Fővárosi Lapok 1877. szeptember (199-223. szám)
1877-09-16 / 211. szám
Vasárnap, 1877. szeptember 16. 211. szám. Tizennegyedik évfolyam. ------------------------ ■— --------------------------------------------------------------—-— --------------------------------------------------------------Szerkesztői iroda, Budapest, Lipót-utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési díj: fél évre................................8 frt. Negyedévre...................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve U) indeo nap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők Előfizetési felhívás a „Fővárosi Lapok“-ra. A magyar szépirodalom ez egyetlen napi közlönye az október-decemberi évnegyeddel fenállásának már tizennegyedik évfolyamát tölti be. E hosszú idő alatt mély gyökeret vert mind az írói körök, mind a folyvást növekvő előfizető közönség rokonszenvében. Szerkesztője, Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán, jövőre is arra fordítják minden törekvésüket, hogy a »Főv. Lapok« a hazai művelt közönség egyik legkedveltebb közlönye maradjon. A lap kiadója az Athenaeum-társulat, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, s kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az okt.decemberi évnegyed ára 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A felírandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Elzüllött élet. (Elbeszélés.) Írta Bodon József. (Folytatás.) Mariska egyszer azt kérdezte, nem megyek már »oda«, rég nem voltam. Ránéztem. Egy rejtett, hátsó gondolatot kerestem az arcán, a tekintetében. Mért kérdezheti: sejt, vagy meghallott valamit ? Milyen hangon is kérdezte ? Elfogult hangon ? Nem reszketett a hangja ? Nem, nem, nem reszketett. Arca is nyugodt, nyílt, megszokott szelíd, kedves vonásaival. — Nem Mariska, nem megyek. — És félve várakoztam, kérdez-e tovább. De többet nem szólt, s ennek megörültem. A rab érezhet ilyen örömet, mikor a vallatásról kivezetik. A városban is suttogtak újra. A különféle apró történetek a legerősebb képzelő tehetségről tanúskodtak. Az utcákon, kapuk mellől és kerítések hasadékain gúnyos, kárörvendő arcok pislogtak utánam. A szőke jegyző mint valami hosszú, sovány kérdőjel állott meg előttem egy párszor s a homloka közepéig felhúzott szemöldökével intézte hozzám a néma kérdést: »Nos, mi történt?« — Hagyjatok nekem békét. — Erre lebocsátotta szemöldökét és szaladt a törvényszéki épület felé, mert rég elütötte a kilencet. Társai azzal incselkedtek vele, hogy göndör fürtjei miatt késik el mindig. Magam is láttam egy párszor, hogy a göndör fürtökhöz nyújtogatták az orrukat és csúfondárosan tüszszögtek utána. A kíváncsiság különben átalános volt. Szóval vagy néma arcjátékkal, de mindenki kérdezett tőlem valamit. Nemcsak Vadassné ténsasszony kukkantott be az írószobába, hogy egy különösen kiváncsi tekintetet vessen rám, hanem a két kisasszony is együtt kereste a papírvágó ollót és együtt hozta vissza. Mikor kimentek, elég jól behallatszott a susogva kiejtett szó: »Szomorú.« Még Vadass ügyvéd úr is kiváncsi volt, mutatta, mennyire sajnálkozik a dolog váratlan fordulatán és a kár fogalmát fejtegette jogi nyelven. Mintha csak egy vén szürke varjú károgta volna : »Kár, kár !« — Egy perújítás nem segítene a dolgon, szép öcsém, mi? — És hamiskásan a szemem közé vágott. — Nem segítene. — Vagy sommás utú visszahelyezés, de ? — Az sem. — Pedig a per tárgya megérdemelné akár mind a kettőt. Próbálja csak meg. Én ugyan csak nem ismerem az ügyet, tehát perorvoslatot sem ajánlhatok egész bizonyossággal, de hiszen ön is jogász. — Ha az ember saját lelke itélőszéke előtt veszti el ügyét, azt nem orvosolhatja meg semmivel. — Ez megint eszményi gondolkozás; én az ilyen kifejezéseket néha értem. Minek állítana az ember itélőszéket ott is, ahol arra semmi szükség nincs; mert mind bolond ember az, a ki önönmagával is perelni szokott. Mire való ez ? Az ilyen perből nincs perköltség, öcsém. — Igaz, és mégis akadnak olyan bolond emberek. — Meglehet. De ön ne legyen az. Engem érdekel a sorsod kedves öcsém, mert édesapád iskolatársam volt. Azért beszélek így. Verd ki a fejedből ezeket az eszményi dolgokat; nem a földre valók azok. Mért nyomorogjon az ember, ha tejben- vajban is úszhatik? Nem látod az emberi törekvések irányát ? A látszatért, a külszínért töri magát mindenki. A meggyőződés árucikk, mint a zab, értékét a kínálás és keresés szabályozza, mint a zabét. Az ügyvéd üzletember , hírlapokban hirdeti, hogy üzletét megnyitotta s jutányosabban fog dolgozni, mint üzlettársai. Az orvos üzletember, egy kézre dolgozik a gyógyszerészszel. A gyógyszerész olyan kenőcsöt hirdet, mely a körmön is hajat nevel, maga pedig kopasz, a segédei kopaszok s a felesége baját fodrásznál vásárolta. A talmi arany korszakában élünk. Nem valódi, nem igazi semmi. Nézd azt a keresztet a torony tetején, tavaly aranyoztatták és már olyan fekete, mint a szén, he! he! he ! Ha valódi portékát akarsz árulni, felkopik az állad. Az ügyvédsegéd mosolygott. — Mindebből csak az jön ki, hogy azt az elszakadt fonalat összekötjük, öcsém. Én nem tudok a lelkéből olvasni senkinek, mégis látom, hogy téged bánt valami. Ki vele, kedves öcsém, hátha egy »igazolási kereset« benyújtása is segíthet e bajon. — Nem segíthet azon semmi. Azt a fonalat egy felsőbb hatalom sem kötheti össze, és ha valamit kérhetek, csak azt kérem, ne bolygassuk ezt többé. Vannak dolgok, miket az ember örömmel elfeledne, örömmel kitörölné az emlékzetéből, ha tehetné. — Tyűüh! teringettét, ez nagy dolog. No hát haelfelejtésül legalább megkóstoljuk a borát, az ő borát. Sokat ivott, és még többet beszélt. Olykor egyegy felkiáltással szakította félbe magát: »Igaz, ne bolygassuk ezt!« Perekről beszélt folytonosan, mégis oly furfangos módon beleszövögette azt a tárgyat, mely felkiáltásaira okot adott, hogy bámulnom kellett az ügyességén. Alkonyat tájban szabadulhattam meg tőle. Esőre hajló borús idő volt s a kis petroleumos lámpa világa már távolról előmbe fénylett. Zajtalanul húzódtam meg az ablak alatt, hogy meglessem, mit csinál Mariska. Egy jókora papiros csomót bontogatott ki s erősen kérte a kis Tónit, ne nézzen oda, mire a kis Tóni behunyta mind a két szemét. S mikor a nénje szavára felnyitotta, egy uj öltözet ruhácska állott előtte. Az édesanyjának hasonlóképen be kellett húnyni a szemét s ezalatt egy meleg nagy kendő terült a vállára. A legélénkebb öröm kitörései harsantak fel a kis szobában; az anya átkarolva csüngött a vállán, a kis Tóni a kezét fogta el és mind a hármuk szeme ragyogott. Ezután mindnyájan letelepedtek az asztal mellé. Az anya balról, a kis Tóni jobbról karolta át a Mariska nyakát és igy összefonódva hallgatták a felolvasását. A kis Tóni magával vitte az új ruhát is, és hol ezt, hol a nénje képét simogatta meg, vagy a könyv mellett nyugvó kezére hajtotta fejét és onnan nézett fel az arcára. Az ajtó nyitva volt s az olvasásba mélyedve észre sem vették, hogy valaki áll a hátuk mögött, áll és gyönyörködik az egyszerű képen. — Nézz csak a falra, Mariska, — szólt a kis Tóni nagytitkosan. — Hármunknak négy árnyéka lett. — Három mosolygó arc tekintett a falra, onnan hátrafelé . Mariska azt mondta, már régóta érzi, hogy itt vagyok, itt kell lennem. Az anya sietett a nagykendőért, Tóni a szék karjára teregette ki az új ruháját. Az anya kért, a nagykendőt néztem, a kis Tóni kért, az új ruhát nézzem és komolyan állította, hogy karácsonynál elébb semmi szín alatt nem veszi fel. A szemek ragyogtak, a kis Tóni újra meg újra elfogta a Mariska kezét, az anya újra meg újra megcsókolgatta, ahol csak érte. Mily parányiságok, mily csekélységek boldoggá tehetik az embert. Oh, hogyan is tántorodhattam én meg! VIII. Az idő ismét újakkal cserélte ki a múltak képeit. Folyamparti kis házunkat nem hagyta egy tekintetre senki, ha előtte elhaladt. Egészen megifjodott és megnőtt, homlokát fris zöldben pompázó folyondár futotta be, ablakaiból nyíló virágok mosolyogtak a folyóra. A kiskert is megnagyobbodott, egy darabka földet vásároltam hozzá s az egészet csinos léckerítés folyta körül. Ereszünk alatt az anyafecske csicsergett kicsinyeinek, a ház belsejéből az ifjú anya altató dalai hangzottak. Az én szememnek legkedvesebb bútordarabja az a bölcső volt, melyből egy rózsás arcocska mosolygott, sikongatott felém. A picike Margit, a mi édes kis gyönyörűségünk volt. Mikor aludt, lábajhegyen jártunk a szobában és suttogva, vagy néma jelekkel beszélgettünk. Mariska a csíz kalitkáját is eltakarta kendővel, én pedig a fehér macskánkkal lopóztam ki a szobából. Igazi csend legyen, ha alszik a mi szívünk kis fejedelme. Lakoljon életével a légy is, ha dongani merészel ilyenkor. Édes mama, vigyázz a kötőtűdre, le ne essék, édes mama a kanapéra ülj, mert a szék lába nyikorogni szokott. Hadd szenderegjen a mi édes kicsinyünk.Én is új tollat teszek a tollszárba, hogy ne akadozzék a papiroson, de előbb megnézem még egyszer, mert oly pici, hogy a lélekzetvételét sem hallhatom. Ha az anya bekötötte kövér kezecskéjét, mindig kioldottam titokban s mindig kaptam értte mosolyt, sikongatást s olykor bizony pofocskát is a kiszabadított parányi kezektől. (Folyt, köv.) Boldog, kit ti szenvedélyek... Boldog, kit a szenvedélyek Habzó vadja tép szét, Ki nagy eszmék védelmében Veszti hajó részét. Boldog, a ki izmos kardnak Csapásitól dől el, De jaj, mikor holtra szúrnak Apró gombostűkkel. Szép a küzdés vész, vihar közt, Meredeken, sziklán, De mit tegyünk, mikor jö a Hazug, ravasz, hitvány. Kik, ha győznek , görbe szájjal Reánk vigyorognak, És a kiket, ha mi győzünk, Megszánva, még védünk, őrzünk, Olyan nyomorultak ! Tóth Kálmán: A balvégzetes arckép. (Orosz elbeszélés.) Gogoly Miklóstól. (Folytatás.) Néhány pillanatig csaknem elalélva állott meg pompás dolgozóterme közepén. Egy perc alatt egész lénye, egész élete fel lett zavarva, mintha csak ifjúsága tért volna vissza, mintha csak rég elhamvadt szikrák villantak volna meg ismét benne. Szent ég!, ily könyörtelenül veszten el az ifjúság drága éveit, eloltani, elhamvasztani ama tűz szikráit, mely az ő keblét is melengette, s mely teljes nagyságában és szépségében fejlett volna ki, nála is, hogy hálaköny-