Fővárosi Lapok 1878. január (1-26. szám)
1878-01-13 / 11. szám
Szikszainál. Azokban a nagy ablakokban, melyek egyetlenegy nagy üvegből állanak, s melyekből az országút, hatvani utca és a kerepesi út tarka emberforgalmát percről-percre láthatjuk, terített kis asztalkák állanak, mint Párisban Vefour-nál vagy a Troisfrères Provenceaux-nál. A jóízű ebéd mellé tehát mindjárt egy camera obscurát is élvezhetünk a főváros nyüzsgő, pezsgő életéből. Az a jó, eleven kis társaság, mely az utósó ablaknál ül fehér terítéke előtt, nem sokat törődik a külső világgal. Két ifjú és egy fiatal hölgy — épen elég ehhez a kis asztalhoz és épen elég ahhoz, hogy jól mulassanak. Ha csak egy hölgy és egy férfi volna, ezek vagy némán néznének egymás szemébe, vagy csendesen búgnának,mint a gerlepár s beszédük fonala szakadoznék. Két férfi és két nő — ez nagyobb symetria ugyan, de ha érdeklik egymást, kétfelé szakadnak; — a leghelyesebb kis társaság ez: két fiatal férfi és egy hölgy, kivált ha ez utóbbi kissé kacér, aki mind a kettőnek tetszéséért vetekedik. Itt nem szűnik meg az érdek soha, az élénkség folytonos, a társalgás olyan mint a napsugár, mely egy háromoldalú prizmában törik meg: változó színek ragyogványa. Az olvasót itt mindjárt tájékoznom kell. Ez a bevezetés lehetne ugyan egy novella kezdete is, vagy mivel épen három személyt említek, egy Hugó Károlyféle dráma, de az én rajzom se novella, se dráma nem akar lenni; én magamban ülök Szikszainál, ebédelek és a többi »besett« asztalok közül kikapok egyet, amely magára vonja figyelmemet. Ennél az asztalnál is csak esznek, mint a többinél, talán ugyanazt, vagy kevésbbé jót, de mindenesetre legizletesebben. Én azt sem tudom, mit beszélnek, az ilyes fülelést vagy kémkedést igen illetlennek tartanám. Mi közöm hozzá. E három éve nekem csak egy kép az ebédlőterem egyik ablakának keretébe foglalva, s hogy miért épen ez figyelmem tárgya és miért érdekes ? — ezt szeretném épen az olvasó előtt kifejteni, ha sikerül. Az egyik fiatal ember, aki a hölgy jobbján ül, hedző álla után ítélve valami felsőbb osztályú tanuló lehet, a három közt legkevesebb beszédű, úgy látszik, kevés vizet zavar, de ha nevetni kell, helyét állja a kórusban. A másik valamivel idősebb, szőke hajaszakála dús és selymes, még aligha érte borotva, bajuszának szálai kellemes természetességgel feküsznek piros ajkára; kék szemeiben a fény égni látszik szomszédnőjével szemközt; arcéle szebb, mint kissé túltelt arca, amelyet én — mivel oldalt ül felém — csak a szemközti tükörből láthatok. A harmadik a szövetségben a fiatal hölgy, ama jelenségek közé tartozik, akikre a nénémasszony is az első pillanatra azt mondaná: kedves teremtés! Első pillanatra mondom, mert később talán hozzá tenné: egy kissé mégis szabadon viseli magát. Jól van, édes nénike! ám engedjük meg, hogy az a kis kézlegyintés, vagy a mint poharát elkapja, a mint az asztalkendővel játszik vagy az a csengő nevetés nem válnék be egészen a nénike jó nevelésébe; de nézze csak azt a gyönyörű gesztenyeszin hajat, melynek saját fénye képez egy diadémát ama kedves homlok felett; szemei mintha sötétkék gyöngyök volnának s fehér bőre s piros orcái mellett a mosolygó bábukra emlékeztetnek; orra nem is rendes, sőt tompa inkább, úgyhogy festő tán mintáúl se venné száját sem, mert hisz ezen alig volna mit rajzolnia, olyan kicsi; de azért mint a cseresznye megmegcsattan , s ekkor szebb a cseresznyénél, mert ez a keskeny rózsaszín íny és tündöklő fogsor ritkítja párját. Válla telt, az egész termet ruganyosan üde, s lába? — lába az asztal alatt van, hanem puha kis kezéről látatlanból is szépnek mondhatjuk. Hát már most mit csinál ez az igy leírt három fiatal ? .. . Esznek, isznak és nevetnek. Esznek egy keveset, isznak egy keveset és nevetnek hozzá sokat. Körülöttük minden kihalt, csupán ők élnek — egy kicsiny tündérvilágban, amelynek neve: fiatalság, vidámság, gondtalanság. A szerény asztalon van só, bors, paprika, mustár, de mit nekik Arábia minden fűszere, hozzá sem nyúlnak, a jókedv ízessé teszi minden falatjukat. Szomszédságukban egy sárgabőrű fiatal ur lugictit icijtja a Kuiai esetnuicagnak; a hosszú étlap nem elég hosszú neki, hogy választani tudjon, ez savanyú, az édes, ezt nem szereti, az kemény ; végre megállapodik a sült csirkében, majd visszavonja, meg újra kéri, kikötve, hogy azt a csirkét most ölték legyen. — bánja is a mi fiatal hármasunk akármikor ölték. Egy másik kopaszfejű vendég idegesen támadja meg az összes pincérséget, miért hozták neki a »cseh pimaszt« hidegen; mintha bizony a cseh pimasz jobb volna — melegen! Azt tapasztaltam, hogy a vendégházakban legtöbb ember magamagának rontja el az étvágyát . . . először minden apróság miatt fölkavarja az epéjét, belenyargalja magát a házsártosságba, aztán panaszkodik, hogy — rosszul evett! Hát még az a nagyralátó, aki büszkeségében úgy eszik, mint egy félisten, valahányszor asztalhoz ül, mindig áldozatot látszik hozni emberi testének, hogy oly gyarló és táplálékot kér. Ennek étvágyán sem a Szikszainé főztje, sem a gazda mindig kész nyájas mosolya, sem a Gyula főpincér bonhomiája nem segít. A mi jókedvű hármasunk bizonyosan fölségesnek talált mindent; a levestől elkezdve mindent nevetésével garnitozott; pedig volt eset, hogy amihez só kellett, ahhoz cukrot öntött a tányérba, s ezzel megint egy hathatós villámszikra lövelt jókedvükbe. A fiatal hölgy két orcája most már a pirkadó durazzói barackhoz hasonlított, szemei is nevettek, pedig szomszédjának, a szőke fiúnak gyönge fehér borából csippentett csak egy kicsit . . . átalában a mi hölgyeknél nem mindig áll: ő nyert evés közben. — Különösen bájos volt, amint mozgékony fehér ujjaival a zsemlét morzsolta : — egy pár didergő verebet oda csalt az ablakra — ezek meg is kopogtatták az ablakot, hiszen ők ösztönileg érzik, hogy az ember jószívű, midőn boldog! Mi vonta őket épen e szerény vendégek közelébe ? Az öröm és a fiatalság tavaszlehelete, — holott pár lépésnyiig lakomaszerűleg dőzsölt a gourmanderia. Szikszai úgy tálaltatott itt egymásután, mint Lucullus Apollo-termében, ahol egy vacsora 50,000 Folytatás a mellékleten. — 50 — é kenységgel, minden éjjel eljött csevegni kedveséhez. Az óra utósó ütésére Valerie az öröm izgatottságával vonult vissza az ablaktól. Megpillantotta a férfit, kire ő várakozott, a mint ez nesztesen suhant el a házak alatt. Fölismerte óvatos lépteiről s ama nagy elővigyázatról, melyet mindig tanúsított. Midőn közeledni érezte azt, ki őt annyira szerette és a kit ő visszaváltott az életnek szive újraéledt. A vér, melyet elébb ereiben a félelem elzsibbasztott, most megint heves hullámzásba jött. A nélkül hogy gyertyát vett volna kezébe, sietve ment a pipereszobába, vágyva mennél hamarabb kezet szorítani Horace-szal s fölnyitva a rejtett lépcsőhöz vezető ajtót, a belépő karjai közé vetette magát. — Horace! — kiáltott fel, hévvel ölelve át az érkezettet. — Valérie! — válaszolt egy hang, mely egyszerre jéggé dermeszté Valérienak minden csöpp vérét. Valdamaie asszony a Guerland karjai közé hanyatlott, ki őt bevitte a szobájába s leültette egy karszékbe; aztán bezárva az ajtókat, ama gúnyos mosolylyal közeledett hozzá, melyet már egyizben látott ajkán, ama napon, a melyben első vetélytársát leszúrta. Valerie mozdulatlan ülve a széken, hová őt Guerland helyezte, meredt szemmel tekinte a férfira. — Íme visszahoztam a kulcsot, — szólt Guerland tompán. veszélytelenség kikölcsönözni valakinek a saját lakosztálya megnyitásához szolgáló eszközt. — Horace! — dadogta Valdamaie asszony, féligmeddig sejtve rettentő értelmét e kulcsnak, melyet ő a kedvesnek adott át s most a beszuálló hozott vissza. — íme, itt van önnek az arcképe, — válaszolt Guerland közönyös, szenvtelen hangján, s egy bajból font zsinóron függő mellképecskét nyújtott a fiatal nőnek át, melyen némi vörös foltot lehetett észrevenni. — Horace! — szólt Valérie, térdre borulva a gyilkos előtt. Guerland merően szegezte rá a szemét. Egészen újjáéledni látszott, midőn megbeszulva érezhette magát mindama gyötrelmekért, kínokért, melyeket ez az asszony az ő lelkének okozott. Ott hagyta őt térdepelő helyzetében. Hiszen egykor ő is úgy térdepelt e nő előtt, anélkül hogy fölemelte volna! — Szerette-e kegyed őt annyira, mint azt a másikat? — kérdezte végre Guerland fagyos mosolylyal. — Horace ! — sóhajtott a boldogtalan asszony. — A sírkert amott látható a Pharon-hegy tövében, — szólt a férfi a Saint-Itoch utca felé mutatva. — Holnap is legyen kegyed ennél az ablaknál, mint ma s meg fogja látni Horace-ot. .. Nos, hát a harmadikra mikor kerül a sor, asszonyom ? — folytatá a százados a nő füléhez hajolva. Egy gyönge rázkódás jelentette, hogy Valdamare asszony nem halt meg. /■ — Én megcsaltalak téged, — szólt Guerland, karjai közé ölelve a fiatal nőt. — Megszegtem eskümet, mert annak előtte egy másik esküre köteleztem már magamat. Mig nem voltál az enyim, meg akartam ölni Horace-odat; most, miután az enyim vagy, miképen lehetett azt elhinned, hogy én téged neki átengedhetlek ? Most már enyim vagy, Valerie, egyedül az enyim! Én meg tudlak téged oltalmazni ép úgy, mint a mint meghódíthattalak. * Ezernyolcszázharmincban Guerland újra katonai szolgálatba lépett a júliusi forradalom után s a straszburgi vadászezred parancsnoka lett. Ekkor ő már nős életet folytatott; Valdamaie asszony volt a neje. Egyszer, bár alkalmával, Biarville tengerésztiszt, Barberin párbajsegédje, ráismert e nőre ama férfi karján, ki a doge-ivadék életét kioltotta és abban a pillanatban, midőn ez a legboldogabb házasság örömeire készült, melyeket ép e nő volt nyújtandó nekie. Biarville a harag és méltatlankodás kitörésének ellen nem állhatván, több ismerősének elbeszélte mindazt, a mit ama kaland felől tudott s Guerland báróné megérte e beszélgetés tárgyát, melyet minden árnyalatban hangoztattak, Shakspeare eme mondatát idézve: »Frailty ! ty name is woman!«*) — Mondja csak, orvos úr, minő titkos szervnek, minő ferde kinövésnek tulajdonítja ön e nőnek ama magaviseletét ? — kérdé kíváncsian egy phrenologiával foglalkozó fiatal ember a mellette álló öreg orvost, kinek komoly, kémlelő szeme első pillanatra elárulta, hogy a beható észlelődés embere. Az orvos több ízben gúnyos kifejezéssel csóválgatta a fejét. *) Gyarlóság ! asszony a neved ! —•A szenvedélyek — válaszolt— egymást pótolgatják és semmisítik meg az erkölcsi rendben, ép úgy mint a teremtmények a fizikai törvények szerint; a fiatalok semmivé teszik az öregeket, az erősek a gyöngéket, a nagyok a kicsinyeket. A nő nagyon következetes e szünetben való átalakulásban, melyet önök szeszélynek vagy könnyelműségnek neveznek. Vájjon nem a természetet utánozza-e ő ? A kacérság után, mely a lélek virága, s a szerelem után, mely a szívé, nem minden hajt virágot bensejében. De ott lapongnak mindenkor a legkülönbözőbb szenvedélyek csirái, megannyi megfejthetetlen titokszerűség. Ki tudja, vájjon Valdamare asszony nem ama naptól számítja-e életének boldogságát, a melyben őt a vaskéz, melyre első kedveseinek vére fecscsent, meghódította. A félelemmel vegyes gyönyör oly forrás, melytől kevesen zabálhatnak meg; csak épen mámorba merülhetnek. — Egyébiránt, — szólalt meg egy fiatal iró, ki esetleg Straszburgban időzött, talán azért, hogy az elzászi népet tanulmányozhassa, — kiáll neked jót arról, édes barátom, vájjon e nő nem talált-e valamely módot arra, hogy magát megboszálhassa ? Tekints az ezredesre! Találsz-e föl lelki erélyt kihamvadt szemében ? Én őt hatvan évesnek tartanám, ha Biarville úr nem állítaná, hogy Guerland csak huszonnyolc éves volt akkor, midőn Toulonban párbajt vívott. Látta-e ön őt valaha nevetni ? A társadalom igazságszolgáltatásában ki jár el igazságosabban, az-e, ki egy csapással leüti valakinek a fejét, vagy azok a barbárok, kik gyönyörködnek ama kínokban, melyeket a bitóhoz szegezett ellenségnek tűrnie kell, kinek testébe számtalan égő kanócot tűzdelnek ? E nő kétszerte kiengesztelhetlenebb, mint a mi igazságszolgáltatásunk. Várjon férje nem halványabb és erőtlenebb-e, mint ő volt egykor ? Egykor e nő haldokolt — s ma ? .. Ugyan tekintse meg az ezredest! — Vannak-e gyermekeik? —kérdezte a regényíró. — Ejh, hiszen ön orvos, — szólt a doktor, meghajtva magát az író előtt. A csoportozatban egyszerre mozgás keletkezett; az emberek félrevonultak az ezredes elől, kit csaknem eszméletlen állapotban vezettek el. Neje követte őt, oly gyöngéd szeretet kifejezésével, mely nagyon hasonlított amaz óvatossághoz, melylyel az oroszlán él, midőn zsákmányát fogai közt cepeli, hogy azzal majd barlangjában kénye-kedve szerint bánhassák el. Ujkéri.