Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)
1877-01-14 / 10. szám
saira vonatkozó fényképek hevertek. A kapitánynak tudtára jön adva, hogy a hercegnő csakhamar készen lesz. Theréza magyaros vagy lengyeles viseletben jelent meg. November hó volt s az idő meglehetős hűvös, kivált akkor nap. A hercegnőn szorosan testhez simuló bársony ruha volt, melynek menyétprémmel szegélyezett felső része a térdig leért. Fején menyétlöveget viselt, mely alól fürtökben omlott alá haja. Midőn fehérkeztyűs s a menyétprémes ujj alatt csipkével környezett kezét a kapitánynak nyújtotta, csaknem bizodalmasan történt az, mit szem, arc és könnyed testtartás egyaránt kifejezni látszottak. Legalább Mansanának úgy tetszett ez, s még inkább megerősítette őt e hiedelmében az, hogy Theréza csakhamar aztán könnyedén odavetve kérdé, nem jobb lenne-e, ha a kikocsizást elhalasztanák, mivel a lovak még szilajak a vasúti vonaton tett utazás miatt. Fagyos gúnynyal odázta el a kapitány a hercegnő e félelmét. Theréza kémlelve iparkodott olvasni e férfi arcából, ki szenvedőnek, kimerültnek látszott, de zárkózott volt — mint szokás szerint. Lényében valami különösség tűnt föl, de határozottabbnak látszott mint azelőtt. Karját nyujta a hercegnőnek, ki azt elfogadta. Csak a lépcsőkön vette észre, hogy e férfi remeg. Újra arcára tekintett s derültséget vélt azon látni. Most már bánni kezdte a dolgot, s ép ezért, mikor a kocsihoz értek s észrevette, hogy a lovakat nagyon kellett tartani, még egyszer igy szólt: — Bizonyára időelőtti dolog még, e lovakkal kikocsizni. Ne halasztanák ezt el ? Theréza hangja csengő volt s kezét is kérőleg tette a kapitány karjára, miközben fölnézett rá. Az ifjú arca megváltozott a mint a hercegnő rá szögző tekintetét. Arca elborult s oda hajlott a hölgyhöz. — Mindjárt gondoltam, hogy kegyed nem mer velem kikocsizni. A hercegnő lángoló pirral arcán, beugrott a kocsiba s utána feszesen, halálsápadtan a társalgónő. Mansana pedig mintha tánchoz készült volna, szökkent föl az előülésre. Inas nem ment velük a könnyű sétakocsin. Mikor a gyeplőszárat a kapitány megereszte, a veszedelem azonnal mutatkozott; a szilaj állatok fölágaskodtak hátsó lábaikra; az egyik ki, a másik befelé akart menni. Több mint egy negyedórányi időbe került, míg a kapun kijuthattak. — Oh, mily kedvteléseid vannak! -- susogta a társalgónő, halálos félelmében az ágaskodó és előreszékelő lovakra szögezve meredt tekintetét. A szilaj állatok most ostorcsapásban részesülvén, hátra rúgtak, majd le akartak fekünni; ekkor újra suhant az ostor, meg meg rugdalóztak, míg végre nekiiramodtak. A verési rendszer nem ép a legjobb lehetett, de talán ép azért választotta azt a kapitány. Amint az utcára kiértek, az idegen állatok reszkettek és tipegtek-topogtak az új tárgyak, új színek, szóval minden, oly nagy félelmet gerjesztett bennök, de Mansana izmos karjai lassú ügetésre kényszerítik a szilaj csikókat mindaddig, míg a Cavour-oszlopot el nem hagyták. Akkor Mansana megereszté a gyeplőt, mindig jobban-jobban. Hátrafordúlt s a hercegnő tekintetével találkozott. Most az övé volt a parancsoló tekintet, mig a hercegnő pillantása az engedelmes szolganőé. A hercegnő mosolyogva tekintett a férfira, de szíve remegett. Ugyan mikép is ébredhetett benne az a szerencsétlen gondolat, hogy ő kikocsizásra adja a fejét ? Abban az órában, amelyben ő azt ajánlja, már meg is bánta. Ama pillanattól fogva, midőn tegnap az ifjú szemének a villogását látta, meg volt győződve, hogy ő e kocsizást megtorlás gyanánt fogja fölhasználni és pedig ép azzal a vad könyörtelenséggel, mint a minap tette. Hogy is ülhetett föl!? Miközben folyvást figyelemmel tartá a kapitányt és a lovakat, folyvást e kérdést intézgette ismételve önmagához, nem azért, hogy feleletet kapjon arra, hanem mivel gondolatai a kétségbeesés szilaj körtáncát járni kényszerültek. A lovak folyvást a legerősebb ügetésben haladtak előre. A kapitány hirtelen visszatekintett. E mozdulat a diadalérzet kifolyása volt. Szeme villogott. De ez csak egy villámgyors bevezetés volt ahhoz képest, mi most következett. A kapitány magasra emelte ostorát s művészileg tett suhintás után hatalmasan végig vágott mindenik lovon. Ezeknek csak a suhintást kellett hallaniok a légben, hogy egy ugrással nyargalásba menjenek át. Egyetlen egy hangot nem adtak a bennülők. A kapitány másodszor is végig csapkodott a lovakon, melyek most már egészen megbokrosodtak. Az ut ép itt kezdett lejtőssé válni és ez ifjú ép itt emelte föl harmadszor ostorát a feje fölött s megsuhogtatva azt két-három ízben, szaporázza az üdregeket! ütésre megváltozik, a tenger nyílegyenes vonalban mintha két részre volna osztva: a tiszta kékes szint sárgás zöld váltja fel s a viz kezd mértföldről mértföldre zavarosabb és sötétebb lenni, mígnem a partok közelében egészen vöröses sárgává lesz. Ez már nem tengervíz, hanem a Yang-tszi, és a Yang-tszikiang folyamok vize, mely — mint a Mississippi — torkolatától még százszázharminc mértföldnyire megfesti, azaz megzavarja a tenger vizét. Mikor a kékes színű vonalt elhagytuk, én már Khinában képzeltem magamat, pedig mint a következés megmutatta, csak huszonkilenc óra múlva léphettem ki a mennyei pogányok birodalmának viruló partjaira. A Shanghai körüli partokon hegyek nem lévén, a földet alig pár mértföldnyire lehet észrevenni, s a reggeli órákban már mi a nagy folyamon hajóztunk, s mégis a partból, a világító tornyokon kívül semmi sem volt látható; igaz, hogy ez a folyam itt roppant széles; azt hiszem , van legalább is nyolc-tíz mértföld. Amint a Yang-tszi és a Yang-tszi-kiang összefolyásához értünk, szemközt állott velünk egy félig kész földvár, melyen a khinaiak folyvást szorgalmasan dolgoznak. Ez valószínűleg előkészület a netalán bekövetkezendő háború esetére. A hely jól van választva, ép szemközt a bejárattal. Itt aztán ember legyen, ki ellenséges hajót be bír hozni. Innen nyugatra kanyarodik a Yang-tszi-kiang, mely a birodalomnak csaknem a keleti határszélén eredve, az egész országot átfutja.. Ez Khina legnagyobb folyama, melyen most a gőzhajók ötszáz mértföldnyire járnak fel, de még feljebb is hajózható, csakhogy az angolok még eddig nem jutottak tovább, a khinaiak a gőzhajóközlekedést, mint újat és idegent, nem nézik jó szemmel. A délre kanyarodó kisebbik folyó a Yang-tszi, mely a Mississippinek testvére lehetne, olyan széles, olyan zavaros és tele van homokbuckákkal, s a partja is ép olyan lapály, s helylyel-közzel mocsáros, de ebben krokodilusok nincsenek. A két folyam összefolyásától valami egy mértföldnyire van az úgynevezett »Whosung bar,« egy homokbucka a Yang-tszi folyamban, Shanghaitól De ép e mozzanatra, a meredeken való őrült hajtásra, hirtelen egy gondolat villant át a hercegnő agyán: — nem megtorlásra törekedik ez ifjú, hanem a halálra, — az együtthalásra! Ha van lelkünkben valami tehetség, mely örökkévalóságát igazolja, akkor az nem más, mint az, hogy az idők és eseményekben mérhetően tért ölelhet át egy másodperc alatt. Attól a pillanattól kezdve, midőn az ostor suhogva rajzolt egy kört a légben, addig mig az a lovak hátára lecsapott, nemcsak azt a fölfedezést tette a hercegnő, hanem egész életét uj világításban látta fölmerülni s abban az ifjúnak eltitkolt, büszke szerelmét, mely a halált diadallal üdvözölte, ha egyszer abban ő vele osztozhatott — s ekkor Theréza hirtelen határozott s foganatosította is azt. Ugyanakkor, mikor az ostor suhogva lecsapott, hallható a kapitány a háta mögött: — Mansana! Nem az ijedség fölkiáltása volt ez, hanem a szilaj öröm kitörése. A kapitány villámgyorsan fordult meg. A hercegnő a szélvészhez hasonló száguldás közben fölállva, ragyogó arccal, kiterjesztett karral nézett rá. Gyorsabban, mint ahogy ezt elmondhattuk, újra visszafordult Mansana a lovakhoz s az ostort eldobva, a gyeplőt háromszorosan karjaira csavarva, egész erővel veté meg lábát. Ő élni akart, élni Therézával! Bezzeg volt most küzdelem. A halál nászmenetét meg akarta állítani s hölgyét az életnek visszaadni ! A fölkavart porfellegben, meredély szélén, őrült sebességgel száguldtak tova. A tajtékzó lovakat annyira rá lehetett bírni, hogy fejüket újra fölemeljék, úgyhogy sörényük fekete szárnyként lengett utánuk, de csak is ez volt minden, amit tenni lehetett. Ekkor a kapitány mindkét karjával a gyeplő jobb szárába kapaszkodott, hogy a nekivadult lovakat az út közepére fordítsa, mert különben egyenesen a halál kapujának tartanak. A kísérlet sikerült, még semmi sem merült föl előttök akadály gyanánt, azonban ott a távolban valami fehér lett előttök, tömérdek fehér tárgy, mely utjukat teljesen elzárandó volt. Közelebb érkezve, bebizonyult, hogy ama gulyák egyike volt, melyeket őszkor a tenger felé terelnek. (Folyt, köv.) Tárca Klimnából. (Shangai, november végén.) Talán egész Japánban létem alatt az volt a legkellemesebb nap, melyen Nagaszakiból elindultunk. Az égboltozat oly tiszta, milyen csak a forró földöv alatt lenni szokott; a nap melegen sütött, de nem annyira, hogy nyomasztó lett volna; a szél is elég erős, de mind a mellett elég barátságos volt. Tizenegy órakor eldördült az ágyú hajónkon, figyelmeztetve az utasokat, hogy egy óra múlva indulunk. Ez a rendes szokás a japáni kikötőkben. Tizenkét órakor pontban indultunk is, minden rendben volt, kivéve egy utast, ki még a parton időzött, és akinek két barátja a kapitányt mennyre-földre kérte, hogy várjon még pár percig, még nincs tizenkét óra, de a kapitány zsebéből kihúzva egy darab papirost, azzal felelt: »Uraim, én rendeletet kaptam pont délben indulni és most dél van.« Pár pillanat múlva ütött az óra Nagaszakiban s a késedelmes gentleman bizony ott is maradt. Egy óra múlva kiértünk a nagaszaki-i öbölből, s megkerülve az utósó japáni világító-tornyot, a sik tengerre jutottunk, mely azonban még mindig tarkázva volt távoli, kicsucsorodó szikladarabokkal. A tenger itt meglepően tiszta, átlátszó, kékes színű, s kivált ételenként gyönyörű látványt nyújt, amint a hajó orra a vizet megtöri, a habok mintegy görögtűzlángokká változnak, a legszebb színeket tüntetve elénk, vöröses kéktől violaszínig és egész a világos sárgáig; e színek minden pillanatban változnak, a habok mozgásával lévén szoros összeköttetésben, s nemcsak mint szikrák vagy csillagok ragyognak, hanem az egész tűzfolyamhoz hasonlít, amint a hajó orránál megtörik, pillanat alatt kiszélesedik, a tenger felszínén szétfoly, mígnem a vízben kialudni látszik, hogy ismét újabb, talán még szebb tüneménynek adjon helyet. Ezt a meleg éghajlat és a tenger nagy sós tartalma okozza. Mikor a khinai partoktól mintegy százharminc mértföldre vagyunk, mindez mintegy varázstizenkét mértföldnyire. Itt a víz apály alkalmával nem mélyebb tizenkét lábnál, és így a nagy gőzösök csakis dagálykor mehetnek át, hogy Shanghaiba juthassanak, s ha a dagály után két órával jutnak ide, kénytelenek megint tíz órát várni. Mi is így jártunk. Mikor megérkeztünk, a »bar«-on, a viz csak tizenöt láb mély volt, a mi hajónk pedig tizenhetedfél lábnyira volt a vízben. Mit tehettünk? horgonyt vetünk. Ez volt aztán az igazi purgatórium. Itt állni a menynyei birodalom kapui előtt s be nem juthatni. Látni a parton legelésző három lovat, két birkát, egy kecskét, két tehenet,mind megszámláltam, s néhány száz khinait. Mily boldogok itt az állatok, szabadon sétálhatnak fel s alá, heverészhetnek a vén fák zöld lombjai alatt, élvezhetik a virágok illatát, szóval benn lehetnek az annyira óhajtott mennyei birodalomban, míg mi a kapu előtt csak látcsővel kandikálunk belé, szagoljuk a hajó kátrányát, lépdelünk tizet ide, tizet oda, fejfájást kapunk a napsugaraktól, szidjuk a hajót, a kapitányt, a folyamot, a tengert, vizet, földet, birkát, Khinát és a homokbuckát. De mind hiába, várni kell. Esti hat órakor végre megmozdultunk. Hogy hajónk megfordulhasson, vissza kellett mennünk jó darabra. Fél hétkor aztán nekirúgtattunk a homokbuckának , a vizet méregető matróz tizenhat lábnyi mélységet jelentett, a kapitánytól le az utósó khinai konyhadrabantig mindenki dobogó szívvel, lélekzetét visszatartva várta a nagy eseményt. Egy, kettő, három, megtörtént, egy átalános sóhaj, »thank God,« s este félkilenckor parton voltunk. Shanghainál a Yang-tszi folyam egyet kanyarodik, ennélfogva a város alakja nagyon hasonlít az uj holdhoz, épen mint New Orleans. Ha az itt élő angolok amerikai természetűek volnának, e várost bizonyára elnevezik »celestial crescent citynek« (mennyei uj hold-városnak,) de ők nem nagy barátai a hangzatos neveknek. A Khinában élő angolok ragaszkodnak a hivatalos elnevezésekhez, s így Shanghaiban is az utcáknak, középületek, városrészeknek, sőt még a Folytatás a mellékleten. 50