Fővárosi Lapok 1877. július (148-173. szám)
1877-07-15 / 160. szám
Vasárnap, 1877. julius 15. 160. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre .... . . 8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldettiök. Felföldi kocsmáiban. Odakünn az őszi eső csepeg, Ide benn a kakukóra ketyeg, Kályha szélén bóbiskol a dajka S a szunnyadó gyermeket ringatja. »Csaplárosné, egy ital bort kérek !« De a banyát künn eszi a méreg, Csaplárosné az udvarban dúl fül Az urával, még pediglen tótul. »Csaplárosné, enném is ám kissé, Van-é gulyás, vagy más egyéb frissé?« Hangja nem jön semmi feleletnek, Csak az a nesz, a mint fűrészelnek. Csúnya felföld, minek jöttem feléd, Kacskaringós menyke üssön beléd, Dőljenek mind fenyőid rakásra, Magyar ember utadat ne lássa. Hej szép alföld, de más a te utad ! A kocsmánál szép menyecske fogad, Enni, inni adnak ott eleget, Kiveszik a szekérből kereked. Tóth Kálmán: A tanya környéke. (Elbeszélés.) Írta Kazár Emil. (Folytatás.) Boka bácsit háladatos hallgatói egy csoportban vették körül a gyepen. A családi ostrom-ütegek előtt sokan meghódoltak és számításokba bocsátkoztak, hogy egy rendes háztartás mibe kerülhet. Én a fűbe terített abroszok mellett keveredtem le, s jól éreztem magamat e vonzó beosztású földabrosz tanulmányozásában, rá sem hederítve a bácsira. Nemsokára mellém települt Sólyom bátyám, koccintgatott velem és amint Boka bácsi hangja és előadása harsányabb lett, ő annál inkább több és élesebb vasvilla-tekintetet lövelt rá. De a családi mennyország ajtónállója háttal fordulva ült s regnált. Ismerheted Sólyom bátyánk természetét. Olyan az, mint a bicska; akár be van csukva, akár ki van nyitva, mindig csak megvan az éle. A bácsi épen egy bizonyos gazdasági írnokról beszélt, ki rozzant házban lakott s kit mikor meglátogat, egy faggyúgyertya és fiatal felesége társaságában elragadó boldogságban talált. — Micsoda, ez a vén lurkó még most sem gondol a válásra ? — kérdezte fenyegetőleg Sólyom, és szép csöndesen oda települt le hallgatónak a bácsi mellé, ki a mint felmutatta ama szegény, de lelkileg irigylésreméltó írnok esetéből a legpéldásabb boldogságot, Náci bátyánk az elbeszélő vállára tette kezét s igy szólt: — Már tiz év előtt nekem is elmondtad ezt a történetet. Tudod, a nagy vendéglőben, ahol esténkint töltöttük az időt. Én boldog legényember voltam, nem tudtam jobbat tenni, te felséges voltál, s mégis éjfélen túl ott diskuráltál. Hej, vén cimbora, még nekünk le kell ám számolnunk, mert te nógattál a házasságra, te voltál a násznagyom is. Én a házasságom után nemsokára megint kezdtem látogatni a nagyvendéglőt, mert otthon zajos volt a ház, s magam jóvolta kívánta, hogy biztos helyen várjam be, míg az éjszaka elcsendesíti a város leglármásabb lakóit is. Téged mindig ott találtalak s együtt korhelykedtünk. Lecsüngő fővel, mikor a lépéseidet én támogattam, egyszer be is vallottad, hogy milyen egyforma sorsunk van nekünk, s akkor egész éjjel nem mentünk haza. Most már hát elég legyen, s ne dühíts. — Pajtás, édes Náci öcsém! — kiabált a bácsi, — de pompás kedved van. Nagyszerű, mikor az ilyen komoly férfiak így felvidulnak. Irigylem a humorodat. Sokáig éltessen az ég! De Súlyom nem koccintott. — Képmutató fráter vagy te nagy boszúság nekem, hogy csak rólam tudja a világ, mennyire belebonyolódtam a rózsás kötelékek hínárjába. Uraim, fiatal barátaim, legyenek vigyázatosak. Ne higgjenek az Antikrisztusnak, aki hamis üdvözülést hirdet. — Teringettél! — pattant föl a bácsi — ez már több a tréfánál, mert az én boldog életem házi angyalait is illeti. Nem fogom tűrni. Oh, angyalom, édes feleségem, ha ezt hallanád! — Az én feleségem is angyal, — dörmögte nekikerekedve a goromba Súlyom, — a végső ítélet angyala, ki egész nap a trombitát harsogtatja. Nevetni kezdtek. A bácsi pedig felugrott. Hanem Súlyom el volt határozva, hogy leszámol bajtársával.— Téged se nézzenek más szemmel, mint engem. Ez az én vágyam, Boka pajtás. Katonaviselt ember vagyok, ismerem a különböző fegyverek nyomát, de azt a karmolást is jól ismerem, ami a képeden látszik. Az a rózsa tövisének nyoma. Meg is nyugtat valamennyire, mert a múltkor elég bolond voltam, hogy hasonlóktól megmentettelek. — Barátaim, ne higyjenek neki! — acsarkodott a bácsi. — Jószívűségből néha tettetem magamat, hogy e szerencsétlen embert vigasztaljam, s ne tegyem irigyemmé. Ennyi az egész! De én többé szóba sem állok vele. Köztünk vége mindennek. A bácsi elrohant. Súlyom pedig mentegetni kezdte magát. — Nem szenvedhetem, mert roszfajtájú ember. Ugyan kinek adott valaha egy pipa dohányt ? Ki evett valaha az asztalánál ? És vájjon megérkezett-e most is az eleségekkel dúsan megrakott szamár ? E kérdés derültebbé tette a társaságot, és szemmel láthatólag Sólyom felé billentette a mérleget. Ekkor azonban előállt Haszon Miska, s azt mondta, hogy ő az élő cáfolat és személyes tanúságot tehet Bokáék asztala felől. — Híres ember is vagy, hogy még ott is tudsz vendégeskedni, drága öcsém, — válaszolt kegyetlen módon Sólyom. — Hanem kérdek én tőled még valamit. Láttál-e csak egyetlen port is abból a híres csomóból, amiről annyit tudsz beszélni ? — Beszéltem Pesten a legfőbb birákkal. — Mondd meg a nevét valamelyiknek. — Csak azért sem! — kiáltott Miska méregtől felfújva és sebbel-lábbal ő is elsietett, mint rák az iszapba. Súlyom még sokat magyarázgatott. Mondhatom, hogy fejszével ütötte halántékon a dolgot, s Bokáékat oda terítette az emberek elé, kik most sokat beszélnek a családról, s Julcsa elnevezése szerint emlegetik Fodormintáéknak. Én meg nem bocsátom nekik, hogy nem fogadták el látogatásunkat. Nem számítottunk mi traktamentumra, s ha akármilyen szegény is az ember, a szívességgel akármit megfűszerez. S aki irtózik a szívességhez és őszinteséghez fordulni, annak semmi jóravaló tulajdonsága nincs helyén. Előttem ez a Bokáék legnagyobb bűne. A történtek után gyorsan elvonultak a mulatságból, s emiatt nagyon kérdezősködött tőlem édesanyám, de én elhallgattam a valódi okot. Azt nem is sejtem, hogy Sólyomék mily csábító módokkal fogdoshatták össze a három gyereket, de tény, hogy láttam visszatéréskor azokat együtt ülni a szekerem Sólyom és a felesége jókedvűek voltak. Boka bácsival találkoztam azóta, de ennek megint külön története van s összefügg a lovassági hadgyakorlatokkal, azonban semmi köze hozzá a dinynyés földnek. És hogy ez is megtörtént a családdal, nagyon sajnálom. Vagy legalább maradt volna jól éltévé, hogy ne férhetne hozzá mindenki. Hanem a legügyesebben varrt ruhához is csak egyetlen öltés festése szükséges, s utána bomlik az egész. A Pitypalaty csősznek jutott ki, hogy Bokáék leszállásához tartsa a kengyelt. Ez a vén gézengúz tegnap betért Hódasfalvára, ahol épen búcsú volt s úgy bemutatta az eszét, hogy elküldhették volna holdat boronálni. Azután rigolyáskodni kezdett s megütlegelték, de úgy, hogy azt sem tudta volna, melyik a kenyér vajas oldala. Bevitték a községházához, hol a rogyásig jutott, s csupán annyit hebegett, hogy nála egy levél van, amit rábíztak. Aztán végkép elakadt a szava, s hiába volt minden kérdezősködés. Mivel pedig előre ki lehetett számítani, hogy Pitypalatyot megmarasztalják egy pár napra, kikutatták s találtak is nála egy levelet, melynek borítékján azonban nem volt semmi irás. A jegyző s a biró hivatalos komolysággal s bizonyára épen annyi kíváncsisággal felbontották a levelet. Tartalmát már is tudja mindenki, s gyanakszom, hogy a jegyzőnő is olvasta. Szóról-szóra nem tudom, csak körülbelől mondom, hogy ilyenformán hangzott: »Kedves szüleim ! Nem vagyok én olyan kicsi már. Hiába is mondták, hogy gyerek vagyok, mert a szivem mást erősített, s én a szivemre hallgattam. Gyermekes szívvel nem is lehetne úgy szeretni, mint én szeretem Zsombék Albin kapitányt, ki nemcsak egy lovas századot tud vezérelni, hanem az én szivemet is. Isten áldja meg szüleimet és felnőtt testvéreimet. A kis Lóri«, Zsombék Albin kapitány és a »kis Lóri« elégséges útbaigazítók voltak a levél rendeltetésére nézve, s mint hallom, ma reggel meg is kapták azt Bokáék. Pitypalaty is el tudott mondani tegnap késő este annyit, hogy a legkisebb Boka kisasszony adta neki a levelet. (Vége köv.) A négylevelü lóhere. (Svéd beszély.) Írta Wetterbergh K. A. (Folytatás.) Klárin egyszerű ember s mondhatni, nem valami nagy észtehetség volt. Újságokat örömest olvasott, politizált s a szabadelvűség tanaihoz ragaszkodott. Ő előtte az egyeduralom terhei — az alattvalókra nézve — fájdalom, nem voltak ismeretlenek és igy határozott ellensége maradt minden önkényuralomnak, különösen pedig a nőuralomnak, melynek örömeiből neki is kijutott a része. Mert hát az asszonyság amaz alapelvet követte férjével szemben, melyet a korlátlan uralkodók szoktak, mivelhogy ő felőle minden tekintetben gondoskodott; anyailag bánt vele, cirógatta is, de önakaratától megfosztotta. Jaj volt neki, ha eszébe jutott megkísérelni, várjon nem rendelkezhetik-e saját sorsa fölött. Ha a bőség huszonnégy foknyi volt s az asszonyságnak az jutott eszébe, hogy férje talán még meg is hűlhet, ilyenkor begombolt felsőkabátban kellett izzadnia. Az aludtejet bármennyire szerette is, neje soha sem engedte meg annak élvezését, mert hát attól hideglelést lehet kapni. Szóval az asszonyság szerette a férjét, de függetlenül uralkodott s a szeretet kormánypálcája az ő kezében oly súlyos volt, hogy azzal zúzni is lehetett. Azért volt aztán a férj nagy barátja a szabadságnak, mihelyt hajlékát odahagyta s a lelkészszel vitatkozott, ki, ellenkezőleg, legcsekélyebb ellenmondást sem tűrt kedves élete párjától, az önkényuralmat a legjobb kormányformának tekintő — s mint már tapasztaltuk — a nép fölvilágosítására nem sokat adott. Mióta jobbal az a nagy szerencsétlenség történt, Klárin úrnak nem volt szabad többé kimennie. Saját házában úgy volt ő, mintha Spielbergen mint államfogoly lett volna elzárva, mert a Job fürdőjénél ő maga is makacs hurutot kapott, mely miatt lehetett