Fővárosi Lapok 1877. november (250-274. szám)

1877-11-08 / 255. szám

Csütörtök, 1877. november 8. 255. szám Tizennegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 37. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre...........................8 frt Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve m­i­n­d­e­n n­a­p.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „senki fia“. (Rajz a népéletből.) irta Váradi Antal. I. Alkonyodik. A bezdáni rév minden habján egy-egy piros sugár ül, mely mint tündérlovas ugrik át a másik hullámra, a mint az egyik elbukik alóla. A dunasziget fűzfáin áttör a piros fény, a mint a batinai hegy felső ormáról rá esik. Ott állt valaha a tündér Ilona vára, mondja a néprege, mely megaranyoz mindent, mint a nyugvó nap. Batina, a kis halászfalu már sötét, a hegyoldali temető kis keresztjei kifehér­­lenek még az alkonyi homályból, a falu tornyán még ül egy piros sugár, mint valami elmaradt bíbortollú költöző madár az alkonyat elvonuló madárseregéből. Kékes köd ül a dunaöntések fölött, mint egy szem­fedő, melyet az elhunyó pusztára tesznek. Túl, a kő­szegi dunaoldalon bérces a vidék, Baranya megye tájai hullámzanak, mint megkövült habjai egy ziva­taros tengernek, melyeken haragos zöld tajték gyanánt állanak a fák bodor koronái. Mohács felé ellapul a hegy, s nagy füzes szegélyzi a Dunát. A bácskai par­ton aztán egyszerre, mintha egy varázsvessző vágta volna el, a zónatáj terül el véges-végtelen. A bezdá­ni csárda mellett, hol a Ferenc-csatorna monumen­tális bejárása van, kezdődik az erdő, melyen át nagy dunaágak vomolnak; áradásaik nyoma ott maradt az erdő sötét mélyén , süppedékek alakjában, majd acél­fényű tótükrök képében. Most már kemény út visz be Bezdánig, melyen jó úgy mint rész időben biztosan halad az ember az erdők lombsátora alatt, ki a bez­dáni nagy tisztára, melyen túl a nagy alföldi róna terül el egész a Tiszáig, viruló zöld mezőkkel, sár­guló vetésekkel, közbe-közbe egy »szállás« zöld fái­val, fehér tanyáival, majd a Bara mocsár, mely Gá­­bován innen kezdődve húzódik buzogányos sásával mértföldek hosszat. Csakhogy még negyven esztendővel ezelőtt nem volt meg a bezdáni Klinker-ut, s az erdő feneketlen süppedékei között kellett utat keresni kocsinak gya­lognak. Valósággal életveszélyes út, különösen éjjel, a­mikor a vén fák árnyéka eltakarta a gyilkos ingo­­ványt, s zátonyt hazudott a feneketlen sártavak kö­zepébe. Az erdő szélén a piruló alkonyi égre bámulva ül egy vén csikós. Karjaival térdeit öleli át, s kezeit összekulcsolva, rövidszárú piros pipáját felfelé szo­rítva néz a hullámzó Dunára szakadatlan él. Talnan a batinai kémények kék füstje emelkedik az ég felé, s a keleti hegyoldalon kigyulad egy-egy pásztortűz. A feketülő Dunán halászcsónakok eveznek a darázsi bolt Duna felé, csöndes taktusban vervén a vizet vil­lanó lapátjaikkal, melyekről piros kláris gyanánt hullanak az alkonyat végső bíborától megfestett víz­­cseppek. Ide halatszik az izsépi malmok ketyegetése. Most ért át az utósó komp. Nagy dobogva-bőgve másznak ki belőle az átszállított szarvasmarhák s lé­pegetnek lassan a homokos parton fölfelé. A kormá­nyos hosszan kiáltoz az evezőknek. Piros vigadójú asszonyok, leányok szállnak ki s kosarakkal fejükön mennek sietve a csárda felé. Lassan besötétedik. Du­nántúl megcsendül az esteli harangszó; a vén csi­kós lassan leemeli fejéről a nehéz, széles karimájú kalapot, s a kigyuladó csillagokat keresi a szemével. Talán imádkozik. Beljebb az erdőben ostorpatto­gás hallatszik. Valami pásztor lehet. Lenn a homokpar­ton vízért menő lányok nevetése cseng. A felső ka­vicssarkantyún megtört hullámok csevegése vegyül a harmóniába. A felhők nyugaton lilaszínűekké vál­toznak, keletre már csillagos az ég, beáll az éjjel. Valami sápadt fény dereng a láthatáron Zombor felé — a kelő hold első sugárkövetei. Az erdőn vé­­gigborzong valami kísérteties lehelet, az esteli szél, mely megrázza a tölgylevelet. Az öreg csikós is föl­kel, körülnéz, mint a­ki nem tudja, hogy merre ve­gye az útját. Megáll. A csárda felől cimbalomszó hangzik, majd rikácsoló dallam, kurjantásokkal ve­gyítve : »Én vagyok a bácskai ii. Nekem nem parancsol senki, Sem a Jászság sem Kunság Csak az alföldi bíróság.« Az öreg megcsóválja a fejét, mint a­kinek nem tetszik valami, s arrafelé indul, honnét az ének szól. Lassan a dunaparton csillingelés hangzik. Megitat­ják a kompról szállított ökröket, s felfelé hajtják va­lamennyit. Egy nyalka legény hajtja az első kettőt, egyenesen a csikós felé. A kelő hold arcára világít. Félrecsapott kalapja mellől göndör haj lóg vállára; nyalka kis bajusza van, sötét szeme, szomorú arca. A vén csikós megismeri, megáll, bevárja a­míg odaér. — Te vagy, Andris szagám ? — Red az, Jóska bácsi ? mit csinál erre ? — Pihenőt tartottam. Hát te ? — Hajtom a gazdám ökreit. — Hová!? — Hát haza. — A sűrű szállásokba ? — Oda hát. — Nem bódultál meg? — Már minek bódultam volna? — Már ma éjjel ?! — Látja ked. — Bolond apád. Egy se megy át elevenen. — Pedig muszáj. — Oszt’ miér? — Tudja ked, hogy milyen ember, nem lehet vele tréfálni. Pedig megmondta, hogy holnap reggel otthon legyek, mert kiadja az utamat. — Hát adja ki. — De nem addig van ám, Jóska bácsi — mert hát — — Nincs több gazda Bácskában ? — Az van — ha nem — — Hanem Juliska nincsen, ugy­e! ? — Az nincs. Az már igaz. A vén csikós hülgetett, morgott, feltolta a ka­lapja karimáját, megvakarta csimbókos haját, azzal oda fordult Andrishoz. — Jól van szagám, hanem menjünk ketten. — Annál jobb! Haj te! Gombos ne! Azzal nekiterelte a csengős állatokat az erdő­szélnek. A­mint befelé ballagtak, Andris az ökrök mellett, a csikós nyomában, — mintha az öregnek gondolatait akarná kiegészíteni, — igy folytatta: — Mert lássa ked, Jóska bácsi — sanyarú ám az én életem sora. Se apám, se anyám, mindenütt, ahol ismernek, csak a senki fiának hínak. Azt se tudja a gazdám, a­ki fölnevelt, hogy ki tehene-borja vagyok. Nem is szerettem soha senkit,­­ engem sem szeretett senki a világon, még a kutyák is megtép­tek, ha a tanyán jártam. Most aztán nagy sokára ta­láltam egy lányt, a­ki szeret úgy, mint még eddig senki. Jól esik ám az én lelkemnek, ha azt tudom, hogy engem is szeret valaki, hogy nekem is van va­lakim ezen a világon, a­ki én irántam is szívbeli jó­indulattal viseltetik, gondol rám akkor, amikor saját édes­anyám is elfeledkezett rólam. De ha Sajgó uram telkes gazda,­­ én még szegény vagyok , na­gyon régi história. Talán ha beleavatom magamat a gráciájába, megkapom Julist, — aztán lehet még én­­belőlem is boldog ember, azért iparkodom. — Jól teszed, szagám. Az erdőn át zengett még a csárdabeli nóta cim­­balomkisérettel. »Én vagyok az, én vagyok az, az a nem jó Korcsmaajtó-nyitogató Édesanya-nyomorító . . .« A csikós megállt. — Ki rikogat úgy a csárdában, Jóska bácsi ? — A gazdád fia. — Pali? — Az hát. — Hát még ? — Csicsó Pista. — Az a naplopó ? — Az. — Lássa bátyám, pedig ez kerülgeti Juliskát. — Álld útját! — Fogadom is . . . A többit csak foga közt mormogta Andris. Beleértek az erdő sötétjébe. (Folyt, köv.) A tourainei kastély. Polko Eliz rajza. Vannak nevek, melyek mindjárt első hallásra kedves képet varázsolnak elénk, úgyhogy tulaj­dono­­sosait, kellemben gazdagoknak, érdekeseknek kell képzelnünk, s vannak oly nevek is, melyeknek hang­zása, a nélkül hogy tudnék miért, igézően hat ránk, képzelmes ábrándba merülünk s elbeszéléseket írunk róluk, mint például az Alhambráról, Via maláról, Isola­bellá­ról, az Egeria barlangjáról s Pontana traevi-ről. Ezek sorába tartozik Chenauceaux vára is a Touraine-ban. A vasutak ama rideg vonalai, melyek mint valami börtön vaspántjai feküsznek a földön, minden­féle irányban átfutják a templomokban és várakban gazdag Tourainet is. De szerencsére érintetlen ma­radt benne egy darabka föld, egy csöndes kies hely, mely teli van költői varázszsal, mintegy mendékeül a regényességnek; ama különös épület ez, mely a Cher fölött emelkedik, a­hol én ma egy órán át merengtem. A­ki e kastélyt meg akarja tekinteni, hogy a mai világban oly mohó utazás közben egyszer mély lélek­­zetet vehessen s igazán kipihenjen, az hagyja el a Tours és Orleans között robogó vonatot a Loir part­ján fekvő Amboisenál. E város ma már mint egy elkopott házi bútor áll az útban, pedig egykor ked­venc lakhelye volt, vagy legalább is gyakran látoga­tott »buon retiro«-al szolgált a francia fejedelmek­nek. Komoran, mintha zokon venné az elhanyagolta­­tást, áll az ódon Chenauceaux vára. Lépcsőzetei, csarnokai kihalvak, az udvarokon, kőtáblákon, karza­tokon sűrű méh tenyész; az utcák, különös házaikkal, ünnepélyesen, ridegen, barátságtalanul tűnnek föl, kivált esthajnalkor, é­s én ilyenkor láttam először. Mintha a vallásháborúk rég elmúlt ideje éledne föl, s ama rémkiáltások: »halál a Hugenottákra,« hasíta­nák ismét keresztül a jéget. Amboise szomorú, véres napjairól a Szt-Dénes templom kövei regélnek, meg a vészharangok, melyek ezerötszázhatvanban kongtak. Még most is szól ama harang, mely a lovagias első Ferencet, és második Henriket üdvözlé, midőn ki­rályi teljes pompájukban, lóháton vonultak keresztül Amboise utcáin, hogy a Cher partján fekvő kastély­ban, — ahol titkos boldogság, szerelem várt rájok, — megpihenjenek. De e hangok azóta rekedtek, fáradtak lettek. A hires Amboise elsülyedt, s a mi most viseli nevét, csupán árnyéka az egykor hires városnak. Alig három órányi távolban, Amboisetól, illatos mezők , cserjék és búzaföldek között, fekszik Chenauceaux falva, s az utósó háztól a várkastélyig hosszú, sötét fasor vezet. Ott magaslik az erdő szélén, mesésen, re­mek renaissance stílben, a szürke árny,­­ mintha a délibáb oda varázsolt képe volna. Azt hinnők, hogy egy lehelettel elfúhatjuk, s csak ha közelebb lépünk, nyer úgyszólván létet. Valódi csodamű! Erről min­­denelőtt a kilenc hatalmas bolthajtás tanúskodik, melyekhez a folyó látszó babjai csapódnak, meg a

Next