Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-11 / 206. szám
szemetes, a macska- és kutya-lábnyomoktól kicifrázott lépcsőzeten. Kopogtatott az ajtón, de felelet nem hallatszott rá. Nem volt ember a háznál, így kénytelen volt a folyosó ablakára könyökölni s türelemmel várakozni. Nem sokára a szolga léptei hallatszottak. E szolga segített neki mindenben, festéket tört és szobáját seperte, melynek padlózatát sáros lábaival rendesen ő piszkolta be leginkább. A szolga neve Nikita, ki valahányszor ura nem volt honn, a kapuban ácsorgott. Nikita sokáig keresgette a kulcslyukat, melyet sötétben hamarjában megtalálni nem tudott. Végül kinyílt az ajtó. Csertkoff az előszobába lépett, mely kiállhatatlan hideg volt, ami művészeknél nem nagy ritkaság, mit ők egyébiránt észre sem vesznek. Nem adta át köpenyét Nikitának, hanem abban ment be dolgozótermébe, egy négyszögű, nagyobb, de alacsony szobába, melyekben sokféle művészi szer gyász-kézdarabok, vászonnal bevont keretek, megkezdett és félbehagyott festmények voltak. Ki volt merülve, levett köpenyét, szórakozottan tette föl a falra a megvett arcképet és egy szűk dívánkéra vetette magát. Kényelembe helyezkedvén, nemsokára gyertyát kért. — Gyertya nincs, — mondá Nikita. — Hát mért nincs ? — Hisz tegnap sem volt, — mondá Nikita. A művésznek eszébe jutott, hogy csakugyan tegnap sem volt gyertya. Megnyugodott tehát s elhallgatott. Fölvette házi köntösét, mely már nagyon el volt viselve. — Igen biza, a háztulajdonos is itt volt, — mondá ismét Nikita. — Tudom már, mit akar; a pénzért jött, nemde ? — mondá a művész, egyet suhintva kezével. — De nemcsak maga volt itt, — folytató Nikita. — Kivel volt ? — Nem tudom kivel, alkalmasint valami hivatalbeli emberrel. — Hát ez mit keresett itt ? — Én nem tudom. Talán azért volt itt, hogy a lakás nincs kifizetve. Thiers párbaja. (F. A.) A húszas évek derekán egy akkor híres, ma már azonban elfeledett írónak, Rabbe Alfonznak párisi termei nyitva álltak az ivóvilág számára. Együtt voltak ott mindama fiatal emberek, kikre nagy jövő várakozott: Thiers, Mignet, Carrel Armand, Thierry Ágost, Dumesnil Elek, Latouche, Chatelain, Vidal Léon és mások. E társaságban Rabbe, mint akkor mondták, kétszáz kötetet beszélt össze; nagy hírnévre tett volna szert, ha mindazt leírja, amit beszélt. Az ókor tanulmányozása egész antik emberré változtató Rabbét, úgyhogy megutálta a rendes társalgási modort s mindig úgy beszélt, mint egy hősköltemény hőse. Egy nap Méry, ki a jelen cikknek is szerzője, valami klasszikus darab fordításával volt elfoglalva Rabbe Alfonznál, midőn egy perre valaki berohant az ajtón. — Ismer még engem ? — kérdé Rabbétól. — Én Bonnafoux vagyok Aixből. Rabbe üdvözölte vendégét és kérdezé, mi járatban van. — Egy embert jöttem megölni! — mondá Bonnafoux. — Párbajom van. — Kivel ? — A kis Adolffal, — ordító izgatottan a provengei polgár. Rabbe olympusi mosolylyal válaszoló: — Adolf! A föld legártatlanabb teremtése, a legelő bárányka! S vájjon mi által zudítá maga ellen az ön boszúját? — Hallja csak, — viszonzá Bonnafoux. — Adolf jegyese volt leányomnak, de most szeretne már túladni rajta, mert megbarátkozott Laffitte, Talleyrand, Béranger és Rodin Bódog urakkal. Hűtlensége arra készt, hogy megöljem. Legyen ön tanúm. — Jó, — felesé Rabbe, — menjen nyugodtan haza, majd magamhoz kéretem Adolfot s megkísérlem őt visszatéríteni a kötelesség útjára. Másnap Thiers pontosan megjelent Rabbénál, ki sibyllai arccal igy szólt hozzá: — Aixből egy férfi érkezett hozzánk s ellenséges szavakkal illetett bennünket. Mindazáltal tisztelet-becsület neki.u a bataviaiak és germánok ellen követé sasainkat s centurio volt a hadjáratban. Ma Laértes módjára ősei földjét miveli a győzelem-hegy tövében, hol Marius, ki hét ízben viselé a konzuli méltóságot, megverte a cimbereket és teutonokat. A katonából földmives lett a gyász e napjaiban, midőn — És azután? — Én nem tudom. Azt mondta: hiába, ha egyszer nem akar fizetni, kénytelen lesz kimenni a lakásból. Holnap reggel eljönnek ismét. — Hadd jöjjenek, — mondá lehangolt közönynyel Csertkoff, mialatt bensejében háborgott. Fiatal emberünk széptehetségű művész volt, tehetsége sokat ígért, ecsetét elevenség és amaz erély jellemezte, melynélfogva gyors léptekkel szeretett volna a természethez közeledni. »Lásd barátom — mondá neki nem egyszer tanára, — neked szép tehetséged van, s iszonyúan vétkezel, ha ezt elölöd; de türelmetlen vagy; ha téged esetleg valami magával ragad, ha valami megtetszik neked, teljesen el vagy foglalva azzal, a többivel mit sem törődöl s nézni sem akarsz másra. Vigyázz, hogy divatfestő ne nőjje ki magát belőled; színeid máris kirívók kezdenek lenni; rajzaid nem pontosak; itt-ott egészen gyönge s a vonalak nem látszanak világosan; már is a divatos után kezdesz hajlani, mert az mindjárt az első látszatra megtetszik a szemnek. Vigyázz, hogy angol sorsra ne juss. Óvakodjál, hogy a világ nagyon ne kezdjen vonzani. Már én kezdem észrevenni, hogy egy időtől fogva nyakadon piperés kendőt viselsz, fejeden pedig fényezett kalap tündököl. Mindez igen csalékony; lehet ugyan divatos képeket is festeni pénzért, de ezáltal csak romlik s nem fejlődik a tehetség. Légy türelmes, gondold át jól minden munkádat; hagyj fel te a piperkőcsögeddel; hadd szedjék a pénzt mások, a mi a tiéd, nem szalad az el tőled.« A tanárnak részben igaza volt. A mi művésszünknek olykor-olykor csakugyan kedve jött tivornyázni, piperkőcködni; szóval itt is, ott is feltüntetni ifjúságát, de minda mellett képes volt még magánerőt venni. Bizonyos időben, hozzá ülve ecsetéhez, elfelejtett mindent, s ilyenkor úgy vált meg ecsetétől, mint egy megszakított gyönyörű álomtól, ízlése észrevehetőleg felfedezett. Még nagyon nem értette meg Rafael teljes mélységét, de már el volt ragadva Guido élénk és széles ecsete által s meg-megállapodott Tizian arcképei előtt. Az antik képek homályos arcvonásai nem egészen kerülték ki figyelmét; egyeta sarmata hósikság kérge alatt fekszik eltemetve sasunk. Bonnafoux barátunk e férfiú. A beszéd folyamában Thiers nyugtalanul hánykolódott székében s nagy nehezen bírta leküzdeni megindulását. — Barátom, — folytató Rabbe, megmarad ön továbbra is szándéka mellett, mely nagy bút hozhat mindnyájunk fejére? — Meg, — viszonzá a leendő államférfi, — mert Bonnafoux állásomból és jövőmből hasznot akar magának kicsikarni. Becsületemre és gyöngédségemre mondhatom, hogy leánya kezét nem kértem meg komolyan. E szerint nincs mit jóvá tennem Bonnafoux irányában. — Visszavonhatlan az ön válasza? — kérdé Rabbe. — Visszavonhatlan. — Akkor meg kell verekednie Bonnafouxval. — Legyen, ■— mondá Thiers fölkelve, — megverekszem vele. — A párbaj részleteiről értekezni fogok az ön segédjével. Kit választ ön? — Bérangert vagy Mignet-t. Még ma este elmegyek hozzájok s holnap vagy holnapután majd megverekedhetnek. Elég zord már az idő, azért úgy jelenjen meg a küzdtéren, mint Milon : köpenybe burkolva, penulatus; ezt a kifejezést használja Cicero pro Milone. Jóllehet Thiers megszokta volt Rabbe beszédmodorát, mégis zokon vette a dolgot s távozás közben diínnyögé: — Nem kegyetlenség az, hogy ily módon minden bolond rendelkezhetik velünk ? Másnap délelőtt hatalmas csengetyűrázás jelenté Bonnafoux érkeztét. — Mit határoztak ? — kérdé, mihelyt belépett. — Adolf elfogadta a párbajt, — viszonzó Rabbe. — Meg fogom ölni! — ordító Bonnafoux. — Minden úgy fog történni, ahogy azt az istenek leghatalmasabbja, a sors határozta. — De uram, hogyan beszél ön velem ? Tán gúnyolni akar? — Úgy beszélek, amint nekem tetszik. Beszéljen ön a kapusok, szatócsok vagy bárkinek másnak a nyelvén, én gyűlölöm és kerülöm a csőcseléket. Odi profanum vulgus et arceo. A legközönségesebb dolgok kifejezésére oly szavakat szoktam használni, melyek egy konzulhoz illenek, sint consule dignae. Horác és Virgil voltak mestereim, parancsaikat én a most fölfedezett bennök, noha belsejében nem tudott megegyezni tanárával, hogy a régi mesterek jóval különbek a maiaknál. Sőt úgy tűnt fel neki, hogy a tizenkilencedik század bizonyos tekintetben túlszárnyalta azokat, hogy a természet utánzása most sokkal világosabb, élénkebb és hivebb; szóval úgy gondolkozott, mint gondolkozik most a fiatalság, melynek sikerült már valamit elérni, mire büszke önérzettel gondol. Némelykor azonban boszankodnia kellett, midőn látta, hogy egy jövevény francia vagy német festő, sőt olykor hivatástalan művész is egyszerű mázolás, egy kis merész ecsetelés vagy világos színezés által köztetszést idézett elő s rövid idő alatt hatalmas tőkét szedett magának össze. De ez sem olyankor jutott eszébe, midőn elmerült a munkában, megfelejtkezve ételről, italról és az egész világról, hanem olyankor, midőn nem volt min festéket és ecsetet vennie, midőn a lerázhatatlan háztulajdonos tízszer is beköszöntött nála, követelve a házbért. Ilyenkor élénken gondolt a gazdag festők szerencsés sorsára s az a vágya támadt,mely gyakran fut végig az orosz főkben) hogy félretéve mindent, borsot törjön a más orra alá. Most is igy érezte magát. — Csak tűrj és tűrj, — mondá boszosan , — a türelemnek is megvan a maga határa! Csak tűrni! de hogy fogok én holnap ebédelni, mert kölcsönt ugyan senki sem ad nekem ! Eladjam képeimet? Hisz nem ad ért tök senki többet két húszasnál. Pedig jól tudom, hogy nem minden képem hasznavehetlen; mindenikben sikerült nekem feltalálnom valamit. De mi haszna ? Mindez csak kísérlet, kezdeményezés, s mindig is csak kísérlet és kezdeményezés marad, aminek hossza vége nem lesz. S ki is venné meg ezeket, mikor senki sem ismer ? Aztán kinek kellenének ezek az antik alakok, bevégzetlen Psychém, vagy szobám perspectivája, vagy Nikitám arcképe, jóllehet ez sokkal sikerültebb valamennyi divatos festő arcképénél ? Mit tegyek hát ? Miért küzdök én, miért gyötrődöm tanulóként az ábécével, midőn én is én úgy képes volnék tündökölni a világban, mint más, s nekem is csak úgy lehetne pénzem, mint másnak ? (Folyt, köv.) Köznéptől hemzsegő Lutetiában is végzem. Sajnálom, ha ez sérteni találná az ön vidéki füleit. — Megbántam már, bocsássa meg hevességeimet, — mondá Bonnafoux békítőleg. — Elég bajt szül ez az egy ügy is nekem, beszéljünk inkább Adolfról. Rabbe megadta Bonnafouxnak a kívánt magyarázatot s megjegyezte, hogy Béranger nem lehet Thiers segédje, mert beteg. — Mignet késznek ígérkezett a segédkezésre, — folytató, — dacára annak, hogy nem ért a fegyvera forgatáshoz, utálja a kardot s nem dolgozik úgy, mint Achilles Scyrosban. Küzdtéknek a Marshegyet választani. — Hol az ördögbe van az a hegy ? — kérdé Bonnafoux. — Hát a Montmartre, melynek Mons martyrium a neve a jezsuiták etymologiájában. Alkalmas hely párbajvívásra. De ne vesztegessük a szót, a tett elnyomja a szót, verba factis subjecta, mondja Justinian egyik aphorismájában. Majd meglátjuk holnap, mit tartalmaz számunkra a sors urnája. A következő regg hideg, komor idővel köszöntött be. Sűrű köd fedte a Montmartret. Méry szívesen szintén penulatus jött volna mint Miron, de oly szűk körülmények között élt akkor, hogy nem volt köpenye. Dideregve bújt egy kőrakás mögé s onnan nézte a dráma lefolyását. Thiers nyugodtan érkezett a színhelyre s üdvözlé Bonnafouxt. Mignet sápadt volt s szép szőke haja kuszáltan csüngött le válaha. Bonnafoux keresztbe fonta kezeit s színpadi állásba helyezte magát. Köhögés közben beszélni akart, de Rabbe parancsoló hangon igy szólt hozzá: — Fegyverben hallgat az ember, a köhögés meg van engedve. Rabbe megtörte a pisztolyokat és sorsot huzatott, kié legyen az első lövés. Bonnafouxnak kedvezett a véletlen. A két ellenfél huszonöt lépésnyire állt egymástól. Thiers bátran fogadta a lövést s célozás nélkül lőtt vissza. — Még egyszer! — kiáltó a makacs Bonnafoux. — Legyen, még egyszer, — válaszoló Thiers. Rabbe újra megtörte a pisztolyokat s a második lövés ép oly ártatlan volt, mint az első. Ekkor igy szólt Rabbe: — Adolf eleget tett a becsület követelésének ; a párbajnak vége, mert e fiatal ember a hazának szolgál, nem pedig kicsinyes családi érdeknek. Nyújtsátok egymásnak a békejobbot! A könyekig meghatott Bonnafoux megölelte