. Epikureista létére mit sem tart egészen jónak, sem egészen rosznak: innen mérséklete, jókedvű mosolygása és igazsága is. Nemcsak javítani, hanem mulattatni is akart, s céljának olyan áldozatokat hozott, hogy magát sem vonakodott — jó tréfa kedvéért — pellengérre állítani. Augustus után két élettartamra száműzve volt a költészet Rómából. Vas és vér volt az igazmondás büntetése; a szatírának épen akkor kellett elnémulnia, mikor legtöbb tárgyat találhatott volna. Szerencsére, Tiberius méltó utóda Nero egyéb hóbortjai közt költői mániában is szenvedett s így rettenetes uralkodása alatt ismét bevonulhattak a múzsák Latiumba. Az égő Róma lángjai között szólalt meg újra a lant. Első szatirikus Persius volt (34—62 k. u.,) kinek csak 6 szatírája maradt, miután fiatalkori kísérleteit anyja elégette. Ezek közt volt az Arria hatott át a fiatal emberre, ki velem szemben ült. Én magamban a természetet és a művészetet, a valódi élő embert és a miniatűr-képet hasonlítgattam össze, mely őt ábrázolta. A vizsgálódás első eredménye kiábrándulás volt, mert hol voltak a rózsák és liliomok, amelyek nélkül én Gerard Bobbyt nem is képzelhetem ? A rózsákat az arcán bizonyosan a rajta levő seb halványította el, de ha azok csakugyan léteztek ama szerencsétlen eset előtt, akkor mahagonszínűeknek kellett lenniök, mert a tengeri szél és a nyárközépi nap az ő szép arcát vöröses barna rézszínűvé változtatta. Egyébiránt némely tekintetben a kép nem hazudott. Az inkább széles, mint magas homlok, az egyenes, finom orr, s az igéző mosolygó aik megvoltak. Egészben véve talán még sem csalatkoztam. Végre fölállott atyám s kilépett a verandára, hol a kanári madarak kalitkáikban az ő szokott zajos modorukban zengtek dicséneket a teremtőnek. Anyám követte őt s magam is ép azt teszem vala, ha illemérzetem s ama sejtetem, hogy szüleim olyasmit beszélnek egymással, melynél az én véleményemet nélkülözhetik, vissza nem tartottak volna, így aztán csak ülve maradtam, s a sebesült is ép úgy cselekedett. II. Egy ideig úgy látszott, mintha mi a hallgatást nem akartuk volna megtörni, — egy ideig csak szüleim halk beszédének a nesze a rózsabokrok mögül, meg a kanári madarak éles csattogása hatott füleinkbe. Mi egyetlenegy szót sem szólottunk. Én a török szőnyeg bonyolult mintáját szemléltem egész figyelemmel, hogy az ő szeme hol járt, nem tudom. Neveldénk táncmesterén kívül én csak kevés férfit ismertem meg. Egy szép fiatalember és oly újdonság volt rám nézve, mint Mirandára, sőt ennél jóval félszegebben viseltem magamat járatlanságomban. Bobby, úgy látszott, fogadást tett, hogy nem fog első lenni a megszólalásban. Úgy érzem, mintha fejem a zavar és hőség miatt kétanynyira dagadna meg. Végre a kétségbeesés bátorságával vetem föl a szememet s igy szóltam: — Ön, amint hallottam, megsebesült, nemde ? — Meg. (Folyt, köv.)lálára (a nagy római nő, kiről az adoma beszélt, hogy halálra ítélt férje előtt leszúrta magát s e szavakkal nyújtotta át a tőrt urának: »Poetus, nem fáj!«) írt verse is. Persius szatíráiból erőteljes hangon szól a stoikus bölcselet, mely erényre és mérsékletre int. A korrajz kevés benne. Mélysége és tömörségénél fogva egy-egy helye homályos. Ő hozta be a tárgyegységét a szatírába s ő volt a francia Boileau példányképe. Ez időben terjedt el Rómában a költői mánia. Mindenki verseket irt, szavalt, hordott, gyötrötte velük ismerőseit, kínozta barátait. A fórum, sétahelyek, magánházak költőkkel és költőnőkkel voltak tele. A sok között találkozott egy pár hivatott költő is, így a gyalázatos kor, melynek vétkei ismeretesek, de leirhatatlanok, a szatíra hegyes tollát adta egy nő , Sulpicia kezébe is. Egyetlen szatírája Domitián ellen van írva, ki a filozofokat száműzte a városból. E kor szülte Juvenált is (47—129 k. u.) Senki nem ostorozta lázongóbb dühhel és megrázóbb valósággal amaz erkölcsi mocsárt, melyben a császári Róma fetrengett. Tizenhat szatírája mesteri színekkel rajzolja a férfiak nyomorultságát, az asszonyok irtózatos romlottságát, a pénzvágyat, csúszás-mászást, gyávaságot, elasszonyosodást, butaságot és mindazt, ami a Nero és Traján korabeli Rómát jellemezte. Stílje merész és tömött s kétségkívül minden idők legnagyobb erkölcsrajzolói között foglal helyet. Martialis, epigrammjaiban, bűnöket tulajdonít neki, melyektől valószínűleg jókor megszabadult. Juvenállal nemcsak a szatira, hanem a római költészet is jóformán bevégződik. Ami utána következik, csak mesterkélt utánzás, szellemtelen fércmunka. Barna I. irodalomtörténeti kivonatát élénken megéljenezték. Egy maga két munkát végzett: érdekkel hallgatott felolvasása a második órát is elfoglalta, s így Thewrewk mondattani értekezése máskorra maradt. A folyó ügyek közt bejelentette a titkár, hogy a kereskedelmi miniszter leküldte az akadémiához az 1878-ki párisi világkiállítás szabályzatának fordítását azzal a kéréssel, hogy a műkifejezésekre vonatkozólag véleményt adjon. A nyelvtudományi bizottság fogja végezni. Jövő héten a második osztálynak lesz ülése. Előadást fognak tartani Wenzel Gusztáv: régi magyar jogviszonyokról, és Domanovszky Endre a logika fogalmáról. Akadémiai levelek. — Október 16. — (Tettek. — Róma szatirairól. — A párisi kiállítás és a magyarság.) (B.g.) Ma valóban ritka jelenetnek voltunk tanúi: nem szatirikusok foglalkoztak az akadémiával, hanem az akadémia a szatirikusokkal. Pulszky Ferenc elnöklete alatt az első osztály tartott ülést, melyre két értekezés volt bejelentve: Barna Ignác székfoglalója a római szatíra-írókról, és Ponori Thewrewk Emil előadása a magyar nominativusról. Nem kétkedünk rajta, hogy akadémiánk számos tagjának igen fájdalmas emlékezetében vannak a percek, melyekben őket balsorsuk dr. Barna Ignáccal összehozta, de ennek dacára ma mindenütt felhőtlen, barátságosan mosolygó, üdvözlő arcok fogadták az új tagot. E szerint bizonyos, hogy az ő székfoglalásuk dr. Barna urnái sokkal keservesebb volt, mint az uj választotté az akadémiában. A tudós társaság oklevele, melylyel az érdemes fogorvost megtisztelte, köszönete volt a magyar irodalomnak, melyet Barna (ki régebben eredeti verseket irt, s az ötvenes évek elején »Szerelemhangok« cím alatt is kötetet adott ki) rövid idő alatt Horác ódáinak és Juvenális szatíráinak jeles fordításával ajándékozott meg. Nem hiába, hogy élethivatásánál fogva a nagyon is gyors és erélyes tettek embere, hanem az akadémiába köszöntése alkalmával is ilyennek mutatta magát. Ő is elmondta a »meg nem érdemlett kitüntetésről« és az »ez által reá rótt kötelességről« szóló rendes formulát, míg azonban az új tagok nagy része »a kötelesség élénk érzetében« csak igen hosszú terminusokra kiállított váltót szokott bemutatni. Barna — úgyszólván — készpénzzel fizetett. Magával hozta Persius gúnyverseinek és Sulpicia szatírájának fordítását. És igy — mielőtt voltaképein előadásába belekezdett volna, — már megkapta az éljeneket. Székfoglalója a római szatíra-irodalomról szólt. Bevezetésében fejtegette a római szellem egyik eredeti termékének, a szatírának lényegét. A szatíra költői kor- és jellemrajz, feddő irányban, oktató céllal. Alapja mindig erkölcsi; maga sajátképen a morál iskolája, jóllehet erények magasztalásával nem foglalkozik. Ámde az a csupán nevettető humor, mely az erkölcscsel mitsem törődik — mint a Petroniusé, — nem szatira. »Satira tota nostra est,« J im