Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)

1877-09-27 / 220. szám

Csütörtök, 1877. szeptember 27 220. szám. Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 9 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­indennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, A­th­enaeum-épület) a kiadóhi­vatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapok“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvésöket, hogy a »Bőv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik, s kéri az előfizetések mielőbbi meg­újítását. Az okt.­decemberi évnegyed ára 4 frt; félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Az aradi tizenhárom. (1849. október 5.) Kigyuladt a csillag Fenn a láthatáron, Börtön ablakánál Ül a tizenhárom. Szivük reménységgel S kétséggel van telve, Úgy néznek az égre S alattuk egy kertre. Elhagyott kis kert az, Ember nem jár abban, Csak az enyészet zsong Bokrai közt halkan. Hanem most egyszerre Kert ajtaja roppan, S a porkoláb lép be . . . Mit kereshet ottan ? Tán pókhálót gyermek Megmetszett kezére ? Talán fodormentát Egy beteg fejére ? Öreg porkolábnak Egyébb dolga van most: Agbogrul egykedvün Kis pálcákat vagdos. Csörrené­s a bokron, Zörrenés az ágon, S számlálja a pálcát . . . »Meg van . . . tizenhárom.« Tábornokok nézik : Mért van ez, mi végett ? S megszólal az egyik : »Kész jel ez . . . Ítélet. Megjött az Ítélet, És pedig halálra, Készülnek is már a Ceremóniára. Ehhez kell a pálca, Ezt törik el holnap, Halálhirdetéskor Elénk ilyent dobnak. Az ág el van metszve, Eldőlt a mi sorsunk, Holnap meghalunk mind . Jöttek . . . imádkozzunk. . . . Elborult a csillag Fenn a láthatáron . . . Siralomházban ül Mind a tizenhárom. Tóth Kálmán: A „Zsidónő" zeneköltőjéről. (Henri de Villemessant, »Memoires d’un joumaliste«-jából) Közli Huszár Imre. Az operai műsor nyugati Európában, körülbelől tíz év óta nagy változáson ment át. Lehullott, a­mi nem volt életképes, a­mi nem felelt meg a mai közön­ség műízlésének és követelményeinek. A régibb zene­szerzők, kik a negyvenes és ötvenes években a műsort uralták, csakugyan egészen leszorultak a műsorról. Rossini »Teli Vilmos«-án és örökszép »Sevillai bor­­bély«-án kívűl alig ismeri a mai nemzedék, a pesaroi hattyú egyéb dalműveit; »Otellót,« »Mesét,« »Semi­­ramist« csak elvétve veszik elő a staggionokban egyes kiváló művének kedvéért; Donizetti, kinek termékeny géniusza huszonhat év alatt 64 operával szaporítá (mert nem mindig gazdagítá) a zeneirodalmat, négy vagy legfelebb öt dalművel szerepel az átalános ope­rai repertoir­on. Bellini művei a »Normá«-n és »Alvajáró«-n kívűl végkép elavultak; Verdi régibb operái közül csupán »Ernani« és »Nabucco« tudta magát mindeddig állandóan fentartani. Meyerbeer népszerűsége alig szenvedett csorbát; az ő művei, me­lyeket »Ördög Róbert« óta alkotott, mindenütt úgy­nevezett »kassza-darabok« ma is, s a legnagyobb művészek ezekben ünnepük legfényesebb diadalaikat. Wagner Rikhárd zenekölteményei, melyeket ezelőtt másfél évtizeddel csak a jövő zenéjének adeptusai is­mertek, most már minden nevezetesebb város operai műsorán teljes polgárjogot nyertek, a­mi nem csu­pán jellemzi a kor irányát, ízlését, de becsületére is válik. Alig van Európában valamirevaló színház, melynek deszkáin évenkint néhányszor meg ne for­­dulna a Halevy »Zsidónő«-je is, a francia múzsa e legeredetibb és legértékesebb termékeinek egyike, míg a korán elhunyt zeneköltő egyéb művei feledésbe mentek annyira, hogy egy régibb operájának a »Cyprusi királyné”-nak felelevenítése a párisi ope­rában egész zenészeti eseményt képezett. Igaz, hogy kevés zeneszerzőnél tapasztalhatjuk azt, hogy egyetlen műve oly magasan álljon a többi felett, mint a »Zsidónő« Halévy egyéb dalművei felett; de azért nem kevésbbé indokolatlan amaz elha­­nyagoltatás, melyben e geniális zeneköltő egyéb művei részesülnek, akárhány élő zeneszerző végtelenül cseké­lyebb értékű művei kedvéért. A »Zsidónő« oly ünnepélyes órában születik, midőn a zeneköltő érzi, hogy életének döntő csatáját fogja vívni és hogy a győzelem ép oly szép, mint le­hetséges, ha életének legjavát áldozza fel a cél eléré­sére. Mint Beulé akadémiai emlékbeszédében oly szépen mondta: »az ember kénytelen ilyenkor remek­művet alkotni. Halévy érezte a veszélyt és ez még inkább feltüzelte. Lelkesültsége meglepte azokat, kik akkoriban közelebbi érintkezésben álltak vele. Beteg volt és félt a haláltól, nem a babonától megzavarodott kislelkűek módjára, hanem úgy mint a dicsszomjas lelkek félnek: félt, hogy meghal, mielőtt művét bevé­gezné és nevét megmenthetné az enyészettől.« Barátainak egyike is elbeszélte, mit szenvedett Halevy e dalművének megírása alatt. Mindennemű rémületek martaléka lévén, azt hitte, hogy komoly betegségben sínylik, mely csupán képzelmében létezett. A halál minduntalan megjelent előtte, hogy meneküljön előle, folyvást változtatta he­lyét , majd itt, majd ott dolgozott, otthon csak ritkán. Épen ez időtájban hozták színre Mozart »Don Juan«­­ját a párisi nagy operában. A dalmű drámai és zenei befejezését egy hosszú menet képezte, melyben elkár­­hozottak, csontvázak és fiatal leányok szerepeltek, kik Zerline koporsóját vitték. Donna Anna is félig fel­emelkedett koporsójából, fekete fátyollal és fehér koszorúval. A gyászkíséret a Requiem Dies irne-jének kísérteties hangjai közt vonult végig a színpadon. Halevy, ki hivatalánál fogva gyakran megfor­dult a színpadon, sohasem volt képes felfogni, hogyan tűrhet el valaki ily látványt; iparkodott minél gyor­sabban menekülni és elhúzódott a Champs Elysées vagy a boulognei erdő valamelyik félreeső zugába. Esténkint semmikép sem akart egyedül hazamenni lakására a Montholon-utcába. Az operaház ügyelői közt volt egy, kit Halévy ugyan régóta ismert, de a­kit egyszerre feltűnően ki­tüntetett, a­nélkül hogy az illető e nagy ragaszkodás okát sejthette volna. Az ügyelő a Momboson­ utca közelében lakott és Halevy egyetlenegy este sem mu­­laszt­ el így szólni hozzá: — Kedves barátom, tudom, hogy nincs sürgős dolgod otthon; várj meg engem, majd együtt megyünk haza. Az ügyelő igen szívesen engedett a híres zene­költő felhívásának, mely nem kevésbbé csiklandozta hiúságát. Megvárta Halevyt és elkísérte az utcaszög­letig. Innét már csak néhány lépésnyire volt lakása és a »Zsidónő« költője úgy­szólván egy ugrással ott­­hon termett. Az ügyelő talán sohasem tudta meg, hogy Halevy ideges félelemből vágyott annyira kísé­rete után. Ily sajátszerű körülmények közt született e dalmű. Szerencse, hogy örökifjú szépségein legke­­vésbbé sem lehet észrevenni a költő kedélyhangulatá­nak nyomait. Halévy ama művészek közé tartozott, kik min­dig elégületlenek önmagukkal, mindig a lehető job­bat keresik, és a jóval, a­mit alkotnak, soha sem érik be. Náluk csupán az utósó pillanat győzi le a szőr­szálhasogató aggályokat és szab hatást habozásaiknak. Halévy rendszerint ezt az utósó pillanatot bevárta, mielőtt az írásra elszánta volna magát. »Guido és Ginevra« című operája volt munkában és képzelhetni, hogy önbizalom hiánya és amaz örökös aggodalmai mellett, melyek reggeltől esig gyötörték, a partitúra nem haladt valami nagyon gyorsan. Végre midőn már nem lehetett húzni-halasztani a dolgot, kiírták a próbát és egy kardalt elkezdtek tanulni. Az opera többi része egymásután érkezett a szerint, a­mint a szerző elkészült azokkal. Az egyik fel­vonás fináléját oly türelmetlenül várták, hogy valakit megkértek, virasztana a zeneköltő mellett és el ne mozduljon mindaddig, míg meg nem győződött róla, hogy a finále csakugyan kész és azonnal másolás alá adható. (Vége köv.) A zsidónő. (Olasz beszély.) Írta Balbo Caesar. (Folytatás.) — Regina! — kegyed első szavai, melyet már oly régóta vágytam hallani, csak arra valók, mikép kifejezzék hogy kívánságát, ama kegyeteket itt hagyjam ? Oh Regina! betegségem állapota nem oly veszedelmes, mint az, a­mely . . . — Épen az ön állapotáról akartam, és kell is beszélnem. Nincs renden, hogy valaki érettünk ma­gát feláldozza. Ön, ki oly szembetűnőleg szenved! Tehát . . . — És érdeklik kegyedet szenvedéseim ? Oh, Re­gina ! Regina! ha igy volna . . . De ebben a pillanatban a szégyen s a lelkiis­­meretfurdalás, hogy a Sámuel által követett feltéte­leket s tett ígéreteimet nem tartom meg, szavamat szegték s magamat ki nem magyarázhattam, bár­mennyire akartam is szívem terhétől megszabadulni. Regina törte meg a rövid csöndet; ő, az igazi nemes és jó lélek, megvetette a tettetést, s a veleszüle­tett szerénység ellenére ő kezdett beszélni szerelmünk felől. — Tudja ön, hogy kevés idővel rendelkezünk ? Ne vesztegessük el azt annak elmondására, mit úgyis mind a ketten tudunk. Keresztyén ! talán én szerettelek először. Nem szégyenlem, nem tagadom. A tiszta szere­lem az istentől jön, csak a bűn ered tőlünk, de rajtunk áll, hogy elkerüljük. Nem tudom,hogy mi ébredt fel elő­ször bennem, irántad való szerelmem-e vagy könyveid iránti kíváncsiságom, mely könyvek csak a mieinknek folytatásai. Vallásunk törvényei nagyon eltérők, meg­lehet hogy egy istennel fogunk egyesülni, meglehet hogy e földön s az égben is elkülönítve leszünk, lehet, hogy annyi különböző formában egyformán szolgá­lunk az istennek. De vallásaink annyi eltérő voltuk dacára egyben találkoznak, abban, hogy minket nem engednek egyesülni. S egy atyának ellensze­gülni, egy atyát, vallást elhagyni, vagy a befogadott vendéget elárulni, minden törvény szerint halálos bűn, és gyakran egy alázattal s bánattal teljes élet sem teheti jóvá. El vagyok határozva, ki akarom kerülni, hogy ... azt akarom, hogy mind a ketten kikerüljük ezt a vétket, a lelkiismeret furdalásait, s szakítanunk kell az ilyen élettel. És mégis, ha itt maradsz, ha mindennap látjuk egymást, ha hallom hangodat, beszédedet, ha tanúja vagyok tetteidnek, de főkép szenvedéseidnek . .. tudom, érzem, hogy nem leszek képes magamat visszatartani, önuralmam el fog hagyni, s talán jobban foglak szeretni köteles­ségemnél, atyámnál, istenemnél. Ezt nem akarom, nem fog így történni. Első vétkem után, melybe gyermekes képzelődéseim miatt estem, hogy ottlétem­nek valami emlékét hagyjam szobádban, alig kezdet­tem veled foglalkozni, alig kezdélek szeretni, rögtön

Next