Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)

1877-09-11 / 206. szám

szemetes, a macska- és kutya-­lábnyomoktól kicifrá­zott lépcsőzeten. Kopogtatott az ajtón, de felelet nem hallatszott rá. Nem volt ember a háznál, így kény­telen volt a folyosó ablakára könyökölni s türelem­mel várakozni. Nem sokára a szolga léptei hallatszot­tak. E szolga segített neki mindenben, festéket tört és szobáját seperte, melynek padlózatát sáros lábai­val rendesen ő piszkolta be leginkább. A szolga neve Nikita, ki valahányszor ura nem volt honn, a kapuban ácsorgott. Nikita sokáig keresgette a kulcs­lyukat, melyet sötétben hamarjában megtalálni nem tudott. Végül kinyílt az ajtó. Csertkoff az előszobába lépett, mely kiállhatatlan hideg volt, a­mi művészek­nél nem nagy ritkaság, mit ők egyébiránt észre sem vesznek. Nem adta át köpenyét Nikitának, hanem abban ment be dolgozótermébe, egy négyszögű, na­gyobb, de alacsony szobába, melyekben sokféle mű­vészi szer gyász-kézdarabok, vászonnal bevont kere­tek, megkezdett és félbehagyott festmények voltak. Ki volt merülve, levett köpenyét, szórakozottan tette föl a falra a megvett arcképet és egy szűk dívánkéra vetette magát. Kényelembe helyezkedvén, nemsokára gyertyát kért. — Gyertya nincs, — mondá Nikita. — Hát mért nincs ? — Hisz tegnap sem volt, — mondá Nikita. A művésznek eszébe jutott, hogy csakugyan tegnap sem volt gyertya. Megnyugodott tehát s elhall­gatott. Fölvette házi köntösét, mely már nagyon el volt viselve. — Igen biz­a, a háztulajdonos is itt volt, — mondá ismét Nikita. — Tudom már, mit akar; a pénzért jött, nemde ? — mondá a művész, egyet suhintva kezével. — De nemcsak maga volt itt, — folytató Nikita. — Kivel volt ? — Nem tudom kivel, alkalmasint valami hiva­talbeli emberrel. — Hát ez mit keresett itt ? — Én nem tudom. Talán azért volt itt, hogy a lakás nincs kifizetve. Thiers párbaja. (F. A.) A húszas évek derekán egy akkor híres, ma már azonban elfeledett írónak, Rabbe Alfonznak párisi termei nyitva álltak az ivóvilág számára. Együtt voltak ott mindama fiatal emberek, kikre nagy jövő várakozott: Thiers, Mignet, Carrel Armand, Thierry Ágost, Dumesnil Elek, Latouche, Chatelain, Vidal Léon és mások. E társaságban Rabbe, mint akkor mondták, kétszáz kötetet beszélt össze; nagy hírnévre tett volna szert, ha mindazt leírja, a­mit beszélt. Az ó­kor tanulmányozása egész antik emberré változtató Rabbét, úgyhogy megutálta a rendes társalgási mo­dort s mindig úgy beszélt, mint egy hősköltemény hőse. Egy nap Méry, ki a jelen cikknek is szerzője, valami klasszikus darab fordításával volt elfoglalva Rabbe Alfonznál, midőn egy perre valaki berohant az ajtón. — Ismer még engem ? — kérdé Rabbétól. — Én Bonnafoux vagyok Aixből. Rabbe üdvözölte vendégét és kérdezé, mi járat­ban van. — Egy embert jöttem megölni! — mondá Bonnafoux. — Párbajom van. — Kivel ? — A kis Adolffal, — ordító izgatottan a pro­­vengei polgár. Rabbe olympusi mosolylyal válaszoló: — Adolf! A föld legártatlanabb teremtése, a legelő bárányka! S vájjon mi által zudítá maga ellen az ön boszúját? — Hallja csak, — viszonzá Bonnafoux. — Adolf jegyese volt leányomnak, de most szeretne már túladni rajta, mert megbarátkozott Laffitte, Talley­rand, Béranger és Rodin Bódog urakkal. Hűtlensége arra készt, hogy megöljem. Legyen ön tanúm. — Jó, — felesé Rabbe, — menjen nyugodtan haza, majd magamhoz kéretem Adolfot s megkísér­lem őt visszatéríteni a kötelesség útjára. Másnap Thiers pontosan megjelent Rabbénál, ki sibyllai arccal igy szólt hozzá: — Aixből egy férfi érkezett hozzánk s ellensé­ges szavakkal illetett bennünket. Mindazáltal tiszte­let-becsület neki.­u a bataviaiak és germánok ellen követé sasainkat s centurio volt a hadjáratban. Ma Laértes módjára ősei földjét miveli a győzelem-hegy tövében, hol Marius, ki hét ízben viselé a konzuli méltóságot, megverte a cimbereket és teutonokat. A katonából földmives lett a gyász e napjaiban, midőn — És azután? — Én nem tudom. Azt mondta: hiába, ha egyszer nem akar fizetni, kénytelen lesz kimenni a lakásból. Holnap reggel eljönnek ismét. — Hadd jöjjenek, — mondá lehangolt közöny­nyel Csertkoff, mialatt bensejében háborgott. Fiatal emberünk széptehetségű művész volt, tehetsége sokat ígért, ecsetét elevenség és amaz erély jellemezte, melynélfogva gyors léptekkel szeretett volna a természethez közeledni. »Lásd barátom — mondá neki nem egyszer tanára, — neked szép te­hetséged van, s iszonyúan vétkezel, ha ezt elölöd; de türelmetlen vagy; ha téged esetleg valami magával ragad, ha valami megtetszik neked, teljesen el vagy foglalva azzal, a többivel mit sem törődöl s nézni sem akarsz másra. Vigyázz, hogy divatfestő ne nőjje ki magát belőled; színeid már­is kirívók kezdenek lenni; rajzaid nem pontosak; itt-ott egészen gyönge s a vonalak nem látszanak világosan; már is a divatos után kezdesz hajlani, mert az mindjárt az első lát­szatra megtetszik a szemnek. Vigyázz, hogy angol sorsra ne juss. Óvakodjál, hogy a világ nagyon ne kezdjen vonzani. Már én kezdem észrevenni, hogy egy időtől fogva nyakadon piperés kendőt viselsz, fejeden pedig fényezett kalap tündököl. Mindez igen csalé­­kony; lehet ugyan divatos képeket is festeni pénzért, de ezáltal csak romlik s nem fejlődik a tehetség. Légy türelmes, gondold át jól minden munkádat; hagyj fel te a piperkőcsögeddel; hadd szedjék a pénzt mások, a mi a tiéd, nem szalad az el tőled.« A tanárnak részben igaza volt. A mi művé­­s­szünknek olykor-olykor csakugyan kedve jött tivor­­nyázni, piperkőcködni; szóval itt is, ott is feltüntetni ifjúságát, de mind­a mellett képes volt még magán­erőt venni. Bizonyos időben, hozzá ülve ecsetéhez, elfelejtett mindent, s ilyenkor úgy vált meg ecsetétől, mint egy megszakított gyönyörű álomtól, ízlése ész­­revehetőleg felfedezett. Még nagyon nem értette meg Rafael teljes mélységét, de már el volt ragadva Guido élénk és széles ecsete által s meg-megállapo­­dott Tizian arcképei előtt. Az antik képek homályos arcvonásai nem egészen kerülték ki figyelmét; egyet­a sarmata hósikság kérge alatt fekszik eltemetve sa­sunk. Bonnafoux barátunk e férfiú. A beszéd folyamában Thiers nyugtalanul hány­kolódott székében s nagy nehezen bírta leküzdeni megindulását. — Barátom, — folytató Rabbe, megmarad ön továbbra is szándéka mellett, mely nagy bút hozhat mindnyájunk fejére? — Meg, — viszonzá a leendő államférfi, — mert Bonnafoux állásomból és jövőmből hasznot akar magának kicsikarni. Becsületemre és gyöngédségemre mondhatom, hogy leánya kezét nem kértem meg ko­molyan. E szerint nincs mit jóvá tennem Bonnafoux irányában. — Visszavonhatlan az ön válasza? — kérdé Rabbe. — Visszavonhatlan. — Akkor meg kell verekednie Bonnafouxval. — Legyen, ■— mondá Thiers fölkelve, — meg­verekszem vele. — A párbaj részleteiről értekezni fogok az ön segédjével. Kit választ ön? — Bérangert vagy Mignet-t. Még ma este elmegyek hozzájok s holnap vagy holnapután majd megverekedhetnek. Elég zord már az idő, azért úgy jelenjen meg a küzdtéren, mint Milon : köpenybe burkolva, penulatus; ezt a kifejezést használja Cicero pro Milone. Jóllehet Thiers megszokta volt Rabbe beszéd­modorát, mégis zokon vette a dolgot s távozás közben diínnyögé: — Nem kegyetlenség az, hogy ily módon min­den bolond rendelkezhetik velünk ? Másnap délelőtt hatalmas csengetyűrázás jelenté Bonnafoux érkeztét. — Mit határoztak ? — kérdé, mihelyt belépett. — Adolf elfogadta a párbajt, — viszonzó Rabbe. — Meg fogom ölni! — ordító Bonnafoux. — Minden úgy fog történni, ahogy azt az iste­nek leghatalmasabbja, a sors határozta. — De uram, hogyan beszél ön velem ? Tán gúnyolni akar? — Úgy beszélek, a­mint nekem tetszik. Beszél­jen ön a kapusok, szatócsok vagy bárkinek másnak a nyelvén, én gyűlölöm és kerülöm a csőcseléket. Odi profanum vulgus et arceo. A legközönségesebb dol­gok kifejezésére oly szavakat szoktam használni, me­lyek egy konzulhoz illenek, sint consule dignae. Horác és Virgil voltak mestereim, parancsaikat én a­­ most fölfedezett bennök, noha belsejében nem tudott megegyezni tanárával, hogy a régi mesterek jóval különbek a maiaknál. Sőt úgy tűnt fel neki, hogy a tizenkilencedik század bizonyos tekintetben túlszár­nyalta azokat, hogy a természet utánzása most sokkal világosabb, élénkebb és hivebb; szóval úgy gondol­kozott, mint gondolkozik most a fiatalság, melynek sikerült már valamit elérni, mire büszke önérzettel gondol. Némelykor azonban boszankodnia kellett, midőn látta, hogy egy jövevény francia vagy német festő, sőt olykor hivatástalan művész is egyszerű má­zolás, egy kis merész ecsetelés vagy világos színezés által köztetszést idézett elő s rövid idő alatt hatalmas tőkét szedett magának össze. De ez sem olyankor jutott eszébe, midőn elmerült a munkában, megfelejt­kezve ételről, italról és az egész világról, hanem olyankor, midőn nem volt min festéket és ecsetet vennie, midőn a lerázhatatlan háztulajdonos tízszer is beköszöntött nála, követelve a házbért. Ilyenkor élén­ken gondolt a gazdag festők szerencsés sorsára s az a vágya támadt,­­mely gyakran fut végig az orosz fők­ben) hogy félretéve mindent, borsot törjön a más orra alá. Most is igy érezte magát. — Csak tűrj és tűrj, —­ mondá boszosan , — a türelemnek is megvan a maga határa! Csak tűrni! de hogy fogok én holnap ebédelni, mert kölcsönt ugyan senki sem ad nekem ! Eladjam képeimet? Hisz nem ad ért tök senki többet két húszasnál. Pedig jól tudom, hogy nem minden képem hasznavehetlen; min­­denikben sikerült nekem feltalálnom valamit. De mi haszna ? Mindez csak kísérlet, kezdeményezés, s min­dig is csak kísérlet és kezdeményezés marad, a­minek hossza­ vége nem lesz. S ki is venné meg eze­ket, mikor senki sem ismer ? Aztán kinek kellenének ezek az antik alakok, bevégzetlen Psychém, vagy szobám perspectivája, vagy Nikitám arcképe, jóllehet ez sokkal sikerültebb valamennyi divatos festő arc­képénél ? Mit tegyek hát ? Miért küzdök én, miért gyötrődöm tanulóként az ábécével, midőn én is én úgy képes volnék tündökölni a világban, mint más, s nekem is csak úgy lehetne pénzem, mint másnak ? (Folyt, köv.) Köznéptől hemzsegő Lutetiában is végzem. Sajnálom, ha ez sérteni találná az ön vidéki füleit. — Megbántam már, bocsássa meg hevessége­­i­met, — mondá Bonnafoux békítőleg. — Elég bajt­­ szül ez az egy ügy is nekem, beszéljünk inkább­­ Adolfról. Rabbe megadta Bonnafouxnak a kívánt magya­rázatot s megjegyezte, hogy Béranger nem lehet Thiers segédje, mert beteg. — Mignet késznek ígérkezett a segédkezésre, — folytató, — dacára annak, hogy nem ért a fegyver­a forgatáshoz, utálja a kardot s nem dolgozik úgy, mint Achilles Scyrosban. Küzdtéknek a Marshegyet vá­­lasztani. — Hol az ördögbe van az a hegy ? — kérdé Bonnafoux. — Hát a Montmartre, melynek Mons marty­­rium a neve a jezsuiták etymologiájában. Alkalmas hely párbajvívásra. De ne vesztegessük a szót, a tett elnyomja a szót, verba factis subjecta, mondja Justi­nian egyik aphorismájában. Majd meglátjuk holnap, mit tartalmaz számunkra a sors urnája. A következő regg hideg, komor idővel köszön­tött be. Sűrű köd fedte a Montmartret. Méry szívesen szintén penulatus jött volna mint Miron, de oly szűk körülmények között élt akkor, hogy nem volt köpenye. Dideregve bújt egy kőrakás mögé s onnan nézte a dráma lefolyását. Thiers nyugodtan érkezett a szín­helyre s üdvözlé Bonnafouxt. Mignet sápadt volt s szép szőke haja kuszáltan csüngött le válah­a. Bonna­foux keresztbe fonta kezeit s színpadi állásba helyezte magát. Köhögés közben beszélni akart, de Rabbe pa­rancsoló hangon igy szólt hozzá: — Fegyverben hallgat az ember, a köhögés meg van engedve. Rabbe megtörte a pisztolyokat és sorsot huza­­tott, kié legyen az első lövés. Bonnafouxnak kedvezett a véletlen. A két ellenfél huszonöt lépésnyire állt egymástól. Thiers bátran fogadta a lövést s célozás nélkül lőtt vissza. — Még egyszer! — kiáltó a makacs Bonnafoux. — Legyen, még egyszer, — válaszoló Thiers. Rabbe újra megtörte a pisztolyokat s a második lövés ép oly ártatlan volt, mint az első. Ekkor igy szólt Rabbe: — Adolf eleget tett a becsület követelésének ; a párbajnak vége, mert e fiatal ember a hazának szol­gál, nem pedig kicsinyes családi érdeknek. Nyújtsátok egymásnak a békejobbot! A könyekig meghatott Bonnafoux megölelte

Next