Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)

1876-11-21 / 267. szám

Kedd, 187­5. november 21. 267. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. A szerelem diadala. (Történeti elbeszélés) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) A jámbor öreg, ki az infanst kisérte, keresztet vetett magára, mert nyilván csak a sátán sugalata lehetett az a nagyravágyó beszéd s már körül is te­­kintgetett a jó öreg, nem bukkan-e ki valahol a fák közül a bestia gonosz lélek, vigyorgó fekete arcával csúfolódó, vörös nyelvével, kecskeszarvaival és lólá­bával. Szorongatta is erősen nyakában az amuletet az öreg, a­mi háromszögű rézdarab volt, háromszor körül­­rajta: »ecce agnus Dei, qui tulit peccata mundi,« a­mi annyit jelent, hogy ime az isten báránya, ki elvette a világ bűneit s ez a csodaszer elvette aztán a sátán erejét is. Csakugyan nem bukkant ki a fák közül kecskeszarvaival, hanem kibukkant egy szép asszony­személy, a mi sokszor még amainál is veszedel­mesebb. A szép asszonyszemély különben nem jött ma­gában. Négy alabárdos gyalog katona kisérte s egy fehércsuhás, mezítlábas dominikánus barát, a­mi arra mutatott, hogy jámbor, istenfélő személy lehet s bizonyára valami úri hölgy. Nagyon egyszerűen volt öltözve s egyetlenegy szolgálója sem kisérte, mint ahogy az úri hölgyeknél szokásban volt. Az öszvér mélyen ült, nem volt föl­cifrázva selyem bojtokkal, sem aranyos, ezüstös szer­számokkal , közönséges gyapjútakaróval volt borítva a nyereg. Alázatosságra, szegénységre mutatott minden. De a fiatal hölgy magatartása fejedelminek látszott, termete sugár, magas, arca komoly, méltósá­­gos. Egyenesen, büszkén ült, mintha lóra termett volna, nem olyan félénken, mint a nők rendesen s nem ingott meg a nyeregben akkor sem, mikor ösz­vére botorkázni kezdett a dombról levezető kavicsos után. A dominikánus barát, ki egy másik öszvéren mellette baktatott, nyilván gyóntató atyja lehetett, egy mérges tekintetű, sárgás arcbőrű, sovány öreg ember. Hallgatva ment a fiatal hölgy mellett, csak néha-néha vetve egy-egy gyanakodó, mogorva pillan­tást az út két oldalán elterülő sűrű gesztenye­erdőbe. Mikor épen leértek a dombról a völgybe, egy­szerre csak megzörrent valami a sűrűségben s a kö­vetkező pillanatban hat lovas ember ugratott elő kivont kardokkal. Ana a négy alabárdos közül három elhányta a fegyverét s szal­adásra fogta a dol­got. Csak egy maradt helyben. Az aztán csapkodott jobbra-balra a bosszú rúd­­jával, de egy ember mit tehetett hat ellen ? Világos volt, hogy mindjárt elnyomják. A dominikánus bará­tot pedig, a ki leugrott az öszvéréről s mérgesen kiabált valamit a támadóknak, de a­mire azok, úgy látszott, nem sokat bederítnek, segítség­számba nem igen lehetett számítni s nem is volt egyebe, mint egy­házi fegyvere, imádságos könyve meg az olvasója, a­mi hathatósabb a sátán ellen, mint hat megátalko­dott, talpig fölfegyverkezett fickó ellen. A zarándok­ruhába öltözött infáns és kísérője épen szemközt jöttek s jól látták a lesből előrohanó hat gazembert. — Nosza, öreg barátom, most mutassuk meg az arragoni vitézséget! — kiáltott a fiatal herceg s azzal nagyhirtelen egyenest nekirontott az ifjú hölgy megtámadóinak. Az öreg nem felelhetett rá, mert már akkor ott vágtatott előtte az infáns s az öreg csak azon igyekezett, hogy utolérje. Alig maradt annyi ideje, hogy bal kezével megszoríthassa nyakán az amuletet, mialatt jobbjával kirántotta a zarándok-köntös alól vékony, mindkét oldalán kiélesített kardját. Erre a váratlan megrohanásra meghökkent a hat cinkos és mielőtt meglepetésükből magukhoz tér­hettek volna, már a fiatal arragon herceg beledöfte kardját egyiknek a torkába, épen ott, hol a páncél nyílása volt s a mint a herceg visszarántotta kardját, az az ember lefordult a lóról, mint egy darab. A többiek most mind a két utonérkezettre rohantak, minek folytán az addig keményen szoron­gatott alabárdos megszabadúlt a veszedelemből s mindjárt könnyebben mozoghatott, a mit derekasan föl is használt s olyat húzott éles végű póznájával egyik ellenségnek a fejére, hogy az menten ledőlt a nyeregből oda a földön fekvő másik társához. A még élő négy gazember arra elvesztette min­den bátorságát s hátat fordítva a viadalnak, a­hol olyan csúfosan jártak, nekiiramodtak a futásnak s minthogy jó futó lovaik voltak, csakhamar el is tűn­tek a sokkal lassúbb öszvérek elől. Az ifjú vitéz leugrott akkor a nyeregből s udvarias tisztelettel közeledett a fiatal hölgyhöz. — Hová parancsolja, seniora, hogy elkí­sérjük ? Az ifjú hölgy nyájasan pillantott az előtte állóra, de mégis ama méltósággal, mely egész lényén elömlött. — Santiago de Compostelából jövök s Aran­­dába igyekszem, — szólt s hangja mint ezüst Csenge­­tyű hangzott, tisztán rezegve, minden félelem, min­den elfoga­dás nélkül. A barát, ki azalatt ismét fölkapaszkodott ösz­vérére, utána téve: — Kisérjenek el odáig, lovag urak és nem marad el megjutalmaztatásuk, mert a kit megmentettek, az a castiliai infánsnő, Donna Izabella. Az ifjú meghajtotta térdét az infánsnő előtt. — Áldott legyen ez a nap! — kiáltott s szeme ragyogott a lelkesedés tüzétől. IL Az öreg lovag sem tehetett már most egyebet, mint menni, a merre az ifjú megy s akarva nem akarva, s fölcsapni a castiliai infánsnő kísérőjéül. De magában­­ duzzogott, hogy mi lesz mindennek a vége s mit fog mindehhez mondani János király, ki az ő gondvise­lésére bízta fiát ? — Leánynézőbe jöttünk s ime többet is talá­lunk, mint kellene, — gondolta magában. — A­­ Villena marquez leányát akarjuk megkérni s a casti­liai infánsnő kísérőivé szegődünk. Mit fog mondani János király ? János király, a­ki tízszer megfontol minden lépést, mielőtt egyet megtenne! Mit fog mondani, hogy az öreg Zapata olyan megfontolatlanul bele­­ohant e kalandba, melynek isten tudja a végét ? Pedig oly szépen ki volt már számítva minden. Az öreg János király, ki egész életében mindig szá­­mítgatott, tervezgetett, fondorkodott és szőtte agyá­ban a hálókat mint a pók, ha egyik elszakadt, nyom­ban a másikat, különösen ragaszkodott ehhez a ter­véhez. Ez a házasság képezte gondjainak főtárgyát; régóta dolgozott rajta, előre készített hozzá mindent. Ezzel a házassággal visszaszerzi az arragoniai királyi ház a terjedelmes nagy jószágokat, melyeket hajdan Castiliában birt, de lassan kint elvesztett. A Villena marquez birtokában voltak azok nagyrészt s leányával adta volna nászhozományul a büszke grand. Már minderre nézve megtörtént a megállapo­dás, de a világ előtt még titokban tartották. Villena marqueznak sok volt az ellensége az udvarnál és az egész országban, irigyelték hatalmát, gazdagságát és János király sem igen dicsekedhetett jó barátokkal- Egyik is, másik is attól félt, hogy az irigyek, ellen­ségek akadályokat gördítnek a házasság elé s bár­mennyire lenézte is a kevély castiliai udvar a szegény kis arragon királyt, nem örömest látták volna, hogy újra megvesse lábát Castiliában, a­honnan már egyszer kiszorították. Mindkét alkudozó félnek érdekében állt tehát, hogy a dolgot titokban tartsák, a meddig lehet s ez a titkolózás nagyon is megegyezett a János király jel­lemével, ki semmit sem került annyira, mint az őszinte, nyilt föllépést. Alattomban szerette szövö­getni hálóit s lesből várni, hogyan akad bele egy-egy kövér légy. Villena marquez a legkövérebb légy volt mind­azok közt, melyekre eddig vadászott. De János király is a legfáradatlanabb volt mindama pókok közt, kik valaha hálóikat kifeszítették. Csak fonta, fonta és soha ki nem fogyott belőle. Pedig a sors minduntalan durván belemarkolt azokba a szépen font szálakba s összevissza kuszálta. Mennyi fontolgatás, tervezgetés, mennyi szépen kifőzött terv és cselszövény veszett igy kárba. De a fáradatlan pók újra kezdte fonni szétté­pett hálóját, János király uj terveket készített. Ezer gonddal, bajjal küszködve otthon saját országában, folytonos harcban makacs alattvalóival, folytonosan szorongathatva ellenségei által s folyto­nosan pénzszükségben kínlódva, e nyughatatlan feje­delem mégsem szűnt meg soha messzemenő terveket kovácsolni, beleártani magát valamennyi szomszéd­jának a dolgaiba s azt hinni, hogy mindez végre is az arragon királyi ház hatalmának gyarapítására fog szolgálni. Fiának Ferdinándnak összeházasítása a dús­gazdag Villena marquez leányával, különösen neve­zetes helyet foglalt el János király tervei közt. A kevély castiliai főúr eleinte nem nagy hajlamot mu­tatott ez összeköttetésre, de mióta János királynak öregebb fia meghalt , Ferdinánd lett a trónörökös, azóta Villena marquez sokkal szívesebben fogadta e terv megújítását, sőt ő maga kezdte szorgalmazni. János király a legszebb remények közt úszott. A marquez kérelmére beleegyezett, hogy Ferdinánd herceg látogassa meg leendő menyasszonyát. A her­ceg maga ifjúi türelmetlenséggel vágyott látni a szép arát, kit oly nagyon dicsértek neki. Melyik húszéves ifjú ne türelmetlenkednék ilyenkor ? De óvatosan kellett eljárni. Mindent megfon­tolva, János király nem akarta kockáztatni, hogy valami baleset érje Castiliában az infanst; ellenségei leskelődhetnek rá s legtanácsosabb lesz álruhában, minden föltűnő fényes kiséret nélkül utaznia, mely határozat különösen megfelelt a királyi kincstár álla­potának is, honnan az utósó háromszáz arany épen az imént küldetett el a navarrai háborúban harcoló zsoldosok számára, kiket félév óta csak hitegetéssel tartott János király. Csak egy hű öreg lovag, Don Diego Zapata és egy szolga által kisértetve, indult el Ferdinand infans a hosszú útra. A compostelai zarándokok ruhája óvta minden útközben eshető baj ellen s úgy volt elintézve a dolog, hogy Santiago de Compostelában fog talál­kozni az infans a számára kijelölt menyasszonynyal. Útközben a szolga megbetegedett s az infans és Don Diego csak ketten folytatták utjokat. Baj nél­kül, veszély nélkül eljutottak már csaknem egészen a hires búcsújáró helyig, midőn most ez erdei kaland egyszerre eltérítette őket eddigi utjoktól s ki tudja, hová vezérli ? Csak ezen tépelődött az öreg Don Diego, midőn most Compostela helyett Aranda felé indultak, olyan útra, melyről nem volt szó a János király által kisza­bott itinerariumban. (Folyt, köv.)

Next