Fővárosi Lapok 1877. február (25-47. szám)
1877-02-14 / 35. szám
kifürkészni, szüksége van néha-néha egy kis szórakozásra. — Legyen, orvos úr, én követem önt. Hová megyünk ? — Kedves Eduárd, ha az ember ama szerencsében részesülhet, hogy Ausztria ragyogó földjét lakhatja, amely, a nélkül hogy helvét érzékenységedet távolról is sérteni akarnám, a világon a legszebb, akármerre intézzük is lépteinket, biztosak lehetünk benne, hogy mindenhol sűrű pázsittal, zöld bokrokkal és csodálatraméltó kilátással találkozunk. Programm mindig van nálam készen. Elvezetlek reggelizni Jammer Pepihez. — Jammer Pepi, — ismétlem meghökkenve, ugyan mi az ? Miután Rudolf e különös név feletti ijedelmemen jót nevetett és gondolta, miszerint én azt képzelem, hogy Jammer Pepi valamely képzelet teremtette állat, az általa képzelt ijedelmemet csöndesíteni törekedett, megmagyarázván, hogy a fentnevezett egyéniség nem ábrádkép, sem valami hárpia, sem pedig valami kígyófajta szörny, hanem egy ötven-hatvan éves tiszteletreméltó özvegy, ki tejeskávé-árusnő. Hozzátette még, hogy ez este tavaszában kitűnő szépség volt, és hogy kávés kannájával kezében, igen kellemes ellendarabját képezhette volna ama szép csokoládéfőzőnőnek, kit Liotard ecsetjére érdemesnek ítélt. Most már szó sincs többé e szépségről, de kárpótlásul megvan a gazdagság és a bohó Rudolf bizonyossá tett arról, miszerint egyszer egész komolyan arra gondolt, hogy Madame Jammer Pepit nőül vegye, egy bizonyos évben, midőn az ő egyik hajthatatlan nagynénje nem adott neki pénzt hitelezői kielégítésére. — Hogy most nem vagyok tejeskávé-árus, — folytatá, — az onnan van, mert jó géniuszom, kedves kis nővérem, Róza képében segélyemre jött. De mivel nem lehet tudni, mi minden történhetik az emberrel, midőn szereti a pazar életet és nagynénje pedig nagyon takarékos, időről-időre reggelizni megyek hozzá. Kávéja kitűnő, tejszínje pompás és vaja minden dicséreten felül áll. — Menjünk hát Jammer Pepihez. — Kern is bánod meg, regényes barátom. Képzeld magadnak, hogy a jó asszony háza Uttelsteinra támaszkodik, azon vad sziklára, mely annyira hasonlít a ti Saléve-tekhez, miszerint ha megpillantod, kényekre fakadva fel fogsz kiáltani: »Üdvözölve légy, honom!« — Egy szikla, mely a Salévehez hasonlít! — kiáltok föl kalapomat véve, — fussunk Rudolf, fussunk ! Egy pillanat múlva már a Berg-Strassén haladtunk. Az ez utat szegélyező gyönyörű nyári lakók még alulni látszanak virágfátyolaik alatt, alig nyílik ki időről-időre egy ablak, mint valami kacér szempilla, látni engedve egy-egy csinos szobaleány szőke fürtös fejét, ki mindjárt felkelése után az eget vizsgálja, hogy megtudhassa, várjon mai szabad napján jó idő lesz-e? — Mondd csak, kedves Eduárd, — kérdé egyszerre Rudolf, amint az Alberthidon keresztülmentünk, — szerelmes vagy-e? — Valahányszor együtt vagyunk, mindig ugyanezt a kérdést intézed hozzám. — És te mindig »nem«-mel felelsz ; ez eddig jól volt, de ma? — Ma is még »nem.« — Jól van, te nevetséges vagy. — Annál roszabb. — Te képtelen vagy. — Még annál roszabb. — Hogyan, tehát a Duna szőke leányai közül, kerekded termetükkel, mosolygó szemeikkel, fehér fogaikkal, egyik sem tett még álmodozóvá ? — Egyik sem. — Ez mégis csak különös, hogy egy oly költő, a minő te vagy, ama gyönyörű korban, midőn a szív csak azt kívánja, hogy mindenféle hangon daloljon, még nem turbékolta volna a legkisebb dalocskát sem. — Az én hibám az, hogy még nem találtam meg eszményképemet ? — Oh, neked eszményképed van! Nézze meg az ember a csúnya titkolózót, ki még nem tett nekem vallomást. Eduárd,most a Hauswiese közepén vagyunk, minden emberi laktól távol; nincs itt egyéb néhány bükkfánál, melyek épen oly meghittek és nem kevésbbé hallgatagok, mint barátod. Ami pedig a Schwechatot illeti, mely cseveghetne a Dunával ügyeidről, meszsze azonban, ha ismét vagyonra tettek szert, kötelesek voltak megtéríteni. Egy attikai feliratból kitűnik, hogy az eranos pénztárába tőkéket is lehetett kamatozás végett elhelyezni, s hogy az eranos a tagjai által befizetett illetékeket kölcsönre adta ki. Az illetékeket pedig az eranisták havonkint fizették. Akik illetéküket a rendes időben le nem tették, vagy egyéb tartozásaikat nem törlesztették, helytelen, oktalan eranistáknak neveztettek. Az ilyenek ellen, valamint a tisztviselők ellen is, ha a társaság pénzével visszaéltek, eranosi pert indítottak, melyet az attikai törvények szerint egy hó lefolyása alatt el kellett bíróilag intézni. Az eranisták törvénye értelmében csak tisztaerkölcsű, istenfélő embereket fogadtak be maguk közé. Erre nézve megvizsgálták a belépni szándékozót az eranos tisztviselői: a fővédő, a főeránista, a titkár, a pénztárnokok és az ügyvédek. Ezeket évenként sorshúzás útján választották, csak a fővédő viselte hivatalát élethossziglan. Ugyane törvény szerint a verekedő vagy lármás eranistát kicsapták. Az eranos tagjai nők is lehettek. Az értekezés vége azt fejtegeti, hogy a társaság fejét nem hívhatták eranarches-nek, amint ez több emlékben ránk maradt, hanem eranarchosnak. Bebizonyítván a bebizonyítandókat, Télfy csak nyugodt lelkiismerettel hagyhatta abba a felolvasást. Hanem nem egy tudósunk lelkében, ki tán egyszersmind leányos apa vagy fiatal feleséges férj is, méltán rezgett bizonyára még jó darabig az árkádiai kép, melyben a batyubálok egyszersmind takarékossági egyesületek. Oh boldog, örökre eltűnt, szép görög világ! A mi báljaink egészen másféle összeköttetésben vannak a pénzintézetekkel. Következett Hunfalvy Pál értekezése: »Uj tudomány, uj előítélet.« Színig tudománynyal, mint minden, a mivel e nagyérdemű veterán előáll. Mommsen szerint a német tudósok sütötték volna ki, hogy Közép- és Észak-Európában az indogermán törzsek elérkezte előtt egy talán csúd (finn-ugor) fajbeli barna nép barangolt volt, mely kő- és csontszerszámokkal élvén, a földmivelést nem ismerte; hasonlóképen Kelet-Indiában is egy barnább színű nép előzte meg az indogermán vagy szanszkrit nemzetet. Bagehot, az angol tudós szerint pedig az utóbb érkező indogermán törzsek hosszúfejűek, az előbbi, t. i. a kőkorbeli emberek rövidfejűek voltak; a hosszúvan arra, hogy minket halljon. Üljünk le erre a padra és mondd meg nekem, milyen az az eszménykép. — Az egy fiatal leányka tiszta arccal, fekete hajjal, sötét szemmel, szerény és mégis büszke; komoly, szomorúság nélkül, vidám, bohóskodás nélkül, jó gazdaasszony, de ki azért az ész dolgaihoz is ért. Tudod, hogy szüleim egy kis vagyont hagytak nekem; ha visszatérek Genfbe, remélem hogy az oktatás terén oly alkalmazást nyerhetek, amely jövedelmemet két-háromezer frankkal emeli. Tehát ajánlhatok szállást egy oly szerény fiatal nőnek, aki képes boldognak érezni magát, kasmírok és drága kövek nélkül is. Részemről nem törődöm azzal, hogy találok-e hozományt. — Ah! kinek tartasz te engem ? — kiálta Rudolf türelmetlenül — te korlátlanul oly részleteket adsz ügyeidről, mintha én házassági szerződésed elkészítésére fogadott ügyvivőd lennék. És ez annál nevetségesebb, mivel a jegyes nincs is még megtalálva. — Biztosítalak, hogy meg fogjuk találni; én várok, a nélkül hogy türelmetlenkedném, meg lévén győződve arról, miszerint ha az óra eljött, az ki a verebek fölött őrködik, nekem is megküldi a társat, kit számomra rendelt. — Amen, — végzé Rudolf. — Azután egy pillanat múlva félig komoly, félig tréfás hangon folytatá. Kár, hogy fekete hajhoz ragaszkodol, mivel egy nőt alálhattam volna neked, épen olyant, a milyent akarsz; komoly a nélkül hogy szomorú lenne; vidám a nélkül hogy bohóskodó lenne, kitűnő gazdaasszony, költői ízléssel és a művészet iránti fogékonysággal. De, fájdalom ő szőke, és ama pillanatban midőn te barnát akarsz......... — Igen, barnát akarok. — Szabad tudni, hogy miért viseltetel oly nagy előszeretettel a szín iránt ? — Mert ez az én ábrándom! — Kitűnő ok ! Volt másik ok is, de szükségtelennek találtam Rudolfnak elmondani; ez ok az volt, hogy Valériának, egy gyermekkori barátnőmnek fekete haja volt. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. Február 12. (Nagy események. — A batyubálok kétezer év előtt. — Hunfalvy Pál, serege élén. — Egy államférfi sóhaja. — Jövőre.) (Bg g.) A nagy dolgok messzire vetik árnyékukat. Bár ez átalánosan elterjedt tétel igaz voltában nem kételkedik senki, aki az optika alaptörvényeivel akár elméletből, akár csak gyakorlatból is ismerős, mégsem igen hinné senki, hogy Bismarck plajbászának árnyéka ma akadémiánknak fényesen kivilágított üléstermén végighúzódott. Azé a rettenetes nagy plajbászé t. i., melyet gazdag képzeletű regényírónk, Jókai Mór annak idején európai hírűvé emelt. Azóta hosszú idő után évek folytak el; sok mindenféle árny lett fénynyé s még több fény árnynyá, de ama históriai plajbász árnya ma is kisért. Akkor szemet szúrt az egy magyar faló tudósnál s feljajdult rá: hogy lehet a magyarokról, mint politikai szerepvivőkről komolyan beszélni! ? Egész »holtak harcot« indított ellenünk, felkeltette sírjaikból az ezredek óta pihenőket s a félig elporladt koponyákat csatarendbe állította ellenünk, hogy mi az ő tökéletlenségüknek vagyunk tökéletlen unokái, ott van hát a helyünk azok mellett, a föld alatt. De miután ilyen könnyű szerrel mág eddig senkit sem sikerült meggyilkolni, de Lagarde úr dacára mi is élni bátorkodunk s az ő csapatai ellen mi is síkra állítottuk ma a magunk segédseregét, mely a nagytudományú Hunfalvy Pál vezérlete alatt diadalt is aratott. De mindent a maga rendjén. Elnök Pulszky Ferenc volt s az első felolvasó, Télfy Iván; előadásának címe: »Eranos« A vidám tudós derűű tárgyat mutatott be: a batyubálok kétezer év előtti formáját. Az eranos szó már Homer Odysseá-jában fordul elő, hol lakomát jelent, melyhez minden vendég elhozta a maga részét. Az eranos tehát csakugyan valami batyubálfélét jelentett. Később azután nem számokban hozták el, hanem sokszor pénzben fizették meg járulékaikat a társas lakoma részesei, s a fölösleg a társaság pénztárába tétetett. Mind maga a társaság, mind a járulékokból begyűlt pénzek eranosnak s a tagtársak eranistáknak neveztettek. Az eranos pénztárából segélyt kaptak némelykor a baleset által elszegényedett eranisták, melyet fejűek tehát legyőzték a rövidfejűeket. A történetelőtti korral foglalkozó új tudományoknak köszönjük e két állítást, melynek valóságáról az irodalmi közvélemény meg van győződve nemcsak, hanem gyakorlati politikai következtetéseket is von ki azokból. Tanácsos ennélfogva utána nézni, ítéletek-e amaz állítások, vagy pedig csak előítéletek, melyek ellenkeznek a valósággal. Hunfalvy az utóbbit állítja. Erős kritikával boncolja Bagehotnak a nemzetek eredetét illető nézeteit; kimutatja, hogy az angol író a politikai községet, az államot összezavarja a nemzettel s ismét az emberfajokat a nyelvcsaládokkal, mintha nem tudná, hogy egy-egy fajban különböző nyelvcsaládok és még többféle nemzetek vannak. Legérdekesebb része az előadásnak a de Lagarde elleni polémia volt, ki azt állította, hogy a magyarok — mint egy, az indogermánokat és sémieket megelőzött népréteg maradékai — elaggottságuk miatt nem alkalmasak politikai szerepre, vének és el fognak enyészni a föld színéről, mint a kelták. A magyaroknak e fizikai öregsége egy ideális rokonságra van alapítva a keletindiai dravida és a felső-ázsiai turáni népek között. Lagardenak e fejtegetéseire Bismarck nyilatkozata szolgáltatott alkalmat, melyet Jókaival folytatott beszélgetése alkalmával tett. Az érdemes tudós szemére veti, hogy ugyan miként beszélhetett komolyan a magyar nemzet jövőjéről ? Tanácsolhat-e egy józan orvos házasságot egy nyolcvanesztendős aggastyánnak és ígérhet-e neki örökösöket ? Ami e fejtegetések tudományos, vagy annak állított alapját: a dravida-ugor összeköttetést illeti, azt Lagarde (Müller Miksával együtt, ki pedig az eszmét pávatoll gyanánt viseli) Rückert Fridriktől hallotta elsőben. E nézetek ellen szállt síkra Hunfalvy a nyelvtudományi bizonyítékoknak egész hatalmas hadsorával. Az anthropológiának e belekottyanása a politikába , a hosszú- és rövidfejűség a szellemi tehetségek mértékére mit sem jelent. A csontok tanúsága nem is ér semmit a szavak, a nyelv tanúsága ellen. Bebizonyította, hogy a finnugor, szamojéd és töröktatár Európának és Ázsiának újabb nyelvei közé tartoznak. A turáni fajok föllépésükre nézve is a későbbiekhez sorakoznak. Néhány nagyon érdekes adatot hallottunk e tárgyra, melyet már Hunfalvy rövidre összevonva szabad előadással fejtegetett. Bizonyos, hogy Pythias, ki 330-ban utazott K. e., Strabo följegy