Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)

1877-01-13 / 9. szám

Ha a válasz mind a két részről kedvező, akkor megtörténik az eljegyzés. Ennek megtörténte előtt a vőlegény és menyasszony ajándékot küldenek egy­másnak. A vőlegény nemcsak a leánynak, hanem a család tagjainak is küld ajándékokat; a menyasszony rendesen egy virágbokrétával vagy más hasonló gyön­­géd jelentésű ajándékkal viszonozza a küldeményt. Az eljegyzés a menyasszony apja részéről adott lakomával veszi kezdetét, melyen csak férfiak vannak jelen. A férfi-családtagokon kívül ott vannak: a vő­legény, az ő férfi-családtagjai és mind a két fél tanúi. Ebéd előtt a menyasszony atyja és a vőlegény alkuba bocsátkoznak a nőnek adandó hozomány és az elvá­lás esetére kikötött pénzösszeg fölött. Megjegyzendő, hogy a török házasságkötésnél a nő egyátalán semmi hozományt sem kap szüleitől, legfeljebb néhány szőnyeget és egy-két szolgálóleányt, kik csak saját rendelkezésére állanak. A hozomány tehát egy törököt sem bírhat arra, hogy érdekházas­ságot kössön, sőt ellenkezőleg maga tartozik a nőnek bizonyos összeget lekötni hozomány fejében. A szer­ződésben, melyet a vőlegény a menyasszony atyjával köt, a vőlegény még bizonyos összeget is tartozik ne­jének lekötni és biztosítani arra az esetre, ha netalán elválna tőle. A szerződés e pontja mindenesetre fon­tos biztosíték a nő kezében, hogy a férfi minden ok nélkül el ne űzhesse őt, vagy meg ne rövidítse érde­keit. A lekötött összeg a fél vagyoni állásához képest tízezer piasztertől egy millió piaszterig mehet. Ha a szerződés pontjaiban megállapodtak, akkor következik a lakoma, mely nagy vigsággal foly. Az eljegyzés és esküvő között alig van pár nap, sőt néha az eljegyzéssel egyszerre ülik meg. A házas­ságkötés előtt a vőlegény elküldi menyasszonyának a kikötött hozományon felül járó nászajándékot, mi leginkább ruhakelmékből, ékszerekből, szőnyegekből s más drágaságokból áll. A menyasszony viszont pa­pucsot, háziruhát és egy olvasót küld a vőlegénynek. Az ajándékokat rendesen csókolódzó galambokkal, lángoló szívvel vagy a szerelem más jelvényével díszí­tett kosárban küldik egymásnak. A házasság megkötésére legszerencsésebb nap­nak tartják a szerdát s azért majd minden házassá­got e napon kötnek. Ez lakomával van összekötve. A vőlegény és menyasszony részéről egy-egy imám van jelen, kik a kötést megerősítik. A tanúk különkülön mind a két félt még egyszer megkérdik s azután az apa és vőlegény között kötött szerződést előbb az imámok, azután a felek írják alá. Előkelő házassá­goknál a seikhul izlám szokta a szerződést aláírni. Ezután imát mond az imám s háromszor kihirdeti a jelenlevőknek, hogy a házasság megköttetett. A la­komában csak férfiak vesznek részt. A házasság ezzel megköttetett ugyan, de a menyasszony csak néhány nap múlva megy férje lakására. Ezt előbb a meny­asszony anyja részéről adott lakoma előzi meg, melyen csak nők vesznek részt. A menyasszony nincs jelen a lakomán, ő különszobában étkezik. Azután fürdőt vesz, s midőn ezt elvégezte, bemennek hozzá a nyoszolyólányok, megölelik, fejétől talpáig finom fátyollal betakarják s bevezetik a hárembe. Ezalatt apró arany- és ezüstpénzt szórnak fejére, mi a cseléd­ség »bakhsis«-át (borravalóját) képezi. Az idegenek eltávoznak a teremből s a család teljesen magára marad a búcsúvétel jeleneténél. Az apa felemeli a leány fátyolát, gazdagon díszített övét tűz derekára, mialatt a családtagok forró könyeket hullatnak. Ezt a búcsúvételt lakoma követi, melyen a cselédek is egész éjjel mulatnak, zenélnek és táncol­nak, s a vendégek órákig mulatnak rajta. Hajnalban a hozományt kocsira rakják, s ekkor a menyasszony a férjéhez költözik. A török házasságkötés­e szerint, igen egyszerű és inkább polgári, mint egyházi utón megy véghez. A kadi (biró) mindig jelen van a szerződés aláírásá­nál, s az imám csak annyiban szerepel, hogy a szer­ződést szintén aláírja és rövid imát mond az egybe­kelt pár boldogságáért. A nő a szerződésben kikötheti magának, hogy férje kívüle más nővel házasságra ne lépjen. Ha e jo­gáról a nő lemond, csak akkor vehet a férj második feleséget. Ha a nő ebbe utólag bele nem egyezik, vagy ha férjének másik nejével jó viszonyban élni nem bír, akkor a férj köteles nejének külön háztar­tást rendezni be és róla tisztességesen gondoskodni. Sok nő ilyenkor visszamegy a szülői házhoz és a válópárt megindítja. Ez a körülmény, azt hiszem, lényegesen enyhíti azt a sötét szint, melylyel nyuga­ton a többnejűséget szokták festeni. A török nőnek sok előjoga van, mely esetekben a válópárt megindíthatja. A nő, szabadsága egy ré­szének feláldozásáért, bőven kárpótolja magát a ké­nyelemben, sőt fényűzésben, mit férjétől kap. Barát­női előtt pompázhat, a háremben pedig gyakori tár­sas összejöveteleket rendez, mely alkalommal sok mulatsága, játéka és egyéb szórakozása van. A férfi ritkábban indíthat neje ellen válópert s legkönnyebben teheti ezt akkor, ha neje fátyolozat­­lan arccal mutatja magát idegen előtt. A nő kacér és erkölcstelen viseletét a Szulej­ 4z­ mán szultán által hozott büntetőtörvények szerint szigorúan büntetik. E törvényeket azonban a kor igé­nyei szerint ma már némileg szelídítették. Válás után a férfi azonnal megnősülhet, de a nő csak három év leteltével. Nem ritkán megesik, hogy az elvált felek bizonyos idő múlva, ha azalatt kiengesztelődtek, újra egybekelnek. A mohammedán törvények szerint, a második elválás után azonban harmadszor már nem kelhetnek egybe. Erödi Béla: Az „Arany kereszt“ szövege. (Brüll Ignác dalműve.) (P.) Egy francia novellából Mosenthal írta a szöveget. Színhelye déli Franciaország egy faluja; idő, első Napóleon háborús kora. Nászra gyűl össze a falu népe s a lányok és le­gények nászvirággal és dallal üdvözlik a fiatal párt: Colas Parisét-t (Odryt és Terézt (Nádayné asszony,) kik ép esküvőre készülnek. Sajátlag csak Teréz van je­len, ki keblére tűzi a virágot. A vőlegény hiányzik s szerető nővére, Krisztina (Maleckyné asszony) nyugta­lankodik is, mert az imént látta, hogy a falu házán kiáltványt olvasott a nép s riadva futottak haza az asszonyok. Krisztina indul, hogy megtudja, mi tör­tént s megy vele a menyasszony is, mig a vendéglőbe egy régi őrmester lép: Bombardon (Kőszeghi,) Gont­­ran fiatal nemessel (Pauli,) ki — mint útközben el­beszélte — szerelmi csalódástól űzetve, magányt ke­res. A visszatérő Teréz az őrmestertől tudja meg, hogy a császár Oroszország ellen indul s zászló alá rendelt minden ifjút, s menni kell (ő is megy,­ ha csak valaki helyettest nem tud állítani magáért. A nővér és meny­­aszszony sírva veszik Köral Colast, kinek szintén mennie kell. A nép összegyűl, a faluban már dobolnak, köze­leg az induló, mikor Krisztina leveszi nyakáról arany keresztjét, legkedvesebb ereklyéjét anyjától, s azt ígéri dalban, hogy a ki helyettesnek megy testvére helyett, annak adja keresztjét s ha az neki két év múlva visszahozza, annak a neje lesz. De biztató es­küszavára nem mozdulnak a legények, kik félnek a golyótól s az orosz sivatag havától. A dob pereg, Co­las már búcsúzik menyasszonyától és nővérétől, mi­dőn beront Bombardon, kéri a keresztet, mondva, hogy van helyettes, de a­ki még titokban akarja tar­tani nevét. Majd megismerik, ha visszahozza a ke­resztet. Ez a helyettes Gontran, ki látta és megsze­rette Krisztinát. De csak Bombardon tudja ezt. Krisztina áldást mond az ismeretlenre, ismétli eskü­jét s a megszabadult Colas és a boldog Teréz me­nyegzőjét vidám dallal és tánccal ünnepli a falu népe. Három év múlva következik a második felvo­nás. A nagy sereg ott veszett az orosz sivatagon. Ez­alatt Colas is önkénytesként ment harcolni a hazáért s egy ütközetben kapitánya, Gontran mentette meg életét, mit Colas is viszonoz, mert ő meg a sebet ka­pott Gontrant szabadította meg s a csatatérről viszi magával falujába, hol a fiatal katonatisztet Teréz és Krisztina ápolják. Gontran nem fedezi föl, hogy ő volt az önkénytes, mert azt óhajtja, hogy a szép Krisztina ne hálából, hanem szerelemből legyen az övé. Krisztina szereti is őt, de esküje kötelezvényein árulja el szive hajlamát. De midőn Gontran távozni ké­szül, titkát nem rejtheti többé egyik sem, — egy val­lomás s mind a ketten boldogok. De a kereszt nincs Gontrannál, s a vilnai csatatéren kivették merevülő kezéből. Krisztina kétkedni kezd, s azt hiszi, hogy Colas és Teréz cselt szőttek, hogy őt a mindnyájuk ál­tal szeretett Gontran nejévé tegyék. Sőt kétkedésével és gyanújával meg is sérti Gontrant, ki méltatlan­kodva vesz búcsút, míg Krisztina összeroskad a fáj­dalomtól, de hiába — esküjéhez hű akar maradni. Ekkor jelenik meg Bombardon, rongyos katonaruhá­ban, falábbal, — hozza a keresztet. Szomorún ismer­tek rá, hogy csakugyan ő vette át az ereklyét, de ő a szomorú arcokon nagyot nevet, mert hisz neki semmi joga Krisztinához, a feláldozó lovag nem ő volt, ha­nem egy büszke szép ifjú, ki a csatatéren elesett s a keresztet ő vette ki kezéből. Krisztina felsóhajt, tar­tozik esküjével a halottnak is. Ekkor a távolból fel­hangzik a Gontran búcsúdala. Bombardon megismeri e hangot: »Ő az — úgy mond, — a kegyed lovagja!« Gontrant visszahívják, Krisztina bocsánatot kér s a boldogság dala és a nász vidám karéneke fejezik be a történetet. Első műve ez a bécsi fiatal zeneszerzőnek, de bár nem menti az utánzásoktól, (főleg a francia víg opera, s abban Auber befolyásától,­ de kellemes zene, több sikerült áriával, minek többi közt Teréz első felvonásbeli szerelmi kecses áriája, Bombardon második felvonásbeli buffo-énekével, Gontran búcsú­dalával, és eleven karokkal. Berlini és bécsi ítészek elég elismeréssel írtak róla. Az alakok is változato­sak : Teréz fürge és kedves, Krisztina ábrándos, bu­­songó, Gontran mélabús, Bombardon mulattató. Leg­­kevésbbé van határozott jellege Colas-nak. Mindezt mások ítélete után írjuk, a magunk véleményét az előadás után mondjuk el róla. Fővárosi hírek. * Nilsson Krisztina szerdai »egyetlen nagy hangversenyé «-nek műsora ez lesz: Thalberg- Bernot nagy kettőse a »Hugenották« dalaiból, elő­adják Janek hegedű­­s Smietanski zongora­­művész ; magándal Verdi »Troubadour«jából, énekli Nilsson Krisztina; Saint Saëns »halál­tánca« (danse macabre,) zongorázza Smietanski tanár; Parish Alvar »Preghiera«-ja és Godefroid »Légtündérek tánca,« hárfán előadja Zamarra Teréz jeles virtuóznő; Braga »Serenád«-ja, Junek hegedűkisérete mellett énekli Nilsson Krisz­tina; Spohr »adagio«-ja s Zamarra »Pacsirták ébredése,« előadják Zamarra Teréz hárfán, Junek hegedűn; nagyária Gounod »Faust«-jából,­­énekli Nilsson Krisztina; Bach »áriá«-ja s­zeriot »rondo«-jai, hegedűn előadja Junek; svéd nép­dalok, énekli Nilsson Krisztina; Chopin »ma­­zurká«-ja, Smietanski »Valse caprice«-a­s Liszt »cserkesz-induló«-ja, zongorán előadja Smietanski. A hangverseny a redoute nagy termében lesz, szerdán fél nyolckor. Helyárak: körszék nyolc forint, számo­zott szék hat, négy és három forint, bemeneti jegy másfél forint. A jegyek legnagyobb része, hír szerint már elkelt, s ez egy hangversenyre előre begyűlt hétezer forint. A világhírű »Ophelia« még itt sincs, már­is Hamletnál Hamletebbé tette egyik laptársunkat, mely tegnap a hirdető falragaszok előtt, a hangver­senyjegyek elkelése után is kétkedve, töprengve kérdi: »meglátogatja-e Nilsson a magyar fővárost ? oly kér­dés, melyre csak akkor adhatunk határozott igenlő feleletet, ha itt lesz.« A r­ózsavölgyi­ műkereskedés­­ben nyomtatott feleletet is adnak rá a belépti je­gyekkel. A Beethoven „Fidelio“-ját hallottuk csütörtök­este a nemzeti színházban. A zenebarát tehát, ki la­punkban néhány nap előtt az ily klasszikus dalművek elővétele végett szólalt föl, hamar meghallgattatásra talált. Erkel Sándor nem olyan opera-igazgató, ki a jó szót ne venné számba s a figyelmeztetést boszan­­tásnak tartaná. »Fidelio« szinrehozatala különben is művészeti és anyagi tekintetben egyaránt hálás szo­kott lenni. Tegnapelőtt is megtelt a nézőtér, tanú­­bizonyságaul annak, hogy Beethoven még a cirkus ellenében is jobb pajzs az újabb zeneköltőknél. Pe­dig dalművében sem látvány, sem ballet. Pár egy­szerű díszlet keretében foly le a megragadó történet, melyet elejétől végig az ihlet fenséges folyamú ze­néje színez. Az előadásró­l elég dicséretet lehet mon­dani, főleg Nagyné Benza Ida asszonyról és a zene­karról. Sohasem feledjük el ama szavakat, melyekkel egyszer Liszt családi estély alkalmával mintegy meg­áldott egy fiatal énekesnőt, ki másnap »Fidelio«-t éne­kelte. »Ön holnap este, — mondá neki, — temp­lomba megy, hogy ott mint papnő hirdesse a női hű­ség eszményének nagy igéit szavakban és hangok­ban ; a legnagyobb áhítattal kell mennie, hogy sike­rüljön ; nemcsak énekelni és játszani, hanem áldozni is fog.« Ez az áhitat kell a »Fidelio«-hoz, s volt be­lőle a csütörtöki előadásban is. Drámai énekesnők gyakran idegenkednek Fidelio-tól azért, mert férfi­­jelmezben kell játszani, de ez a mi drámai énekes­nőnknek nincs hátrányára, mert fekete bársony öl­tözéke helyesen van kombinálva s nemes arcát, me­lyen a jóság mosolya olyan kedves, mint kifejező az indulat vihara, igen kiemeli a férfiasan kondorított hajviselet. Az énekbe és játékba szenvedélyt önt s a börtönjelenés, midőn férjét védi, kétségbeesetten, a legkitűnőbbek közé tartozik ábrándozásainak gazdag sorozatában. Ezúttal nagy tapsot kapott egy olyan mozzanatban is, midőn egy énekhangja sincs, s a ki­merülés után örömmel fut megszabaduló férje keb­lére, mondván, »hogy nem szenved, hanem örül.« Valóban ily tartalmasan drámai mozzanatot csak rit­kán élvezhet színházunk közönsége. A művésznőt zajo­san tapsolták és számtalanszor kihívták. Nagy és méltó elismerésben részesült Erkel Sándor is a nagy »Leo­­nóra-nyitány« előadása után. A zenekar excellált benne, kifejezéssel, a halkabb részeket finom színe­zettel, a lendületeket művészi emelkedéssel játszotta, s csak a fő-crescendo tetőfokán volt érezhető, hogy még több elsőd-hegedűre volna szükség. A rabok karéneke, mely gazdagabb, mint egy symphonia ada­giója, mert egész dráma, a lélekállapot mély kifeje­zése, bánat a sors miatt, öröm a szabad légen, him­nusz az istenben vetett hit által, sóvárgás egy jobb jövő s a szabadság után s közben epizódul a suttogó félelem a kémkedő szemek, fülek miatt — e nagy, fe­­lülmúlhatlan, a lángelme teljéből fakadt éneket a férfikar nemcsak szabatosan, hanem érzéssel is adta elő, megérdemelve a közönség tapsait. Rocco mestert Kőszeghy jól ábrázolja, kifejezve a börtönőr rideg fog­lalkozása közt a jó embert s kedélylyel énekelve a dalt a pénzről. Marcellina jó szerep Nádayné asszony­nak s Jacquino sem resz Paulinak. Ellinger Flores­­tánja fölött balvégzet uralkodik, mert először rende­sen egy gixer esik az intonáció útjába; a többi aztán jobban megy, bár a b­allon néha elborítja a stilt. Lang erős hangon énekli a vad Pizarrot, de a kifeje­zésben hiányzik valami, Racine-nel szólva: a »fekete láng.«

Next