Fővárosi Lapok 1877. január (1-24. szám)
1877-01-13 / 9. szám
Szombat, 1877. január 13. 9. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre..........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeux-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a „Fővárosi Lapok“ olvasóinak figyelmébe. A lap ára : évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 10 frt. A postautalványok és pénzes levelek igy címzendők : „A Főváro Lapok kiadóhivatalába, Budapest.“ Az árva. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Valahányszor visszatért e kirándulásairól, mindig szerfölött izgatott, néha bús, levert volt, alig tudtak szót kicsikarni belőle. Faggatták, hogy tán valami szerelmi kalandja van s imádottja kegyetlenül bánik vele ? Nem is lehet máskép. Mire való volna különben ez a tiltakozás ? Elpirult, de semmit sem szólt. Még akkor sem, mikor báró Rübezahl főhadnagy rajtakapta, hogy mit csinál Bécsben. — Képzeljétek csak föl s alá sétált a Herren- Gassén. Azt hiszem, egész nap ott sétált, már didergett a hidegtől s majd megfagyott, hanem csak folytatta ezt a strázsa-sétát. Nézek jobbra, nézek balra, de nem látok az ablaknál semmi szőke fejecskét. Gondolom magamban, annyi sok hölgy közül nehéz kitalálni, hogy kinek a kedvéért didereg. Itt vannak mindjárt a Malecky comtessek kis fitos orrocskájukkal s tüzes fekete szemükkel. Aztán ott van a szép Herbeck grófné, aztán a piros basarózsa, Glücksburgné. Mindjárt mellettök a szomszéd házban Fridolin báró élt, ott is van egy csinos leány s még az aszszony is megjárja. Kedves kokett teremtmény. De hát hogy találjam én ki, mikor annyian laknak ott ? . . . — Hát nem tudtad meg, hogy kiért sétált ott ? — zaklatták a pajtások Rübezahl bárót. — Csak csöndesen! A sok fejtörés megárt az embernek, gondoltam magamban s aztán amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, ne cselekedd felebarátodnak, azt mondja Szent Pál vagy kicsoda . .. Kérdezzétek meg a káplánt, az jobban tudja ... Valami rendez-vous is lehet, gondolom magamban, valami polgárleányka, aki kosárkájával erre megy a piacra. Ne zavarjuk az ártatlanok boldogságát s szépen felhúzódom, befordulok a Kohlmarktra és megjutalmazom magamat egy pohár groggal a Daumkávéházban nagylelkű lemondásomért. — Kár volt, — zúdultak föl minden oldalról a pajtások. — Miért? Én nem utaztam az ezred költségén mint kém Bécsbe. Aztán vannak az embernek gyöngéd órái, mikor elérzékenyül, ha kőből volna is szíve. Egy szóval eluntam az ácsorgást az utcán abban a hidegben. Hanem másnap mikor arra megyek, mit látok? Az én Laci barátom megint ott strázsál. Enyje! — gondolom magamban, hát téged ide állított a Dulcineád kapusnak vagy minek? Ez gyalázatos kegyetlenség ! S az ember nem is hagyhatja a barátját. No megállj, te alamuszi Seladon! Most meglestek. — No csak tovább! tovább! — biztatták a pajtások. — Meg is lestem, — folytatá diadalmasan. — Épen a sarkon, nem messze tőle, észreveszek egy kávéházat, rekognoscirozom a poziciót, az ablakból épen rálátok a mi költői hajlamú barátunkra. Látom minden mozdulatát, arcának minden vonását. Tökéletesen meg voltam elégedve magammal s egy pohár groggot hozattam. — Csak a tárgyra! — kiáltott föl Starkenfels Ottó. A tiszt urak már türelmetlenkedtek. — Hisz a tárgynál vagyok . . . vagy hogy is szokták mondani a parlamentekban ? — viszonzá Rübezahl báró. — Épen ajkamhoz emelem a poharat, amint a szemközti házból kirobog egy kocsi. Megismerem rögtön. Ábá! a Bihary grófné kocsija. Kitűnő a lát-tehetségem. Észreveszem a kocsiban a a grófnét meg a két unokahugát. A másik szempillantásban a mi rejtelmes barátunknak az arcába tekintek. Semmi kétség. Ez az arc mindent kifejez. Most már tudom, hányadán vagyunk. Hát ezt strázsálta a mi barátunk ? — Bihary grófné! — szólt egy szürkülő bajuszú kapitány. — Az én időmbeli szépség. Anyja lehetne már ennek az ifjacskának. — Én nem mondtam, hogy a grófné maga, — viszont Rübezahl főhadnagy, — ámbár az is szép nő még s mindenesetre jobban konzerválta magát, mint te; úgyhogy az ember csaknem azt sejti, hogy csalódol s Biharynénak a nagyanyjáról beszélsz. A szürke bajuszú kapitány mérges pillantást vetett a fecsegőre. A többiek nevettek. — Pardon! — folytatá Rübezahl báró. — Őszinteség mindenelőtt. Ami a szívben az az ajkon. De hogy a tárgyra visszatérjek . . . Hol is hagytam el? . . . Igen. Látom a mi ifjú barátunk áhítatos arcát, leteszem a groggot . . . egyébként förtelmes rész volt . . . csöngetek, fizetek s kirohanok, mielőtt megszökhetett volna a vétkes. Elcsipem, kereszttűzbe szorítom . . . kivallasz mindent ? . . . Nem akar vallani. De elég nekem az a pirulás . .. »Ártatlan ifjú,« — szólítom meg őt atyailag, — »melyik az, ki szivedet megbabonázta, Anna vagy Olga comtesse ?« Tfjabb pirulás. Makacs hallgatás. — Szépek? — kérdezi«, szörnyen fújva szivara füstjét s lábait lógázva egy fiatal hadnagy. — A szépség relativ fogalom, báránykám, — viszonzó Rübezahl báró. — Nekem Anna jobban tetszik. Valami sajátságos bűbáj van a szemében. »Igazán nem csodálom, hogy fejedet kissé megzavarta,« — mondám Lacinak, — de azért nem szükséges az utcán dideregned, melegedhetel közelebbről is szemének fényénél.« A mi rejtelmes barátunk szabadkozik, de én nem tágítok. Kínálom neki jó szolgálatomat. Én ismerős vagyok a családdal, bemutatom őt. — Tudjuk már a többit, — kiáltott közbe egyik tiszt, akit untatni kezdett ez a tárgy, melyben semmi pikáns oldalt nem tudott fölfedezni. — Tudjuk már. Hálás kézszorítások, baráti összeölelkezés, a pártfogó szárnyai alá veszi pártfogoltját . . . — De nem tudjátok, — torkolta le a közbeszólót Rübezahl báró. — A dolog érdekes oldala csak most kezdődik. Semmi hálás kézszorítás, hanem tiltakozás, kézzel-lábbal kapálózás. A csodálatos fiatalember nem engedi magát semmi áron bemutattatni s szinte megrémül ajánlatomtól. — Megrémül ? — kérdezik ismét kíváncsian a tiszt urak. — Hám! Miért rémült meg ? — szól Starkenfels Ottó gróf, bajuszát pedelgetve. — Hisz épen az a furcsa, hogy miért rémült meg? — folytatá az elbeszélő. — Váltig biztattam, hogy ne féljen, szívesen látják, sőt ha komoly szándékai volnának, amint az ily erényes ifjútól várható, még akkor sincs oka legkevésbbé remegni. A két comtesse szegény leány s szívesen férjhez megy valami derék vagyonos nemes emberhez, ha nincs is épen kilenc ág a koronáján. Hanem erre látom, hogy az én Laci barátom még nagyobb zavarba jön. — Hohó! — kiáltott föl most Starkenfels Ottó gróf, — én azt kezdem gyanítni, hogy talán nemcsak a kilencágú korona hiányzik a címeréről, hanem a címer maga is. Ennél megsemmisítőbb vádat alig mondhatott volna ki Starkenfels Ottó. A 16-dik dragonyos ezred tisztikara büszke volt arra, hogy nincs köztük egyetlen polgári származású sem. — Hiszen von Horvátnak nevezi magát, — emelkedett föl egy-két hang a távollevőnek védelmére. — Nevezi? — szólt vállvánítva Starkenfels Ottó gróf. — Akárki nevezheti magát úgy. Ki ismeri a családját ? Rübezahl báró fejét csóválta. — Épen az a különös. Mi nem ismerjük, de Biharyné ismerheti. Ő is Magyarországból való. Igazán nem értem, hogy miért nem akarja bemutattatni magát a mi titkolózó bajtársunk. Senki sem felelt rá s maga Starkenfels Ottó gróf is csak ama véleményét fejezte ki, hogy »bűm!« De a gyanú ott maradt mindenkinek lelkében. S midőn Horvát László hadnagy másnap visszatért Bécsből, feltűnően hidegen fogadták tiszttársai. Az ifjú nem kérdezte okát. Sejtette, hogy Rübezahl főhadnagy fecsegett valamit, de félt szőnyegre hozni az ügyet s magyarázatokba bocsátkozni. Félt, hogy épen a magyarázgatás és mentegetőzés által kompromittálhatná a grófné nevét, mely szent volt előtte. A lgszentebb a föld kerekségén. Nem szólt tehát semmit, csak magába fojtotta keserűségét. A hidegségre hidegséggel felelt s azontúl még zárkózottabb, még félrehúzódóbb lett. A köteles szolgálati órákon kivűl alig jelent meg tiszttársai körében. Társaságkerülő lett s visszasülyedt mélázásába. Legjobban érezte magát, ha egyedül lehetett. Akkor legalább szabadon átengedhette magát ábrándozásainak, így jutott el lassan kint oda, hogy végre egészen elszigetelten állt, jóbarát nélkül, az ezredben. (Folyt. köv.) Mansana kapitány. (Elbeszélés.) Írta Björnson Björnstjerne. (Folytatás.) VII. Mi tartóztathatta vissza Mansana kapitányt, hogy nem jelentkezett mindjárt a hercegnő palotájában? A titkos remény, hogy Therézával még egyszer találkozik. Bármi lett légyen is e szeszelyenek a forrása, elég bohóság volt az , mert néhány nap múlva a hercegnő már hidegebben üdvözölte őt, mint előbb. Későn tette azt a fölfedezést, hogy őt hiúságának reménye arra csábítá, miszerint az udvariasság átalános szabályait mellőzze. Most tehát sietett a palotába névjegyét átszolgáltatni. Egy régi olasz palota, melynek alapját körülbelől a nagy császárság korszakában rakták le, s belseje már a közép- vagy átmeneti korból ered, míg külső része a homlokzattal és oszlopcsarnokkal a renaissance vagy egy még későbbi korszak műve — és a melynek ékítménye és berendezése ugyanannyi korszakot árul el, míg a szobrok, képek, bútorok, főleg az elsőben nevezettek, a keresztes hadaknak a görög szigeteken és Konstantinápolyban tett rablásaiból, az utóbbiak pedig a byzánci korszakból erednek, folytonos láncolatot képezve egész a mai napig — ily olasz palota, mint az leginkább a tengerparti városokban észlelhető, egy darab mivelődéstörténelem, a családokét nem is említve. Mély benyomást tesz ez a belépőre, ha ez a nép gyermeke s a mellett a látottak fölött ítéletet is vonhat. Ama hölgynek is, ki nemzetségének diadalcsarnokában mint uralkodónő áll, bizonyos önbecsérzetet kölcsönöz az, miáltal a barátságnak valami leereszkedő, a nyájasságnak valami előkelő színezete van. És még csak arra sincs szükség, hogy e hölgyet valami jelentékeny távolba visszavonulni engedjük, ha már néhányszori találkozás szülte bizalmasság után az oszlopcsarnokot átlépjük s a nagyszerű lépcsőzeteknél, a magas boltívű termekben egy évezred történetét érezzük magunk körül, és midőn a fogadtatásra jelentkezünk. És ha még e fölött egy férfi ábrándja őt közelebb vonja magához — akkor itt