Fővárosi Lapok 1877. október (224-249. szám)

1877-10-18 / 238. szám

föl Jakab. — Én ezt már százszor is ismételtem magamban, mióta megfeledkeztem a neked tett foga­dásomról. — Oh, hiszen te nem vagy oly vétkes, mint gon­dolod ! Csakis az a fogadás érvényes, melyet a pap előtt teszünk. A többit vissza lehet vonni. — És te még csak nem is húsoinál e miatt ? — kérdé Jakab, az önzés szülte örömet, melyet visz­­szanyerendő szabadságának gondolata ébresztett benne, visszafojtani iparkodva. — Hát oly nagyon kell-e sajnálnunk egy elvesz­tett kedvest ? — válaszolt fölemelkedve a leány, ki­nek erélye a dacig fokozódott a női önbecsérzet suga­­lata folytán, mely föltalálható a legszendébb, leggyer­metegebb kedélyű hölgyeknél is. — Igaz, — szólt J­akab nagy tehertől szabadult szivvel, — hiszen te találni fogsz akárhányat olyant mint én; oly leány mint te, mindenkor jól mehet férjhez. — Oh, a­mi ezt illeti, — viszonza Rosine ép oly könnyeden, — én azt hiszem, az én sorsom: haja­don maradni, de én azzal nem igen törődöm. Az búsítana engem, Jakab, ha téged boldogtalannak látnálak, velem pedig az lennél. Én sem elég szellem­mel nem bírok, sem szép nem vagyok. Neked oly nő kell, a­kire büszke lehess. Lásd, a barátság nem elé­gíthet ki. — És én mégis ép annyira becsülöm a te barát­ságodat, mint a Marie szerelmét, — kiáltott föl Ja­kab gyöngédséggel. Én soha sem nősülnék meg, ha házasságom miatt el kellene egymástól szakadnunk. — Igazán ? — kérdé a leány, gyöngéden elta­szítva őt magától. Szeméből az örömnek némi fénye ragyogott. — Minő gondolat! De hát miért is hagy­jalak én téged el? A tanyának mindig lesz szüksége egy majorosnőre; a te édesanyád sincs már oly erő­ben, hogy minden munkát végezhessen. Azt meg csak elgondolhatod, hogy Marie nem válthatja őt föl, de még a vajat sem viheti ő a vásárra! Rosinet önkénytelen nevetés szállta meg, midőn elképzelte az elkényeztetett Mariét egy halmaz élelmi­­cikkszállító kosár közepett! — Mi majd hagyjuk őt alulni világos reggelig, — folytatá a leány. — Hadd hímezzen vagy kössön ő tetszése szerint, de hát a teheneknek meg a ba­romfiaknak és több effélének ki viselné gondját? Meglásd, ezután is hasznomat lehet még itt venni! — Ugy­e, te nem tartod eléggé okosnak az én riasztásomat? — kérdé Jakab, kinek úgy tetszett, mintha a Rosine hangjában némi gúny lappangott volna. — Oh, ha egyszer fejünk szerelmi bohósággal van megtelve, azt hiszem, akkor az okosság nem jó kérdésbe­n felesleges arról beszélni is. — Rosine, te ugyanazt mondod most el, a­mi már az én fejemben is megfordult. Honnan van az, hogy te ennyire eltaláltad gondolataimat ? — Az csak onnan van, mert szeretlek, — szólt a leány komoly hangon, miközben egy köny szökött a pillájára. Jakab megint ingadozott elhatározásában, az önvád újra fölébredt lelkében, de igyekezett azt elal­tatni, behunyva a szemét, hogy ne lásson egyebet, csak a mit épen óhajt. — Te valóságos angyal vagy, hogy nekem meg­bocsátasz ! — sóhajtott Jakab. — Neked bocsássák meg, Jakabom? Neked bocsássák meg, a ki nem tehetsz az egészről ? Hát nem szolgáltatok-e én neked igazságot? Hiszen te küzdöttél a mint csak tudtál, mindenféle szemre­hányást tettél magadnak, mit én soha sem teszek neked, kivéve ha oly rész útra tántorodnál, melyről nem volna erőd visszatérni. — Igaz, én nem vontam vissza ígéretemet, — szólt Jakab, ki örömest engedé magát meggyőzni, hogy ő nem hibás, noha még föl-föllázadt ellene a lelkiismerete. — Nem, egyátalán nem! — hagyta helyben Rosine. — és most minő terveid vannak ? — Megyek azonnal anyámhoz s tudatom vele, hogy te nem akarsz többé engem vőlegényedül. — Ha én a te helyzetedben volnék, először Mariéval beszélnék, hogy megtudhassam: tetszem-e én neki? — Azt hiszed, vissza fog ő engem utasítani ? . . Talán beszéltél neki valamit élj egyeztetésünk felől ? — Soha. Magam sem tudom, mi tartóztatott attól vissza. Különben is, a mennyegző napjáig még semmi sem bizonyos, de még, nem is tartottam sem jónak sem illőnek, hogy egy szegény leány házasságról beszéljen, a nélkül hogy valaki kérdezné. A dolgok egészen máskép alakultak, — tévé utána Rosine mosolyogva, míg szive sajgott a vörös nyakkendője alatt, — s most eredj és értekezzél Mariéval. — De hát ha anyám azt mondaná, hogy nem . . . — Ejh, a miatt ne töprenkedjél. Tudhatod, hogy mi ketten mindenben egyetértünk. — Köszönöm, kedves Rosine, te mindig okos, értelmes leány vagy. Mióta mi most együtt cseveg­tünk, oly könnyen lélekzem, a­mint már régóta nem. — Menjünk, Jakab, már feljött a nap. Soha sem tudják, hová lettünk s az én csirkéim is kérik már a reggelijüket. Aztán egyik egyfelé, másik másfelé indúlt; azonban a csirkékről e reggel mégis megfeledkezett Rosine. Bevonult az erdő legsűrűbb részébe, leborult a földre s kötényével eltakarva arcát, végre kények­ben keresett enyhülést. — Nem, — szólt Rosine a páfrányhoz, mely­nek harmattól nedvesült levelei égő arcát hűsíték, — nem, én nem leszek lakodalmukon jelen . . . Nincs­­ annyi lelki erőm ! Érzem, hogy összeroskadnék . . . Oh, istenem­be szeretnék meghalni! Még egy kevés ideig halkan zokogott s aztán csöndesen fölkelve megtörölte a szemét, megigazítá hálófej kötőjét s a kétségbeesést a józan, gyakorlatias gondolkozás válta föl. Eltökélte magában, hogy majd valamely alkalmas ürügyet keresve, még a nyár vége felé elutazik keresztanyja látogatására Tusy mező­városba. Míg Rosine kerülő után tért vissza a tanyára, nehogy valakivel találkozzék a ki kisírt szemét észre­vegye, addig Jakab egy hosszúnyelű gereblyével föl­fegyverkezve lement a tó mellett eső rétre, a vizi növé­nyekből bokrétát gyűjteni. Rosine nem akarta őt e külö­nös foglalkozásában háborgatni s leült egy félszer alá, honnan a fiatal ember minden mozdulatát figye­lemmel kisérhette. A vizi liliomnak ruganyos, erős száraival különösen meg volt akadva s ugyancsak küzdelmébe került, míg a gereblye segélyével vagy húsz szálat a szárazra vonhatott s gondosan össze­szedve szénaszállal bokrétába kötözhetett. A fiatal ember e bokrétát a Marie ablakába tette, mely ép kevéssel azelőtt nyílt meg. (Folyt, köv.) Két olasz drámaíró a múlt századból. Az irodalomtörténetben alig van ellentétesebb alak Gioldoninál és Alfierinél. Mindkettőnek neve magas helyen áll az olasz irók közt. Mindkettőt hatá­rozott jellemmel ruházta föl a természet. Mindketten hagytak hátra önéletrajzot, mely sajátszerűen meg­világítja egyéniségeik ellentéteit. Az autobiographiák bölcsészeti értékét a legélénkebb világításban tüntetik fel ez élénk színezetű rajzok, melyekben a hírneves olasz tragédia-költő és vígjátékíró életpályájukat ecse­telték ; nem csupán egyéb műveikből ismert irályu­kat és kedélyhangulatukat találjuk fel bennök, ha­nem egyszersmind saját ajkukról halljuk ezeknek fej­lődését, ízlés­irányuk keletkezését, a jellemükre befo­lyást gyakorolt körülmények leírását, reményeik és csalódásaik történetét. Ha valamely önéletírás nem vi­seli is homlokán a teljes őszinteség bélyegét, mégis valószínű, hogy az ember igazi jelleméből többet árul el bármily emlékiratoknál, melyeket jó barát vagy ellenség szerkesztett. Ha megismerkedünk amaz ese­ményekkel, melyek valamely irodalmi remekmű meg­szüntetésére befolyással voltak, annak szépségei új világításban tűnnek fel, minden sorából új élet fák ,­ és úgy rémlik előttünk, mintha sikerében közelebbről sőt személyesen volnánk érdekelve. Alfieri és Goldoni mémoirjaiból nem hiányzanak a jó önéletírások alkatrészei. A hitelesség bélyege félreismerhetlen, szerzőik életét szabatosan körvona­­lazzák és mint történetek is érdekteljesek. De figyel­münket leginkább magára vonja ellentétességük. Más életrajzok is érdekesek és mulatságosak, de alig léte­zik második példa az összes világirodalomban, mely élesebben tüntetne fel két különbözőbb természetű költőt, kik egy és ugyanazon művészet két ellentétes válfaját művelték. Alfieri született tragikus, Goldonit egész egyénisége a vígjátékírásra utalja. Mindketten olaszok, műveik koránsem kozmopolitikai irányúak, de jellemük nemzeti azonossága még feltűnőbbé teszi amaz egyéni ellentétet, mely őket különböző útra ve­zette. Goldoni Velencében született 1707-ben és már híres ember volt midőn Alfieri először meglátta a nap­világot Astiban 1749-ben. Goldoni nagyatyja modenai születésű volt és csak később telepedett meg Velencé­ben, hol a gazdag és mulatni szerető polgároknál szokásos háztartást vitt. Velence akkoriban egy vígjátékíró legalkalmasabb születéshelye volt. A re­naissance fénykora az érzéki gyönyörökhöz szoktat a polgárait, elpusztító büszke jellemüket. Velence valódi ereje csaknem teljesen el volt tékozolva és nem ma­radt fenn egyéb a külső fénynél. Goldoni gyermekkora zajos mulatságok közt telt el. Maga mondá, hogy ne­veltetéséről anyja, mulatságairól pedig nagyatyja gon­doskodott. Vessünk most egy pillantást Alfieri gyermek­korára és a kettő közti különbségre. »Nemes, gazdag és tisztes« atyja hatvan évnél korosabb volt és meg­halt mielőtt fia legelső életévét elérte. Anyja igen val­lásos nő volt. Alfieri atyja mint özvegyet vette nőül és második férjének halála után harmadik házasságra lépett egy ősrégi családból származott nemessel. A költő Astiban született egy komor és ünnepélyes kül­sejű palotában és már ötéves korában ólatta a ha­lált mint mentőszert a betegségtől és egyéb földi nyomorúságoktól. Egy abbét fogadtak mellé nevelőül, de utasításul adták neki, hogy ne tanítsa többre, mint a mennyire egy grófnak feltétlenül szüksége van. Ez érdekes férfiún kivűl más társa nem volt. Saját­szerű eszmék forogtak e fiú fejében. Búskomorsággal emésztette magát és nyolc éves korában öngyilkossági kísérletet tett, mely szerencsére meghiúsult. Ekkor is­kolába küldték Turinba és rangjához illőleg egy inast adtak mellé kísérőül. Alfieri néhány évet töltött itt, mialatt csaknem folyvást betegeskedett, ezenkívül inasa is zsarnokoskodott felette és tudatlan tanáraitól mondhatni semmit sem tanult, csupán büszkesége növe­kedett és meg nem tört szelleme nyert kevélyebb és kicsinylőbb irányt; megszokta a balsorsot, megtanult kéjelegni a fájdalomban, életének minden körülménye tragikai élbe látszott öszpontosulni. Legalább e be­nyomást teszi ránk emlékiratai ama részének elolva­sása, mely iskolai pályájára vonatkozik. És hogyan tölti Goldoni iskolai éveit? Az ő gyermekkora ép oly népies, változatos és komikus volt, a­milyen arisztokratikus, egyhangú és tragikus Alfierié. A­helyett hogy egy helyen maradt volna, húszszor is változtatta lakhelyét. Egyik csíny a mási­kat, egyik kaland a másikat éri. Bő élettapasztalat és némi elméleti tudomány össze-vissza kev­erkedett el­méjében. Alfieri fiatal korában semmit sem tanult és semmit sem irt, mert szüleinek jelszava volt: »Fő­rangú nemes ne loreneurea ruuossa lenni.« tanulta az orvosi és a jogtudományt, tíz éves korában színdarabot irt és csakhamar olvasta Plautus, Teren­­tius, Aristophanes és Macchiavelli színműveit. A két költő természete közt nagy és jellemző különbség léte­zett munkásságukra és tanulmányaikra nézve. Mind­­a kettő szerette a hírnevet és küzdött értte, de Alfierinél a büszkeség és a feltűnési szándék működött. Goldoni szerette pajtásainak tapsait és bókjait és jól érze ma­gát a mosolyok napságainak melegében. Alfieri nehe­zen dolgozott, mindegyik tragédiája háromszoros át­dolgozáson ment keresztül és gyakran még a befeje­zés után is változtatott rajtuk. Goldoni a legnagyobb könnyűséggel írt színdarabokat minden kigondolható tárgyról. Történt,hogy egy stagione alatt tizenhat vígjá­tékot írt. Alfieri végtelen fáradalmak közt gyűjtő is­mereteit ; a görög és héber nyelvet 40 éves korában sajátította el. Goldoni veleszületett elmésségében, jó emlékezetében és természetes képességeiben bízott, melyek soha sem hagyták cserben. Az egyiket az erős akarat és a büszkeség, a másikat a könnyűség és a kedé­lyes hiúságtartó fean.E különbség már zsenge korukban kitűnt. Láttuk hogyan tölte el Alfieri gyermekéveit Tu­­rinban, a nevelői tudatlanság arisztokratikus börtöné­ben. Goldoni nagyatyja meghalt, midőn unokája még csak ötéves volt. Családját szilárd anyagi körülmények közt hagyta hátra. A költő atyja Perugiába ment gya­korló orvosnak, fiát pedig bölcsészetet tanulni Riminibe küldte, hol csakhamar összebarátkozott egy vándor­­színésztársaság tagjaival, kik innét Velencébe készül­tek utazni. A fiú megtetszett nekik. Nem volna kedve velük tartani? Az ajánlat nagyon csábító volt, elfo­gadta, hajóra kelt és utazásuk leírása az emlékiratok legmulatságosabb részleteinek egyike. »A társa­ság tizenkét színészből és színésznőből, a rendezőből, gépészből, ruhatárnokból, nyolc inasból, négy szoba­leányból, két dajkából, sok gyermekből, macskából, kutyából, majomból, papagájból, galambból és egy bárányból állt; szóval, valóságos Noé bárkája volt.« A fiatal költő azonnal otthonosan érze magát. Nevet­tek, énekeltek, táncoltak, ettek, ittak és kártyáztak. De egy ízben a jó egyetértés felbomlott. A prima amorcsa, ki rangja és szerepköre dacára rút és zsém­bes volt és folyvást csokoládét ivott, elveszté macská­ját. Elkeseredésében meg akart ölni minden élő álla-Folytatás a mellékleten. 11­0

Next