Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-21 / 267. szám
Kedd, 1875. november 21. 267. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szerelem diadala. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A jámbor öreg, ki az infanst kisérte, keresztet vetett magára, mert nyilván csak a sátán sugalata lehetett az a nagyravágyó beszéd s már körül is tekintgetett a jó öreg, nem bukkan-e ki valahol a fák közül a bestia gonosz lélek, vigyorgó fekete arcával csúfolódó, vörös nyelvével, kecskeszarvaival és lólábával. Szorongatta is erősen nyakában az amuletet az öreg, ami háromszögű rézdarab volt, háromszor körülrajta: »ecce agnus Dei, qui tulit peccata mundi,« ami annyit jelent, hogy ime az isten báránya, ki elvette a világ bűneit s ez a csodaszer elvette aztán a sátán erejét is. Csakugyan nem bukkant ki a fák közül kecskeszarvaival, hanem kibukkant egy szép asszonyszemély, a mi sokszor még amainál is veszedelmesebb. A szép asszonyszemély különben nem jött magában. Négy alabárdos gyalog katona kisérte s egy fehércsuhás, mezítlábas dominikánus barát, ami arra mutatott, hogy jámbor, istenfélő személy lehet s bizonyára valami úri hölgy. Nagyon egyszerűen volt öltözve s egyetlenegy szolgálója sem kisérte, mint ahogy az úri hölgyeknél szokásban volt. Az öszvér mélyen ült, nem volt fölcifrázva selyem bojtokkal, sem aranyos, ezüstös szerszámokkal , közönséges gyapjútakaróval volt borítva a nyereg. Alázatosságra, szegénységre mutatott minden. De a fiatal hölgy magatartása fejedelminek látszott, termete sugár, magas, arca komoly, méltóságos. Egyenesen, büszkén ült, mintha lóra termett volna, nem olyan félénken, mint a nők rendesen s nem ingott meg a nyeregben akkor sem, mikor öszvére botorkázni kezdett a dombról levezető kavicsos után. A dominikánus barát, ki egy másik öszvéren mellette baktatott, nyilván gyóntató atyja lehetett, egy mérges tekintetű, sárgás arcbőrű, sovány öreg ember. Hallgatva ment a fiatal hölgy mellett, csak néha-néha vetve egy-egy gyanakodó, mogorva pillantást az út két oldalán elterülő sűrű gesztenyeerdőbe. Mikor épen leértek a dombról a völgybe, egyszerre csak megzörrent valami a sűrűségben s a következő pillanatban hat lovas ember ugratott elő kivont kardokkal. Ana a négy alabárdos közül három elhányta a fegyverét s szaladásra fogta a dolgot. Csak egy maradt helyben. Az aztán csapkodott jobbra-balra a bosszú rúdjával, de egy ember mit tehetett hat ellen ? Világos volt, hogy mindjárt elnyomják. A dominikánus barátot pedig, a ki leugrott az öszvéréről s mérgesen kiabált valamit a támadóknak, de amire azok, úgy látszott, nem sokat bederítnek, segítségszámba nem igen lehetett számítni s nem is volt egyebe, mint egyházi fegyvere, imádságos könyve meg az olvasója, ami hathatósabb a sátán ellen, mint hat megátalkodott, talpig fölfegyverkezett fickó ellen. A zarándokruhába öltözött infáns és kísérője épen szemközt jöttek s jól látták a lesből előrohanó hat gazembert. — Nosza, öreg barátom, most mutassuk meg az arragoni vitézséget! — kiáltott a fiatal herceg s azzal nagyhirtelen egyenest nekirontott az ifjú hölgy megtámadóinak. Az öreg nem felelhetett rá, mert már akkor ott vágtatott előtte az infáns s az öreg csak azon igyekezett, hogy utolérje. Alig maradt annyi ideje, hogy bal kezével megszoríthassa nyakán az amuletet, mialatt jobbjával kirántotta a zarándok-köntös alól vékony, mindkét oldalán kiélesített kardját. Erre a váratlan megrohanásra meghökkent a hat cinkos és mielőtt meglepetésükből magukhoz térhettek volna, már a fiatal arragon herceg beledöfte kardját egyiknek a torkába, épen ott, hol a páncél nyílása volt s a mint a herceg visszarántotta kardját, az az ember lefordult a lóról, mint egy darab. A többiek most mind a két utonérkezettre rohantak, minek folytán az addig keményen szorongatott alabárdos megszabadúlt a veszedelemből s mindjárt könnyebben mozoghatott, a mit derekasan föl is használt s olyat húzott éles végű póznájával egyik ellenségnek a fejére, hogy az menten ledőlt a nyeregből oda a földön fekvő másik társához. A még élő négy gazember arra elvesztette minden bátorságát s hátat fordítva a viadalnak, ahol olyan csúfosan jártak, nekiiramodtak a futásnak s minthogy jó futó lovaik voltak, csakhamar el is tűntek a sokkal lassúbb öszvérek elől. Az ifjú vitéz leugrott akkor a nyeregből s udvarias tisztelettel közeledett a fiatal hölgyhöz. — Hová parancsolja, seniora, hogy elkísérjük ? Az ifjú hölgy nyájasan pillantott az előtte állóra, de mégis ama méltósággal, mely egész lényén elömlött. — Santiago de Compostelából jövök s Arandába igyekszem, — szólt s hangja mint ezüst Csengetyű hangzott, tisztán rezegve, minden félelem, minden elfogadás nélkül. A barát, ki azalatt ismét fölkapaszkodott öszvérére, utána téve: — Kisérjenek el odáig, lovag urak és nem marad el megjutalmaztatásuk, mert a kit megmentettek, az a castiliai infánsnő, Donna Izabella. Az ifjú meghajtotta térdét az infánsnő előtt. — Áldott legyen ez a nap! — kiáltott s szeme ragyogott a lelkesedés tüzétől. IL Az öreg lovag sem tehetett már most egyebet, mint menni, a merre az ifjú megy s akarva nem akarva, s fölcsapni a castiliai infánsnő kísérőjéül. De magában duzzogott, hogy mi lesz mindennek a vége s mit fog mindehhez mondani János király, ki az ő gondviselésére bízta fiát ? — Leánynézőbe jöttünk s ime többet is találunk, mint kellene, — gondolta magában. — A Villena marquez leányát akarjuk megkérni s a castiliai infánsnő kísérőivé szegődünk. Mit fog mondani János király ? János király, aki tízszer megfontol minden lépést, mielőtt egyet megtenne! Mit fog mondani, hogy az öreg Zapata olyan megfontolatlanul beleohant e kalandba, melynek isten tudja a végét ? Pedig oly szépen ki volt már számítva minden. Az öreg János király, ki egész életében mindig számítgatott, tervezgetett, fondorkodott és szőtte agyában a hálókat mint a pók, ha egyik elszakadt, nyomban a másikat, különösen ragaszkodott ehhez a tervéhez. Ez a házasság képezte gondjainak főtárgyát; régóta dolgozott rajta, előre készített hozzá mindent. Ezzel a házassággal visszaszerzi az arragoniai királyi ház a terjedelmes nagy jószágokat, melyeket hajdan Castiliában birt, de lassan kint elvesztett. A Villena marquez birtokában voltak azok nagyrészt s leányával adta volna nászhozományul a büszke grand. Már minderre nézve megtörtént a megállapodás, de a világ előtt még titokban tartották. Villena marqueznak sok volt az ellensége az udvarnál és az egész országban, irigyelték hatalmát, gazdagságát és János király sem igen dicsekedhetett jó barátokkal- Egyik is, másik is attól félt, hogy az irigyek, ellenségek akadályokat gördítnek a házasság elé s bármennyire lenézte is a kevély castiliai udvar a szegény kis arragon királyt, nem örömest látták volna, hogy újra megvesse lábát Castiliában, ahonnan már egyszer kiszorították. Mindkét alkudozó félnek érdekében állt tehát, hogy a dolgot titokban tartsák, a meddig lehet s ez a titkolózás nagyon is megegyezett a János király jellemével, ki semmit sem került annyira, mint az őszinte, nyilt föllépést. Alattomban szerette szövögetni hálóit s lesből várni, hogyan akad bele egy-egy kövér légy. Villena marquez a legkövérebb légy volt mindazok közt, melyekre eddig vadászott. De János király is a legfáradatlanabb volt mindama pókok közt, kik valaha hálóikat kifeszítették. Csak fonta, fonta és soha ki nem fogyott belőle. Pedig a sors minduntalan durván belemarkolt azokba a szépen font szálakba s összevissza kuszálta. Mennyi fontolgatás, tervezgetés, mennyi szépen kifőzött terv és cselszövény veszett igy kárba. De a fáradatlan pók újra kezdte fonni széttépett hálóját, János király uj terveket készített. Ezer gonddal, bajjal küszködve otthon saját országában, folytonos harcban makacs alattvalóival, folytonosan szorongathatva ellenségei által s folytonosan pénzszükségben kínlódva, e nyughatatlan fejedelem mégsem szűnt meg soha messzemenő terveket kovácsolni, beleártani magát valamennyi szomszédjának a dolgaiba s azt hinni, hogy mindez végre is az arragon királyi ház hatalmának gyarapítására fog szolgálni. Fiának Ferdinándnak összeházasítása a dúsgazdag Villena marquez leányával, különösen nevezetes helyet foglalt el János király tervei közt. A kevély castiliai főúr eleinte nem nagy hajlamot mutatott ez összeköttetésre, de mióta János királynak öregebb fia meghalt , Ferdinánd lett a trónörökös, azóta Villena marquez sokkal szívesebben fogadta e terv megújítását, sőt ő maga kezdte szorgalmazni. János király a legszebb remények közt úszott. A marquez kérelmére beleegyezett, hogy Ferdinánd herceg látogassa meg leendő menyasszonyát. A herceg maga ifjúi türelmetlenséggel vágyott látni a szép arát, kit oly nagyon dicsértek neki. Melyik húszéves ifjú ne türelmetlenkednék ilyenkor ? De óvatosan kellett eljárni. Mindent megfontolva, János király nem akarta kockáztatni, hogy valami baleset érje Castiliában az infanst; ellenségei leskelődhetnek rá s legtanácsosabb lesz álruhában, minden föltűnő fényes kiséret nélkül utaznia, mely határozat különösen megfelelt a királyi kincstár állapotának is, honnan az utósó háromszáz arany épen az imént küldetett el a navarrai háborúban harcoló zsoldosok számára, kiket félév óta csak hitegetéssel tartott János király. Csak egy hű öreg lovag, Don Diego Zapata és egy szolga által kisértetve, indult el Ferdinand infans a hosszú útra. A compostelai zarándokok ruhája óvta minden útközben eshető baj ellen s úgy volt elintézve a dolog, hogy Santiago de Compostelában fog találkozni az infans a számára kijelölt menyasszonynyal. Útközben a szolga megbetegedett s az infans és Don Diego csak ketten folytatták utjokat. Baj nélkül, veszély nélkül eljutottak már csaknem egészen a hires búcsújáró helyig, midőn most ez erdei kaland egyszerre eltérítette őket eddigi utjoktól s ki tudja, hová vezérli ? Csak ezen tépelődött az öreg Don Diego, midőn most Compostela helyett Aranda felé indultak, olyan útra, melyről nem volt szó a János király által kiszabott itinerariumban. (Folyt, köv.)