Fővárosi Lapok 1876. december (276-299. szám)

1876-12-03 / 278. szám

Vasárnap, 1876. december 3. 278. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre............................8 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Ath­enaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. A fen évad. Egy párduc éhesen bolyong, Midőn egyszerre húst azont S egy faluszéli kertnek neki ront. Csakugyan ott a finom csemege ! Ott játszik a ház három gyermeke, Két kis fiú s egy kicsi lány, Az életet az élet hajnalán Már nagyosan felfogva , Komolyan építkezve — a homokba. Megsemmisítni minden tervüket, A fenevad a kerítés megött Ugrásra készül épen. Jaj nekik ! De nem ! A kakas im düleszkedik És torkát köszörülve S a szemétdombra fölrepülve Egy kacskaringóst kukorékol hetykén. (Hisz kakas is úr a maga szemetjén.) S látott-e ember fia ilyet ? Harsány szaván a párduc úgy megijed. Hogy szégyenszemre visszah­amik , meg sem áll a sivatagig. Szerencse, hogy egyszersmind ostobák A veszedelmes bestiák . Különben e legjobb világ, Mihelyt nem a jók döntenének benne, A legroszabb világgá lenne. Greguss Ágost: A szilvásh­ázi phalanx. (Egy gazdag embernek és az ű ellenségeinek története.) Irta Kazár Emil. (Folytatás.) — Igen, drága kapitány. Írásból olvasta ön, a szent­ irásból, a­hol meg van irva, hogy sokan lesznek a hivatalosak, de kevesen a választottak. Ön lélek­búvár, kapitány. Megvallom, tisztelt barátom, elfo­­gult, előítéletes vagyok a hadsereg iránt, főleg a­mi egy harcfi lélektani jártasságát illeti, mert ők mindig csak a külsőt vizsgálják, a rézgombok fényességét keresik. — A külsőt, uram ? — kérdezte kidülesztett mellel a kapitány s visszavonta kezét a tűzoltó mar­kából. — Hát a branyiszkói szuronyok ? Nem egész a szívig jártak-e azok ? Bodrog Dani rögtön poharat ragadt s kérte a kapitányt, hogy koccintson vele a branyiszkói dicső fiúkért, a­mit a kapitány a nála szokásos előzékeny módon teljesített. — Feledjük el, kapitány, azt a néhány szót, — folytatta azután Bodrog Dani. — Én mindig meghajlok a tények előtt. Akármit mondtam is én az előbb, de önnek jó orra van, ön kitűnő lélekbúvár. Ej, kapitány úr, én elvárom, hogy ön még ma egy pincetokot küld hozzám. Vagy én küldjék utána? Nem fogja megbánni, kapitány úr, mert a bakator pompás. Nem tartozik az eseményekhez, hogy váljon Fringia kapitány küldte-e el a pincetokot, vagy az előzékeny Bodrog Dani küldött utána, avagy hogy átalában megtörtént-e az egyezség e körülményre nézve. Inkább említésreméltó, hogy azalatt a kaszinó­beli urak egytől- egyig mind boszúsan csóválták fej ő­ket egymás közt s minduntalan gyufáért kiáltoztak, mert a pipa is kialudt a szájokban. A magyarázat, melyet Bodrog Dani oly titok teljesen nyújtott a ka­pitány kifakadásaihoz, sehogysem tetszett a szilvás­­háziaknak, kik nevezetes kortesek voltak minden restaurációnál. Most tehát néhány erőteljes szitok után dünnyögtek egymás közt, mintha valaki találós mesét adott volna föl megfejtés végett s most az egész társaság épen azon törné fejét. Később Fringia kapitány és a tűzoltóparancs­nok újra megragadták az alkalmat, hogy Fejtő Pál­ról beszélhessenek. A kapitány egész elkeseredéssel fejezte ki félelmét, hogy Szilvásházán is győzedel­meskedni fog a pénz hatalma s a gazdagság befolyása, még pedig oly ember által, kinek apja gabonát és marhát szállított annak a hadseregnek, melyben a kapitány a haza szabadságát védelmezte. Fringia kapitány ennek bekövetkezésekor kész kiköltözni Szilvásházáról. A jelenlevők rögtön kezdték lebe­szélni, hogy semmi előkészületet ne tegyen s biztosí­tották, hogy tőlük kitelthetőleg védelmezik Szilváshá­zán a régi patriarchális egyszerűséget a század leg­borzasztóbb hatalmassága ellen, így alakult meg Szilvásházán az a phalanx, mely a régi jó erkölcsök és egyszerűség védelmére oly nevezetes küzdelmet folytatott Is. Szilvásházán még mindig meszelni szokás a szoba falát; a pádimentumot felsorolják és a kávé mellé pirítós kenyeret adnak. Mind patriarchális jel­lemvonások. Hanem Fejtő Pál házánál festett szoba­falak és viaszos padlók vannak, a kávéhoz pedig süte­ménynyel szolgálnak. Fejtő Pál erszényének mindegy akár többet, akár kevesebbet szednek ki belőle egy pár ezer forint­tal. Tehát eléggé tömött erszény. Azonban a szegény­ség megnyugtatására és a túl­világi boldogság foko­zására felhozott kegyes példákból, valamint a szilvás­­házi kaszinó közvéleményéből is tudjuk, hogy a gazdagság még nem szerez meg mindent s épen a szilvásházi honorad­orok nem hajlandók szavának még annyi nyomatékot sem tulajdonítani, mennyire a kaszinó kész legyen előfizetni az általa ajánlott hir­­lapra. Fejtő Pál meggazdagodott ember volt. A szil­vásháziak még a török pusztítás alatt elszegényedtek. Fejtő Pál haszonra vásárolt és nyereséggel árult. A­­ szilvásháziak régi nemesek voltak s több családban legitim jogok léteztek városi és megyei különböző tisztségekre. Fejtő Pál a »zsíros kupec« egy csepp olaj volt, a szilvásháziak pedig egy akó ecet. Nem tudtak összekeveredni. A kupec gazdagabb volt mindenkinél s a gazdag ember olyan, mint valami kockát játszó ellenfél, kinek köve a nagyobb szemekre fordul, megnyeri a játékot, a mi pedig nekünk soha sem tetszik. Mikor Fejtő Szilvásházára költözött, már nem foglalkozot t­üzérkedéssel. Megelégelte vagyonát s nem gyönyörködött a folytonos meghűlésekben, a bagaria-csizmákban való sárgázolásban s a gabna­­garmadákban. Szilvásházán a felesége örökölt egy nagy puszta telket s arra építette azt a szemetszúró cifra házat. Csöndesen és urasan éltek: ő, a felesége és leánya. Fejtőék háza bármily kérkedőn nézett is végig a többi ház zsindelyes és nádas tetején, barátságos ház volt, a­hol a vendéget mindig szivesen fogadták s vasárnaponkint nagy ebédeket adtak. Egyszer csak a a vasárnapi ebédre, melyhez harminc vendég szá­mára főztek, alig jelent meg nyolc s egy következő vacsora alkalmából, mely tánccal végződött, alig lehetett összetoborzani egy francia négyeshez való kicsiny csapatot. A phalanx ekkor már csatakészen állt. E pillanattól kezdve Fejtő Pál észrevette, hogy a szilvásháziak idegenkednek tőle. Sokat gondolko­zott e fölött s ki is találta, hogy ennek semmi más oka nem lehet, mint hogy ő csak nem­régiben szár­mazott Szilvásházára s nincsenek itt rokonai. — No hát kedvükben járok, — gondolta ma­gában. Fölment minden nap a kaszinóba, megtömve minden zsebét jófajta szivarokkal. Szerteszét oszto­gatta mindig az utósó darabig. Leült kártyázni, s vesztett, a kiktől pedig nyert, azok adósai maradtak. Vitatkozott velük s mindig legyőzöttnek vallotta ma­gát. Sorba kérdezte mindenkitől a családja összes tagjának hogylétét, s a nyert válaszok szerint örven­dett, sajnálkozott, s a meghűlés gyógyítására herba­­tbeát ajánlott. Csak két hét múlt el, mióta a phalanx sorako­zott,­­ Fejtő Pálnak a kaszinóban már oly bizalmas ismerősei voltak, hogy nemcsak szivart fogadtak el tőle, hanem pénzt is kértek kölcsön két vagy három napra. Ekkor ismét ebédet adott, kísérlet gyanánt. A meghívottak megjelentek, ettek és ittak. Egy másik alkalomra megint csak megjelentek és ettek ittak. Legyőzte volna már a phalanxot ? Nem. Mindez csak taktika volt. — Nem mondtam? — kiáltott Fringia kapi­tány, mikor Fejtő Pál már több délutánt töltött a kaszinóban, s valamennyien az ő szivarját szívták. — Nem mondtam-e, hogy titkos céljai vannak? Erre körülbelül a következő eszmecsere követ­kezett : — Világos, hogy kedvünket keresi. — Ejb, hiszen az egész csak leereszkedés. — Rá akar szedni, hogy polgármesternek vá­­laszszuk. — A felfuvalkodott! Azt hiszi, hogy mi meghó­dolunk a pénz előtt. — Megmutatjuk, hogy a hivalkodás és romlott­ság e korszakában nem tulajdonítunk semmi értéket egy gazdag embernek. — Úgy van! Egy gazdag ember mindig a pénzt képviseli, a­ki pedig a pénznek hódol, gonosz dolog előtt hajt fejet. — Óvatosság, okosság és büszkeség! Ezt, mint harci jelszót, a tűzoltó parancsnok ajánlotta. Megbeszélték újra a dolgot, s Fejtő Pál mint párját ritkító ármányos férfiú szerepelt, ki kerülő­­utakon bujkált, s oly elbizakodott, hogy a szilvás­­házi közvélemény meghódítására is képesnek hiszi magát. — Éreztessük vele megvetésünket! — kiáltott egy kopottas külsejű vézna ur. — Mutassuk meg, hogy előttünk semmi a gazdagság, mert hisz ennek az embernek nincs egyéb érdeme a pénznél. Épen ekkor történt, hogy a kaszinóbeli szolga (kinek kabátja úgy tele volt petroleumos foltokkal, hogy megfejthetetlen, mikint nem lobbant lángra, mikor fidibuszt gyújtott) megjelent egy nyaláb papír­ral, mely csupa levelekből állt, s egyik asztalra téve, azt mondta: »Az uraknak szól.« Az urak erre kezd­ték kiválogatni a nekik szóló levelet, Meghivó volt ebédre Fejtő Pálhoz. Egészen uj módja a meghívá­soknak Szilvásházán, s nem is maradt szó nélkül. (Folyt. köv.) A montenegrói leány. (Olasz elbeszélés.) Írta Francesco dall’ Ongaro. (Folytatás.) Mi most már tudjuk, mint állott Yellának a házassági ügye. Vlado ígért, esküdözött, de hát ha egyszer a probratimo esküjét megszegte, ugyanúgy tehetett a későbbi esküjével is, melytől arájának élete és becsülete függött. Midőn a leánynyal, a vörös fezzel való botrányos jelenet után újra találkozott, heves összezörrenés történt, melyet könnyebb elkép­zelni, mint leírni. Yella még beteg volt, az anyja fogadta a suhancot, kire már várt, feddő, fenyegető arccal. Elmondta neki a történteket, de mielőtt szó­szegéséért feddezte volna, kérdezte őt, hol bujkált ama nap s miért nem volt kézügyben, hogy nővérét megvédje, miután oly gyalázatot hozott a fejére ? Neki kellett volna őt karjaiba venni, fölemelni a porból s a nép előtt arájának, feleségének nyilvá­nítani.

Next