Fővárosi Lapok 1878. február (27-49. szám)

1878-02-23 / 45. szám

szívemet, mikor megláttam, a derűit öröm helyett, s melyet magamnak képzeltem, mély szomorúság fo­gott el. Ez talán azért van, mert az emberek, kik gyöngéden szoktak multjukra visszaemlékezni, félté­kenyen őrzik emlékeiket; s egy barátnak hosszú évek utáni viszontlátása, ha egész lényében megváltozott, nemcsak szomorúságot kelt a baráti szívben, hanem súlyos és gyógyíthatlan sebet is üt emlékezetünk épü­letén. Sok embert ismerek, kik ugyanilyen érzelem­ről panaszkodnak. Magam is tapasztaltam már egy­szer. Amerikában, a Purusz folyó mentében egy sá­tort állítottam fel s Charrun gondjaira bíztam, hogy vigyázzon rá addig, mig pár hónapi kirándulásra me­gyek. Egy fáradalmas menet s rövidebb távollét után mintsem képzeltem, visszatértem sátoromba. Útközben vágyva vártam a pillanatot, melyben lengő lobogóját megláthatandom s örültem is, mikor vi­szontláthattam. De mikor a szűk nyilast kerestem, mely ajtóul szolgált, láttam, hogy egy kis pálmafa takarja el, melyet Charrua telepített oda a nap he­vének enyhítésére. S ez a csekélység nagyrészt semmivé tette a viszontlátás örömét. Azt a pálmafát nem képzeltem oda magamnak, nem volt ott, mikor elmentem, nem gondoltam rá visszatérésem közben. Nem is sokáig tűrtem meg ott a jótékony pálmát — még most is zavarja visszaemlékezéseimet, mint egy alkalmatlan tárgy, mely bálából vagy részvétből nem hagyja magát elűzetni házam küszöbéről. Ez a gondolat Jenő megpillantásakor is meg­szállt, azért teljes erőmből igyekeztem magam viselete által eltitkolni. Már nem tudom, hogy mit mondtam Jenőnek, de szavaim erőtetettek voltak, s az ő fele­letei nem kevésbbé. Később megtudtam, hogy ugyan­olyan érzelmek fogták őt is el, s kétkedett, ha várjon kedvesen fogom-e fogadni. Barátságunkat újra kellett kezdeni s romjaiból felépíteni. Olyanok voltunk, mint két hatalmas felleg­vár, mely merően nézi egymást. Egyik sem szereti a másikat, sem nem gyűlöli, mert nem tudja, hogy fegy­vereseket rejteget-e a másiknak bástyája, vagy a sze­retet jelét lobogtatja-e zászlója. Mi is ilyen két fel­legvár voltunk, rettenetesek ha barátokká, de még borzasztóbbak, ha ellenségekké leszünk. Jenő kedves, szeretetreméltó férfi volt, homlokát még nem árnyalta be ama keserűség és közöny, me­lyet a sors a becsületes embereknek kikerülhetetlen, eltávolíthatatlan osztályrészül ad. Elméje még gyer­mekes képzelődésekben csapongott, örömét lelte bohó tervekben, arany várakban s ha észrevette, hogy meg­csalta önmagát, nevetett saját önámításain. Még nem láttam oly nemes szívet dobogni oly ifjú kebelben ; zárva állt a részvétnek, nem amaz ér­zékenység miatt, mely annyi embernek sajátja, kik idegeik uralma alatt állanak; hanem mert a szeretet hatalmas érzelme, nemeslelkűség küzdött lelkében a sors kedvenc adománya, a fásultság ellen. Hiába kerestem benne az egykori víg és gon­datlan ifjút, semmi sem emlékeztetett rá. A tréfás mosolyt a szív mélyéből eredő komoly mosoly válta fel, az élénk társalgás helyébe kedves, behízelgő, bá­natos beszédmodor lépett. Jenő szép férfi volt, elég szép, nem az az üres szépség, melyen a tükör segé­lyéül javítani lehet, hanem öszhangzatos, komoly szépség. Talán nem is tartotta magát annak, talán nem is tudta; arcvonásai szabályosak, arcszíne kelle­mesen halavány, szeme mélytüzű, ó haja fekete és fénylő volt. Nem mondom el, hogy mennyire megifjodott szívem, mennyire megnemesült elmém a még szűz­tiszta, de érzelmekben gazdag szívvel való érintkezés által. Mindig érzem, hogy ezzel a nyilatkozattal tar­tozom neki, én, ki oly igazságtalan voltam irányában s talán még most is az vagyok. Bizalommal volt eltelve; én, ki szerettem s vi­szontszerettettem, én is hittem, de érzelmekkel körül­vett s reményekben ringó lelkem hite csekély s közö­nyös volt. Közelében erősebbnek éreztem magamat, uj virágokat pillantottam meg életemben, uj mosoly­­lyal üdvözöltem a világot. Néha elgondolkozó, szórakozott volt; ilyenkor egy eszmével látszott foglalkozni, ihlet szállta meg, teremteni akart. Az volt az ő kétkedő vágya s ábránd­képe : kiválni a tömeg közül, nemes tűzzel fölé emel­kedni s uralkodni fölötte a lángész hatalmával. Érezte, hogy művésznek született, sokat dolgo­zott, hogy ezzé váljék, s félt jövőjétől. Nem bízott ere­jében, félt a küzdelembe elegyedni, félt, hogy legyő­zött athlétaként szégyenprrral borított arccal kell majd távoznia. Ily pillanatok behatása alatt került, egyedül akart maradni, nem akarta nyugalmamat meghábo­rítani. De eme pillanatok rövidek s ritkák voltak, szelleme annál merészebben felemelkedett; elméje újra lángolt a gondolat tűzében. Ilyenkor beszédessé vált; szenvedéllyel beszélt a művészetről, mely rámosoly­­gott, mint valami szerelmes leány; mámorában egy képet alkotott magának, türelmetlenül kezdett bele s ugyanolyan lázas állapotban végezte is be. Ez a magyarázata, hogy legszebb festményeit rövid pár hó­nap alatt készíté el. Egy emberben sem találtam még a művészt az emberrel oly szép öszhangban összeolvadni. Jenő nagy művész, de a­mi még több, becsületes ember is volt. A művészek legnagyobb része két életet él: egyik a művészi, mely nagy és magasztos; a másik az emberi, mely csupa fertő. N­övid idő alatt elválhatatlan barátokká let­tünk. Csélia közönyösnek mutatta magát irányában az első napokban, de nem sokára észrevettem, bár­mennyire igyekezett is előttem eltitkolni, hogy mily érzelemmel viseltetik iránta. Egy napon tréfásan kérdezem, hogy féltékeny-e még Jenőre, átkarolt, mosolygott, de egy szót sem szólt. Később azonban nem titkolhatta előlem, meg­­vallá őszintén, hogy attól fél, miszerint Jenőhöz való vonzalmam növekedésével hidegül iránta való szerel­mem , szememre hányta, hogy nem szeretem úgy, mint azelőtt s hogy el kezdem hanyagolni. Magam is annyira elcsodálkoztam e vallomá­son, hogy elszomorodtam, s magamba szálltam, hogy szívemet megkérdezzem. Clélia féltékenysége minden ok nélküli volt, éreztem, hogy úgy szeretem őt, mint mindig, mint még soha. Jenő­s Clélia iránti érzelmem szépen megfért egymás mellett, egy szív­dobogásból merítettek életet, egyik a másikban élt. Megmondtam ezt neki, igen örült, de néhány nap múlva ismét előfogta félelme. A nő kizárólagosan akar szeretni; azt szeretné mondani: »én a tied vagyok, egészen a tied;« Így szeretve szólni szivéhez: »az, kit én szeretek, az enyim, senki másé; egészen, kizárólagosan az enyim.« A gyönge teremtés mindenkitől fél, s kit ne féltsen sze­gényke, ha nem azt, a kit szeret ? Mindenhol cselt lát, mely kedvesét el akarja tőle ragadni, s mindenkinek azt szeretné mondani: »miért bánt titeket az, hogy én őt úgy szeretem?« (Folyt, köv.) Az ötödik kerék és forgatói. A kerekek száma nagyatyáink idejében is kü­lönböző volt, de napjainkban annyira szaporodott, hogy az illető gép működését a gyáripar, közigazga­tás, közoktatás terén többnyire épen a fölösleges kerekek szokták megakasztani. Nem tekintve azonban az idők, körülmények, divatok s magán­érdekek kisebb-nagyobb számú ke­rekeit, nem vitatva ezek okszerűtlenségét, meg kell vallanunk, hogy ha ezekben a világ változott is, de egy dologban ugyanaz maradt, t. i. ritkán találja el a kerekek forgatására szükséges erő alkalmazását. Ez aztán gyakran mulatságos, gyakran boszantó, de mindanyiszor káros látványokra ad alkalmat. Nem mulatságos-e, midőn két bivaly vagy két ökör, me­lyek erejökkel a világot sarkából kimozdíthatnák, si­ma úton kétségbeejtő lassúsággal von egy taligát, melynek két véka gabonáját két szamár is gyorsab­ban szállítná a malomba? Ez adott példa szerint többnek alkotását a ke­gyes olvasó tetszésére bízom, megjegyezvén, hogy alig fog oly monstrumot összeállítani, minőt a valóságban meg ne találhatna. S hát ha még a szellemi gőzerő működését fogja tekinteni, megbámulván a retorták nagy számát, melyeket néhány szédelgő pae­­dagog állított fel, ama vakreményben, hogy miután az emberiség azokon átmegy, az anyag egészen elre­pül, s csupán szellemének quintesszenciája marad hátra! (Ily boldog államban aztán legalább nem kellene adót fizetni). Mondom, alkosson az olvasó tetszése szerinti képeket, hogy én maradhassak az ötödik keréke­s forgatói mellett. A magyar közélet ötödik kereke gúnyneve szo­kott lenni olyan valaminek, melynek kevés vagy épen semmi fontossága nincs, mely ha létezik, nem árt, hasznos is lehet, de egészen el is maradhat. Ilye­nek voltak iskolai éveinkben ama tantárgyak, me­lyeket tudni dicsőségünkre vált, de a melyek nélkül szintén derék emberekké, hasznos honpolgárokká, sőt nagyhírű tudósokká is válhattunk. Ilyen ötödik kereke lehetett az iskolai alkotmánynak egykor a zsidó­nyelv, midőn a hitbuzgó papok növendékeiket a torok­hangok károgására tanították. Emlékezhetünk még a görög leckékre, melyek tanárai csak annyival vol­tak görögebbek a tanulónál, hogy végig baktatták János evangélista valamelyik fejezetét; de a­kik közt olykor egy-egy szakavatott rajongó, tudatlanságunk felett hajlandó lett volna kimondani Thackeray híres görög tanárának véleményét, a­ki görögül nem tud, ha maga nem, de az unokája végre is akasztófára kerül. Volt azonban és van emezeken kivűl egy olyan ötödik kerekünk, melyet jobbra, balra, előre, hátra taszigáltak, mely csak századonként szokott megmoz­dulni, s ekkor is nem annyira előre, mint saját tenge­lye körül fordul egyet, vagy mint az egyszeri tanuló, hogy célhoz jusson, visszafelé megy.*) Ki ne tudná, hogy ez ötödik kerék az iskolai énektanítás ? Hogy a kerékforgatás intézője első­sorban a kormány, aztán az elöljáróság, közvetlen forgatói pedig az illető taní­tók, ma már különféle nép-, polgári, reál-, középiskolai sat. kiadásban. S ha megengedjük is, hogy a 16-dik század óta a tanügy ez ága Európa némely pontjain folytonosan alakult, idomait, javult, s ehhez képest némely község fegyelmezettebb, de határozottan állíthatjuk, hogy a végcélt csak akkor fogják elérni, mikor a nagy közön­ség vagy nép, önállóan él a hangjegyekkel, mint a betűírással és olvasással. Ez pedig csak akkor remél­hető, ha a mai kápráztató dalárdás korszak lejártá­val az ötödik kerék megmozdul, s addig forog jobbra­­balra, előre-hátra, mig a régi ügy hősei, kik a régi mellett kényelemből, önérdekből, tudákosságból (melynek jobb neve : tudatlanság), s több efféle szem­pontból harcolván, egyenkint eltűnnek az árnyvi­­lágban, s egy újabb nemzedék ama kereket az igaz vágásba zökkenti. E cél elérhetésére az illető kormány megtett minden ez időkben lehetséges intézkedést. Egyesek buzgalma sem hiányzik: minden ember tankönyvet ír, vagy ha nem, úgy a már létezőket rostálja, miből fel lehet tenni, hogy a tanítás terén is ily szorgal­mas. A múlt év folytán oly mozzanat is történt, mely becsületére válnék az általunk mindig majmolt né­metnek. Ez Schunda — udvari hangszerész — nép­­harmoniuma, mely olcsóságánál fogva igen könnyen megszerezhető; az énektanításra sokkal gyakorlatibb a törvény szabta hegedűnél, s a tanítónak is alkalmat ad, magát a zenében alaposabban gyakorolni. Szóval az átalános mozgalomnak ide-tova már tíz éve s az új nemzedéknek már forgatnia kellene ama rozsdás ötödik kereket. De ne ámítsuk magunkat: a kerék épen úgy nem forog, mint nem forgott Geleji Katona István idejében. Erdély nevezett püspökje többi közt ezt irta a néptanítókról »Öreg Graduál«-ja előszavában: »de mit mondjak, ha oly izetlen, akaratos emberek vannak közöttök, hogy nem ér az emberséges ember véget vélek, hanem ottan szemben szöknek vele, ha szólni kezd néktek. Az ki nem olyan, ne vegye az jámbor magára«. Erre a gyöngyösi egykori kántor igy válaszolt az öreg »Graduál« hátlapjára (lásd az akadémia könyvtárában:) »Passió mondása vajha nem lett volna, Szegény mestereknek kisebb gondjok volna . De mivel ez torokrikíttó bejuta. Szegény kántorokat nem kicsiny gond fogta.« Igaz, hogy Eötvös reformjaira a lelkesült nép­tanítók némelyike úgy vélekedett, hogy magát most már n­é­p­t­a­n­á­r­nak nevezheti; de vájjon mit gon­dolt magáról a dologról, mit a miniszteri rendeletek­ről ? a törvényszabta tantervről ? Én a néptanító tel­jes jóakaratát nem vonom kétségbe, s jól tudom, hogy az ötödik kerék nyugvását a tanterv kivihetlensége okozza. Azaz hogy a tanterv magában véve elég jó, de sehogy sem illett s ma sem illik viszonyaink közé. Mert az illetők nem a magyar viszonyokból in­dultak ki; tulajdonkép nem is csináltak tervet, ha­nem szolgailag átvették a németet. Az tehát, mi a német és svájci községeknek megfelelhet, nálunk, ki­vihetetlen. De van még egy igen nagy baja ama terv által felkarolt rendszernek, mely miatt, mint maga Németország és Svájc igazolja, a kóta önálló olvasá- I­­át a népéletbe átültetni teljes lehetetlen. *) Professzor: »Domine! hát ilyen későn jövünk leckére ?« Tanuló: »Tessék elhinni professzor úr ! oly ne­héz járni a jeges utón, hogy ha egyet léptem előre, két lé­pést csúsztam hátra.« Professzor: »Nos, ha ez igaz, hogy tudott mégis ide jönni ?« Tanuló: »Hát hasztalan előretörekvés után hazafelé indultam s íme most itt vagyok.« 216

Next