Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)
1877-11-08 / 255. szám
Csütörtök, 1877. november 8. 255. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden nap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „senki fia“. (Rajz a népéletből.) irta Váradi Antal. I. Alkonyodik. A bezdáni rév minden habján egy-egy piros sugár ül, mely mint tündérlovas ugrik át a másik hullámra, a mint az egyik elbukik alóla. A dunasziget fűzfáin áttör a piros fény, a mint a batinai hegy felső ormáról rá esik. Ott állt valaha a tündér Ilona vára, mondja a néprege, mely megaranyoz mindent, mint a nyugvó nap. Batina, a kis halászfalu már sötét, a hegyoldali temető kis keresztjei kifehérlenek még az alkonyi homályból, a falu tornyán még ül egy piros sugár, mint valami elmaradt bíbortollú költöző madár az alkonyat elvonuló madárseregéből. Kékes köd ül a dunaöntések fölött, mint egy szemfedő, melyet az elhunyó pusztára tesznek. Túl, a kőszegi dunaoldalon bérces a vidék, Baranya megye tájai hullámzanak, mint megkövült habjai egy zivataros tengernek, melyeken haragos zöld tajték gyanánt állanak a fák bodor koronái. Mohács felé ellapul a hegy, s nagy füzes szegélyzi a Dunát. A bácskai parton aztán egyszerre, mintha egy varázsvessző vágta volna el, a zónatáj terül el véges-végtelen. A bezdáni csárda mellett, hol a Ferenc-csatorna monumentális bejárása van, kezdődik az erdő, melyen át nagy dunaágak vomolnak; áradásaik nyoma ott maradt az erdő sötét mélyén , süppedékek alakjában, majd acélfényű tótükrök képében. Most már kemény út visz be Bezdánig, melyen jó úgy mint rész időben biztosan halad az ember az erdők lombsátora alatt, ki a bezdáni nagy tisztára, melyen túl a nagy alföldi róna terül el egész a Tiszáig, viruló zöld mezőkkel, sárguló vetésekkel, közbe-közbe egy »szállás« zöld fáival, fehér tanyáival, majd a Bara mocsár, mely Gábován innen kezdődve húzódik buzogányos sásával mértföldek hosszat. Csakhogy még negyven esztendővel ezelőtt nem volt meg a bezdáni Klinker-ut, s az erdő feneketlen süppedékei között kellett utat keresni kocsinak gyalognak. Valósággal életveszélyes út, különösen éjjel, amikor a vén fák árnyéka eltakarta a gyilkos ingoványt, s zátonyt hazudott a feneketlen sártavak közepébe. Az erdő szélén a piruló alkonyi égre bámulva ül egy vén csikós. Karjaival térdeit öleli át, s kezeit összekulcsolva, rövidszárú piros pipáját felfelé szorítva néz a hullámzó Dunára szakadatlan él. Talnan a batinai kémények kék füstje emelkedik az ég felé, s a keleti hegyoldalon kigyulad egy-egy pásztortűz. A feketülő Dunán halászcsónakok eveznek a darázsi bolt Duna felé, csöndes taktusban vervén a vizet villanó lapátjaikkal, melyekről piros kláris gyanánt hullanak az alkonyat végső bíborától megfestett vízcseppek. Ide halatszik az izsépi malmok ketyegetése. Most ért át az utósó komp. Nagy dobogva-bőgve másznak ki belőle az átszállított szarvasmarhák s lépegetnek lassan a homokos parton fölfelé. A kormányos hosszan kiáltoz az evezőknek. Piros vigadójú asszonyok, leányok szállnak ki s kosarakkal fejükön mennek sietve a csárda felé. Lassan besötétedik. Dunántúl megcsendül az esteli harangszó; a vén csikós lassan leemeli fejéről a nehéz, széles karimájú kalapot, s a kigyuladó csillagokat keresi a szemével. Talán imádkozik. Beljebb az erdőben ostorpattogás hallatszik. Valami pásztor lehet. Lenn a homokparton vízért menő lányok nevetése cseng. A felső kavicssarkantyún megtört hullámok csevegése vegyül a harmóniába. A felhők nyugaton lilaszínűekké változnak, keletre már csillagos az ég, beáll az éjjel. Valami sápadt fény dereng a láthatáron Zombor felé — a kelő hold első sugárkövetei. Az erdőn végigborzong valami kísérteties lehelet, az esteli szél, mely megrázza a tölgylevelet. Az öreg csikós is fölkel, körülnéz, mint aki nem tudja, hogy merre vegye az útját. Megáll. A csárda felől cimbalomszó hangzik, majd rikácsoló dallam, kurjantásokkal vegyítve : »Én vagyok a bácskai ii. Nekem nem parancsol senki, Sem a Jászság sem Kunság Csak az alföldi bíróság.« Az öreg megcsóválja a fejét, mint akinek nem tetszik valami, s arrafelé indul, honnét az ének szól. Lassan a dunaparton csillingelés hangzik. Megitatják a kompról szállított ökröket, s felfelé hajtják valamennyit. Egy nyalka legény hajtja az első kettőt, egyenesen a csikós felé. A kelő hold arcára világít. Félrecsapott kalapja mellől göndör haj lóg vállára; nyalka kis bajusza van, sötét szeme, szomorú arca. A vén csikós megismeri, megáll, bevárja amíg odaér. — Te vagy, Andris szagám ? — Red az, Jóska bácsi ? mit csinál erre ? — Pihenőt tartottam. Hát te ? — Hajtom a gazdám ökreit. — Hová!? — Hát haza. — A sűrű szállásokba ? — Oda hát. — Nem bódultál meg? — Már minek bódultam volna? — Már ma éjjel ?! — Látja ked. — Bolond apád. Egy se megy át elevenen. — Pedig muszáj. — Oszt’ miér? — Tudja ked, hogy milyen ember, nem lehet vele tréfálni. Pedig megmondta, hogy holnap reggel otthon legyek, mert kiadja az utamat. — Hát adja ki. — De nem addig van ám, Jóska bácsi — mert hát — — Nincs több gazda Bácskában ? — Az van — ha nem — — Hanem Juliska nincsen, ugye! ? — Az nincs. Az már igaz. A vén csikós hülgetett, morgott, feltolta a kalapja karimáját, megvakarta csimbókos haját, azzal oda fordult Andrishoz. — Jól van szagám, hanem menjünk ketten. — Annál jobb! Haj te! Gombos ne! Azzal nekiterelte a csengős állatokat az erdőszélnek. Amint befelé ballagtak, Andris az ökrök mellett, a csikós nyomában, — mintha az öregnek gondolatait akarná kiegészíteni, — igy folytatta: — Mert lássa ked, Jóska bácsi — sanyarú ám az én életem sora. Se apám, se anyám, mindenütt, ahol ismernek, csak a senki fiának hínak. Azt se tudja a gazdám, aki fölnevelt, hogy ki tehene-borja vagyok. Nem is szerettem soha senkit, engem sem szeretett senki a világon, még a kutyák is megtéptek, ha a tanyán jártam. Most aztán nagy sokára találtam egy lányt, aki szeret úgy, mint még eddig senki. Jól esik ám az én lelkemnek, ha azt tudom, hogy engem is szeret valaki, hogy nekem is van valakim ezen a világon, aki én irántam is szívbeli jóindulattal viseltetik, gondol rám akkor, amikor saját édesanyám is elfeledkezett rólam. De ha Sajgó uram telkes gazda, én még szegény vagyok , nagyon régi história. Talán ha beleavatom magamat a gráciájába, megkapom Julist, — aztán lehet még énbelőlem is boldog ember, azért iparkodom. — Jól teszed, szagám. Az erdőn át zengett még a csárdabeli nóta cimbalomkisérettel. »Én vagyok az, én vagyok az, az a nem jó Korcsmaajtó-nyitogató Édesanya-nyomorító . . .« A csikós megállt. — Ki rikogat úgy a csárdában, Jóska bácsi ? — A gazdád fia. — Pali? — Az hát. — Hát még ? — Csicsó Pista. — Az a naplopó ? — Az. — Lássa bátyám, pedig ez kerülgeti Juliskát. — Álld útját! — Fogadom is . . . A többit csak foga közt mormogta Andris. Beleértek az erdő sötétjébe. (Folyt, köv.) A tourainei kastély. Polko Eliz rajza. Vannak nevek, melyek mindjárt első hallásra kedves képet varázsolnak elénk, úgyhogy tulajdonososait, kellemben gazdagoknak, érdekeseknek kell képzelnünk, s vannak oly nevek is, melyeknek hangzása, a nélkül hogy tudnék miért, igézően hat ránk, képzelmes ábrándba merülünk s elbeszéléseket írunk róluk, mint például az Alhambráról, Via maláról, Isolabelláról, az Egeria barlangjáról s Pontana traevi-ről. Ezek sorába tartozik Chenauceaux vára is a Touraine-ban. A vasutak ama rideg vonalai, melyek mint valami börtön vaspántjai feküsznek a földön, mindenféle irányban átfutják a templomokban és várakban gazdag Tourainet is. De szerencsére érintetlen maradt benne egy darabka föld, egy csöndes kies hely, mely teli van költői varázszsal, mintegy mendékeül a regényességnek; ama különös épület ez, mely a Cher fölött emelkedik, ahol én ma egy órán át merengtem. Aki e kastélyt meg akarja tekinteni, hogy a mai világban oly mohó utazás közben egyszer mély lélekzetet vehessen s igazán kipihenjen, az hagyja el a Tours és Orleans között robogó vonatot a Loir partján fekvő Amboisenál. E város ma már mint egy elkopott házi bútor áll az útban, pedig egykor kedvenc lakhelye volt, vagy legalább is gyakran látogatott »buon retiro«-al szolgált a francia fejedelmeknek. Komoran, mintha zokon venné az elhanyagoltatást, áll az ódon Chenauceaux vára. Lépcsőzetei, csarnokai kihalvak, az udvarokon, kőtáblákon, karzatokon sűrű méh tenyész; az utcák, különös házaikkal, ünnepélyesen, ridegen, barátságtalanul tűnnek föl, kivált esthajnalkor, és én ilyenkor láttam először. Mintha a vallásháborúk rég elmúlt ideje éledne föl, s ama rémkiáltások: »halál a Hugenottákra,« hasítanák ismét keresztül a jéget. Amboise szomorú, véres napjairól a Szt-Dénes templom kövei regélnek, meg a vészharangok, melyek ezerötszázhatvanban kongtak. Még most is szól ama harang, mely a lovagias első Ferencet, és második Henriket üdvözlé, midőn királyi teljes pompájukban, lóháton vonultak keresztül Amboise utcáin, hogy a Cher partján fekvő kastélyban, — ahol titkos boldogság, szerelem várt rájok, — megpihenjenek. De e hangok azóta rekedtek, fáradtak lettek. A hires Amboise elsülyedt, s a mi most viseli nevét, csupán árnyéka az egykor hires városnak. Alig három órányi távolban, Amboisetól, illatos mezők , cserjék és búzaföldek között, fekszik Chenauceaux falva, s az utósó háztól a várkastélyig hosszú, sötét fasor vezet. Ott magaslik az erdő szélén, mesésen, remek renaissance stílben, a szürke árny, mintha a délibáb oda varázsolt képe volna. Azt hinnők, hogy egy lehelettel elfúhatjuk, s csak ha közelebb lépünk, nyer úgyszólván létet. Valódi csodamű! Erről mindenelőtt a kilenc hatalmas bolthajtás tanúskodik, melyekhez a folyó látszó babjai csapódnak, meg a