Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)
1877-11-21 / 266. szám
Szerda, 1877. november 21. 266. szám, Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési díj: Félévre...........................8 frt Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. 11 Őszszel. Lassú halál, őszi alkony, Virághullás völgyön, halmon, Romba hulló puszta ház. Hallgatom a siró hangot, Mely a szélben átnyilallott, Mely szól, beszél, magyaráz. Magyarázza azt a titkot, Melyet eddig fel nem nyitott Sem a kétely, sem a hit; Mely végetlen idők óta, A fekete, bús habokba Hordja a lét romjait. Oh, e romok dicsők voltak: Koronái büszke lombnak, Illatozva szerteszél; Omlott, dagadt a fény, pompa, S itt hevernek most halomba’; A mi dísz volt, most szemét. Sir a mező, zokog a táj, Névtelen kin panaszsza fáj, Gyászt öltött a nap, a hold ; Alom-é ez, mely csak enyhít, Vagy a halál és vége itt Mimdannak, mi ért, mi volt ? Ha zord halál, semmivélét: Örökre mért nem tépi szét, Mit örömest felednénk; És ha álom: ébredése Mért nem hozza viszsza még se Azt, mit őriz az emlék ? Lesz új tavasz, tudom, érzem, Virág nyit a büszke bércen S a napsugár fényben ég; Az lesz-e, mely most rám omlott, Életemnek nyújt-e lombot, Vagy azt mondja: már elég? S ha izekre váltam széjjel, A lehervadt bús levéllel Ott maradok, ott alant? Vagy, mi bennem küzd, ver, érez, Kitör majd az uj levélhez, S csak romlandót rejt a hant ? Mint e hitvány, rész világon, Lesz-e ott is, a mi fájjon, Szivem ott isvérzik-e ? Vagy fejemet glóriába’ Örökhajnal arany szárnya Sugarakkal hinti be? Szűk palló a bölcselkedés, Útja hoszszu, üdve kevés, S mig járdalok felette: Zúgó erdő őszi lombja Leveleit reám ontja, Mintha már is temetne. Jobb is lenne oda dőlni Bevégezni azt, mi földi, S várni jobbat csöndesen; Vagy, ha nincs mit várni többé, S célját e lét itt betölté: Ha soha, hát — sohasem ! Szász Gerő. A szőke ördög vége. (Elbeszéli ő maga.) Írta Maurer Vilmos. (Folytatás.) Furcsa hiza! Néhány hét előtt mit sem törődtem magammal, mulattam kedvem szerint, vagy fásult nyugalommal haladtam utamon. És most? Most van célom, van jövőm! Másnap azt mondtam öcsémnak: »Öcsém! nemsokára vőlegényt tisztelsz bennem.« Hogy ki lesz a menyasszony, arról egy szót sem szóltam. Csak néhány nap múlva tudta kicsikarni tőlem titkomat. Akkor megmondtam neki a keresztnevét! — Juliskának hívják, kedves mosolygó kis szőke leány; egyszerűen és háziasan nevelkedett, boldog háziasságra van kilátásom. Öcsém mondott valamit a fogai között, miből annyit értettem csak: »van-e műveltsége ?« íme, még az én öcsém is mily prózai ember! Ez is pénzre, vagyonra gondol, mikor én boldog vagyok, szeretek. Furcsa világ. Néhány nap múlva az első látogatás után újra ott voltam náluk. Ugyanolyan szívesen fogadtak, a leányka ugyanolyan szépen mosolygott, én meg ugyanolyan boldognak éreztem magamat. Beszélgettünk, nevetgettünk, kinéztünk az ablakon, járkáltunk fel s alá a szobában, s mily gyorsan repültek az órák ! .. Említésre méltó egyébiránt ismét csak az a kérdésem volt: — Kedves Juliskám ! hát megmarad-e annál, a mire kezet adott ? — és kiemelendő az a felelet, melyet inkább sejtenem kellett, mely ott állt írva villogó szemében, rózsás arcán, halvány ajkain, a boldogító »meg.« Magamhoz öleltem gyöngéden és azután hálás csókot nyomtam hideg kis kezére. Mennyit akartam mondani s mennyit hallgattam el, mennyit akartam mutatni és elárulni és menynyit rejtegettem és tagadtam el! Szerelemről szó sem volt közöttünk, és mégis tudtuk mindketten, hogy együttlétünk két rokon szív rózsaláncán függ; mégis tudtam, hogy az a nyiló mosolygó ajk érttem nyílik sóhajra, mégis tudtam, hogy lángoló tekintetem érette sóvárog. Mily boldog az ily hallgatag együttlét! Szó nem zavarja a csendet, csak egy-egy fohász, egy-egy kézszorítás nesze. Szó nem mond semmit, de beszél a szem, beszél a kebel hullámzása, az arc pirulása, beszél a szív! Csak olykor töri meg a hosszú csendet egy-egy kérdés, melyre ritkán esik felelet: — Mit néz ? Mit nevet ? — Csak olykor szakítja félbe a hallgatagságot néhány alig hallható, sóhajtó, suttogó szó: »Édesem, kis kedvesem, egyetlenem !« — mire ő mosolygva, hamiskás szemhunyorítással azt mondja: »Nem vagyok én a maga kedvese, nem is leszek soha! Tudja ?« így telt az idő. Egymást nézve, egymással enyelgve elfelejtettük a környezetet, el mindent; pedig hát a mama őrszeme vigyázott ám s a papa mosolygó pillantása is látott ám. Ma még inkább megerősödtem komoly szándékomban : ezt a kis leányt elveszem, ellopom, de enyimnek kell lennie! De hová is lett az én hires elkeseredésem, mely mellett annyit nevettek a leányok s oldalnyilalást kaptak a mamák! — Bizony oda volt a humor, mert mikor az ember valóban, igazán szeret, akkor nem jut eszébe bolondozni. A szőke ördögöt megigézte az angyal, és ő a pokolból a mennyországba tévedt. Lesz tehát nekem is jobb időm, van számomra is boldogság ez árva földön. Lesz valakim, a ki gondjaimban, örömeimben osztozik, a ki homlokom redőit elsimítja, aki velem érez, velem él! Csak egy bántott: az a gondolat, ha az én angyalom megtudja, hogy nekem nemcsak meleg érzelmem, hanem egy kis adósságom is van. Hogy röstelem most ezt magam is, holott eddig nevetve gondoltam rá. De hiába, ez a szerelem hatása, az ember szégyel mindent, ami nem költői. Végre is azonban megvigasztaltam magamat. Mit töprengjek én egy kis adósság csúf voltán, hiszen majd kifizetem, hisz van állomásom, tisztességes fizetésem s fiatal vagyok. Mienk a jövő! Másnap elindultam, a papától megkérni a lánya kezét. Ez volt még csak a nehéz út! Az első hozzá képest csak gyerekség. Beleizzadtam, míg kifőztem, hogy mit leszek mondandó. A papa nem volt otthon s nekem maradt időm megerősíteni bátorságomat. Még egyszer, utójára megkérdeztem angyalomtól : megmarad-e fogadása mellett, melyre kezet adott ? S ő ismét csak mosolygott, míg ajkain önkénytelenül és halkan röppent el a szó: »meg«. Esteledett, mire a papa megérkezett. Együtt ültünk a papa, a mama, és én, (a kis kedves eltűnt.) Végre egy kis társalgási szünet után, elkezdtem fészkelődni a székemen, egyet köhtintettem és ajkaim nagy szóra nyíltak: — Édes bátyám! nem szokásom rejtegetni érzelmeimet s fukarkodni szavaimmal. Én kimondom, ami a szivemen fekszik. Nekem Juliska tetszik és azt hiszem, neki sincs kifogása ellenem. Szerencsésnek érzeném magamat, ha kedves leánya kezét elnyerhetném! Nem vagyok ugyan kellő gálában, de ha így egyszerű szegénységemmel fiának fogad, boldoggá tesz! A papa felelet helyett megölelt és örült, a mama hasonlóképpen, így lettem vőlegény ! Félórával később együtt ültünk a vacsoránál, s mire az én angyalom is megjelent, mosolyogva mutatott rám a papa: — Nézd Juliska, itt a vőlegényed! És az a fiatal gyönyörű, szőke szépség csak kultpirult; beszédének fonala el volt vágva, gyermeki kedélye elborongott; az én kis leányom komoly lett, félig már nő lett. Hát még mikor ajkaira forrt az első csók! — Hiába törlöd azt, kedvesem, nem lehet azt eltörölni, az örökké éget s egész életedre nyomta bélyegét. Nő lettél, menyasszony lettél, enyim vagy. Látod, mi kerekedett a vasúti báli kosárból! (Vége köv.) A janinai pasa. (Keleti kép.*) Reichenbach Mórtól. I. A gránátbokrok sötétpiros virágait lengeté a szél a nyílt oszlopcsarnok körül, s kábító narancsillatot árasztott be a csarnokba, hol Ali pasa, Janina parancsnoka ült duzzadó kereveten. — A rettegett, hatalmas despota sötét tekintete azonban nem nézett sem a rabnőkre, kik nagy fehértollazatú legyezőkkel hűssték azok homlokát; sem az énekesekre, kik majd élénk, szenvedélyes, majd lágy, olvadékony dalokkal igyekeztek tetszését kiérdemelni. Komoran nézte a finom kékes füstöt, mely nargilahjából bodrozott föl, és a rabnők és énekesek aggódó pillantásokat váltottak, mert parancsolójuk e sötét hallgatagsága semmi jót sem jelentett. Az énekesek épen egy új dalba kezdtek, de Ali pasa türelmetlenül intett kezével. Az énekesek elhallgattak s a rabnők reszkettek, attól tartva, hogy a zivatar, mely árok homlokán régóta tornyosult, most az ő fejük fölött fog kitörni. Mély csönd állt be a csarnokban, csak kívülről, az utcákról hallatszott zaj és ujjongó kiáltozás. a pasa előrehajolt és figyelt. Hirtelen az egyik legyezgető rabnőhöz fordult. — A te füleid élesek, Fatima, — szólítá meg azt, — hallgasd, mit kiáltoz Janina népe ? — Ha Janina népe fenhangon ujjong az utcákon, úgy az én füleim nélkül is tudhatni, hogy hatalmas uralkodóját, az én uramat dicsőíti és szerencsét, dicsőséget kér fejére! — felelt a rabnő mélyen meghajolva s alázatossága jelent karjait mellén keresztbe téve. — De Ali pasa arca nem derült ki e feleletre. Megint tompa hallgatás állt be a csarnokban, és megint fölhangzottak a város utcáiról a kiáltások még hangosabban és érthetőbben. * Ali pasa életéből ez epizód tényeken alapszik. Wasiliki és Kitzo György nevei és alakjai szintén valódiak.