Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)
1877-10-18 / 238. szám
föl Jakab. — Én ezt már százszor is ismételtem magamban, mióta megfeledkeztem a neked tett fogadásomról. — Oh, hiszen te nem vagy oly vétkes, mint gondolod ! Csakis az a fogadás érvényes, melyet a pap előtt teszünk. A többit vissza lehet vonni. — És te még csak nem is húsoinál e miatt ? — kérdé Jakab, az önzés szülte örömet, melyet viszszanyerendő szabadságának gondolata ébresztett benne, visszafojtani iparkodva. — Hát oly nagyon kell-e sajnálnunk egy elvesztett kedvest ? — válaszolt fölemelkedve a leány, kinek erélye a dacig fokozódott a női önbecsérzet sugalata folytán, mely föltalálható a legszendébb, leggyermetegebb kedélyű hölgyeknél is. — Igaz, — szólt Jakab nagy tehertől szabadult szivvel, — hiszen te találni fogsz akárhányat olyant mint én; oly leány mint te, mindenkor jól mehet férjhez. — Oh, ami ezt illeti, — viszonza Rosine ép oly könnyeden, — én azt hiszem, az én sorsom: hajadon maradni, de én azzal nem igen törődöm. Az búsítana engem, Jakab, ha téged boldogtalannak látnálak, velem pedig az lennél. Én sem elég szellemmel nem bírok, sem szép nem vagyok. Neked oly nő kell, akire büszke lehess. Lásd, a barátság nem elégíthet ki. — És én mégis ép annyira becsülöm a te barátságodat, mint a Marie szerelmét, — kiáltott föl Jakab gyöngédséggel. Én soha sem nősülnék meg, ha házasságom miatt el kellene egymástól szakadnunk. — Igazán ? — kérdé a leány, gyöngéden eltaszítva őt magától. Szeméből az örömnek némi fénye ragyogott. — Minő gondolat! De hát miért is hagyjalak én téged el? A tanyának mindig lesz szüksége egy majorosnőre; a te édesanyád sincs már oly erőben, hogy minden munkát végezhessen. Azt meg csak elgondolhatod, hogy Marie nem válthatja őt föl, de még a vajat sem viheti ő a vásárra! Rosinet önkénytelen nevetés szállta meg, midőn elképzelte az elkényeztetett Mariét egy halmaz élelmicikkszállító kosár közepett! — Mi majd hagyjuk őt alulni világos reggelig, — folytatá a leány. — Hadd hímezzen vagy kössön ő tetszése szerint, de hát a teheneknek meg a baromfiaknak és több effélének ki viselné gondját? Meglásd, ezután is hasznomat lehet még itt venni! — Ugye, te nem tartod eléggé okosnak az én riasztásomat? — kérdé Jakab, kinek úgy tetszett, mintha a Rosine hangjában némi gúny lappangott volna. — Oh, ha egyszer fejünk szerelmi bohósággal van megtelve, azt hiszem, akkor az okosság nem jó kérdésben felesleges arról beszélni is. — Rosine, te ugyanazt mondod most el, ami már az én fejemben is megfordult. Honnan van az, hogy te ennyire eltaláltad gondolataimat ? — Az csak onnan van, mert szeretlek, — szólt a leány komoly hangon, miközben egy köny szökött a pillájára. Jakab megint ingadozott elhatározásában, az önvád újra fölébredt lelkében, de igyekezett azt elaltatni, behunyva a szemét, hogy ne lásson egyebet, csak a mit épen óhajt. — Te valóságos angyal vagy, hogy nekem megbocsátasz ! — sóhajtott Jakab. — Neked bocsássák meg, Jakabom? Neked bocsássák meg, a ki nem tehetsz az egészről ? Hát nem szolgáltatok-e én neked igazságot? Hiszen te küzdöttél a mint csak tudtál, mindenféle szemrehányást tettél magadnak, mit én soha sem teszek neked, kivéve ha oly rész útra tántorodnál, melyről nem volna erőd visszatérni. — Igaz, én nem vontam vissza ígéretemet, — szólt Jakab, ki örömest engedé magát meggyőzni, hogy ő nem hibás, noha még föl-föllázadt ellene a lelkiismerete. — Nem, egyátalán nem! — hagyta helyben Rosine. — és most minő terveid vannak ? — Megyek azonnal anyámhoz s tudatom vele, hogy te nem akarsz többé engem vőlegényedül. — Ha én a te helyzetedben volnék, először Mariéval beszélnék, hogy megtudhassam: tetszem-e én neki? — Azt hiszed, vissza fog ő engem utasítani ? . . Talán beszéltél neki valamit élj egyeztetésünk felől ? — Soha. Magam sem tudom, mi tartóztatott attól vissza. Különben is, a mennyegző napjáig még semmi sem bizonyos, de még, nem is tartottam sem jónak sem illőnek, hogy egy szegény leány házasságról beszéljen, a nélkül hogy valaki kérdezné. A dolgok egészen máskép alakultak, — tévé utána Rosine mosolyogva, míg szive sajgott a vörös nyakkendője alatt, — s most eredj és értekezzél Mariéval. — De hát ha anyám azt mondaná, hogy nem . . . — Ejh, a miatt ne töprenkedjél. Tudhatod, hogy mi ketten mindenben egyetértünk. — Köszönöm, kedves Rosine, te mindig okos, értelmes leány vagy. Mióta mi most együtt csevegtünk, oly könnyen lélekzem, amint már régóta nem. — Menjünk, Jakab, már feljött a nap. Soha sem tudják, hová lettünk s az én csirkéim is kérik már a reggelijüket. Aztán egyik egyfelé, másik másfelé indúlt; azonban a csirkékről e reggel mégis megfeledkezett Rosine. Bevonult az erdő legsűrűbb részébe, leborult a földre s kötényével eltakarva arcát, végre kényekben keresett enyhülést. — Nem, — szólt Rosine a páfrányhoz, melynek harmattól nedvesült levelei égő arcát hűsíték, — nem, én nem leszek lakodalmukon jelen . . . Nincs annyi lelki erőm ! Érzem, hogy összeroskadnék . . . Oh, istenembe szeretnék meghalni! Még egy kevés ideig halkan zokogott s aztán csöndesen fölkelve megtörölte a szemét, megigazítá hálófej kötőjét s a kétségbeesést a józan, gyakorlatias gondolkozás válta föl. Eltökélte magában, hogy majd valamely alkalmas ürügyet keresve, még a nyár vége felé elutazik keresztanyja látogatására Tusy mezővárosba. Míg Rosine kerülő után tért vissza a tanyára, nehogy valakivel találkozzék a ki kisírt szemét észrevegye, addig Jakab egy hosszúnyelű gereblyével fölfegyverkezve lement a tó mellett eső rétre, a vizi növényekből bokrétát gyűjteni. Rosine nem akarta őt e különös foglalkozásában háborgatni s leült egy félszer alá, honnan a fiatal ember minden mozdulatát figyelemmel kisérhette. A vizi liliomnak ruganyos, erős száraival különösen meg volt akadva s ugyancsak küzdelmébe került, míg a gereblye segélyével vagy húsz szálat a szárazra vonhatott s gondosan összeszedve szénaszállal bokrétába kötözhetett. A fiatal ember e bokrétát a Marie ablakába tette, mely ép kevéssel azelőtt nyílt meg. (Folyt, köv.) Két olasz drámaíró a múlt századból. Az irodalomtörténetben alig van ellentétesebb alak Gioldoninál és Alfierinél. Mindkettőnek neve magas helyen áll az olasz irók közt. Mindkettőt határozott jellemmel ruházta föl a természet. Mindketten hagytak hátra önéletrajzot, mely sajátszerűen megvilágítja egyéniségeik ellentéteit. Az autobiographiák bölcsészeti értékét a legélénkebb világításban tüntetik fel ez élénk színezetű rajzok, melyekben a hírneves olasz tragédia-költő és vígjátékíró életpályájukat ecsetelték ; nem csupán egyéb műveikből ismert irályukat és kedélyhangulatukat találjuk fel bennök, hanem egyszersmind saját ajkukról halljuk ezeknek fejlődését, ízlésirányuk keletkezését, a jellemükre befolyást gyakorolt körülmények leírását, reményeik és csalódásaik történetét. Ha valamely önéletírás nem viseli is homlokán a teljes őszinteség bélyegét, mégis valószínű, hogy az ember igazi jelleméből többet árul el bármily emlékiratoknál, melyeket jó barát vagy ellenség szerkesztett. Ha megismerkedünk amaz eseményekkel, melyek valamely irodalmi remekmű megszüntetésére befolyással voltak, annak szépségei új világításban tűnnek fel, minden sorából új élet fák , és úgy rémlik előttünk, mintha sikerében közelebbről sőt személyesen volnánk érdekelve. Alfieri és Goldoni mémoirjaiból nem hiányzanak a jó önéletírások alkatrészei. A hitelesség bélyege félreismerhetlen, szerzőik életét szabatosan körvonalazzák és mint történetek is érdekteljesek. De figyelmünket leginkább magára vonja ellentétességük. Más életrajzok is érdekesek és mulatságosak, de alig létezik második példa az összes világirodalomban, mely élesebben tüntetne fel két különbözőbb természetű költőt, kik egy és ugyanazon művészet két ellentétes válfaját művelték. Alfieri született tragikus, Goldonit egész egyénisége a vígjátékírásra utalja. Mindketten olaszok, műveik koránsem kozmopolitikai irányúak, de jellemük nemzeti azonossága még feltűnőbbé teszi amaz egyéni ellentétet, mely őket különböző útra vezette. Goldoni Velencében született 1707-ben és már híres ember volt midőn Alfieri először meglátta a napvilágot Astiban 1749-ben. Goldoni nagyatyja modenai születésű volt és csak később telepedett meg Velencében, hol a gazdag és mulatni szerető polgároknál szokásos háztartást vitt. Velence akkoriban egy vígjátékíró legalkalmasabb születéshelye volt. A renaissance fénykora az érzéki gyönyörökhöz szoktat a polgárait, elpusztító büszke jellemüket. Velence valódi ereje csaknem teljesen el volt tékozolva és nem maradt fenn egyéb a külső fénynél. Goldoni gyermekkora zajos mulatságok közt telt el. Maga mondá, hogy neveltetéséről anyja, mulatságairól pedig nagyatyja gondoskodott. Vessünk most egy pillantást Alfieri gyermekkorára és a kettő közti különbségre. »Nemes, gazdag és tisztes« atyja hatvan évnél korosabb volt és meghalt mielőtt fia legelső életévét elérte. Anyja igen vallásos nő volt. Alfieri atyja mint özvegyet vette nőül és második férjének halála után harmadik házasságra lépett egy ősrégi családból származott nemessel. A költő Astiban született egy komor és ünnepélyes külsejű palotában és már ötéves korában ólatta a halált mint mentőszert a betegségtől és egyéb földi nyomorúságoktól. Egy abbét fogadtak mellé nevelőül, de utasításul adták neki, hogy ne tanítsa többre, mint a mennyire egy grófnak feltétlenül szüksége van. Ez érdekes férfiún kivűl más társa nem volt. Sajátszerű eszmék forogtak e fiú fejében. Búskomorsággal emésztette magát és nyolc éves korában öngyilkossági kísérletet tett, mely szerencsére meghiúsult. Ekkor iskolába küldték Turinba és rangjához illőleg egy inast adtak mellé kísérőül. Alfieri néhány évet töltött itt, mialatt csaknem folyvást betegeskedett, ezenkívül inasa is zsarnokoskodott felette és tudatlan tanáraitól mondhatni semmit sem tanult, csupán büszkesége növekedett és meg nem tört szelleme nyert kevélyebb és kicsinylőbb irányt; megszokta a balsorsot, megtanult kéjelegni a fájdalomban, életének minden körülménye tragikai élbe látszott öszpontosulni. Legalább e benyomást teszi ránk emlékiratai ama részének elolvasása, mely iskolai pályájára vonatkozik. És hogyan tölti Goldoni iskolai éveit? Az ő gyermekkora ép oly népies, változatos és komikus volt, amilyen arisztokratikus, egyhangú és tragikus Alfierié. Ahelyett hogy egy helyen maradt volna, húszszor is változtatta lakhelyét. Egyik csíny a másikat, egyik kaland a másikat éri. Bő élettapasztalat és némi elméleti tudomány össze-vissza keverkedett elméjében. Alfieri fiatal korában semmit sem tanult és semmit sem irt, mert szüleinek jelszava volt: »Főrangú nemes ne loreneurea ruuossa lenni.« tanulta az orvosi és a jogtudományt, tíz éves korában színdarabot irt és csakhamar olvasta Plautus, Terentius, Aristophanes és Macchiavelli színműveit. A két költő természete közt nagy és jellemző különbség létezett munkásságukra és tanulmányaikra nézve. Minda kettő szerette a hírnevet és küzdött értte, de Alfierinél a büszkeség és a feltűnési szándék működött. Goldoni szerette pajtásainak tapsait és bókjait és jól érze magát a mosolyok napságainak melegében. Alfieri nehezen dolgozott, mindegyik tragédiája háromszoros átdolgozáson ment keresztül és gyakran még a befejezés után is változtatott rajtuk. Goldoni a legnagyobb könnyűséggel írt színdarabokat minden kigondolható tárgyról. Történt,hogy egy stagione alatt tizenhat vígjátékot írt. Alfieri végtelen fáradalmak közt gyűjtő ismereteit ; a görög és héber nyelvet 40 éves korában sajátította el. Goldoni veleszületett elmésségében, jó emlékezetében és természetes képességeiben bízott, melyek soha sem hagyták cserben. Az egyiket az erős akarat és a büszkeség, a másikat a könnyűség és a kedélyes hiúságtartó fean.E különbség már zsenge korukban kitűnt. Láttuk hogyan tölte el Alfieri gyermekéveit Turinban, a nevelői tudatlanság arisztokratikus börtönében. Goldoni nagyatyja meghalt, midőn unokája még csak ötéves volt. Családját szilárd anyagi körülmények közt hagyta hátra. A költő atyja Perugiába ment gyakorló orvosnak, fiát pedig bölcsészetet tanulni Riminibe küldte, hol csakhamar összebarátkozott egy vándorszínésztársaság tagjaival, kik innét Velencébe készültek utazni. A fiú megtetszett nekik. Nem volna kedve velük tartani? Az ajánlat nagyon csábító volt, elfogadta, hajóra kelt és utazásuk leírása az emlékiratok legmulatságosabb részleteinek egyike. »A társaság tizenkét színészből és színésznőből, a rendezőből, gépészből, ruhatárnokból, nyolc inasból, négy szobaleányból, két dajkából, sok gyermekből, macskából, kutyából, majomból, papagájból, galambból és egy bárányból állt; szóval, valóságos Noé bárkája volt.« A fiatal költő azonnal otthonosan érze magát. Nevettek, énekeltek, táncoltak, ettek, ittak és kártyáztak. De egy ízben a jó egyetértés felbomlott. A prima amorcsa, ki rangja és szerepköre dacára rút és zsémbes volt és folyvást csokoládét ivott, elveszté macskáját. Elkeseredésében meg akart ölni minden élő álla-Folytatás a mellékleten. 110