Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)
1877-10-09 / 230. szám
álmában fölmerült, egyszerű, nyugalmas, ábránd nélkül való, hasonló ahhoz, aminőt ő remélt. Marie, az ő reggeli öltözetében, kibontott hajjal, föltárta az ablakot; félrevonta egyik kezével a vén borostyán indáit s hallgatta a baromfi-udvar zaját, mely határozatlan hangokban hatott be hozzá: a galambok szerelmesen turbékoltak, a legelőre kihajtott juhok leégettek, a méhek zöngicsélve röpködtek a zöldséges kert lavandula-szegélyzetén, miközben a kakas éles kukorikálása is föl-fölharsant. A leányka nem ismerte föl azonnal Jakabot az ő dolgozóruhájában, mely egyébiránt sokkal jobban állott neki izmos termetéhez és napbarnította arcához, mint ünneplő öltözéke, melyet tegnap a Marie tiszteletére viselt, ki most, férfit pillantván meg, hirtelen visszavonult. — Mit se féljen, — kiáltá Jakab, ki csak akkor mutatá magát, mikor már előbb jó sokáig szemlélte távolból a leányt, •— nem azért jöttem, hogy háborgassam kegyedet. Azt hittem, még nem kelt föl, —tévé utána megfordulva, tartván attól, hogy nagyon őszinte arca eltalálja árulni a hazugságát. — Nos, hogy tetszik a mi tavunk? — Oh, bátyám, — kiáltott föl a leány, féligmeddig a függönyök közé rejtőzve, úgyhogy nem látszott ki egyéb, mint gyönyörű fejecskéje, kibontott hajával,— mily boldog ön, hogy örökké itt élhet! — Lusta! — hangzott föl egyszerre az ajtó mögött Rosine vidám hangja, — jön-e már valahára csirkéimet megszemlélni ? Marie becsukta az ablakot, Jakabnak pedig nem volt mást mit tennie, mint tovább ballagni. De mily kedves emlékkel! »Mily boldog ön hogy örökké itt élhet!« —mondá Marie. — Lehetséges-e, miképp sajnálja, hogy végzete nem ugyanaz, amely a miénk s hogy ő még irigyelheti is e szerény életet, távol a városoktól, melyekhez szokva van; ez életet a munka közepett, melyhez ő kevéssé látszik teremtve lenni — s még hozzá oly paraszt közelében, mint például én ? — gondolta magában Jakab. És e gondolat örömmel tölté el a szivét. — De hátha csupán nyájaskodásból mondta azt Marie s többé már rá sem gondol arra! Egyébiránt annál jobb, hiszen úgyis már a Rosine jegyese ! — Jakabnak két nap óta csak most jutott először eszébe, hogy ők már el vannak egymásnak jegyezve. Mariét nem látta aztán egész az ebéd idejéig Az asztalon végre ott párolgott az étel. — Remélem, jó étvágygyal költik el az ebédet, — szólt Rosine, mert elég mozgást tettek délelőtt! Képzeld csak, darab, én mindenféle jószágunkat megmutogattam Mariénak. Azt hiszed, nem akarta megtanulni a tehénfejést? Ép oly ügyes ő ebben, mint én , meglásd úgy elfeledtetem én vele a várost s egészen magunkhoz szoktatom őt. Nézd csak, mint nevet, a csintalan ! Hanem dicséretére legyen mondva kegyednek, kisasszony, hogy már megtanulta mindazokat a gazdasági kifejezéseket, melyek egyelőre előtte oly nevetségeseknek látszottak. Hanem hát ennek is megvan a maga oka . . . Az, hogy mi nem egyedül sétálgattunk. Nem bizony! Egy finom gavallér kísérőnk volt. Téged keresett ő, Jakab, de nem találhatván rád, a mi társaságunkkal is megelégedett. Találd ki, kiről van szó ? — Valóban, nem is gyaníthatom, — szólt az ifjú kérdőleg vetve szemét a Marie arcára, mely egyszerre lángpiros lett. A Jakab ajkáról egyszerre eltűnt a mosoly. — Talán a kastélybeli urfi ? — Ugye, kiváncsi vagy? Nos, Raul úr jött, maga Raul ur! Eleinte kissé tartózkodó voltam vele szemben, de ő nagyon kért, hogy úgy tekintsük őt, mintha ott sem volna s igy végre is jól eltelt az idő. Soha sem képzeltem, hogy afféle cifra úriember anynyira érdeklődjék a gazdasági ügyek iránt. Aztán füvet is adott az én tengeri nyulacskáimnak, — folytatá Rosine nevetve, — saját keztyűs kezeivel etette őket! . . . — Nem nagyon gyakran van szerencsénk láthatni Raul urat, — szólt Jakab, — és én meg nem foghatom, mit akart ő nekem mondani. — Talán az atyja részéről lett volna valami tudatnivalója, úgy hiszem. — Az ő atyjának semmi dolga sincs velem. Esztendőnként egyszer, Márton napkor, jövünk mi össze, a haszonbérlet ügyében. Én kifizetem a haszonbért, ő meg zsebre teszi a pénzt, — mit akarhatna még egyebet ? Jól tudja ő, hogy az én kezem alatt a birtok inkább javul, mint bárki másé alatt, mert hát én e birtokot úgy szeretem, mintha tulajdonom volna. De hát ez könnyen érthető, — hiszen itt születtem . . . — Úgy van, és itt született atyád is, — vágott közbe Doyenné s ez okból nekünk mindnyájunknak kedvesebb e hely, mint maga a Sermages-kastély s lehet azoknak a gonosz birtokhajhászoknak, mint a minek Charvieuxék . . . — Úgy látszik, kegyed nem a legjobb véleménynyel van irántok, — bátorkodott Marie megjegyezni, csakhogy beszéljen valamit. — Charvieuxék iránt legyünk jó véleménynyel ? Oh, ők azt jól tudják, hogy azt nem is követelhetik, — viszonzá Doyenné nyomatékosan. — ítéljen felölök kegyed önmaga, — szólt Jakab. — Ez emberek, kik valódi koldusok voltak, a Morván vidékén keresték szerencséjüket szálfa-usztaztatással. De ezt kegyed nem érti, ugye ? Nos, hát télen át szánon alácsúsztatják a kivágott szálfákat s tutajokat készítnek belőlök, várva az áradás idejét. Ekkor egész sereg ember, asszony és gyermek, — e » vizityúkok,« a mint őket nevezik — ott őrködnek horgokkal a kezükben a folyam mentén, mely hogy még nagyobb legyen, megnyitják a zsilipeket s a szálfákat vízbe bocsátgatják. Van ilyenkor sürgés-forgás! Vannak e folyamok közt olyanok is, melyek csupán megáradt hegyi patakok s a szálfa megakad a sziklák és fagyökerek között. Bezzeg van ilyenkor dolga a horgoknak s emelőrudaknak, hogy a fönakadt gerendát fölszabadíthassák. A Cure-ön láttam én ily műveletet. Charvieux-nek azonban nemcsak ez a kevés hasznot hajtó mestersége volt; ő csőszködött is. Ő vigyázott föl a szálfákra s ügyelt föl azok vizrebocsátásánál. Én azt hiszem, ott kérgesedett úgy el a szive, mikor látta reggeltől estig a gyönyörű tölgy-, bikk- és mindenféle fákat ledönteni s megbántani. Vájjon nem vérzenék-e a mi szivünk, ha azt az egy pár fát, az ajtónk előtt, le kellene vágnunk ? De a Charvieux szive, úgy látszik, nem vérzett, mert ő a legszebb erdőket kopaszta meg a vidéken, csakhogy pénzt gyűjthessen magának. Ő,ki eleintén csak a fakereskedők megbízottja volt, maga is kereskedő lett s kezdte az erdőtulajdonosoktól lábán venni meg a fát, majd lassan kint birtokaikat, anélkül hogy tudták volna, mikép szerezte ő a tőkét. Eleintén talán a saját munkásainak kölcsönözgette ki a pénzét. Neje is segítségére volt; ez még szívtelenebb és ravaszabb teremtés, mint maga a férj. Azt beszélik felőle, hogy ő nem nagy lelkiismeretmardosást érzett, ha a már eladott fákból valamit eltulajdoníthatott; ő a legcsekélyebb haszonra kínálkozó alkalmat is üstökön ragadta s még most is úgy tűnik föl menyét-arcával, mint valamely ragadozó állat. (Folyt. köv.) Felső Olaszországban. I. (Palladio városa.) (M. I.) Megelégelve a tiroli havasok szépségét, a borzadályos nagyszerűséget, melyet egyes helyei nyújtanak, változásul egy nap múltán már Lombardia virányain voltam, örömmel legeltetve szememet a termékeny síkságon, s a tiszta kék égen, melyet amott csak ritkán láthattunk. Verona után, melynek újra felkerestem nevezetességeit, többi közt a pompásan restaurált »Palazzo del Consiglio«-t, a bájos vidéken fekvő kedves Vicenzába, Palladio városába mentem. Ez utóbbi elnevezés kiválóan megilleti Vicenzát, mert nemcsak születéshelye a tizenhatodik század klasszikus építészének, hanem a nevezetességek is, melyekkel Vicenza dicsekedik, úgyszólván kizárólag a Palladio művei. Annál inkább feltűnik a város szoros viszonya a híres építész nevével,mert középkori története teljesen egybe kötve majd Padua, majd Verona, majd Velence sorsával, melyek által elfoglaltatott, önállólag tekintetbe sem jó, csak a későbbi renaissance korszakában s ekkor is egyedül művészettörténelmi szempontból, mint »Palladio városa.« A később nagyhírű férfi 1518 november 30-án született és szerencséjét egyedül Vicenza nagy költőjének és tudósának, Trissinonak köszönte, ki figyelmére méltatva a kőfaragással foglalkozó ifjú tehetségeit, Vitruvius munkáit magyarázta neki, s midőn nejének holta után Rómába ment, magával is vitte őt. A világváros ókori épületeinek csodaszerű maradványai nagy hatással voltak Palladióra, s a római régiségekkel foglalkozva, teljesen behatott azok szellemébe ; átértette, hogy egyedül az arányok öszhangja és szépsége teszi az épületek díszét, mit ő utóbb a nagyszerűségig volt képes fokozni. Göthe ezt mondja róla: Er ist ein recht innerlich, und von Innen heraus grosser Mann gewesen.« Palladio szorosan a római mintát tartotta szem előtt, és szülővárosa palotáinak homlokára a római diadalívekkel vetekedő erőt és kellemet tudott igézni. Munkáinak némely tisztátlanságát nem vévén hibául követői, az utókorra hátrányosan hatottak. Sajátságos, hogy Vicenzában tőle csak világi építményeket, palotákat találhatunk, nevezetesebb művei az egyházi építészet terén: S. Giorgio Redentore, és S. Francesco Velencében vannak, hol mint a nagy köztársaság építőmestere 1580-ben halt meg. Vicenzát hosszában a »Corso Principe Umberto« szeli át, a legjártasabb és szebb utca, kereskedésekkel és kávéházakkal, mintegy a közepén, a »piazza del Castello«-ról jőve jobbra, a »via Cavour« a »piazza de’ Signori«-ra vezet, s itt előttünk Palladio egyik korábbi, de legjobb műve áll, a Basilica vagy máskint Palazzo della Ragione« vagy »del Consiglio. Az épület benső része góth ízlésben a Palladio idejében is állott, s neki nehéz feladat jutott az egészet a renaissance kívánalmaihoz képest nagyszerű márványpalotává úgy alakítani át, hogy az egész emeletet elfoglaló nagy tanácsterem és a földszint árucsarnokai megmaradjanak. Ebben tűnt fel kiválóan Palladio nagy szelleme, mert dacára Sansovino, Sannichele, és Guido Romano tanácsainak, a város elöljárósága 1548-ban az ő terveit fogadta el, melyek kivitele oly elragadóan sikerült. Az épületet két, egymás fölötti, ízléses oszlopcsarnok veszi körül, s minden oszlopközt tiszta római stílűvezetek foglalnak el. Palladio e műve a renaissance történetében igen kiváló helyet foglal el. A minden dísznélküli nagytermet most csak carneval idején használják, míg a földszint árucsarnokai élénk forgalomtól viszhangzanak. A »Piazza de’ Signori« Vicenzának az, ami Velencének a Márk tér, központja a városnak, séta- és gyűlhelye az est jöttével a lakosoknak. A Basilicával szemben a szintén Palladio által épített majdnem túlságosan díszített »Palazzo Prefettizio« foglal helyet. A Basilica melletti »Tribunal« karcsú toronynyal (torre del orologio) van összeköttetésben, falában aranyozott szárnyas oroszlánnal s egy márvány táblával az 1848-ban elesettek emlékezetére. A tér keleti részén emelkedő két oszlop, a Szent Márk szárnyas oroszlánjával, és Krisztussal tetején, a velencei uralom korszakira emlékeztetnek. Jobbra a Basilica melletti kis téren áll Palladio szép márványszobra, melyet Galassi készített, és gróf Bressan adott a városnak. Élvezetes estet töltöttem e téren, mely telve volt fel s alá sétáló embertömeggel; a férfiak politizáltak vagy a nap eseményeiről beszélgettek, a nők kezében gyorsan járt a legyező, de nem gyorsabban, mint a szájukból megfigyelhetetlen sebességgel folyó szózuhatag. Különösen ez utóbbi tüneményt nem bírta magának mikép megmagyarázni Olaszország egy jó ismerője, Stahl Adolf, tudva, hogy az olasz nő könyvet nem igen s újságot is csak ritkán olvas, s mégis annyi tárgya van a beszédre, hogy azt hinnék, több évi távollét után látják egymást viszont. A kávéházak előtt állomást tartó utcai zenészek a »Lombardi alla Crociata« szebbnél szebb változataival kínták a türelmes füleket, de a körülállók hangos tetszése kísérte az előadást. A tiroli hegyek felől egymást sűrűn követő villámok olykor teljesen megvilágíták a méltóságteljes Basilicát. A »Corso« másik végén terülő Piazza Vittorio Emanuelet hasonlókép Palladio magánépítményeinek egyik legszebbike, a »Chieregati«-palota díszíti. Ma már középület s a városi gyűjteményeket foglalja magába, Museo Civicio néven. Főszépsége ennek is a homlokzatot elfoglaló nyílt csarnokokban áll, melyek alkotásában Palladio nagy mester volt. A földszinten két kis termet a Vicenzában feltalált »Teatro di Berga« régiségei foglalják el az emeleten; nem nagy, de jó képtár, rajzgyűjteményében pedig a sokat említett építész több rajza van. A tér baloldalán levő, állítólag Palladio háza mellett elhaladva, a »Leva degli Angeli«-ben egy ajtón kopogtatunk, mely csakhamar megnyílik, hogy ismét Palladio egy nagy művével ismerkedjünk meg. Ez a »Teatro Olympico,« egyike a legeredetibb építményeknek. Létezett Vicenzában »Olimpiaiak Academiája« cím alatt egy 1555-ben alakult társulat, mely az ó-görög drámák előadatását tűzte ki célul s eregből Palladióval tervet készíttetett tisztán antik minta után előállítandó színházra. A művész, Vitruvius római író útmutatása szerint, de a renaissance befolyása alatt megalakítá a tervet s a színház 1584- ben, tehát az ő halála után, elkészült, és Sophocles »Oedipus«-ával avattatott föl. Olvasva Pompejus és Balbus tömérdek theatrumairól s látva a pompejit romjaiban, sajátságosan érezzük magunkat egy tel- 110'