Fővárosi Lapok 1877. május (99-123. szám)
1877-05-30 / 122. szám
Szerda, 1877. május 30. 122. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt Negyedévre.......................4 „ Megjelenik ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Peress Gábor Ügyvédsegéd elbeszéléseiből. irta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Ebéd után Jó Jánoska egyszerre kisuhant (jóllehet nagyon kopogott az új csizmákban, mégis úgy tetszett, mintha alig érte volna a földet) és töltött pipákkal tért vissza. — Még Dunaszögről valók, — ajánlotta az egyiket Miklós, — onnan hoztam magammal. Jánoska fontos képpel biccentett, hogy : az ám, még dunaszögiek. — Kivinnélek a kertbe, — mentegetőzött barátom, — de tudod, biz az csak giz-gaz. Eleinte próbáltam valamit csinálni belőle, de a szomszédok tyúkjai már nagyon oda voltak szokva, néha meg a malacokat is beeregették,a melancholikus épen bebámészkodott az ablakon és valószínűleg azon törte a fejét, vájjon mikép juthatna legkönnyebb szerrel a virágcserepek közé, igy aztán nem lehetett belőle semmi. — Hát a törvény, a jogvédelem, barátom ? !s. — Ugyan hagyd el. Ilyen haszontalanság miatt csak nem tűzhetek össze a néppel, amely különben kiválóan derék és józan. Azután már ez itt így van, szokás. Abbahagytam az egészet és ablakaimban csináltam kertet. Ha talán fele ... ha talán asszony lenne a háznál, az tudna valamit kezdeni, de én már megnyugodtam. Kinyitogatta az ablakokat, melyeken áradt be a jó, fris, tavaszi levegő és pipázva üldögéltünk egymás mellett. A kis süketnéma leszedte az asztalt, kihordta az edényt, egy üveg bort állított elénk s elbújt a kályha melletti kuckóba, hol soká-soká mozdulatlant maradt, hogy én már azt hittem volna: rég aluszik, ha fogadott apja szavaira nem bicceget folyvást bágyadt, szomorú, szeretetteljes mosolyával. — Asszony! — mondom, Miklós előbbi szavaira válaszolva, — hát ugyan kitől függ, hogy aszszony legyen a házadnál, mint magadtól ? Nagy tenyerével olyan elodázó mozdulatot tett, hogy egy percre féltettem székének egyensúlyát és azt a feleletet adta, hogy: — Nem egészen magunk vagyunk sorsunk urai, Gábor. Főkép abban a dologban, amelyre véletlenül rátértünk Tudod, mit mond Himfy a magasb elmék és mélyebb szivekről ? Azt, hogy jaj nekik e földön. Hanem az azután más kérdés, hogy meg tud-e bennünket törni a sors, vagy nem. Mintha gyorsabban beszélt volna a szokottnál s kevesebb összefüggéssel. Önkénytelenül eszembe jutott egy régi alkalom, mikor családi csapások miatt tanulását kellett félbeszakítania és mi bátorítottuk, hogy ne csüggedjen. Akkor is azt mondta, amint az ágyon végigheveredett s nem kevésbbé szelíden mondta, mint most, hogy: a sors nem fog ki rajta. Akkor mindenki elhitte neki s csodálkozva, büszkén pislogtunk át a nagy lélekre ... de ma kételkedem. Bizony e sápadt arc, összegörbedő vállak, mélyen fekvő és bágyatag fényű szemek, e ki-kitörő fuldoklás mind azt mutatja, hogy a sors kereke mégis hatalmasabb, mint ő.* De Jó Jánoska a zugban, amint észrevette, hogy Miklós vékony ajkai nem mozognak többé, komoly biccegetéssel bizonyította, hogy mind igaz, amit mondott és épen nincs, korán sincs megtörve. Biztattam szegény barátomat, a mint tudtam. Előhoztam a magam példáját, ki a családi tűzhely alapításában mindeddig szintén csak a gyöngyös csengetyűhúzóig vittem s remény anyám emlői is ugyancsak szűken szolgáltatják az édességet. Mivel ismertem nagy vonzalmát a versek iránt, azért szőttem közbe e kis reminiscenciát; de félek, hogy természetemnél és hivatásomnál fogva nem tudtam elég mély fájdalmat önteni szavaimba, ami rá erősebben hathatott volna. Ekkor esett roszul először, amit principálisom annyiszor dicsért bennem. Valóban nekünk ügyvédeknek annyi mindenféle embert, annyi mindenféle ügyben, annyi mindenféle oldalról kell napról-napra biztatnunk, hogy utójára tekintélyes szóhalmazzal rendelkezünk ugyan e téren, melybe azonban — hasonlóan doktor-kollegáinkhoz — minden iparkodásunk dacára sem vagyunk képesek lelket önteni. Pedig ma nagyon szerettem volna. Percről percre több különbséget fedeztem föl az egykori és a mostani Miklós között, a távolról simának látszó homlokon sok-sok új barázdát. — Semmit nem csüggedek, Gábor, — válaszolt hosszú és zavaros előadásomra s gyöngéden mosolygott, — neked is csak azt kívánom, hogy ha megmegcibál is, egészen letörpeni sohase tudjon a sors. Nyolcvan kis gyerek dödög mindennap körülöttem ; ugyan ki lehetne nyolcvan kis gyerek között boldogtalan ?! Aztán Jánoska lábaimnál alszik el mindennap és annyira szeret, hogy — ki sem tudja mondani szegény. A nép is szíves s bár a konvencióm rendetlenül jár ki, sőt már két esztendeje épen sehogy, de nagyon becsületes nép és rendkívül ragaszkodik hozzám. Nem vágtam közbe, noha — megvallom — kedvem lett volna. — Tudom, — folytatám, pillanatokra el-elhallgatva s pipájának karikázó füstjébe mélázva, — tudom jól, hogy a magamféle természet világi értelemben nem igen szokott boldogúlni. De mit adok én mindarra, a miért annyi embert látok szaladgálni ! Egy pipa dohány, egy pohár bor és jó emberek körülöttem ! Ez mind megvan. Nem is ilyesmi bánt .. . dehogy . . . dehogy! — Hát mi, barátom ? Micsoda, Miklós ? — Igazán neked, egyetlen barátomnak, kire mindig azzal a szeretettel gondoltam vissza, melylyel annyiszor tartottam ölemben fejedet, mikor ágyamra dűlve elaludtál . . . neked kénytelen vagyok megvallani annyit, hogy nyomja valami a lelkemet. . . Hogy egész erőmre szükségem van, hogy emelt fővel mondhassam el: nem vagyok megtörve. — Szivemből örülnék, ha könnyíthetnék rajtad, Miklós, — bíztattam. Ő nem vonakodott. Leeresztette pipáját, melyet abban a pillanatban kiragadott kezéből Jánoska és megtöltve hozta vissza, egy korty bort ivott és szép lassan, nyugodtan beszélni kezdett. Épen úgy, mintha elkészült volna rá, sőt mintha az egyes szavak meg lettek volna válogatva, melyeket használ, hogy se többet, se kevesebbet ne mondjon annál, ami épen elég. — Épen ez az, amiben véleményedet akarom kikérni, mint törvényismerőét. Félig-meddig segíthetsz, Gábor, de egészen, arról csak az úristen és én magam tehetünk valamit . . . Tehát, Gábor, az egész ügy menete a következő: mikor én apám halála után ide Ivándra kerültem, foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy családot alapítok. Ez a ház igen rozzant és magányos volt, én nagyon hozzá voltam szokva a nemesebb társasághoz és ezeken kívül fiatal szivem volt. A kis néma, ki most apja lábainál telepedett le, nem tudom, jobban látott-e nálam . Miklós lelkéből többet tudott-e olvasni, vagy ez csak már szokása volt, átkarolta térdeit és lehajtott fejével integetett, hogy úgy van. Ha hallotta volna, amit beszélünk, bizonyosan azt integeti, hogy: van is apám, van is, fiatal szived van neked most is! — Tehát ez volt a tervem, — folytatá Miklós, Jánoskának puha, gyér haját simogatva, — melylyel foglalkoztam s bizonyos előkészületeket is tettem valósítására. Megpróbáltam valamit csinálni a kertből, rendbe hozni a házat, takarékossággal összekuporgatni valamit s a szép jövő reményében majdnem kenyéren és vizen élni. Hisz tudod, amint a házasulandók szoktak. Azonban, ha jól emlékszem, én e gondolatomra egy levélben tettem is célzást előtted. — A melyikben az égszínkék nyakkendő, meg bajuszpedrő, meg a pomádé . . . ? — Épen abban. — Mindjárt gondoltam, hogy valami efféle dolog jár a fejedben. Hisz még akkor bajuszod sem volt hé? No, csak folytasd, folytasd. — Amennyire szűkös körülményeim között, célom szemmel tartása és takarékossági rendszerem követése mellett tehettem, igyekeztem külső megjelenésemnek egy kis díszt kölcsönözni. Küldeményed, melylyel nagyon meg voltam elégedve, (azt hiszem, a magadéból is tettél a három forinthoz, mi ?) . . . küldeményed nem veszett kárba. Választottam megértett. Mondhatom neked, hogy nagyon szép leány volt, valóságos angyal, méltó tárgy olyan véghetetlen álmodozásnak, amilyet én élek. Még női gyöngeségei is csak bajosabbá, szeretreméltóbbá tették. Minek lett volna e komoly, meggondolt, fontolgató ?! Elég ha én az voltam. Minek ragaszkodott volna egy gondolathoz a ridegségig ? Illett volna-e ez egész valójához, a melyet szerettem ? Itt bizonyára ellenmondás van valami ugrás vagy tévedés okoskodásomban, de mégis azt hiszem, hogy nem illett volna. (Folyt. köv.) E g y ü g y ü 8 z i v. (Francia beszély.) Írta Flaubert Gusztáv. (Folytatás.) A kitűzött időben Félicité sietett a kedveséhez. De helyette annak egyik barátját találta ott. Ez értésére adta a leánynak, hogy Théodore-t nem szabad többé látnia. Ez, hogy magát a sorozás ellen biztosítsa, egy koros de nagyon gazdag nőt vett feleségül, Leboussaisnét Toucquesból. E hír rendkívüli fájdalmat okozott Félicitének. Lerogyott, elkezdett zokogni, a jó istent hívta segélyül s a mezőn magára hagyatva kesergett egész napkeltéig. Ekkor viszszatért a tanyára s kijelentette gazdája előtt távozási szándékát s egy hó múltával beszámolva mindennel, összeszedte kis batyuját s azt egy kendőbe kötve, Pont-l’Évêque-be ment. A korcsma előtt egy gyászfátyolos özvegy polgárnővel találkozott, ki épen szakácsnőt keresett. A fiatal leány nem tudott ugyan valami sokat, de meglátszott nála a jó igyekezet és igénytelenség, úgyhogy Aubain asszony végre igy szólt: — Nos, én cselédemül fogadom! Félicite, egy negyed órával később már szolgálatban volt ez aszonyságnál. Eleintén idegenkedett kissé a házi szokásoktól s különösen a boldogult férj hátrahagyott csemetéitől ! Pál és Virginia volt a nevük, amaz hétéves emez pedig alig négyéves, kiket Félicité úgy tekintett, mint valami nagybecsű drága portékákat; hátukon hurcolgatta őket, mint a ló, s méghozzá Aubain asszony tiltakozott az ellen, hogy e gyermekeket minden pillanatban csókolgassa, mint nagyon elkedvetleníté. Mindamellett is boldognak érezte magát. A kedves környezet eloszlatta szomorúságát. A szokott vendégek minden csütörtökön jelenkeztek egy játszma »boston«-ra. Félicite jóelőre elrendezte a kártyákat meg a tűzbográcsokat. A vendégek pontban nyolc órakor érkeztek meg s tizenegy óra tájban távoztak el. A műárus, ki a sétány mellett lakott, minden hétfőn reggel eljött s a földszinten kirakosgatta áru-