Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)
1876-12-03 / 278. szám
1305 * Melléklet a »Fővárosi Lapok« 278-dik számához. A Víziváros forradalmai. Önök bizonyára olvasták a napilapokat és szemükbe ötlött, hogy a Víziváros, Budapest főváros II-ik kerületének gyöngye, olykor háborog és kirúg abból a hámból, melyet stoikus nyugalommal évekig hord (szótlanul, néma megadással. Hja, egyszer vége szakad a legnagyobb türelemnek is! A Víziváros méltán híres birkatürelméről, mert még csak káromkodni is csak akkor tud, ha senki sem hallja , morog, morog, de mintha saját hangjától félne, elhallgat hamar és némán tűr. Csöndes jó polgárok és hivatalnokok városrésze ez. Az utóbbiak félelmetes nagy száma nyugtalanítja ugyan a jó pol l gárt, de csak ha valami választás rázza fel rendes nyugalmából. Ekkor is csak néhány ember lép ki a síkra, de ez aztán azt akarja megválasztani, akit akar, és ha a hivatalnok, aki községi adót nem fizet s mégis annyi szavazattal bir, mint ő, — ellene szavaz, na akkor vége a barátságnak s kész a forradalom ! Nem zavar ugyan ilyen forradalom sok vizet, de hogy létezik, mutatja azt az az elfojtott harag, melylyel egy-egy boros vagy sörös poharát az asztalhoz vágja, ha hivatalnokot lát. A második vagy harmadik pohárnál azonban ismét megjön a békülékemség, s az utósó pohárnál polgár és hivatalnok ismét »brúder!« Hogy a hivatalnok türelmes nép, azt nem kell bizonyítanom. Örül szegény, hogy él, nemhogy zúgolódni merne. Mit is ér vele ? — Hiszen Kerkápoly ő excellenciája az elbocsátott hivatalnokokat sajnáló képviselő ama kérdésére: »Miből élnek meg majd szegények !« egyszerűen azt felelte: »Miből élnek meg a békákéba a tó kiszárad?« És mégis, noha polgár és hivatalnok egyaránt türelmes, — a viziváros olykor háborog és forradalmat csap. Hogy háborgott példáid a viziváros, midőn apja, Új-Buda főváros a fiatal Pest fővárossal egybekelt boldogabb frigyre. S volt is oka rá, mert szerinte ő most már csak mostohagyermek lett. Nagyobb terheket visel, anélkül hogy ezért kárpótolva lenne. Most már nehezebb választópolgárnak lenni, meg a lánchídon is még mindig krajcárt kell fizetnie, ha ügye akad a városnál. Azután vízvezetéke sincs, csatornázása sincs, parkjai sincsenek, kövezete pedig rész és igy tovább. Vége hossza nincs a panasznak! Mozgott is a polgárság, morgott is; azután beszédeket tartott, sört ivott és haza ment — aludni. A forradalom megszűnt. Hát még 1875. junius 26-dika után, akkor volt csak forradalom! A viziváros büszkeségét, a főutcát elöntötte a zivatar árvize, annyira él, hogy a boltokban élő polgárokat is kiöntötte, mint valami ürgéket. Ez már csúnyaság! És ennek is mind Pest az oka. Mert nem ad a tanács pénzt a csatornázásra. Meg a kormánytól is figyelmetlenség, hogy erre nem ügyel. (Szerződést köthetne az égi hatalmakkal hasonló esélyek ellen!) — Áraim mind elromlottak, tönkre vagyok téve, — kesergett az iparos. — Házam jövedelme oda van, ezer forintba került a legszükségesebb javítás, — mordult fel a háziúr. Persze a hivatalnok, ha szerencsétlenségére földszint lakott, csak bútorai romlásán búsult; míg az, kinek semmi baja nem volt, ki legfelebb is csak egy gyönge kis náthát kapott, az úgy sóhajtott fel, mint Piros Pista az égéskor: »Nem adnám száz forintért, hogy semmim sincs!« Sokáig tartott a zúgolódás, de lassan kiszáradtak a boltok és lakások, sokan magasabb fekvésű lakásba vonultak, s a baj megszűnt, a forradalom kiforrt, vége lett. Veszedelmesebb az a forradalom, mely az idei tavaszi árviz idején tört ki, s istennek adhat hálát az a szerencsétlen »soroksári gát,« (meg az őrtálló ágyúknak és szuronyoknak, hogy a viziváros haragja el nem mosta. Bizony hálát adhat, mert ha a sok beszédből képződött szóár elérheti, akkor aligha marad a föld színén. Igaz, hogy eme veszedelmes forradalom ellen a fővárosi rendőrség is síkra szállt, midőn a vízivárosiakat a sorházból hazakergette, pedig én, kiismerem őket, bizonyíthatom, hogy az összegyűltek csak egy kis sört akartak inni és a szóviszketegnek más oka nem volt, mint az ebédelőtti papramorgónak. — pro appetitorio! Pedig akkor már igazán megvolt az ok. Az utcák és házak egy hónapig állottak viz alatt, az üzlet és forgalom megakadt. Ilyenkor hogyne esnék jól egy kis búfelejtő! Az a küldöttség, mely akkor a miniszterhez ment, mily csendes, nyugodalmas volt; arra kérte csak a minisztert: engedné meg, hogy a Duna odafolyjon, ahová akar, vagy akarhatna, ha gátja nem volna; mert hát azt csak nem kívánhatja a nagyméltósága, hogy a vízivárosiak igyák meg a Duna fölösleges vizét, mikor úgyis ők iszszák meg a kár levét! Ártatlan küldöttség volt, s még féltek tőle! Igaz, hogy morgott egy keveset, no de azt otthon tette, midőn a miniszterhez ért, morgása teljes hódolatba ment át, sőt csupa tiszteletből majd elállt a hangja is. És mikor aztán a Duna visszaesett medrébe, a viziváros pedig lerázta magáról a vizet, akkor elfelejtette a szegény viziváros is szenvedéseit; akkor a csendes polgárok el-elkószáltak még néhány napig veszedelmet nézni, de csakhamar rendes kerékvágásba került az élet, s csak olykor-olykor a »pfiff« vagy »krigli« mellett hangzott még fel egy-egy soroksári gátromboló sóhajtás. Vége volt a veszedelmes forradalomnak! Legveszedelmesebb volt azonban mostanában, nem régen. Abban különbözik az előzőktől, hogy egészen száraz volt, de azért sokan izzadtak bele! Furcsán kezdődött. Először néhányan sugdostak egymással, majd gyönge moraj hangzott, végre átokteljes zsivaj járta át a léget. Ki okozta e sok zajt, az egész forradalmat. Elég is két szó, hogy a legnyugalmasabb polgárt is kihozza sodrából. E két szó: »Népbank! defraudáció!« Gyalázat, hogy amit a víz el nem vitt, amit évek óta türelemmel összekuporgatott a jó polgár, azt elvigye— az ördög! »Népbank, defraudáció.« A fél tőke elveszett! Kész napok következtek. Nem is köszöntek akkor jó reggellel, adjon istennel, hanem egyik a másiktól azt kérdezte csak: »mennyi hiányzik ?« És midőn már (hozzávetőleg) nyilvánosságra jutott a sikkasztás összege, akkor a szegény polgár-részvényes a fejét vakarta, savanyú képet vágott és káromkodott! Joga volt káromkodni, mert ha árvíz vagy más elemi csapás találja, utóvégre is bele kell nyugodni; de ha a tőkéjének kezelésével megbízottak, e bizalommal visszaélve, a tőkét oly útra terelik, ahonnan nincs visszatérés, abban már bajos megnyugodni. Az ily forradalom tovább forrong és tart, mig a romokból kimentik a mi kimenthető, vagy amig minden elvesz ; de emléke örök sajgásban hagyja a boszús keblet! És úgy is van. E forradalom ma is forrong. Meddig ? azt nem tudjuk. Itt lett volna jó a fővárosi rendőrségnek jókorán beleavatkozni! Persze, azt nem szagolhatta meg, hogy az a fogat, melyen a károsító járt, az a pénzintézet : »Geld auf Alles!, melyben a szegény hivatalnok bőre lejárt; az a sörház, a melybe a gondtalan polgár be- és kijárt, mindabból a tőkéből keletkezett, melynek elveszése minden érdekelt keblet borzalmas haraggal járt keresztül. No de utóvégre is, én nem esem kétségbe a jó vízivárosiak sorsa felett. Ez a forradalom is megszűnik lassan-lassan; ez a mozgalom is elcsendesül; és ha újabb forradalom keletkezik is még valaha, az is elcsendesül, mert a vízivárosi polgárság igazán át van hatva és tiszteletreméltó hűséggel követi ezt a régi regulát: »Ruhe ist die erste Bürgerpflicht!« Maurer Vilmos: Fővárosi hírek. * Király Ő Felsége tegnap délután Budára jött nehány órára, fogadni Depretis és Lasser bécsi minisztereket, kik a legmagasb meghívásra péntek este érkeztek fővárosunkba s a Frohner-fogadóba szálltak. Hire jár, hogy a bécsi miniszterek lemondása forog szőnyegen. B. Hoffmann közös pénzügyminiszter is Budára hivatott s megérkezését tegnap estére várták. Ő Felsége kedden ismét Budán lesz s d. e. kilenc órakor a várlak fán átalános kihallgatást fog adni. * Színházi játék rend. A nemzeti színházban holnap, 4 kén, Vörösmarty emlékére az »Áldozat,« 5-én »Bánk bán« dalmű, 6 án az »Ibolyafaló,« 7-kén »Carmen« 8 kán »Phaedra,« 9-kén »Lohengrin« Nagyné Benza Ida asszonynyal, 10-én »Rablógyilkos,« »Felhíváskeringőre,« »Cox és Box,« 11-kén »Antigone.« (Sardou »Samu bácsijának első előadása 13-dikára van kitűzve.) — A budai szinházban: 7-kén »Lecouvreure Adrienne,« 9-kén a »Jóslat,« 10-kén »Carmen.« * A képviselőhöz tegnapi ülésén befejezték az igazságügyi költségvetést s megkezdték a közoktatási budget tárgyalását. Trefort miniszteren kívül szólt Irányi, ki a vallásszabadság és polgári házasságról szóló törvény benyújtását sürgette; Schwartz Gyula, ki a fővárosi pazar iskolai építkezéseket rótta meg, melyeket sokkal olcsóbban lehetne eszközölni; és Rónay István, ki a népnevelési ügyekre nézve több gyakorlati észrevételt tett s jól sikerült szűzbeszéde után a ház éljeneiben részesült. Ezután Chorin Ferenc a bankügyben nyújtott be interpellációt, melynek lényege ez: mily eljárást szándékozik a kormány az osztrák minisztériummal, a két kormány között létesült megállapodásokkal elenkező magatartásval szemben követni s hajlandó-e az osztrák kormánynyal további alkudozásokba bocsátkozni, avagy el van tökélve a vám és bankkérdésben törvények által biztosított önrendelkezési jogunkkal élni ? Tisza Kálmán ismételve kijelente, hogy a régi alapfeltételektől el nem áll s ha alkudozik, csak ily értelemben fog alkudozni; az érintkezést nem kerüli, hogy alkalma legyen azt, amit a hazára nézve jónak lát, érvényesíteni. Chorin a miniszterelnök válaszában nem talált elég felvilágosítást a jövőre nézve s a választ nem vette tudomásul; a többség azonban, a független szabadelvű párt s a szélsőbaloldal kivételével, tudomásul vette azt. Végül a kérvényeket tárgyalták, melyeknél először is az egyetemi ifjúság kérelme került szőnyegre a fáklyás zene betiltása tárgyában. Mocsáry Lajos a betiltásban a polgári szabadság megsértését látta s a minisztert megrovó határozati javaslatot nyújtott be; az idő három óra felé járván, e kérdést nem fejezték be, hanem tárgyalását a jövő szombati kérvénynapra halasztották. * Az akadémiában holnap, hétfőn, a harmadik osztály tart ülést, melynek tárgyai a következők: Frivaldszky János: »Adatok Temes- és Krassómegyék faunájához« ; Thanhoffer Lajos mint vendég : »A módosított Marey-féle érlökésjelző s azzal tett különféle kísérletek«; Krenner József »Magyarhoni Anglesitek,« (székfoglaló); Bernáth József részéről: »A budai Kinizsi-forrásvíznek vegyelemzése,« beterjeszti Nendtvich Károly. Schenzl Guidó bemutatja az erdélyi magnetikai észleletek végleges eredményét és a metereológia »Évkönyvek« harmadik és negyedik kötetét. * A svéd nők hangversenye a redoute kistermében holnap este fél nyolckor lesz a következő műsorozattal: Servais gordonka hangversenye, előadja Melzer József; »Jag hillsar Dig« (üdvözöllek) Hürteltől és Tündérlak Reinecketől; Liszt Schubert »Auf dem Wasser zu singen,« zongorán előadja Raab Toni asszony; magyar népdalok; Rubinstein Adagio A-moll hangversenyéből, gordonkán Melzer József; Kulilau »májusi dal«-a és Silcher »népdal«-a; Liszt »Mephisto-keringő«-je, zongorán előadja Raab Toni asszony; Frey »éji dal«-a és végül a »Bröllopsmarsch.« Raab Toni asszony és Melzer József szívességből működnek közre. Helyárak: körszék 3 frt, számozott szék 2 frt, bemenet 1 frt. Belépti jegyek kaphatók Rózsavölgyi és társánál (Kristóf-tér 4. sz.) s este a pénztárnál. * Jótékony adományok. Özvegy H. F-né aszszony harminc forintot küldött szerkesztőségünkbe, hogy egyenlő részletekben adjuk át a bölcsőde, kisdedóvodák és gyermek-menhely egyleteinek, amit sietünk is a legrövidebb idő alatt teljesíteni. * A természettudományi társulat pénteki estélyén Lengyel Béla tanár folytatta előadását a szénről és vegyületeiről. A vegytani intézet nagy hallgató terme a rút, zimankós idő dacára is csaknem egészen megtelt díszes közönséggel, melynek túlnyomó része most is, mint mindig, hölgyekből állt, kik érdekkel hallgatták a fölolvasást s nézték a kisérleteket. Kétségkívül örvendetes és dicséretes jele a természettudományok iránt való érdeklődésnek. Lapunk egy barátja a természettudományi társulat ez estélyeire vonatkozólag a következő sorokat küldte be hozzánk. »Engedjék meg önök, hogy a fővárosi művelt közönség számára tartott természettudományi felolvasásokról néhány gondolatomat mondjam el lapjokban. Mindenelőtt megjegyzem, hogy nem a népszerű előadásokról akarokszólni. Megtették már azt előttem nagyon sokan. Én csak a művelt közönség igényeihez mért természettudományi előadásokra óhajtok néhány észrevételt tenni, mert azt hiszem, szükség van rá. Főhibája, csaknem valamennyi efféle praelectiónak az a fogalomzavar, mely nem tudja a népszerűt a műveit közönségnek valótól megkülönböztetni. Praelegálnak a fővárosi publikumnak olyan elemi, minden kalendáriumban százszor elmondott dolgokat, amikre még a géresi jó emberek is azt mondanák: »Ne fáraszsza magát az úr, hallottuk mi már azt elégszer.« Ilyesmi volt az, midőn egy igen tisztelt fölolvasónk a híres gyémántok utánzatait produkálva, egész komolysággal mondá: »A nemzeti múzeum ásvány osztályi őre szives volt velem e gyémántokról igen érdekes adatokat közleni. Például ez itt az Orlow, mely Orlowé volt s nyom 1940 karátot.« S ismétlem, ez »érdekes adatot,« (mely elemi iskolai olvasókönyvekben, naptárakban, ismerettárakban számtalanszor meg volt már említve) a tudás komoly büszkeségével, mintegy »ex cathedra apostolica« mondja el. Továbbá van bizonyos modor, mely sok előadást (habár önmagában becsest, sőt érdekest) a hallgató előtt visszataszítóvá tesz. Az a modor ez, midőn a felolvasó érezteti a közönséggel, hogy Gime leszállt a tudomány szédítő magas piedesztáljáról, s kegyesen leereszkedett a publikumhoz. Ilyesmiket mond: »Tudom, hogy ezt önök nem fogják megérteni,« vagy »jóllehet ezt önök legfölebb hinni, de tudni nem fogják« sat. Ezek a finomabb érzésű közönségre bántak. Az előadónak nem szabad leereszkedését éreztetni a közönséggel. Viszont hiba a nem szaktudó hallgatóktól azt kívánni, hogy a fölolvasóhoz fölemelkedjenek. Legjobb az »arany középszer« : egy kicsit (észrevétlenül) magának is leereszkedni s egy kissé magához emelni a hallgatókat, így egyénül ki legszebben, leghasznosabban a tudós s a (talán nem egészen) laikus közönség közt levő távolság.